"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/
"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/
„Moirának nincs könnyű dolga. Nem elég, hogy Max, a nagy mesélő örökségét kell cipelnie, de a gimis évek is megviselik. Mindennek a tetejébe egy esős szeptemberi napon megjelenik egy beszélő vízköpő, aki eszébe juttatja azt a másik világot, ahol kislányként járt. A hősök és gonosztevők világát, a vad utazásokét.
Moira átmegy a féktelen kalandok földjére, hogy másodszor is megjárja Alíz csodaországát, Oz királyságát, a többi legendát. Régi és új útitársak szegődnek mellé, megismerkedik egy olyan jóképű fiúval, amilyenek csak a mesékben vannak. Áthajózik néhány ősi krónikán, megharcol olyan szörnyekkel, amik ezeréves mítoszokból kúsznak elő.
Te, aki e sorokat olvasod, azt gondolod, hogy tudod, mi történik majd ezeken a vad lapokon… de hidd el nekem, még csak nem is sejted.
Benyák Zoltán még magasabbra emeli a tétet a Képtelen történet folytatásában. A fantázia sodrában a Féktelen történet szavai a főszereplővel együtt viszik az olvasót az elfeledett mesék birodalmába.”
Az első rész szerelem volt első olvasásra. Nagyszerűen felépített történet, imádnivaló szereplőkkel, izgalmas kalandokkal, hatalmas csavarokkal, vicces jelenetek tömkelegével, meglepetésekkel. Moira még kislány volt, körüllengte egyfajta gyermeki báj és ártatlanság. Végtelen fantáziájával és hitével bármire képes volt, amire csak elszánta magát.
A második történetben már tizenhét éves, gimnáziumba jár, rengeteget küzd, mert különc, kilóg a sorból, sokat gúnyolják, bántják. Nem találja a helyét. Magányos és elveszett. A gimire úgy tekint, mint egy börtönre. Suli egyenlő intézményesített szívás. Ismerős ugye? Nem könnyű a kamaszkor. Félix a legjobbkor toppan be, mint aki érezte, hogy Moirának szüksége van egy újabb nagy kalandra a mesék és egyéb történetek világában ahhoz, hogy emlékezzen, gyógyuljon, ihletet szerezzen.
Miután megérkezett kalandjának színhelyére, Moirának rá kellett jönnie, hogy a jól ismert hely már a múlté, sokkal nagyobb és ijesztőbb a világ, amibe csöppent, mint amilyen gyerekkorában volt. Rengeteg változás történt, amit hirtelen felfogni is képtelenség, ráadásul Max nélkül fájdalmasan üresnek érezte magát. Mikor szembesült vele, hogy egy rettentő alak és csapata minden valós személyt „kiír” a történetből és ezzel a való életből is, már nem is tartotta olyan jó ötletnek a maradást, még ha olyan társai is akadtak a kalandjai során, mint Félix, Frász, Mark és Fúzi úr.
Imádtam a történetet, az újdonság varázsát, az izgalmas kalandot, a Moira és Mark közötti kapcsolatot, a felbukkanó mellékszereplőket, ugyanakkor az első részhez viszonyítva ez a könyv jóval borongósabb, vészjóslóbb volt számomra sok esetben. Talán Max hiánya hatott rám így. Aztán mikor a főhőseink a Próféták völgyébe jutottak, bevallom hősiesen, megkönnyeztem az eseményeket.
Benyák Zoltán mesterien szőtte most is a szálakat. Érzelmi hullámvasutaztam, s közben egy olyan világban jártam gondolatban, ami szerintem az olvasni szeretők egyik titkos álma. Féktelen száguldás volt az ismeretlenbe. Minden percét imádtam. Felejthetetlen.
Azt azért megjegyezném, hogy Rosie és Titus karakterét ezerszer jobban utáltam, mint az első kötet főszemétládáját.
Számomra egyértelmű a pontozás. 10/10 természetesen. Ezt az ifjúsági sorozatot receptre írnám, ifjúnak és idősebbnek egyaránt.
„Max történeteket ír. Különlegeseket, vicceseket, fantasztikusakat. Ez a munkája, és jól csinálja. Olyan jól, hogy észre sem veszi, a meséiben él. Egy olyan világban, ahol a történetei veszik körbe: hősök, fura lények, vad tájak. Ám egy napon bekopogtat az egyik szereplője, egy szemtelen kislány, és arra kéri, segítsen megtalálni az egyik történetben elveszett holmiját. Max belemegy a dologba. A lánnyal az oldalán kilép biztonságos tornyából, és a kalandok rögtön elsodorják. Egyenesen a szörnyek, legendák, gonosz tervet szövő szereplők világába.
Benyák Zoltán páratlan fantáziával alkotta meg új regényét. Újra átélhetjük az Alíz csodaországban, vagy Óz, a nagy varázsló élményét. Lehetünk gyerekek, elengedhetjük a fantáziánk, együtt nevethetünk, aggódhatunk hőseinkért a Képtelen történet minden egyes oldalán.”
A szerző oldalán http://benyakzoltan.com/ megtalálhatjátok az életrajzát, a könyveit, kritikákat, kapcsolati elérhetőségeket, illetve egy galériát. Érdemes olvasgatni.
A nagy illúzió című könyv volt életem első Benyák Zoltán regénye. Lebilincselt a stílusával, imádtam olvasni. Akkoriban határoztam el, nekem mindenképp több könyvével kell majd megismerkednem. Rögtön be is szereztem az „Ars Fatalis” és „Az idő bolondjai” című könyveit, később pedig az Athenaeum kiadónak köszönhetően megismerkedtem „Az utolsó emberig” című urban fantasy regényével is. Meg kell vallanom, hogy bár a szerző stílusa lenyűgöző, a történetei pedig irodalmilag jól felépítettek, számomra egészen eddig az első általam olvasott könyvét nem sikerült túlszárnyalnia. A nagy illúzió volt számomra a mérce legmagasabb fokán. Eddig. Ugyanis a Képtelen történet pillanatok alatt letaszította onnan.
