Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2015. március 21., szombat

Dana Bate: Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez

Dana Bate: Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez (The Girls’ Guide to Love and Supper Clubs)

Megjelenését tekintve először 2012-ben Londonban jelent meg The Secret Supper Club címmel, majd 2013 februárjában a Hyperion kiadó jóvoltából Amerikában is, ahol a The Girls' Guide to love and Supper Clubs címet kapta.

Nálunk Magyarországon szintén 2013-ban jelent meg az Erawan kiadó jóvoltából, a Fejős Éva könyvtára sorozatban.
Oldalszám: 508
ISBN: 978-963-89827-0-4


amerikai                                   angol

Könyvborító: Az angol, amerikai és magyar borító közül számomra a legjobban talán a magyar tetszett, mert szolid, kifinomult, és nem kelti túlzsúfoltság érzetét. Az angol borítón kicsit túl sok volt a sütéshez szükséges kellék, viszont az idézet teli találat volt: „You never know whose eyes you'll meet across the table” (Soha nem tudod, hogy kinek a szemeivel fogsz találkozni az asztalon át). Az amerikai borító kevésbé volt megkapó. Mindenesetre a lényeg a történeten van.

 Az írónőről elég sok dolgot megtudhatunk, ha picit tudunk angolul, és meglátogatjuk a honlapját (www.danabate.com).
A Yale egyemen tanult, többek között biokémiát, az utolsó évben mégis az újságírást választotta. Átment a Northwestern-re, ahol végül diplomát szerzett, és kiemelkedő teljesítményével elnyerte az újságíróknak járó Harrington díjat.
Mielőtt írói pályáját elkezdte, Washingtonban dolgozott öt évig riporterként. Azt is megtudhattuk, hogy amikor épp nem ír, a konyhájában kísérletez egy-egy recepttel.
Jelenleg Philadelphián kívül él a családjával.


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „A huszonhat éves Hannah Sugarman szinte mindent megkapott az élettől, amire egy maga korabeli nő vágyhat. Remek állást, jóképű, nagymenő pasit és egy igazán csilivili lakosztályt Washington D. C. egyik legjobb negyedében. Csupán egy a bökkenő: Hannah a pokolba kívánja az egészet. A tudományos konferenciák és a fényűző partik helyett a sütik és sültek világában érzi igazán otthon magát, munkaidőben is recepteket körmöl, titkos lakáséttermet nyit főbérlője tudta nélkül, és a mintaszerű hercegnőt úgy dobja le magáról, akár a felesleges kilókat… hogy a szerelem és a káosz új ízeket vigyen az életébe ­– és mindazokéba, akik megkóstolják a főztjét.
Az Iránytű a szerelemhez és titkos lakáséttermekhez igazi ínycsiklandó sikerkönyv egy olyan „szomszédlány” főhőssel, aki gyakran hülyét csinál magából a partikon, de pontosan tudja, mitől jó egy répatorta. És bár az álmai néha cukormázosak, azt már megtanulta, hogy az élet legfontosabb hozzávalója: higgy magadban.
„Sütiillat, szerelem… ezt ígérte a regény, de sokkal többet adott nekem. Például megerősítést, hogy amikor valamiben nem érzed jól magad, akkor tovább kell lépned. Humoros, nagyon kedves, csoki-, narancs- és fahéjillatú történet az újrakezdésről és arról, hogy sose adjuk fel, mert a gödör aljáról is felfelé vezet az út.” Fejős Éva”

Már a történet legelején arra gondoltam, hogy te jó ég, mit keres ez a nő abban a közegben? Prescotték családja enyhén szólva is begyöpösödött sznob. Amikor a házukról esett szó, hatalmasat nevettem. Idézem:
„Adam betessékel az előcsarnokba, ami körülbelül akkora, mint Alaszka, és hasonló a hőmérséklete is.”
Amikor megjegyzést tettek Hannah répatortájára, eszembe jutott, hogy a nő egy szent, mert az biztos, hogy én már a fejükre borítottam volna. :)
  
Adam Prescott: tutyimutyi, nyálas, ostoba ficsúr. Anyuci kedvence, aki azt hiszi, hogy attól lesz valaki férfi, ha egyfolytában kritizálja a barátnőjét. Nem csak lapátra tenném, de fejbe is vágnám vele jó alaposan előtte. Iszonyatosan utáltam a srácot. Hiába sikeres a politikai pályán, ha egy idióta.

