Jodi Picoult: A két út könyve

Ismertető: „A döntéseink időnként meglepő utakra terelnek.

Dawn mindent tud a halálról – legalábbis ebben a hitben él. Hospice-dúlaként segíti a betegeit, hogy helyrehozzák a múlt hibáit és befejezzék félbemaradt dolgaikat, hogy megbékélve léphessenek át a túlvilágba.
Amikor azonban Dawn repülőgépe zuhanni kezd, és úgy hiszi, már csak pillanatok vannak hátra az életéből, maga is megdöbben, hogy nem a férje jut eszébe, hanem másvalaki. Egykori egyiptológus kollégája, Wyatt Armstrong régész.
A szerencsés kimenetelű repülőgép-katasztrófa után Dawn úgy dönt, visszamegy Egyiptomba, a régészeti ásatáshoz, és megkeresi hajdani szerelmét, Wyattet, sőt, folytatja a túlvilágra vezető út első ismert térképének, a Két út könyvének kutatását.
A könyv fejezeteiben Dawn két lehetséges jövője bontakozik ki egymás mellett, és mindkét jövőképben feltárulnak a rég eltemetett titkok és kételyek.

Mi alakítjuk a választásainkat, vagy a választásaink alakítanak bennünket?
Kik lennénk most, ha másként alakult volna az életünk?”

Kiadta: Athenaeum kiadó
Megjelent: 2020. október 12.
Fordította: Novák Petra
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: The Book of Two Ways
Oldalszám: 472
ISBN: 978-963-543-041-3

A könyvet megrendelhetitek: ITT

 

A szerzőről:
Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.
Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.
Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen, vagy követhetitek a magyar hivatalos rajongói oldalát a www.facebook.com/JPfunpagehu linkre kattintva.
1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.
2016-ban Magyarországon is megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba, és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is képes rabul ejteni.
Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.
Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Az Athenaeum kiadónál megjelent könyvei:
Apró csodák
Csodalány
Egyszerű igazság
Elrabolt az apám
Életszikra
Gyere haza
Házirend
Ítélet
Magányos farkas
Második látásra
A nővérem húga
Sorsfordítók
Szívtől szívig
Szívverés
Találj rám!
A tizedik kör
Tizenkilenc perc
Törékeny
Vezeklés
Szelíd vadak (e-könyv)
Jodi Picoult–Samantha van Leer: Lapról lapra
Jodi Picoult–Samantha van Leer: Sorok között
Valamint a legújabb: A két út könyve

A könyvről:

Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék a könyvről. Múlt éjjel fejeztem be, de még mindig a hatása alatt vagyok, s nagyon úgy tűnik, hogy ez még egy ideig így lesz. Határozottan igaz, hogy akit megragad, azt nem ereszti.

Őszintén szólva nem lepett meg, hogy ilyen hatással volt rám, hiszen Jodi Picoult már többször elérte ezt a könyveivel. Mindig jó érzékkel nyúl olyan témákhoz, amik valamilyen okból betalálnak. Azon kívül, hogy szórakoztat, gondolkodásra is késztet. Most sem volt ez másképp. Egyrészt, ifjúkorom nagy „szerelme”, a régészet is helyet kapott a könyvben, ráadásul Egyiptom a történet egyik cselekményszálának a helyszíne, így már emiatt is izgatottan vártam, mit hoz ki az írónő a történetből.

Másoknak lehet, hogy kicsit sok a történelmi háttér, illetve az Egyiptommal kapcsolatos információk mennyisége, ám én élvezettel vetettem bele magam a sűrűjébe. Mindig is közel állt hozzám ez a téma (ezt is bizonyítja az egyik polcom, ami tele van Egyiptomos könyvekkel), tizenévesen sokáig tanulmányoztam a hieroglifákat, s elemi erővel vonzott a misztikusság, ami körüllengte az egyiptomi kultúrát. Szóval mondhatni, hogy otthonra leltem, ismerős volt a téma, így faltam az oldalakat anélkül, hogy észrevenném mennyire elszaladt az idő. Persze többször megálltam, szünetet tartottam a könyv olvasása közben, mivel a regény nem csak ennyiből áll, és alaposan megbolygatta a lelkivilágomat. A történet sokszínűsége alaposan kihat az érzelmekre. Minden magasságot és mélységet megjárunk ezen a kicsivel több, mint négyszáz oldalon.

