Kristen Ashley: A Vadember (Álomférfi sorozat 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Miközben Tessa O'Hara cukrászda kirakatának kosarait tölti fel, megszólal az ajtó feletti csengő, és Tessa álmai férfiját pillantja meg. Fél perc sem kell, hogy a férfi meghívja egy sörre. Újabb fél perccel később Tessa elfogadja a meghívást. De négy szerelmes hónap múlva Tessa rájön, hogy a férfi fedett DEA-ügynök, aki azt akarja kideríteni, Tessa benne van-e volt férje drogügyiben. 

Nyilvánvaló, hogy Tessa ezek után úgy dönt, köztük vége mindennek. 
De Brock Lucas, a DEA-ügynök nem így gondolja. A küldetéstudattól fűtött férfi valóban elkötelezettje a hivatásának, és éveket töltött Denver alvilágában, a társadalom alja közt. A lánnyal töltött négy hónapot azonban igazán élvezte, hiszen Tess legalább olyan édes volt, mint a süteményei. De a nyomozás közben Brock Tess szörnyű titkáról is tudomást szerez, és szilárdan eltökéli, ő lesz az a férfi, aki meggyógyítja a lányt, és egyben vissza is hozza énjének vad, szövevényes világából. 
Ahogy a vad és az édes keveredik, kihívások egész sora vár rájuk, családi tragédiák és halálos betegség. Nem beszélve Tess drogbáró ex-férjéről és Brock volt feleségéről, aki minden eszközt bevet, hogy szétválassza a párt. 
De Brock Lucasnak is megvan a maga vad oldala, de a múltban, a bosszú ösvényén járva egyszer már szabadon engedte magában ezt a vadságot, nem is sejtve, hogy olyan hibát követ el, amelyért évek múlva az ő édes Tessének kell fizetnie.”

Kiadta: GABO kiadó 2015-ben.

Fordította: Tóth Gizella

Oldalszám: 520

ISBN: 978-963-406-003-1

A fordítás az eredeti, Kristen Ashley: Wild Man című könyv alapján készült.

Hiszek abban, hogy az első benyomás (még ha későbbiekben meg is változik a véleményünk) fontos, így leírom/elmondom, hogy az első két oldal meg a fülszöveg után mi jutott eszembe. Egyrészt: az írónő csak ennyire tartja a főszereplő nőit? Hogy simán az orruknál fogva vezethetők, és nem fontos számukra más, csak hogy: bocsánat a kifejezésért (előző kötetben előszeretettel használták), de szétkeféljék az agyukat? Tényleg ennyire felszínes a főszereplő? Másrészt pedig: az első oldalon a jelzők. Már akkor felsóhajtottam (és nem az élvezettől), mikor megláttam ezt a sorrendet: fantasztikusan, gyönyörű, fantasztikus, csodás, elragadó, fantasztikus, lenyűgöző, vad. <- Ez komoly? Ó, anyám borogass!

Szerencsétlen Tess-t mint ha gyomorszájon vágták volna, mikor kiderült, hogy Jake Knox nem is létezik, s akit ő annak vélt, az nem más, mint egy beépített DEA ügynök.

DEA = Drug Enforcement Administration =Kábítószer-ellenes Hivatal.

Meg kell hagyni, Tess karaktere közelebb került hozzám, nem úgy, mint az előző kötetben Gwen.

Már az első pillanattól kezdve szimpatikus volt számomra, sajnáltam amiért a férje egy mocskos féreg volt, és hogy emiatt került bele ebbe az egész ügybe. Haragudtam Brock Lucas-ra (alias Jake Knox), amiért az orránál fogva vezette őt, és fájdalmat okozott neki. Megértem én, hogy beépülés és egyebek, de akkor sem fair más érzéseivel szórakozni. Amikor közölte Tess-el, hogy Slim a beceneve, hatalmasat nevettem. Egy nagy, tagbaszakadt fickóra a vékony jelzőt aggatták. :D Valamiért nem voltam kibékülve sem a Slim becenévvel, sem a Brock névvel, inkább neveztem még mindig gondolatban Jake-nek az ügynök urat.