Millie: egy tipikus kavarászós dög. Akkor érzi jól magát, ha másoknak keresztbe tehet, s a legtöbbször Hannah a célpontja. Ráadásul még főzni sem tud, ahogy Hannah fogalmazott, egy döglött oposszuméhoz hasonlít az étel íze amit ő készített. (ezen a hasonlaton felkacagtam)

Hannah Sugarman: humoros, kedves, egyszerűen nem lehet őt utálni. Imádom, hogy szabadszájú, és mindent kimond amit gondol. Üdítő egy olyan világban, ahol olyan begyöpösödött agyú emberek élnek, mint Millie és Adam, na meg a Prescott szülők. Vagy épp a semmit meg nem halló Sugarman házaspár. Hannah sok időt vesztegetett el azzal, hogy megpróbált megfelelni az elvárásoknak, ám végül gondolt egy merészet, és kilépett abból a közegből, amiben rosszul érezte magát.

Blake: Hannah főbérlője. Kedves, humoros, igazán törődik a barátaival. Első pillanattól szimpatikus volt neki Hannah, és bár nem tudott a nő kis titkáról, mégis támogatta mindenben. Nyíltszívű, és nekem különösen tetszettek a tengerész hasonlatai, szóhasználata.

A történet fő szála a humor volt, a romantika éppen csak kellő mennyiségben vegyült el benne, így szerencsére megkímélt az írónő a túl nyálas, sziruposan csöpögő, gyomorforgató love story-tól.
Tetszett, hogy szinte minden oldalon volt valami, ami miatt az ember nagyokat mosolyoghatott. Hannah barátnőjét Rachelt nagyon kedveltem, talán ő volt az egyetlen az ismerősi körben, akit tényleg érdekelt, hogy mit akar Hannah, kivéve persze Blake-et, aki mindvégig támogatta.
A négyszázadik oldal környékén erősen besűrűsödtek az események, s egyre jobban szorítottam azért, hogy Hannah jól döntsön. Aztán a négyszázharminckilencedik oldalon borult a bili. 
Mély levegőt vettem, és egy pillanatra döbbenten ültem, hogy na most mi lesz?


Van, hogy az ember úgy érzi magát, mint ha épp egy szakadék fölött kifeszített kötélen egyensúlyozna, és valaki rángatná is azt a kötelet, de ez a könyv is rámutat arra, hogy aki nem kockáztat, nem is nyerhet. Persze nem lehet ész nélkül belevágni a dolgokba, viszont néha kockázatot kell vállalni ahhoz, hogy elérjük azt, amire igazán vágyunk. 

Pontozás: 10/10

2015. március 7., szombat

Cecelia Ahern: Nyomomban az életem


Cecelia Ahern: Nyomomban az életem (eredeti címe: The Time of My Life)
Kiadta: Athenaeum kiadó 2012-ben. (Eredeti megjelenés: 2011)
Fordította: Szili Orsolya
Oldalszám: 470.
Stílusa/műfaja: vicces, romantikus, chick lit (modern irodalmi műfaj, a női lét kérdéseivel foglalkozik szórakoztató, gyakran humoros formában)

Fülszöveg: „Mi történik, ha nem veszed komolyan az életed?
Lucy Silchester még a 30. születésnapja előtt megkapja a választ. Élete bekopogtat hozzá egy mókás idegen férfi képében, s szembesíti azzal, amit a szerelmével való szakítása óta nem volt hajlandó tudomásul venni: hogy nagy bánatában szinte megszűnt létezni. S elkezdődik egy megható és mulatságos kalandsorozat, mely során a kissé különc lány újra rátalál családjára, barátaira s bizony a szerelemre is.
Megható, vicces és tanulságos – Cecelia Ahern új regényében bemutatja, mi történik, ha nem figyelsz eléggé az életedre, és hogy sosem késő újrakezdeni.”