A történetet Dawn szemszögéből ismerhetjük meg. Több cselekményszál váltakozik, ahogy térben és időben is ugrálunk. Felváltva ismerhetjük meg a múlt és jelen eseményeit, tobzódunk a különböző érzelmekben és helyzetekben, és jócskán kapunk gondolkodnivalót is minden fejezetben.

Dawn hospice-dúlaként (haláldúlaként) dolgozik, a haldoklóknak segít megkönnyíteni az utolsó időszakot. Tehermentesíti és támogatja a haldoklót és a hozzátartozót is valamilyen szinten. Segít megszervezni, amit szükséges, illetve teljesíti az utolsó kívánságokat, amennyiben módjában áll. Kemény hivatás. Újra és újra szembesül a halállal.

Aztán egy repülőgép-szerencsétlenségnek köszönhetően úgy dönt, egy időre visszatér Egyiptomba, megkeresi a régi nagy szerelmét, Wyatt-et, és folytatja a régészeti munkát, s egyúttal a végére jár, mi lett volna, ha másképp döntött volna évekkel azelőtt.

Ahogy haladunk a történetben, annál több titokra derül fény. Tetszik a folytonosság, s az, ahogy az információkat adagolja a szerző. A könyv mindvégig fenntartja az érdeklődést.

Dawn és Wyatt párosát nagyon szerettem, jól kiegészítették egymást. Tetszett, hogy a romantikán kívül ott volt a humor szál, illetve volt feszültség a főszereplők között. Jól dolgoztak együtt, kihozták egymásból a legjobbat.

A szereplők között akadt, aki jobban közel került hozzám, és volt olyan, aki nem igazán. Nagyon szerettem Wyatt és Meret karakterét, Briant viszont kevésbé.

Dawn a munkája során elég sok emberrel megismerkedett, róluk is olvashatunk a könyvben, s közülük Félix és Win megismerkedésének története ragadt meg az emlékezetemben. Sorsszerű volt és aranyos. Az pedig, ahogy Win és Dawn beszélgetnek arról, mi vár Winre a halálakor, mélyen elgondolkodtató. 

Miért félünk a haláltól, elmúlástól? Tudhatjuk, megérezhetjük, hogy mikor jön el az időnk? Miért csak a halálunk közeledtével lesz bátorságunk ahhoz, hogy megtegyünk valamit, amire már oly régóta vágytunk? Miért csak akkor kezdünk el igazán élni, amikor az elmúlás fenyeget? 

 A kedvenc jelenetem egy múltbéli visszaemlékezés útján tárult elém, amikor Wyatt egy törött mészkődarabot nyomott Dawn kezébe, melyen az alábbi sorok álltak:

„Megcsókolom őt mindenki előtt,

ország-világ hadd tudja szerelmem.

Bizony ő az, aki elorozta szívem,

ki ha rám pillant, nyugalom száll le reám.”

/ Ostracon Gardiner 304 rt. - Molnár Imre fordítása/

Ez a mészkődarab volt az egyetlen dolog, amit magával vitt Dawn, mikor elutazott Egyiptomból, és több mint tizenöt évig meg is őrizte.

Összességét tekintve nagyon szerettem a történetet, számomra érdekes volt és jól szórakoztam, illetve elég sok dolgon elgondolkodtam. Jodi Picoult hajlamos arra ösztönözni, hogy átértékeljem az addigi nézőpontjaimat, és új gondolatoknak adjak teret.

Egyetlen egy dolog zavart, méghozzá a könyv vége. Kétségek között hagyott a végkifejletet illetően, bár jó sok utalás volt rá. Sejtésem, reményem van. Mégis nekem hiányzott a végéről az az egy sor, vagy legalábbis egy név. Esetleg egy epilógus, mondjuk három évvel későbbre utalva. Értem a könyv mondanivalóját, talán még azt is, hogy miért így zárta le az írónő, de ez így akkor sem fair. Megadja a lányának a választ, de minket meg kétséget között hagy? Gondoljak, amit akarok? Válasszam azt, ami nekem tetszik?