Hihetetlenül szórakoztató, kellemes szövegezésű regény, mely tényleg lebilincsel ifjút és idősebbet egyaránt. Az első oldalon magával ragad, és egészen az utolsóig nem is ereszti az olvasót. Remélem, hogy a szerző még nagyon sok ifjúsági fantasy regénnyel örvendezteti meg az olvasókat. Jól áll neki ez a műfaj. Nekem pedig abszolút jót tett ez a történet.
Imádtam a sziporkázó párbeszédeket Max és Moira között, a közös kalandjukat, a történet furcsa teremtményeit, a szereplő és helyszínábrázolásokat, az elgondolkodtató felvetéseket, a valóságban olvasható történetekre való utalásokat, valamint a történetmesélés milyenségét.
Max író, méghozzá nem is akármilyen. Ugyanis beleírta magát a történeteibe, és a saját maga által létrehozott világban él. Alkotói blokktól szenved, hosszú idő óta semmit nem sikerült papírra vetnie, ami eléggé frusztrálja, s áldott magányát megzavarja egyik történetének ifjú szereplője, Moira, aki ráveszi, hogy lépjen ki a biztonságot adó rejtekéből, és segítsen megtalálni egy számára fontos tárgyat.
Moira okos, vicces, szemtelen, szabadszájú kiskamasz, aki néha koravénnek tűnik a felvetései alapján. Nagyon nagy forma, első olvasatra megszerettem, ő lett a kedvenc szereplőm a történetben. Imádtam a beszólogatásait, kérdéseit. Egyik kedvencem, amit újra és újra feltett a kalandozásuk során, s amitől Max rendszerint csak sóhajtozott: „Mondja, szokott normális dolgokat is írni?” Mondjuk úgy, nagyon jó, kritikusi vénával rendelkezett a lányka.
Amikor a dunsztos üvegekben tartott eladó szép pillanatokról volt szó, mint például egy Rolling Stones koncert a hetvenes évekből, kedvem támadt ráírni a szerzőre. Persze végül józan eszemhez kapva nem tettem meg, mert végigpörgettem a fejemben a gondolatot, hogy mi lenne, ha én most nagy elragadtatásomban azt írnám neki, hogy én mennyire imádom. Valószínűleg legalább annyira bolondnak nézne, mint Moira Maxot a történet nagy részében. Ezen persze végül jót nevettem, mert épp akkor értem ahhoz a részhez a könyvben, ahol Moira szájából elhangzik a következő mondat: „Maga gyönyörű bolond.”
Benyák Zoltán gyönyörűen játszik a szavakkal. A történet lehengerlő, érdekes, tanulságos, ugyanakkor kalandos és rejtélyes, amit a legtöbben szeretnek. Az ifjúság számára egy szórakoztató történet tele csavarokkal, míg a felnőtteknek ennél talán több. Számomra biztosan. Ez a könyv olyan húrokat pendített meg bennem, amiket mostanában csak kevés. Rengeteg mondanivalóval rendelkezik, ha van hozzá képességed, hogy meghalld.
Amikor fény derült Max és Moira valós kapcsolatára, dobtam egy hátast. Számítanom kellett volna egy ilyen csavarra, de mégis váratlanul ért. Aztán jöttek újabb és újabb fordulatok, én meg már szinte pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről. A kötet végére megkaptam a happy end-et, amitől most örömmámorban úszik a lelkem. Sok ilyet szeretnék még olvasni! Lehet? Benyák Zoltán! Ugye lehet?
Pontozás: 10/10*
Ui.: Természetesen a második részt azonnal elkezdem.
"Sárközi Erika vagyok, de Nillaként is
ismerhettek, én vagyok Anett mellett a Skarlát Kiadó másik
megálmodója és szerzője.
Az írás tizenkét-tizenhárom évesen, szinte pillanatok alatt lett az életem
szerves része, és azóta sem engedtem el. Szenvedélyesen érdekelnek a jó
történetek, rajongó típus vagyok, az írás világába is így csöppentem, úgyhogy
ha tetszik valami, boldogan rajongok érte.
A humor és az élénk romantikus szál két olyan dolog, amit az olvasmányaimban és
az írásaimban is preferálok. Hiába írok fantasy vagy realista történetet, ezek
nélkül elképzelni sem tudom.
2016 óta tanulok írástechnikát: ez volt a legnagyobb fordulópont az írói utam
során, olyan felfedezésekre nyitott ajtót, amik megsokszorozzák az írás örömét
számomra.
Megtaláltok a Facebookon vagy a Tiktokon is, ahol
szeretem kiélni a regényírás nehézségeit és örömeit vicces videók
formájában."
Fülszöveg:
"Tizenkét csillagjegy és
egyetlen éjszaka: generációjuk legnagyobb Párbaja az indigókék égbolt alatt dől
el. A győztes dicsőséget hoz a családjának, a megmérettetésből világra szóló
sztorik születnek.
A
húszéves Asra egész életében nővére árnyékában élt, aki anno egyetlen
hajszállal csúszott le az első helyről, így most mindenki diadalmat vár tőle.
Csakhogy ő utálja a konvenciókat, és semmi kedve értelmetlen játékokat játszani
egy szimbolikus győzelemért, amikor dolgozhatna is nagyszabású projektjén.
Ráadásul a szíve is az emberi világhoz húzza, miután megismerkedett a
titokzatos Caspiannel.
Asrának
azonban szüksége van a tizenkét család támogatására, hogy sikerüljön a terve.
Ehhez az út pedig a Csillagpárbajon keresztül vezet, ahol győzelmet kell
aratnia.
Kaland
és kockázat.
Veszély és varázslat.
Szenvedély és szerelem.
Az
indulás helye adott ezen a sötétbe burkolózó játékmezőn, az viszont, hogy hová
érkeznek, csak rajtuk múlik."
Hosszú-hosszú
idő óta most először szippantott be úgy könyv, hogy hajnali negyed négyig
olvastam megállás nélkül.
IMÁDTAM!!! Még akkor is, ha Nilla most is szadistaként gyötörte a szereplőket,
s általuk engem is.