A 71. oldalon egy „Ó, te jó ég” kíséretében döbbentem rá, hogy Brock Lucas, a Slim becenevű, Jake Knox fedőnevű férfi nem más, mint az a „seggfej” beépített DEA ügynök, aki Gwent is bajba sodorta az előző kötetben, csak akkor épp a Skull (koponya) becenevet használta. Ettől sokkot kaptam. Azt hittem legalább valami Nightingale féle pasi lesz a főszerepben, erre megkaptuk azt a fickót, akiről az előző kötetet olvasva már elkönyveltem, hogy egy felelőtlen idióta. Szépen állunk… gondoltam, de valahogy azért sejtettem, hogy ő is szépíteni fog, ahogy az előző kötetben is sikerült végül Hawk-ot megkedvelnem.

Annak örültem, hogy Gwennel együtt azért Elvira, Tracy és Cam is szerepet kapott ebben a kötetben is, mert Elvira a kedvenc volt mind közül. Az ő történetét nagyon szívesen olvasnám.

Haladt a történet a maga tempójában, és meglepődve tapasztaltam, hogy Brock Lucas jó pontot szerzett nálam, mivel szereti az Eaglest, Santanát, és szinte mindent, ami country, én pedig hasonlóan vagyok ezzel. Kezdtem azt gondolni, hogy talán mégse akkora nagy idióta, vagy legalábbis ízléssel rendelkező fajta. :)

Aztán úgy a kétszázadik oldal táján kezdtem igazán megkedvelni Brock-ot, bár a nevével az életben nem békülök ki. :D

A hálaadásról szóló fejezet volt talán az egyik kedvencem. Ott volt egy csomó ember, aki számított a történetben, és Olíviát leszámítva mindenkit sikerült is megkedvelnem. A gyerekek tüneményesek voltak, a felnőttek pedig néha furcsák, máskor pedig aranyosak.

Később, amikor mocsok került a gépezetbe (Olívia és Damian személyében), felbukkant a fentebb már általam említett Nightingale két embere, Vance és Hector. Segíteni akartak Brock-nak és Tess-nek, hogy kikeveredjenek a katyvaszból, amibe önkéntelenül belemásztak. Akkor és ott mindkét fickót a szívembe zártam.

Olíviát egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, vagy a puszta kezemmel. Hogy lehet valaki egy ilyen átkozott áspiskígyó? Képes érzelmileg zsarolni a gyerekeit, meg minden körülötte lévőt… Hánynom kell az ilyen nőktől. :( Viszont az épp aktuális férjét Dade-et kedveltem. Annyira szimpatikus volt, ahogy a gyerekekről beszélt, meg ahogy segített Brock-nak és Tessnek, hogy azonnal a szívembe zártam, és örültem, hogy ő továbbra is az életük része maradt.

Ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint az előző. Egyrészt: nem fedeztem fel benne annyi „hibát”/idegesítő tényezőt, az állandó bébizés sem zavart már annyira, ráadásul eszméletlenül megkedveltem a szereplőket. Imádtam Tess karakterét, Rexet és Joelt, az unokatestvéreiket, a teljes Lucas családot. Rengeteget nevettem Martha és Elvira kettősén, és örültem, hogy az előző kötet szereplői itt is feltűntek (Lawson rendőr, Hawk, Gwen, Tracy és Cam, stb.), mert sokkal jobban megkedveltem néhányukat ebben a részben, mint az előzőben. A történetvezetés sokkal összetettebb volt, ráadásul szerintem mélyebb is volt érzelmileg, mint az előző. Sok mosolyt csalt az arcomra, igaz egy-két könnycseppet is elmorzsoltam olvasás közben.