Pontozás: 10/9

Benyák Zoltán: Az utolsó emberig

„Esküdt ellenségek. Ők ketten. Akiket a halál sem ment meg attól, hogy egymásnak essenek. Minden időkben, újra és újra. 

A felfedezések korában, egy rozzant vitorláson hánykolódva az óceánon a régi és az újvilág közt. A nagy francia forradalom utáni évtizedben, de Sade márki meglepetésekkel teli, bizarr kastélyában. A viktoriánus London bűzös sikátoraiban, ahol Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait. Háborúkban, végnapokban mindig szembetalálkoznak, és mindhalálig harcolnak önmagukért, a hitükért vagy a szeretett nőért.
Most pedig, végül, itt állnak egymással szemben, és ezúttal mindannyiunk sorsáért kell megküzdeniük. 

Benyák Zoltán, aki olykor vérfagyasztóbb, mint Stephen King, máskor merészebben mesél, mint Neil Gaiman, ezúttal a világ legkegyetlenebb küzdelméről ír, amely átível történelmünkön – a régmúltból az elképzelt, távoli jövőbe.”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. május 28.

ISBN: 978-963-293-210-1

Oldalszám: 351

Borító: Földi Andrea

Megnyerő, egyszerű, letisztult.

A könyvbe beleolvashattok itt:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1494000.pdf

A szerzőről:

Benyák Zoltán (Budapest, 1976. június 4.) magyar író. Leginkább fantasy és szürrealista témájú munkáiról ismert.

A 2000-es évek közepén kezdett publikálni. Főként regény és novella műfajában alkot. Emberközpontú, lélektani témái és fantasztikus hangulatai felismerhetővé teszik stílusát.

Tatabányán él, első novellája 1997-ben jelent meg a Solaria internetes magazinban. 2004-ben szerzett mérnöki diplomát, az ezután következő évektől rendszeresen publikál. Írásai az Újgalaxis jelenteti meg. 2006-ban megnyeri az Ankh egyház novellapályázatát. Ezekben az években végzi el a Magyar Író Akadémia szemináriumait. Álnéven 2007-ben jelenik meg első regénye a Veszett lelkek városa az Agenda Kiadó gondozásában. 2008-ban a Kvartett című regényért Zsoldos Péter díjra jelölik. 2011-ben más írókkal közösen jelenteti meg a Pokoli Szimfóniák című novelláskötetet. 2012-ben először publikál saját néven, egy történelmi művet, A háború gyermekét, amit a Historium kiadó jelentet meg. Ezt követi ebben az évben az Ars Fatalis című regénye, amiben a hétköznapokat ruházza fel csodával. A regényt jelölték KIMTE egyesület Magyar Fantasy díjára. 2013-ban Az idő bolondjai regény következik, ami abban az évben el is nyeri a Magyar Könyvek Viadalának Szépirodalmi díját. 2014 egy realista regényt hoz, a Csavargók dalát, amiben három hontalan talál egy szemétbe dobott csecsemőt.

2016-ban a másvilágra kalauzolja merészebb olvasóit egy rendhagyó történetben, A nagy Illúzióban!

A szerző kiadónál megjelent művei:

A nagy illúzió

Az utolsó emberig ÜKH 2018

A regényről:

Nagy elvárásokkal kezdtem neki ennek a regénynek, mert a szerző előző könyve, A nagy illúzió, számomra fantasztikus bemutatkozó regény volt. Egészen addig még nem olvastam Benyák Zoltántól, ám annak a végére érve úgy éreztem, az előtte lévő könyveket is be kell szereznem, és természetesen meg kell ismerkednem majd a szerző új regényeivel is. Mivel tudatában voltam annak, hogy ezzel a könyvvel teljesen más vizekre evez, igyekeztem csak arra hagyatkozni, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem. Nagyon vágytam arra, hogy hasonló érzésekkel tegyem le ezt a könyvet is, ahogy A nagy illúziót. Hiszen attól teljesen pozitív tapasztalatokkal búcsúztam, és felkerült a „mindenképpen érdemes újraolvasni” listámra.