Nagyszerű történet, hihetetlen szereplőkkel, izgalmas cselekményekkel, rengeteg
érzelemmel.
Egyik pillanatban jókat kuncogtam, a következőben már a könnyeimet törölgettem,
nem sokkal később indulatosan, felháborodva felhördültem, hogy mi a fene… Igazi
érzelmi hullámvasút volt, de az ilyenre bármikor felülnék, mert tudom, hogy a
végén azt kapom, amire igazán szükségem van.
Kedvenc karakterem Rion volt, aki éles eszével és bicskanyitogató stílusával sokszor mosolyt csalt az arcomra.
Kedvenc idézetem: „A világot már akkor megváltottad, amikor úgy
döntöttél, hogy nem állsz be a sorba, hanem mersz önmagad lenni…”
Imádlak Nilla a lebilincselő történeteiddel, az utánozhatatlan
történetmeséléseddel, a kimeríthetetlen fantáziáddal, és nem utolsó sorban a
csodálatos lelkeddel együtt, amivel beragyogod mindenki életét! Örülök, hogy
ismerhetlek, és már most várom az új könyved! A te történeteidre éhes a lelkem.
Ha
ti is szeretnétek engedni a csábításnak, akkor a Skarlát Kiadó honlapján
megtalálhatjátok ingyen ebook-ban. Ha pedig elolvastátok, és szeretnétek beszélni a könyvről valakivel, a blogom facebook-os oldalán várlak titeket sok szeretettel. ;)
Pontozás: 10/10 természetesen, hiszen mindent megkaptam tőle, amire szükségem volt.
„Ismered a viccet, amiben egy
bukott angyal és egy félnótás démon néhány társával elindul, hogy megmentse az
emberiséget, miközben néha abban sem biztosak, hogy érdemes-e reggelente
felkelni az ágyból?
Raziel és Belader párosa Nevada
kopár vidékét ezúttal a napfényes Miamira cseréli. Kalandos útjuk során
szerencsére arra is jut idejük, hogy a rájuk vadászó pokolfajzatokon kívül
saját magukkal és egymás iránti érzéseikkel is fölvegyék a harcot.
Küldetésükhöz olyan különös
figurák csatlakoznak, mint Theo, az ateista, Manuel, az elvált mexikói pincér,
Soren, a dán cserediák vagy Tully, az angyalból lett sürgősségi sebész. Lucifer
mellett most Belader történetét is megismerhetjük.
Tengerpart, pálmafák, luxus,
mexikói konyha, mocsár, aligátorok és egy cseppnyi armageddon egy eltökélt
bukott angyal és egy útkereső démon társaságában.”
„Lana Millan nem hisz az
írói önéletrajzokban, ahogyan a véletlenekben sem, viszont elég jó meggyes
csokitortát süt. Régebben Trónok Harca rajongó volt, de a Gyűrűk Urát még ma is
szereti (a kedvence Gollum). Korábban
gyakran fogyókúrázott, de amióta kutyája van, nincsenek súlyproblémái, csak
problémái. Ha az életében nehézség adódik, már nem esik kétségbe, egyszer
megfelelő szerszámok híján kenőkések segítségével cserélt ki egy
kerékpárbelsőt, miközben a YouTube-on az oktatóvideót nézte. Az Athenaeum Kiadó
gondozásában 2015-ben jelent meg Átkozott Hannah Brown című regénye, melyet
2017-ben Raziel története követette. Jelenleg a kutyáját sétáltatja, vagy ha
nem, szinte biztos, hogy a Raziel regénysorozat harmadik részén dolgozik.”
2015-ben, első regényének
megjelenésekor volt szerencsém interjút készíteni az írónővel, amit most meg is
mutatok nektek. Igaz, főképp az előző könyvhöz kapcsolódtak a kérdések, ám
megtudhatjátok belőle azt is, hogy honnan az írói neve, illetve pár apróságot
az írással kapcsolatban.
Már nagyon vártam Razielék
történetének folytatását, mert az első kötet lebilincselt. Imádtam az első
betűtől az utolsóig, így elég magas volt a léc, amit el kellett érnie a második
kötetnek is.
Az események két cselekményszálon
és idősíkon futnak. Egyrészt Razielék kalandjai a jelenben, másrészt Belader
élete a múltban.
Érdekes volt betekinteni Belader
múltjába, ugyanakkor számomra most picit zavaró volt a váltakozó idő és
cselekmény, mivel mindig megakasztott a lendületben. Míg a jelen eseményei sodró
lendületűek és izgalmasak, szinte tapintani lehet a feszültséget, addig a múlt
eseményeit kissé vontatottnak éreztem. Valószínű azért, mert a csapat
kalandozása és harca az idővel (meg minden mással), sokkal inkább magával
ragadott, mint a múltbéli események. Ugyanakkor mindennek megvan a maga oka,
így annak is, hogy Lana Millan miért pont így alakította a történet ezen
cselekményszálát.
Ez a kötet is bővelkedett
kalandokban és szórakoztató párbeszédekben. Egyszerre volt humoros és
elgondolkodtató. Ha darabjaira szednénk a történetet, akkor látnánk igazán,
hogy mennyi mindent beleszőtt az írónő.
Lana Millan szerethető szereplőket
kreált, akiknek a helyébe könnyen beleképzelheti magát az olvasó. Összetett
személyiségek, akik első olvasásra nem feltétlenül lopják a szívünkbe magukat, aztán
később bebizonyítják, hogy nem ok nélkül vannak jelen a csapatban. Ilyen volt
számomra például Manny, akiért az elején egy huncut garast sem adtam volna. Nem
tudtam eldönteni, hogy Lana tréfának szánta-e, vagy esetleg tényleg hasznát
fogják venni a többiek a küldetés során. Nos, határozottan kellemeset csalódtam.
Minél többet olvastam róla, annál szimpatikusabbnak találtam, a végére pedig
egészen megkedveltem. Ő volt a tipikus példa arra, hogy ne ítéljünk elsőre,
mert érhet még meglepetés.