Tehát összességében egy szórakoztató történetet kaptam, kedvelhető karakterekkel, és persze utálható karakterekkel is (lásd Damian és Olívia), humort, romantikát, rengeteg gyerkőcös részt, akciót (minden téren), és olvashattam sok finomságról is. A héten már a második írónőről mondhatom el azt, hogy az első kötet számára a bemelegítés volt, a másodikban teljesedett ki igazán. Ettől már csak jobb lehet (pozitívak vagyunk ugye? )! Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra. :) 

Pontozás: 10/9,5

A fél pont levonás azért, mert az írónő úgy állítja be a női főszereplőit a történetek elején, mint butuska libuskákat, akik nem veszik észre (vagy nem akarják észrevenni), hogy a főszereplő hím egyed épp az orruknál vezeti őket. 

Kristen Ashley: A titokzatos Ő (Álomférfi sorozat 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Miközben Gwendolyn Kidd Cosmopolitan koktélt iszik, találkozik álmai férfijával. És a találkozásból furcsa kapcsolat lesz a titokzatos férfival, aki éjszakáról éjszakára megjelenik a szobájában, mindig többet akarva. 
Gwen már éppen azon tanakodik, hogy véget kellene vetnie ennek az őrült kapcsolatnak, amikor megjelenik pokolfajzat húga, Ginger legjobb barátnője, és figyelmezteti Gwent, ha neki meg a húgának nem jön meg az esze, „mindketten megdöglenek". Gwen úgy dönt, a problémát rátestálja húga motoros barátjára. 

Ezzel azonban felhívja magára a denveri alvilág figyelmét, ezért Cabe „Hawk" Delgadónak – aki nem más, mint a titokzatos férfi – kell vigyáznia Gwen testi épségére. 

Így kezdődik a kommandós és a Cosmo-lány ember ember elleni küzdelme, és miközben Hawk a maga egyéni módján teszi a szépet Gwennek, a lány túlél egy bombatámadást, egy lövöldözést, egy-két emberrablást, dögös motorosok és szívdöglesztő rendőrnyomozók heves ostromát, és megismeri a szívszorító okot, amiért Hawk igyekezett távolságot tartani tőle. 

S miközben mindez történik, Gwen megtudja azt is, hogy a húga komoly bajban van, és el kell döntenie, kinek az életét kívánja megmenteni: pokolfajzat húgáét vagy álmai férfijáét.”

Kiadta: GABO kiadó 2015-ben.

Fordította: Tóth Gizella

Borítóterv: Szabó Vince

ISBN: 978-963-689-954-7

Oldalszám: 564

A fordítás alapjául szolgáló mű: Kristen Ashley: Mystery Man

Az első fejezetet végig vigyorogtam. Sőt… majdnem az egész kötetet végig vigyorogtam. Nem tehetek róla, elég viccesnek találtam a helyzetet. Először is: Nagy valószínűséggel én nem biztos, hogy besétáltam volna egy motorosokkal teli helyre, hiába szeretem a motorokat, na meg a tetkókat (bár nekem egyik sincs). Egész szimpatikusnak találtam Dogot és Tack-ot (polgári nevén Kane Allan, aki a Chaos motoros banda vezére), hiába képviselték ők a nehézfiúkat, hisz’ nekik tartozott Ginger, ráadásul alapjáraton sem voltak túlságosan törvénytisztelő polgárok. 

Nos… tekintve, hogy a húga egy igazi pokolfajzat (99%-ban), Gwen helyében egyáltalán nem próbáltam volna meg kihúzni a bajból. Magának kereste, oldja is meg. Nem gondolhatják komolyan, hogy minden egyes balhéból majd a jóságos nővérke kisegíti.

Aztán ott volt a Titokzatos Ő. Hogy lehet, hogy másfél éve „kapcsolatban” van a fickóval, de a nevét nem tudja? Ez azért nálam már az abszurd kategóriát súrolja.

Camille Antoine, Gwen egyik legjobb barátnője abszolút szimpatikus volt a történetben. Már az elején is látszott, hogy mennyire aggódik a barátnőjéért, és igyekezett ellátni hasznos tanácsokkal, amit persze Gwen nem nagyon fogadott meg. Ugyan miért is tette volna? (Bocsánat, néha átmegyek cinikusba vagy szarkasztikusba.) A párja Leo eszméletlen jó fej, imádtam.