Ez a regény azonban teljesen más világ.

Más érzések, tapasztalatok, más stílus és kivitelezés. Míg az előző regényében egy főszereplő „életútját” ismerhetjük meg és a többiek csak mellékszereplőként tevékenykednek a történetben, ebben a könyvben több főszereplő kapott szerepet, így nem mélyült el annyira, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt már megszokhattuk, ám most is megkaptuk a szükséges karakterábrázolást. Sokkal komorabb a hangvétele és nem érzed azt, hogy a „felhőkön túl vár egy szivárvány”, tehát hogy jobb is lehet. Míg az előző könyvet alig tudtam letenni, ennél többször kényszerültem szünetet tartani, mert meg kellett emésztenem az olvasottakat. Sorozatban jöttek olyan jelenetek, amiket nem vett be a gyomrom, de vitt előre a kíváncsiság és a remény, hogy jönni fog valami más jelenet, ami feledteti a fent említetteket.

A könyv öt részre van tagolva, különböző idők, helyszínek, karakterek.

Az első részben Mylod Jones seborvos szemszögéből ismerhetjük meg a történteket. Az ő karaktere többé-kevésbé szimpatikus volt, voltak elvei, melyekhez próbált ragaszkodni, bár a sors elég hányatott életet szánt neki.

Lowgroove matróz karakterétől undorodtam. Nagyon kevés karakter taszított ennyire, mint ő. Barbár, minden emberségtől mentes személy, de számomra rosszabb volt az állatoknál is. Sőt…

Nem csak az élelem miatt gyilkolt. Élvezte a gyilkolást, különösképp, ha előtte eljátszadozhatott az áldozatával. Már az elején azt kívántam, hogy törlesszen neki a természet, amiben ragadt, és ő is különös kegyetlenséggel legyen kivégezve. Nem egészen úgy teljesült a „kívánságom”, mint ahogy én gondoltam, de bevégeztetett, és egyáltalán nem tudtam sajnálni.

A második eseményei az 1799-beli Párizsba kalauzol el minket, a mesélő pedig egy Latour nevű férfi, aki úgy jellemezte magát, hogy „Jó ember egy nehéz korban”. Azt hinné az olvasó a kezdetekben, hogy ez a fejezet hoz valami olyat, amitől pozitív gondolatai lehetnek, de ez komoly tévedés lenne. Újabb mélymerülés a fertőbe, a bűnbe, a mélységes undorba. Ármánykodás, egy őrült ténykedése, emberek marionett figuraként való használata. Az egyetlen pozitívum Latour karaktere még a legelején.

A harmadik rész az 1888-as évek Londonjába repíti az olvasót, ahol Abberline felügyelő elbeszélése alapján ismerkedhetünk meg az események láncolatával. Számomra talán ez volt eddig a legérdekesebb, és kevésbé volt taszító, mint az előző kettő rész. Hasfelmetsző Jack, London leghírhedtebb negyedében, ahol minden ötödik ház bordély.

 

A negyedik rész a második világháborút illetve az azt követő éveket dolgozza fel, még végül az ötödik rész, az idők végezetéig következik, ami egyfajta lezárása a történetnek. Az utolsó oldalakon pedig Benyák Zoltán gondolataival találkozik egy olvasó, s talán megérti, miért is lett ilyen ez a regény.

Miről is szól igazán? A jó és a rossz örökös harcáról? Arról, hogy tudjunk embernek maradni minden körülményben? Hogy nem minden az, aminek látszik? Ami rossznak tűnik is lehet jó, illetve ami jónak tűnik is lehet rossz.

Ez a könyv rendkívül pesszimista. A komor hangulat mindvégig fennmarad, s a regény végére semmi reményünk nem marad, nem lesz happy end, csak az üresség. Őszintén szólva nem ezt vártam. Talán mondható, hogy ez a szerző legsötétebb műve.

A szókészlete választékos, érezhető hogy a szerző terjedelmes szókinccsel rendelkezik. Párbeszédeiben gyakran megjelenik az irónia vagy a szarkazmus. Stílusa erőteljes, néha soknak éreztem, ugyanakkor nem kétlem, hogy a szerző ezzel kívánta elérni a megfelelő hatást.