Raziel és Belader nagyszerű
páros, tökéletesen kiegészítik egymást. Erre szükség is van, hiszen kettejük
feladata felkutatni és egységgé kovácsolni az emberiség megmentéséhez szükséges
kis csapat tagjait, ami nem tűnik egyszerűnek. A tagok felkutatása során
kisebb-nagyobb akadályokba ütköznek, amik sűrűn bonyodalmakhoz is vezetnek. Néha
úgy tűnik, hogy tényleg minden és mindenki összeesküdött ellenük, mert Mihály arkangyalon
és az alvilági lényeken túl még a természeti erőkkel is meg kell küzdeniük.
Van olyan szereplő, akivel nem
igazán tudtam zöld ágra vergődni, nem tudom hová tenni. Jó? Rossz? Mi a célja a
tetteinek? Tényleg segíteni akar, vagy csapda az egész, hogy akadályozza
hőseinket a céljuk elérésében? Erre leghamarabb a következő kötetben fogok
választ kapni, úgyhogy nagyon remélem, hogy az írónő ügyesen megírja a
folytatást, hogy minél előbb a kezünkbe tarthassuk.
Örültem a Raziel és Belader
között pattogó szikráknak, a humor mellett ez volt az, amit annyira vártam a
történet folytatásában, mert bár sok minden a kapcsolatuk ellen szól, én azért
reménykedem, hogy a történet végén valahogy mégis megoldják a dolgot. Ha
máshogy nem, hát emberként, mint Tully és Vicky.
A szereplők közül Belader állt
hozzám a legközelebb, mégpedig a nyíltsága miatt. Ő nem köntörfalaz, kimondja
amit gondol, bár sokszor cenzúrázatlanul, és nem érti miért sértődnek meg
körülötte.
Összességében tekintve szerettem
a könyvet, izgalmas, eseménydús, elgondolkodtató, és humoros. Volt egy kicsi
hiányérzetem, nem mindig éreztem olyan erősnek a történetet, mint az első
kötetet, ugyanakkor a részleteket valamint a humort tekintve ez a kötet volt
erősebb. + Ezzel a kötettel együtt megkaptam a 21 rövid novellát tartalmazó kis
füzetet, ami szintén nagyon szórakoztató volt, és csak úgy izzott a levegő a
főszereplők között.
A karanténmesékről annyit tudni kell, hogy bár a
főszereplők ugyanazok, mint a Raziel trilógiában, maguk a történetek nem
kapcsolódnak szorosan a regényekhez. Mondhatni alkalom szülte őket, hiszen
mindenki tudja, hogy a világon tomboló vírus miatt sokan feszültek, idegesek,
Lana pedig úgy gondolta, hogy Raziel és Belader segítségével egy kis színt visz
a hétköznapjainkba, és csempész bele egy kis humort, hogy még véletlenül se
veszítsük el a humorérzékünket.
„Az átlagos férfi tovább keresi a kiutat abból a különös világból, melybe belecsöppent. Amint újra tudatára ébred, rájön, hogy hosszú ideje aludta álmát, és hogy mindeközben sok minden megváltozott. Régi baráti szétszéledtek, a hatalom új kezekbe került. Ahogyan ő, úgy tér vissza a végleg legyőzöttnek hitt Ménrót és Villő, és ha ez nem lenne elég, egy harmadik nagy erejű vetélytárs, Radakund is feltűnik a színen. Az első kötethez hasonlóan a sötét mese most is cselszövésekről, véres csatákról, bűbájról és szerelemről szól. A háború tovább folytatódik, a tét pedig még mindig nem más, mint a józan ész. CSAK FELNŐTTEKNEK!”
Kiadta: Underground kiadó
Kiadás éve: 2013
A szerzőről:
Gregus Gábor Budapesten született, s jelenleg is ott él. Elmondása szerint egyike azoknak az íróknak, akik hobbiból vetik papírra azt, ami kijön a fejükből. Másfél évvel ezelőtt keresett meg, hogy véleményezném-e az első regényét, melyre örömmel mondtam igent, tekintve hogy fantasy műfajú, amit nagyon szeretek, ráadásul szívesen ismerkedem magyar szerzők műveivel.
A napokban megkértem, hogy amennyiben lehetséges, pár sorban mutassa be magát, melynek eleget is tett. Ezt ezúton is köszönöm.
A szerző így mutatta be önmagát:
„A budapesti születésű Gregus Gábor életútja egy kissé kanyargós. Gyerekkorában a "mi leszel, ha nagy leszel" kérdésre rávágta, hogy filmrendező. Alsóbb osztályokban rajzolásban jeleskedett, még versenyekre is küldték, ám később az irodalom szeretete hatalmasodott el rajta. "Természetes" volt hát, hogy elektrotechnikai középiskolába menjen, utána pedig programozó képzésre. Annak végével, újabb kanyarral a Károli Gáspár Egyetem magyar szakán találta magát. Talán nem meglepő, hogy mindezek után szoftvertesztelőként foglalatoskodik, miközben hobbiból néha ír egy-egy regényt. Ezekben különös, vad világokban kalandozik, ahol szép, csúnya, helyenként varázslatos, olykor sokkoló dolgok egyaránt megesnek.”
A könyvről:
Az Elmezavar trilógia második kötetét tarthatja kezében az olvasó, melynek műfaja fantasy. Az első kötetben megismerhettük a főszereplőt, Dománt, megtudhattuk hogyan indult el élete legnagyobb kalandjára. Függővéggel zárult, ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy a történet egy trilógia első kötete. Számomra az első kötet élvezhető volt, bár kissé hiányos. Tetszett, hogy sokszínű volt és a történet folyamán megfigyelhető bizonyos jellemfejlődés. Összetett karaktereket kreált a szerző, érdekes helyszínekkel és cselekményekkel.
Erről a kötetről is elmondható, hogy a történet ötletes, alkalmanként bizarr és kicsit különc, néhol vicces (legalábbis nekem akadtak olyan jelenetek) és mindenképpen elgondolkodtató. A szereplők jellemfejlődése most is megfigyelhető, és a szerző mindvégig odafigyelt, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Helyszín és karakterábrázolása tetszetős, könnyen vizualizálhatja az olvasó.