Az elején az idézet számomra teli találat volt.
„Nem olyan vagy, mint régen.
Lelkes voltál, mindez kiveszett belőled.”
ALICE CSODAORSZÁGBAN

Szereplők:

Lucy Silchester: A történet elején nagyon sajnáltam. Először azért, mert dobta őt a „csodálatos és tökéletes” Blake (aki szerintem egyáltalán nem az), másrészt szerintem, ha ilyen családom lenne, én se túl sűrűn szeretném őket látni. Lucy helyében valószínűleg nem egy garzonlakást veszek, hanem egy repülőjegyet valami távoli országba, aztán meglátjuk mi lesz. Bár főleg inkább az apjával voltak gondok, úgyhogy őt kellett volna száműzni. 

Riley Silchester: Lucy bátyja, sikeres ügyvéd, kedves, jó humorú, egyenes ember. Róla szívesebben olvastam volna többet. Mindig igyekezett támogatni a húgát, még ha sokszor piszkálták is egymást jó tesók módjára.

Mr Pan: Egy hermafrodita macska (igen, jól olvastad), aki fiú nevet kapott, de Lucy sokszor valami lány néven szólítja, amire dorombol erőteljesen, szóval lehet elhibázott volt a névválasztás. Lucy nagy Pán Péter rajongó, ezért lett Mr Pan.

Don Lockwood: Egy „véletlen” telefonhívásnak köszönhetően kapcsolódott a történetbe. Szimpatikus karakter, kedves, okos, humoros, ráadásul megértő is. Ő volt a második húzó ember a történetben.

Életem/Cosmo Brown: Érthető a mondanivalója, talán az ő karaktere volt a leghumorosabb, legszerethetőbb. 

Most pedig magáról a történetről:

Azt már az elején (a levél megérkezésekor, illetve olvasásakor) megállapítottam, hogy kedves írónőnk határozottan szeret a könyveibe beleírni egy-egy levelet, ami valahogy személyesebbé teszi az egészet. Az U.i: Szeretlek című könyvéből hiányoltam is volna a leveleket, mivel lényeges momentumai voltak a történetnek, ám ebben a kivitelezésben, ahogy itt szerepel kissé viccesen hatott.

Ahogy azt már a chick lit stílusnál megszokhattuk, az élet bizonyos nehézségeit, akadályait humoros köntösbe burkolva mutatja be.

Igazság szerint a főszereplő lányt elég sokáig nem tudtam megkedvelni, viszont az sms-es jelenet, amikor fotókat küldözgettek Donnal, mosolyt csalt az arcomra. Aztán jött rengeteg idióta szituáció, amin vagy hangosan nevettem, vagy a fejemet fogtam és az égre emeltem a szemem. Hangosan sóhajtoztam, hogy te jó ég, ezt nem hiszem el! :D

Ebben a történetben rengeteg téma górcső alá került, ami bár vicces körítést kapott, komolyan elgondolkodtatta az olvasóközönséget. Hiszen miről is volt itt szó? Volt szó gyász feldolgozásról, szakításról, hazugságokról, munkáról, boldogtalanságról, útkeresésről. Arról, hogy az ember örökösen meg akar felelni mindenkinek, s közben talán elveszíti az igazi önmagát. Az elején nem igazán tetszett a történet, de a végére összeállt a kép, és végre megértettem a mondandóját. Cecelia Ahern megint olyan könyvet írt, aminek mélyenszántó mondanivalója van.  
Kedvenc karakterem vagy inkább karaktereim: Életem/Cosmo Brown , Don Lockwood illetve Riley. 
Kedvenc jelenetem talán az volt, amikor Lucy kölcsönadta a telefonját Donnak, illvetve a Top 5-ben biztos benne volt az is, amikor Lucy anyukája kipukkadt, és elmondta végre a lányának, hogy mi nyomja a szívét. 