A regényben megjelent több, a történelemből kiragadott karakter, melyek nem feltétlenül hasonlítottak az egykoron élt személyekhez, de ez szerintem nem zavaró, ha az olvasó megérti, hogy csak eszközök a történet mondandójának közvetítésében.

A pontozással bajban vagyok. Kettős érzéseket váltott ki a regény, és most nem igazán tudom, hogy merre hajlik a mérleg nyelve. A borító abszolút nyerő, a téma is kedvemre való, a kivitelezés azonban néha sok(k) volt. Hiányzott az a bizonyos pozitív szál, ami egy kis reményt is nyújtott volna az olvasók számára. A történet elgondolkodtató volt ugyan, de túl komor és borúlátó, ráadásul tartalmazott néhány gyomorforgató elemet is, amit szívesen kihagytam volna (gondolok itt a Mylod Jones fejezete alatt történtekre). 

Pontozás: 

Borító: 10/10

Téma: 10/9

Kivitelezés: 10/7

Jodi Picoult: A nővérem húga

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

„Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Kiadás éve: 2018. Ez a 6. változatlan utánnyomás.

Fordította: Kocsis Anikó (2006)

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: My Sister’s Keeper

Az eredeti regény 2005-ben jelent meg Amerikában és azonnal a bestseller listák élén landolt.

 A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Tudni kell, hogy most a filmet láttam előbb, és csak utána olvastam el a könyvet. Ennek egyetlen oka volt, hogy egyik alkalommal adták a tévében, én pedig ott ragadtam a képernyő előtt. Szerintem, aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy kibőgtem a lelkem.

Sose értettem, hogyan választanak szereplőket, amikor egy könyv alapján készül a film, ugyanis 90%-ban nem egyezik a szereplő kinézete a könyvbeli jellemzéssel. Persze, tökéletes szereplőt nehéz találni, de annyira nehéz hogy legalább az alapok egyezzenek? Hajszín, szemszín, magasság, vagy egyáltalán a szereplő neme vagy az alkata (gondolok itt DeSalvo bíró esetére)? Talán ez az egy dolog, ami miatt érdemes előbb megnézni a filmet. Nincs viszonyítási alap, magát a filmet értékelheted. Tetszik, nem tetszik. Míg ha először a könyvet olvasod, akaratlanul is azt figyeled, mi az, ami nem olyan, mint a könyvben.

Én most igyekszem nem összehasonlítgatni a filmet a könyvvel (bár nem mindig sikerül), magát a könyvet értékelem, de a bejegyzéshez a film képeit illesztem be, mert bár vannak eltérések, számomra tökéletesen hozták a karaktereket a színészek.

Jodi Picoult könyvei mindig az elevenembe hatolnak, mégis azt veszem észre, hogy figyelem mikor jön már a következő. Pedig utána még napokig rágódom a könyv témáján. Még nem sikerült az összes eddig magyarul megjelentet elolvasnom, de rajta van a bakancslistámon.

Jesse, Kate, Anna

Olvastam már pár Picoult regényt, de talán eddig ez volt az egyik legmegrázóbb. Sosem könnyű egy gyermek tragikus sorsáról olvasni. Ebben a történetben azonban több áldozat is van, még ha különböző módon is.

Adott Jesse, a legidősebb gyermek, akinek addig jó élete volt, míg ki nem derült húga, Kate betegsége. Onnantól a világ mintha csak Kate körül forgott volna, Jesse a háttérbe szorult, s úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy folyamatosan bajba került. Ez nem jelentette azt, hogy nem szereti a húgát, csak azt, hogy hirtelen úgy érezte, ő már nem létezik a szüleik számára.

Kate-nek akut promielocitás leukémiája van (APL), ami a vérképzőrendszerből kiinduló daganatos betegség, mely a káros sejtek felszaporodását jelenti a vérben és a csontvelőben. Fő tünetei a visszatérő fertőzések, étvágytalanság, fogyás, fáradékonyság, bőrön zúzódásszerű bevérzések. Az akut promielocitás leukémia (AML-M3) gyakran jár súlyos véralvadási zavarokkal, ami sürgősségi ellátást tehet szükségessé.