Mitch Lawson nyomozó: Gwen szavaival élve „pompás példánya a férfinemnek”. Elég erőteljesen érezhető volt a feszültség közötte, és a Titokzatos Ő között, aki már annyira nem is volt titokzatos, miután kiderült, hogy ő nem más, mint a Hawk becenévre hallgató Cabe Delgadó. Igyekezett segíteni mindenben, ám ő a visszafogott udvarlás híve volt, nem úgy mint Tack vagy Hawk. 

Gwen apját és mostohaanyját imádtam. A kedves papa ugyanúgy Broncos drukker, mint én, szóval simán tudtam volna a való életben is közös témát vele. :D Meredith pedig egy földre szállt angyal. Anyja helyett anyja volt Gwennek, csupa szív nő, igazán tetszett a közöttük kialakult kapcsolat.

Lehet gonosz vagyok egy kicsit, de Troy szerintem jól járt azzal, hogy Hawk és az egyébként mindig kedves Tracy közölte vele a tutit. Igaz, hogy szegény Gwen viszont ettől agybajt kapott, de ugye cél szentesíti az eszközt. S minden jó, ha a vége jó.

Cabe „Hawk” Delgadóval viszont volt, hogy hadilábon álltam. Sok dolog nem tetszett vele kapcsolatban, túl parancsolgató, basáskodó volt, aki birtokolni akarta a nőt. Ráadásul voltak egyéb „történések”, ami miatt néha kiesett a kedvelt karakterek közül, de pár oldallal később visszaküzdötte magát. 

Akcióban nem volt hiány, Gwen iránt minden oldalról volt érdeklődő. Gengszter, rendőr, kommandós, félküllős tökfilkók, és persze a félig meddig rossz úton járó motoros bandavezér. Nem állítom, hogy nem idegesített néha a nő viselkedése, vagy nem kaptam agybajt Cabe (Hawk) tetteitől, gondolkodásmódjától, mégis volt, ami szórakoztatott. A vicces az, hogy még a legváratlanabb, legakciódúsabb részeken is csak mosolyogtam (kivéve az utolsó két fejezetet). Volt olyan rész, amikor mindkét főszereplőt elküldtem volna a jó fenébe, és helyettük olvastam volna Cam és Leó megismerkedésének történetét, mert Hawk és Gwen az agyamra ment. A családjaikat azonban nagyon megszerettem. 

A történet utolsó két fejezetét imádtam. Tényleg. Ahogy a végére összekovácsolódtak úgy igazán, és megkaptam a happy end-et.

Bár azt meg kell hagyni, hogy a Krisztusnak hála és a rohadt életbe kifejezések egy mondatban való szerepeltetésével valahogy nem értettem egyet.

Alapjáraton kaptunk egy szórakoztató történetet, bár voltak, amiktől tényleg sikítófrászt kaptam.

- Állandó bébizés

- Állandó cukorborsózás

- A túlzott megfigyelés, nyomozgatás a másik után

- A „keféljünk” és nyomjunk el mindent bánásmód

- Bizonyos rövidítések újra és újra felbukkanása. Pl.: T.Ő.

És még tudnám sorolni.

Ám voltak pozitív dolgok is, amiket lényeges kiemelnem.

- Nagyon erős humor szál

- Érzelmi húrok pedzegetése

- akciókban bővelkedő történet

- nagyon szerethető karakterek (Meredith, Cam, Elvira, Gwen apja Bax, Leo és még sorolhatnám)

- Hawk csapata

- az utolsó két fejezet történései egytől egyig.

Tehát összességét tekintve kaptam egy (macho túltengéses) történetet, ami akció is, érzelmes is, szerethető karakterekben és humoros jelenetekben bővelkedett, tehát élvezhető volt. Viszont nem volt hibátlan, így a pontozásnál kicsit szőrös szívű vagyok.

10/8

Meglátjuk, hogy a második kötet mennyire vesz le a lábamról.