A történet sok mindenre rávilágít. Egyrészt arra, hogy a hazugság csak további hazugságot szül, s ebből semmi jó nem származik. Másrészt, hogy törődnünk kell önmagunkkal, tudnunk kell hogy mire vágyunk, és tennünk is érte, még ha hibásan döntünk is, mert azok a mi döntéseink, nem hagyhatjuk, hogy más hozza meg helyettünk őket. Harmadrészt pedig az egyik legfontosabb: Tudnunk kell kommunikálni a körülöttünk lévőkkel, legyen az a családunk tagja, barátunk, vagy egy szomszéd, hiszen ahogy más segíthet nekünk, úgy mi is másoknak. Ne csak éljünk egymás mellett, hanem figyeljünk is oda másokra. 

Pontozás: 10/8

2015. március 5., csütörtök

Nora Roberts: A gyűjtő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Lila Emerson meg van győződve arról, hogy az élete tökéletes, és nincs szüksége senkire a boldogsághoz. Lila hivatásos házvigyázó, ami elég szokatlan munka, de ő nagyon élvezi, hogy mások lakására vigyázhat, amíg a tulajdonosok nyaralnak. Az élete állandó utazás, és két bőröndbe belefér minden holmija. Közben sikeres író, aki éppen a következő regényén dolgozik. Egy este kinéz az ablakon, és egy gyilkosság szemtanúja lesz. Természetesen azonnal kihívja a rendőrséget. Később találkozik az egyik áldozat bátyjával, és akkor még nem sejti, hogy az élete váratlan fordulatot vesz.
Ashton Archer gazdag családból származó sikeres festőművész. Amikor az öccse tragikus körülmények között meghal, mindenáron beszélni akar a szemtanúval, hogy kideríthesse, mi történt. Nem tudja elhinni, hogy az öccse megölt valakit, majd öngyilkos lett. A találkozás megváltoztatja mindkettejük életét. Nemsokára kiderül, hogy egy megszállott műkincsgyűjtő áll a gyilkosságok hátterében, és nem Ashton öccse az egyetlen áldozat. Lila és Ashton is veszélybe kerül. Egy bérgyilkos vadászik rájuk, miközben rég elveszettnek hitt, felbecsülhetetlen értékű cári kincsek kerülnek elő, és a történet egyre szövevényesebb lesz. Ashton és Lila is megtalálja a maga kincsét, a szerelmet, ami fontosabb és értékesebb minden műtárgynál.”


Nora Roberts: A gyűjtő (eredeti cím: The Collector)
Kiadta: GABO kiadó
Fordította: Gondáné Kaul Éva
ISBN: 978-963-689-931-8
Oldalszám: 576, ebből ténylegesen lényeges 573.
Megjelent: 2015 februárjában (eredeti megjelenés 2014-ben)

A szereplőkről:
Lila Emerson: Női főszereplőnk külsőre átlagosnak mondható. Középtermetű, vékony, barna hajú, huszonnyolc éves. Hat éve hivatásos lakásfelvigyázóként dolgozik, amit imád csinálni. Lakásfelvigyázói munkáját inkább szórakozásnak, kalandnak tekintette, hiszen közben írói babérokra tört, ami szépen jövedelmezett. Célközönsége a tizennégy és tizennyolc év közötti tinik voltak, s bár nem aratott első regénye osztatlan sikert, azért elég sok lelkes rajongót sikerült vele bevonzania. Regényének második része megjelenésre vár, a harmadikat pedig épp írja (a könyv utolsó harmadában be is fejezi). Tehát elmondhatjuk főhősnőnkről, hogy sokrétű érdeklődése van, emellett szereti az állatokat, egy kicsit rendmániás, nagyon makacs, önálló jellem. Szereti maga intézni a dolgait, nehezen fogadja el a változásokat, persze ez kissé ellentétes személyiségre utalhatna, ha nem olvasnánk végig a történet, de ugye én megtettem, s ti is megfogjátok. Egy napon tanúja lesz egy gyilkosságnak, ami alapjaiban változtatja meg az életét. A történet előrehaladtával egyre jobban kirajzolódik a személyisége, s egyre jobban megkedvelhetjük a karakterét.