Amikor közölték az orvosok, hogy mi a baja Kate-nek, a szülei úgy érezték, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt. Jött a kétségbeesés, a düh és a „miért pont a mi gyerekünk?” kérdés, amire nincs válasz. Aztán az érzés, hogy mindenképpen meg kell menteni a gyereket. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem volt elég hatásos. Aztán az orvos ajánlotta, hogy esetleg „alkossanak” egy genetikailag tökéletesen megfelelő testvért, aki donorként szolgálhat Kate számára. Ő lett Anna.

Anna élete minden volt, csak nem átlagos. A születése pillanatában donorrá vált, s néha úgy érezte, nincs is élete. Élete első tizenhárom évét a testvérének alárendelve töltötte. Majd történt valami, ami mindent megváltoztatott. Történetünk pedig itt veszi kezdetét.

„Túl sok mindent kéne most elmagyarázni neki… Hogy a saját vérem kering a testvérem ereiben; hogy a nővérek lefognak, mielőtt megszúrnak, hogy levegyék a fehérvérsejteket, amikor csak Kate-nek kell; hogy aztán a doktor azt mondja, nem sikerült eleget levenni elsőre, még több kell. A sebhelyet is el kéne mesélnem, meg a mélyből jövő csontfájdalmat egy-egy csontvelő-levétel után, és az injekciókat előtte, hogy még több őssejtem termelődjön, és a fölöslegből a testvéremnek is jusson elég. Hogy én ugyan nem vagyok beteg, de még az is lehetek. Hogy csak azért születtem meg, hogy időnként le tudjanak csapolni Kate számára. Meséljem, hogy az a helyzet, nagy döntés előtt állok, de sajna, azt meghozzák helyettem, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze annak a véleményét, aki ezt talán a leginkább megérdemelné.”

Elgondolkodtató felvetések, mély gondolatok, érzések tömkelege várja az olvasót. Múlt és jelen egyaránt teret kap a könyvben, megismerhetjük a család mindennapjait, az örökös harcot és vívódást, a megfelelési kényszert, a mérhetetlen szeretetet és fájdalmat, ami az egész helyzettel együtt jár. Hová vezetnek a döntéseink? Mi lenne a helyes döntés egy ilyen helyzetben? Hogyan kellene reagálni az adott pillanatban?

Nagyon megkedveltem a szereplőket. Különösen Jesse karaktere fogott meg, illetve az apáé, Brian-é. Nagyon közel álltak hozzám, bár az egész családdal így voltam. Valahogy úgy éreztem, az ő fájdalmuk, kétségbeesésük, haragjuk hatványozódva jelentkezett bennem olvasás közben, csak épp azt nem tudtam, hogy kire haragudjak pontosan. A szülőkre, mert annyira csak Kate-el foglalkoztak, hogy közben nem vették észre mi játszódik le a másik két gyerekükben? Az orvostudomány mai állására, mert a való életben naponta történnek meg ilyen események, csak épp nincsenek ennyire az arcunkba tolva? Talán az univerzumra, Istenre, sorsra, amiért egyáltalán létezik ez a betegség?

Egyedül abban voltam biztos, hogy Jesse-re, Kate-re és Annára nem haragudhatok. Brian-re szintén nem, mert a két szülő közül ő volt az, aki próbált egyensúlyozni az élet okozta kulimászban, s igyekezett Annát is támogatni. Sara sem okolható mindenért, mert hát nézzen mindenki mélyen magába, s úgy mondja, hogy nem tenne meg mindent a lányáért, hogy újra egészséges legyen. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk el?

A bírósági tárgyalás minden részlete megelevenedik a szemem előtt, ahogy az a rész is, amikor Taylor Ambrose megjelenéséről írt a szerző. Ez szerencsére a filmben is így volt, szóval megkönnyebbültem, hogy nagyon sok dolgot megtartottak a könyvből. Nagyon kedveltem Taylor karakterét, örültem, hogy szerepet kapott a Fitzgerald család életében.