Amivel még most sem vagyok kibékülve, az a borító. Sajnálom, de ha ez alapján választanék könyvet, bizony ott maradna a polcon. Nem feltétlenül ilyen figyelemfelkeltésre vágyik az ember. (A harmadik kötet borítója jobban tetszik, mint az előző kettőé.)
Valamint számomra néha már túl abszurd és morbid volt egy-egy jelenet. Olyan, mintha kicsit „túltolta volna” a fantasy szálat a szerző. Igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több. Ne akarjunk egyszerre túl nagy falatot letolni az olvasó torkán, mert az bizony fennakad.
Az első kötethez képest már észlelhető volt, hogy az író tudatosan igyekszik beiktatni bizonyos hatásszünetet, amikor nincs lényegesebb esemény, hogy az olvasó ne érezze azt, hogy már túl sok. Ennek nagyon örültem, mert érezhető, hogy a szerző nem csak kiírja magából a történetet, de figyel a leendő olvasókra is. Ez mindenképpen pozitív.
Domán az a karakter, akit már az előző kötetben sem tudtam, hogy hova tegyek. Eleinte nagyon nem kedveltem, aztán az első kötet végére már kezdtem szimpatizálni vele, de most megint nagyon ellenszenves volt. Ellenben a mellékszereplők közül sokakat megkedveltem, így inkább arra voltam kíváncsi olvasás közben, hogy velük mi lesz. Talán inkább közülük kellene főszereplőt kinevezni.
A könyv utolsó harmada kötött le a legjobban. A Szada elnevezésű fejezetnél éreztem azt, hogy ott igazán magára talált a szerző. Izgalmas volt, érdekes, ráadásul visszatértek olyan mellékszereplők, akiket nagyon kedveltem.
Azt meg kell hagyni, hogy a szerző a maga stílusában egyedit alkotott. Magyar szerző, fantasy műfaj, nem mindennapi téma és érdekes elgondolás. Az, hogy a kivitelezésben még nem tökéletes… talán nem is kell annak lennie. Érezhetően fejlődött a főszereplő, a cselekményvezetés és a szerző is írás közben. Számomra még mindig van egy kis hiányérzet és elvárás a történettel kapcsolatban, de úgy gondolom a szerző bizonyította, képes a fejlődésre, csiszolódásra.
„Ismered a
viccet, amiben a bukott angyal, a KitKat-mániás démon és egy hősszerelmes bolti
eladó a Tudás Könyvének keresésére indul? Nem? Nem csoda, hiszen ez nem vicc.
Raziel a Tudás Könyvének őrzője, a legfelsőbb misztériumok és titkok angyala.
Vagyis csak volt. Valami történt. Lélegzik és ver a szíve, miközben Nevada
tűzforró sziklái között kinyitja a szemét. Emberré vált. Lehetne még ennél is
rosszabb a helyzete? Lehet, és lesz is. Amikor eltűnik a Tudás Könyve üzletet
ajánlanak neki: ha segít megtalálni, visszakaphatja a szárnyát. Segítőként egy
pimasz démont varrnak a nyakába, hogy aztán együtt vágjanak neki Amerika
vadregényes tájainak. Kalandos útjuk során Raziel felfedezi magában az elszánt
harcost, a féltő barátot, és az esendő embert. Lana Millan második regénye egy
izgalmas mese, ami akár igaz is lehetne.”
„Lana Millan nem hisz az írói önéletrajzokban, ahogyan a véletlenekben sem,
viszont elég jó meggyes csokitortát süt. Trónok Harca rajongó, de a Gyűrűk Urát
is szereti, a kedvence Gollum.
Rendszeresen fogyókúrázik, amit csak az étkezések idejére függeszt fel.
Megfelelő szerszámok híján egyszer kenőkések segítségével cserélt ki egy
kerékpárbelsőt, miközben a YouTube-on az oktatóvideót nézte. Régen szerette a
gumicukrot, de aztán olvasta valahol, hogy miből készül, így leszokott róla.
Van egy szívecskés doboza, ha valamit nagyon szeretne, papírra veti és a
dobozba teszi, mert azt hiszi, hogy akkor valóra válik.”
2015-ben, első regényének
megjelenésekor volt szerencsém interjút készíteni az írónővel, amit most meg is
mutatok nektek. Igaz, főképp az előző könyvhöz kapcsolódtak a kérdések, ám
megtudhatjátok belőle azt is, hogy honnan az írói neve, illetve pár apróságot
az írással kapcsolatban.
A történet már az első fejezetnél
mosolycsalogató és elgondolkodtató egyben, s ez jellemző egészen a könyv legvégéig. Tetszik ez a kettősség, mert egy pillanatra sem hagyja a figyelmet
lankadni, szórakoztat és gondolatokat ébreszt.
Nagyon igaz, amit a könyv elején
írt a szerző az emberek milyenségéről. Néha én is úgy érzem, mint Uriel és
Raziel. Az emberek technikai fejlődése túl gyors, némely találmány túl korai.
Ráadásul sokan nem is arra használják, amire a feltalálója tervezte.
Raziel karakterét már az első
pillanatban megszerettem. Annyira esetlen volt az emberi testben, hogy az már
aranyos. Egyszerre sajnáltam és szórakoztatott. A gondolatait néha a magaménak
éreztem, és sűrűn egyet is értettem vele.
„Eleinte a járással is akadtak
problémáim, és bár javult a helyzet, néhányszor még most is elvétem a lépést
vagy nekimegyek a csukott ajtónak.” <- Ennél a mondatnál hangosan
megjegyeztem, hogy ne aggódj, harminc éve élek ebben a testben, és még velem is
előfordul. Aztán persze jót nevettem azon, hogy magamban beszélek. Szerintem
akár ez is felkerülhetne arra a listára, amit Raziel fejben vezetett.
Szerettem, hogy a fantasy szálon
kívül erős mondanivalóval is rendelkezik a történet. Megmutatja, milyen
esendőek is az emberek, s hogy a mi fajtánknak semmi sem elég. Mindig többre és
többre vágyunk, birtokolni és uralkodni akarunk, és sosem vesszük észre, hogy
mikor elég.