Julie Bryant: Lila legjobb barátnője. Harminckét éves, magas, vörös hajú, telt idomú. Mérsékelten divatmániás, művészeti vezetőként (egy galéria igazgatója) dolgozik, elvált, és barátközpontú. Abszolút kedvelhető karakter. Külön öröm, hogy Luke és ő a főszereplők legjobb barátai, így sokat tudhatunk meg róluk a történetet olvasva.

Ashton Archer: Ő a férfi főszereplő. Sűrű, sötét zilált haja van, borostája és zöld szeme. Lila szerint Thomas (a macska akire vigyáz) szemére hasonlít. Ahogy azt már a fülszövegből megtudhattuk, öccse, Oliver szintén meghalt aznap este, amikor Lila szemtanúja volt egy gyilkosságnak. Igazi művészlélek, nagyszerű képei élethűek, varázslatosak. Összetett személyiség, családközpontú. Mindig, mindenre keresi a választ, ő a nagytestvér, aki mindenki támogatója. Határozott, erős jellem, ugyanakkor az érzelmeit sem fél kimutatni. Mindent megtenne a szeretteiért, s ezért számomra ő az egyik legpozitívabb karakter.

Luke Talbot: Ashton egyik barátja. Világoskék szemű, sűrű, barna hajú, magas, széles vállú, erős karú, nagy kezű férfi. Egy pékség tulajdonosa, akiről első olvasásra nem gondoltam volna, hogy azzal tölti a napjai nagy részét, hogy sütöget és cukormázzal vonja be a muffinokat és egyéb finomságokat. Imádtam, hogy egyszerre volt erőt sugárzó, talpig férfi, ugyanakkor a foglalkozása nem valami macho-s. Sok minden kiderül róla, ő is összetett személyiség, aki tud meglepetést okozni az olvasóknak.

Fitzhugh és Morelli: rendőrök, akik a 11. emeleti lakásból kizuhanó nő ügyében intézkednek, elsőként érkeznek a helyszínre, és Lila velük osztja meg először azt, hogy mit látott. Sajnálatos módon ők túl sokáig nincsenek képben.

Waterstone és Fine nyomozók: a kihallgatást és nyomozást folytatók. Waterstone már az elején elnyerte a szimpátiámat, ám Fine nyomozóval kapcsolatban ellenérzéseket tápláltam. Ő egy igen ellentmondásos személyiség a történetben.

Jai Maddok: Hosszú, fekete hajú, ázsiai nő, aki a főnöke megbízásából kiiktatja a nem kívánatos személyeket. Egyfajta tisztogató, nem épp a becsületes fajtából. Iszonyatosan rühelltem a nőt. Egy dolog a kleptománia, más dolog hogy egy hidegvérű szuka.

Thomas és Earl Gray volt a két nagy kedvencem. Szerintem ha belevágtok a könyvbe, tudni fogjátok miért írtam. ;)

A történet fordulatokban gazdag. A szereplők kidolgozottak, a cselekmény folyamatos, az írónő pedig mindig előrukkol valami új információval, ami nem hagyja az olvasó kíváncsiságát szunnyadni. Olvasás közben végig éreztem a véráramomban az adrenalint, ahogy együtt izgultam, nyomoztam a szereplőkkel, vagy épp meggyászoltam a szeretteiket. Imádtam a Julie és Lila, illetve Luke és Julie közötti szálakat, a megismerkedésük történetét. Az biztos, hogy az ember álla garantáltan a földet verdesi, amikor a nők elmesélik hogyan lettek barátnők.
Arról nem is beszélve, hogy milyen szálak futnak keresztül kasul a történetben.