A könyv befejezése brutális. Nem számítottam erre. Földhöz vágott és ott is maradtam. Bár azt mondtam, nem hasonlítgatom a filmhez, de itt erősen lázadott a lelkem, hogy "de a filmben nem így volt"! Rengeteg kérdés kavargott bennem, és tudom, hogy a könyv elolvasását követően még napokig foglalkoztatni fog ez a könyv, s a téma, ami örök kérdésként jelen van mindenkinek az életében, csak épp addig nem kerül elő, amíg nem muszáj.

Ez a könyv az elejétől a végéig egy érzelmi mélyrepülés. Ha csak a happy end-et szereted, akkor ez a könyv nem neked való. A könyv végeztével ugyanis úgy érzed, kifacsartak minden lehetséges módon. Hihetetlenül felkavaró történet, aminek a végén csak az jár a fejedben, hogy nagyon igazságtalan az élet. Ugyanakkor, ha kicsit a színfalak mögé pillantasz, megtalálod most is az aktuális értékes mondanivalót, amit minden Picoult könyvben felfedezhetsz.

Mindenképpen olyanoknak ajánlom ezt a könyvet (meg a legtöbb Picoult regényt), akik elég erősek lelkileg ahhoz, hogy feldolgozzák a könyv által előidézett érzelmi hullámvölgyeket, valamint akik megértek arra, hogy elfogadják, a könyveknek sem lehet mindig boldog végkimenetele.

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: A tizedik kör

„A ​lányod azt állítja: megerőszakolták. 

Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme. 

MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.
Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye. 

Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is. 

Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?”

Kiadó: Athenaeum

Megjelenés ideje: 2018.04.16.

Fordította: Babits Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: The Tenth Circle

Illusztrációk: Dustin Weaver

ISBN: 978-963-293-752-6

Oldalszám: 400

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, amiből már elég sok megjelent hazánkban is szerencsére.

A könyvről:

A könyv egy előszóval nyit, ami visszarepít minket a régmúltba, amikor még csak négy éves volt Trixie. Szerettem ezt a részt a könyvből, mert megmutatja, hogy milyen volt akkoriban Daniel (apa), illetve milyen volt a kapcsolatuk egymással. 

Főszereplőnk, Trixie első osztályos gimnazista, akinek a gondolatai csak Jason körül forognak, miközben azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda. Összezavarodott tini, aki másra sem vágyik, mint hogy szeressék. Szülei, Daniel és Laura látszólag problémamentes házasságban élnek, ám ez csak látszat. Egyikőjük sem boldog, a család kezd szétszakadni. Daniel, akárcsak egy partra vetett hal, kapálózik azért, hogy a felesége és szeretett kislánya visszataláljanak hozzá, ugyanakkor Laura már belevágott valami másba, aminél már az elején érzi az olvasó, hogy nem lesz jó vége.

Jodi Picoult most is erőteljesen belemélyed a témába, és keményen megragadva az olvasót magával vonszolja egészen a történet végéig.

A karakterek összetettek, az információkat folyamatosan kapjuk a történet és a cselekményvezetés során. Bár érzed olvasás közben, hogy valami nem kerek, és mintha túl egyszerű lenne a történet, rájössz, igaz az, hogy néha az egyszerű a bonyolult.

A szerző tökéletesen ábrázolja, mennyit változott a világ pár röpke év alatt, mennyi veszély fenyeget egy tizenévest, vagy épp milyen dolgok vezethetnek oda, hogy rossz irányba induljon egy tini élete. Hogyan dolgozza fel egy tizennégy éves (bár szerintem ez kortól független), hogy nemi erőszak áldozata lett? Vajon tényleg erőszak volt? Mi vezetett idáig?

Hogyan dolgozza fel a szülő, hogy a még nemrégiben totyogó kislánya serdülővé vált, és máris ekkora trauma érte? Mennyit bír el egy ember? Mikor lesz vége a végtelennek tűnő fájdalomnak, megaláztatásnak és dühnek? Mi történik, ha az emlékek hiánya miatt szörnyűségek sorozata veszi kezdetét? Megállítható-e egy újabb tragédia?  Ki a hibás a történtekért? Megelőzhető lett volna a tragédia? Mi lett volna, ha…?