A karakterek összetettek és
szerethetőek voltak, egyszerre angyali, démoni és esendően emberi.
Hihetetlenül azonosulni tudtam
Raziel karakterével, és imádtam Beladert, mint főszereplőt. Mindig akadt
valami, ami miatt civakodhattak, én meg nevethettem. Minél többet olvastam róluk, annál közelebb éreztem magam mindkettőjükhöz. Határozottan megértettem Belader tetteit, bár volt amivel én sem értettem egyet.
„– Kedvelsz? Ez mégis mit jelent? – nyögöm ki végül.
– Kedvellek. Ez azt jelenti, hogy a kezdeti tízből tíz
helyett csak hétszer szeretném kitekerni a nyakad. Ebből egyszer most. – A
hajamba túr. – Mondták már, hogy gyönyörű vagy dühösen?
– Ez nagyon nem jó – húzom el a fejem. – Ezt nem lehet.
– Ugyan, miért ne lehetne?”
Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek
tarkítják a történetet. Tetszik, hogy rejtve nem csak egy szálon fut a
cselekmény, ott van mélyebben valami más is, ám a szerző nem akarja ledugni a
torkunkon, kis adagokban juttatja el hozzánk, s hívja fel a figyelmet arra,
hogy nem minden az, aminek látszik.
A huszonhetedik fejezet végén
nagyon haragudtam az írónőre. Alaposan megbőgetett, amire már rég volt példa.
Arra gondoltam, hogy ez nagyon nem fair pont most. Az események olyan irányt
vettek, amire bár valamennyire felkészültem, igazán nem számíthattam. Főleg nem
ilyen formán. Nem tudtam, hogy merjem-e tovább olvasni a könyvet, bár mindvégig
reméltem, hogy a történet pozitív véggel zárul.
Aztán újabb meglepetés ért.
Elfogytak a lapok. Most ez komoly? Hogy lehet ilyen vége? Azonnal akarom a
folytatást!
Imádtam minden egyes sorát, de
kegyetlenség a függővég. Nem lehet így vége. Ezúton kérem a szerzőt, hogy ha
lehetséges, nagyon gyorsan készítse el a folytatást, mert hatalmas lyuk tátong
az oldalamon a kíváncsiságtól, ráadásul szomjazom a happy end-re.
Gerencsér János fantasyjében a
koldussá vált királyfi, az igazságos uralkodó mítoszát teremti újra, ármánnyal
és szerelemmel átszőtt meséjét a történelmi regények rajongói is örömmel
forgathatják. A Kalászkirály igazi
tanulságos olvasmány minden korosztály számára.
Az Úr 1151. évében, egy
képzeletbeli világban két királyi sarj, egy fiatal hercegnő és egy ifjú
lovagkirály menekül üldözői elől. Eime, Ektíria birodalmának volt úrnője a
testőrével bujdosik, míg a trónról őt letaszító Aceras király, aki immár maga
is trónfosztott lett, koldusgúnyában vegyül el alattvalói között. Ellenségek
ők, sorsuk mégis összefonódik, miközben földönfutóként a szabadságukért küzdve,
lassan felnőtté válva nemcsak saját magukat ismerik meg egyre jobban, hanem
népük akaratát is. Ám ezalatt a kegyetlen háborúskodások, öldöklő hatalmi
harcok világát éppúgy át kell vészelniük: vérgőzös csatákon, halálélményeken
keresztül tanulják meg a túlélés könyörtelen törvényeit. Márpedig azokat még a
bukott uralkodóknak is tudniuk kell, főként, ha vissza akarják szerezni
koronájukat. És vajon mi csábít jobban: a szerelem vagy a hatalom?
Megjelent 2017.02.27-én az
Athenaeum kiadó gondozásában.
Gerencsér János számos
területen kipróbálta magát, volt már szobafestő, művezető, műszaki ellenőr,
szavatossági ügyintéző, jogi képviselő, ipari gépkezelő és karateedző. A
hadtörténelem és a pszichológia különösen érdekelte. Korábban novellákat írt.
A szerző hosszan tartó
betegséggel küzdött, a regény megjelenése előtt néhány nappal elhunyt.
Már a fülszöveg sugallta, hogy
érdekes cselekmények fognak kibontakozni a szemünk előtt. Ez nem is történt
másként, hiszen váltott nézőpontban ismerhetjük meg a két trónfosztott királyi
sarj, Eime hercegnő és Aceras király történetét. Két cselekményszál, egy idő,
rengeteg történés, háborúskodás, szerelem, fellobbanó érzelmek, makacsság,
önfejűség, tanulság, s megannyi más.
Tetszett, ahogy a szerző
kibontakoztatta a történetet, kellő feszültséget vitt bele, és mindig tudta,
hogy mikor kell még azt fokozni úgy, hogy az olvasó az őrület
határát súrolja. Voltak titkok, amikre számomra viszonylag hamar fény derült, mégis
élvezhető volt mindvégig a történet, s azért még számomra is okozott egy kis
meglepetést.
A karakterek összetettek és
kiforrottak voltak, szinte életre keltek a tizenkettedik századi történetben. Szerettem
Eime karakterét, sokszor azonosulni tudtam vele, bár néha én magam is
megpofoztam volna, főleg amikor olyan volt, mint egy megbokrosodott ló. Minél előbbre haladtam a történetben, annál több jó tulajdonságát fedeztem fel és emiatt nagyon gyorsan a szívemhez nőtt. Aceras-t
viszont eleinte nagyon nem kedveltem, s ez csak a Hangával való találkozása
után változott meg. Akkor fedeztem fel igazán, hogy képes a fejlődésre, s
igazából jó ember, ha nem vakítja el a hatalom.
Kedvenc karakterem abszolút
Ranton volt, bár néha az ő cselekedeteit se díjaztam, s őt követte sorban nem
más, mint a Zöld Fecske. Nem csodálkoztam, hogy Eime szeme megakadt rajta, és
hogy valami miatt elemi erővel vonzotta őt.