Ahogy azt már megszokhattuk, Nora Roberts ebben a könyvben is tökéletes egyensúlyt teremtett a hangulatok, érzelmek, stílusok között. A történet fő szála a krimi, azonban kellő mennyiségben van benne romantika és humor, ami miatt kiegyensúlyozott a történet, nem sarkos és monoton. Az érzelmi skála elég sok pontját megjárhatja az olvasó, hiszen az egyik pillanatban izgatott, a másikban már mosolyog egy vicces jeleneten, vagy meghatódik egy másikon. Imádom, hogy sokszínű, és nem hagyja ellaposodni a történetet. Bár az első száz oldal után elég sok információ van a birtokunkban, még mindig tud meglepetést okozni. A történet végéig fenntartja a figyelmet, ad információkat, és hagyja, hogy a saját következtetéseidre juss, majd utána kiderül, hogy jól tippeltél vagy sem. A könyv elolvasása után azt éreztem, hogy így kerek az egész. Ahogy a mondás tartja: „Minden jó, ha a vége jó.” Imádtam minden betűjét, izgultam, dühös voltam, nevettem, sírtam (a legvégén), s mindent egybevetve újjászülettem a történet olvasása közben. Kell ennél több?

Külön tetszett a történet részekre tagolásánál hagyott egy-egy idézet. pl. második résznél: „A rokonainkat a sorstól kapjuk, de a barátainkat mi magunk választhatjuk.” /Jacques Delile/

Voltak apró elütési hibák, de szerencsére ezek nem zavartak meg, és zökkentettek ki a ritmusból (Ms helyett Mr szerepelt a 284. oldalon, vagy épp Rylee szerepelt Kaylee helyett a 320. oldalon).
Egyetlen apróság, aminél feljajdultam, méghozzá a 147. oldalon:
Szia, Ethan, hogy van?
Na vajon mi sántít nekem ebben a mondatban? Tegezve köszön, aztán magázódva kérdez. Hozzáteszem, a társalgás további része is magázódva folytatódik. Ez a baki fájt.

Amúgy ezzel a könyvvel a legnagyobb baj, hogy szinte lehetetlen letenni. Komolyan! Elkezded olvasni, aztán csak azt veszed észre, hogy már a felénél jársz, és az idő is későre jár. Azért csak tovább olvasod, majd mikor felnézel, nem percek, hanem órák teltek el, és a könyv háromnegyedét már megetted. Aludni kellene, ehelyett mit csinálsz? Szemezel a könyvvel, majd kínzó lassúsággal érte nyúlsz, majd visszateszed. Önuralmad végén jársz. Mit csinálsz? Tovább olvasod a lámpafénynél, vagy lefekszel aludni, amiről tudod, hogy forgolódni fogsz, mert érdekel a könyv vége? Ha tovább olvasod, másnap szidod magad, mert nagyon gyorsan a végére értél, és nincs az a jóleső napindulás, hogy ma még egy jó könyvet be kell fejezned. Viszont ha másnapra hagyod, éjjel nagyon kínkeservesen alszol csak el. Ez bizony kérem szépen a huszonkettes csapdája.
Határozottan éreztem ennél a könyvnél is, hogy túl rövid. Mondhatnád kedves olvasó, hogy „de hiszen több mint ötszáz oldal…”, viszont te is tudod, hogy egy jó könyv lehet akármekkora terjedelmű, a végén úgyis rövidnek fogod érezni, mert vége, és nem marad más, mint a végtelen szomjúság, hogy újra átélhesd az érzelmek kavalkádját, amit olvasás közben.

Pontozás: 10/10
A fentebb említett „hibák” vagy inkább észlelések cseppet sem vontak le a történet értékéből.