Egyik kedvenc mellékszereplőm Ranton édesanyja volt, Ramáta. Hihetetlen bölcsességről tett tanúbizonyságot már a megjelenése elején, mikor vívódva önmagával és félelmével mégis esélyt adott arra, hogy Ranton segédkezet nyújthasson a hercegnőnek. Azt hiszem egyik kedvenc jelenetem is hozzá köthető, méghozzá az, amikor agyagozni tanította Eimét.
Szerettem a szópárbajokat, amik színesítették a történetet, a szereplők háttértörténeteit, és az érzéseket, amiket egyes történések váltottak ki belőlem.
A történet lebilincselő, s egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen fantasy elemeket kellett vagy nem kellett volna felvonultatnia a szerzőnek, mert én nem skatulyázom be, egyszerűen ami jó, az jó. Számomra ez a történet igenis megütötte a mércét, mert a karakterei szinte előbújtak az oldalakról, a cselekmények magukkal ragadtak, éreztem dühöt, csalódottságot, kiábrándultságot, szomjaztam bosszúra, lázadtam, hittem, reméltem, harcoltam, szerettem, gyászoltam, tehát rengeteg érzelmet megéltem a könyv olvasása közben, s ami még fontosabb, hogy úgy éreztem, én is átélem azt, amiről olvasok. Ott találtam magam egy történelmi korban, egy tizenhét éves meg nem értett hercegnő bőrébe bújva, aki férfiként próbált érvényesülni, nem mellesleg a saját érzéseivel vívódva.
Ez a könyv érdekes, szórakoztató, magával ragadó. Egyetlen egy dolgot sajnálok, mégpedig azt, hogy csak ennyi volt. Szívesen olvastam volna még Zöld Fecskéről, Eiméről, Rantonról és társaikról. A szerző úgy szőtte a szavakat, hogy szinte lehetetlen legyen letenni a könyvet.
Köszönöm a lehetőséget az
Atheaneum kiadónak!
Sajnálom, hogy a szerző nem
élhette meg a könyv megjelenését, illetve a sikerét, ami reményeim szerint
borítékolható.
Fülszöveg:
„A valóságban Delila és Olivér soha nem lehetne egy pár. Viszont itt vannak a
valóságban, és mégis párként élnek. Szembe kell nézniük a ténnyel: a „Boldogan
éltek, amíg meg nem haltak” mondatot akár komolyan is vehetik. A sors azonban
különös módon üzen nekik, és hamarosan rá kell jönniük: egy mese újraírása
kockázatokkal jár.
A
Sorok között folytatásában Olivérnek olyan hétköznapi problémákkal kell
megküzdenie, amelyekről nem is álmodott: eddig mindenki az ő alattvalója volt,
mostantól azonban neki kell alkalmazkodni másokhoz. Ami nem is olyan könnyű
feladat, ha az embernek már előre meg van írva a meséje…
Delilának
és Olivérnek közösen kell eldönteniük, mennyit hajlandóak kockáztatni az igaz
szerelemért, hogy a történetük a való világban is boldog véget érjen. Hiszen a
legnagyobb kalandok nem a tündérmesék lapjain történnek…”
Megjelenés
várható időpontja: 2016. szeptember 5.
Megjelenik
az Athenaeum kiadó gondozásában.
Fordítás
alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult és Samantha van Leer: Off the Page
Fordította:
Babits Péter
Oldalszám:
392
ISBN: 978-963-293-547-8
Eredeti színes
illusztrációk: Yvonne Gilbert
Fekete-fehér
illusztrációk: Scott M. Fischer
Műfaját tekintve ifjúsági
regény.
Köszönöm a lehetőséget az
Athenaeum kiadónak! Nagyon boldog vagyok, hogy elsők között olvashattam a történetet.
A
történet első kötetéről, a Sorok közöttről itt írtam:
Külön
örülök, hogy a második kötetre nem kellett éveket várni. :)
Mielőtt
maga a történet kerülne szóba, megjegyezném (amit már a Sorok közöttnél is),
hogy imádom a borítót és az illusztrációkat. Szerintem eszméletlenül passzolnak
a történethez, s ezekkel együtt lett kerek egész a könyv. Persze a történet
önmagában is varázslatos, de az illusztrációk felteszik az I-re a pontot.
A
történet eseményeit több szemszögből ismerhetjük meg, váltakozó nézőpontot
alkalmaztak most is a szerzőink. Tetszett, hogy Jessamyn üzenetei is
felbukkantak több helyen a könyvben. Sűrűn mosolyt csalt az arcomra egy-egy
megjegyzése. Ahogy Delila alábbi megjegyzése is, ami most kifejezetten aktuális
néhány személynek:
„Suliba
járni kicsit olyan, mintha minden reggel azért kéne felkelned, hogy száz
kilométeres sebességgel nekirohanj ugyanannak a téglafalnak.”
Scott M. Fischer illusztrációja
Olivér
első napja az iskolában határozottan versenybe szállhat a legviccesebb jelenet
címért a könyvben. A kémia óra feledhetetlen jelenetein például kis híján
visítottam a nevetéstől.
Természetesen
sajnáltam a srácot, egyáltalán nem könnyű belecsöppenni egy ilyen helyzetbe
(még ha én nem is vagyok könyvszereplő, azért tudom, mit szövegelek), hisz’
újnak lenni pocsék. Úgy érzed, mindenki téged bámul – feltehetőleg azért, mert
a legtöbben tényleg bámulnak –, s esetlegesen azt várják, hogy mit fogsz
bakizni. Kérem szépen, általában bedobnak a mély vízbe, hogy meglássák, tudsz-e
úszni. Olivér még viszonylag jól vette az akadályokat, ahhoz képest, hogy három
hónapja még azt se nagyon tudta, mi az az iskola, legalábbis ilyen formában nem.
Szerettem,
hogy a történet olvastatta magát. Magával ragadó, lehengerlő, varázslatos,
vicces, olykor szomorú, fordulatokban gazdag és néha bizony elgondolkodtató. Jules
karaktere most is sziporkázott, szakadtam a nevetéstől, amikor ő is képbe
került. Határozottan főnyeremény egy ilyen legjobb barátnő. :) Mellé meg ugye
ott van még Chris és Edgar is. Hmm… Mit szépítsek, megkedveltem Edgart. Örülök,
hogy hangsúlyos szerepet kapott a karaktere és lehetősége volt kiteljesedni. A
kedvencem viszont maradt Delila és Olivér, na meg persze Jessamyn.
Szerzőpárosunk
határozottan kitett magáért, ami a karakterek jellemét, leírását illeti.
Hihetetlen, hogy mi mindent hoztak össze. Két kötet tele álmokkal, érzelmekkel,
varázslattal, reménnyel, amit az olvasó is átél, amint kezébe veszi a könyvet.
Voltak
olyan események, amelyeknek következtében elmorzsoltam néhány könnycseppet. Nem
számítottam arra, hogy ilyen irányt fognak venni a történések. Hirtelen túl
valóságosnak tűnt, én pedig nem akartam kizökkenni.
Jessamyn
egyik legmegfontolandóbb „gondolatmenete”:
„Mit
tennél, ha csak egyetlen napod lenne hátra?Azokkal
töltenéd, akiket szeretsz?Elutaznál
a föld távoli tájaira, hogy minél több csodát láss?Nem
ennél mást, csak csokit?Bocsánatot
kérnél az összes vétkedért? Odaállnál azok elé, akik elé eddig nem mertél?
Elmondanád a titkos szerelmednek, hogy mindig is imádtad?Miért
várjuk meg a legutolsó pillanatot, amikor mindvégig ezt kellene tennünk?”
Aztán
jöttek sorozatban olyan események, amiknél úgy éreztem, nem igazság. Jodi és
Sammy alaposan feladták a leckét, felültettek minket egy végtelennek tűnő
érzelmi hullámvasútra, amiről bizony a könyv utolsó mondatáig nincs leszállás. Volt
egy olyan pillanat a könyvben, amikor úgy éreztem ne tovább. Nagyon szomorú
voltam, nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok, bár tudtam, hogy a könyv
nem lehet csupán egy édes-nyálas romantikus mese, kellenek olyan dolgok, amik a
valóságban tartanak minket, márpedig a mi valóságunkban bőven történnek rossz
dolgok, nem csak jók. Aztán eszembe jutott, hogy ez mégis csak Jodi és Sammy
története, szóval muszáj megkapnom a happy end-et.
Yvonne Gilbert illusztrációja
Ezután jött egy újabb elgondolkodtató szövegrészlet
Jessamyn-tól, ami ismét rátapintott a lényegre.
„Színház
az egész világ, de nemcsak azok színészek, akik színpadon játszanak. Te is az
lehetsz, még ha nem szövegkönyvből dolgozol is.Te
is másképp viselkedsz mások előtt. Tudod, mit szeretnek hallani a barátaid, mi
teszi büszkévé a szüleidet, mivel vívhatod ki a tanárok megbecsülését – hát mindnyájuknak
más arcodat mutatod.Ennyi
különféle szerep között honnan tudod, ki vagy igazából?Nos,
ehhez meg kell találnod azt a különleges valakit, aki előtt nem játszol.
Valakit, aki nem azért figyel rád, mert kiadod magad valakinek, akinek szeretne
látni – csakis önmagadért.”
Hihetetlen,
hogy ezek az apró gondolatok mennyi lényeges dologra felhívják a figyelmet. Bár
szerettem magát a történetet, a fantasztikus karaktereket, az élet pozitív és
negatív dolgaival átszőtt varázslatos mesét és a rengeteg jobbnál jobb
illusztrációt, mégis Jessamyn „gondolatai” voltak számomra a legkedvesebbek.
Na
és a végkifejlet? Hű a mindenit! Szerzőpárosunknak sikerült olyan történetet
írnia, amiből úgy érzem, sose lenne elég. Igazi léleksimogató, s bárki bármit
mond, szerintem nem csak az ifjúságot ragadja magával, minden korosztályban
megtalálja majd a neki való olvasót. Szeretem ezt a történetet, valószínűleg
örökkön örökké. :)
Pontozás:
10/10********
Kedvenc
könyvekkel kapcsolatos idézetem a történetből:
„Ily
módon, amit az egyik ember kivesz a meséből, alapvetően különbözhet attól, amit
más ért meg – mintha a történet képes lenne az olvasó, a hely és az időpont függvényében
változni. De talán minden könyv ilyen – kicsit más minden alkalommal, amikor
kinyitjuk. Ezért az igazi kérdés inkább az, hogy ki változik: a sztori vagy az
olvasó?”
Olvasás
közben néha beiktattam egy kis zenehallgatást is, mert úgy gondolom, a zene és
a könyv jól megférnek egymás mellett. Segítenek kikapcsolódni, ellazulni,
megfeledkezni a valóságról pár órára.
Mivel
a történet fantasy, erős romantikus szállal, tele érzelmekkel, szomorú és
mosolyfakasztó jelenetekkel egyaránt, először lágy dallamokat hallgattam. Ilyen
volt a Celtic Thunder formációból ismert Emmett Cahill és partnere, Rebecca
Winckworth duettje, a Make you feel my love.
Egyszerűen
elvarázsol ez a dal. Oké, kicsit elfogult vagyok, mert a Celtic Thunder az
egyik nagy kedvencem (a rock, country, blues, pop mellé igen, az ír zenét is
imádom), de úgy gondolom tényleg nagyszerű dolgot hoztak össze Cahill-ék.
Arra
gondoltam, hogy a teljesség igénye nélkül megosztok veletek négy-öt előadót és
dalcímet, hátha ti is kedvet éreztek majd egy zenehallgatással egybekötött
olvasáshoz (van köztük lágyabb és zúzósabb is).
Emmett
Cahill & Rebecca Winckworth: Make you feel my love
Michael Bolton: Close to You
Ed
Sheeran: Thinking Out Loud
Lawson: Where My Love Goes
The
Calling: Wherever You Will Go
Creed: My Sacrifice
Valamint hallgattam az egyik kedvenc online rádióm
péntek reggeli adását, amiben rengeteg olyan zene megfordult, amit szeretek.