 

Ezernyi kérdés felmerül az emberben olvasás közben, amikre többségben meg is kapod a választ, mire a történet végére érsz. Ám ezzel még nincs vége. A könyv elolvasása után még sokáig motoszkál benned a gondolat, mert ez a könyv annyira élethű, annyira aktuális, annyira igaz lehetne, hogy az már fáj.

A történetet körüllengi egyfajta búskomorság, fájdalommal, tehetetlenséggel és dühvel elegyítve.

Pontozás: 10/9 

Indoklás: maradt a történetnek egy bizonyos függővége, amire ugyan magától is rájön az olvasó, én mégis hiányoltam. 

Paulo Coelho: Az Ötödik Hegy

„A Krisztus előtti 9. században járunk. Akháb izraeli király felesége kívánságára üldözőbe veszi azokat, akik nem imádják a föníciai Ötödik Hegy isteneit, és fejét veszi az Úr prófétáinak. Illés azonban megmenekül, és az Úr angyalának szavára elhagyja Izraelt. A vérszomjas libanoni hercegnő hazájában, egy özvegyasszony házában lel menedékre, hogy ott várja ki küldetését: le kell győznie a világszép Jézabelt.

A fiatal próféta életébe váratlanul beköszönt a szerelem, a rövid békés időszaknak azonban hamarosan vége szakad, és Illésnek szembesülnie kell azzal, mit is jelent, hogy sorsát nem maga irányítja…

Paulo Coelho regényét olvasva az Ótestamentum és a 21. század találkozásának lehetünk tanúi: a bibliai Illés próféta útkeresése a ma esendő emberének állhatatos próbálkozásaira emlékeztet. A hit, a tudás, a szerelem és a sors kérdéskörét mesterien boncolgató író ezúttal is azt teszi, amihez a legjobban ért: elgondolkodtat és megríkat, tanít és mosolyt csal az arcunkra.

A szerző e korai remeke új köntösben, Nagy Viktória fordításában jelenik meg az Athenaeumnál.”

Kiadó: Athenaeum

Tervezett megjelenés: 2017. 08. 28.

Fordította: Nagy Viktória

Fordítás alapjául szolgáló mű: Paulo Coelho: O Monte Cinco

ISBN: 978-963-293-111-1

Kötés: tábla, védő

Oldal: 288 

Borító: Tetszik a színvilága és a minimalista stílusa. Egyszerű és nagyszerű.

20% kedvezménnyel megrendelhető itt:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/az-otodik-hegy

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak! :)

A szerzőről:

Paulo Coelho 1947. augusztus 24-én született  Rio de Janeiróban, Brazíliában. Pörgős életet élt, számos akadályt kellett leküzdenie, mielőtt világszerte ismert sikerkönyvek írójaként nemzetközi hírnévre tett szert.

Napjaink egyik legkedveltebb írója, amit jórészt mondanivalójával és gördülékeny stílusával ért el. Előszeretettel ír spirituális utazásokról, gyakran boncolgatja az emberi lelket, megpróbálja elemezni, miként juthat el az egyén a boldogsághoz

Könyvei több mint 160 országban 81 nyelven jelentek meg, és több mint 215 millió példányban keltek el. A kritikusok gyakran dicsérik költői, realista és filozofikus stílusát, szimbolikus nyelvhasználatát, mely nem értelmünkhöz, hanem szívünkhöz szól. Az író 2002 óta a nagy presztízsű Brazil Irodalmi Akadémia tagja. Számos rangos nemzetközi elismerésben részesült: a Világgazdasági Fórum Kristály-díjával és a Francia Nemzeti Becsületrend Lovagi címével is kitüntették. 2005-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként a Budapest Nagydíjat is átvehette. 2007 óta az Egyesült Nemzetek békenagykövete. A legtöbb nyelvre lefordított könyv szerzőjeként 2009-ben bekerült a Guinness-világrekorderek közé. Ő a legnagyobb internetes rajongótáborral büszkélkedő szerző, több mint 29 millió követője van a közösségi média felületein.

Az Athenaeum Kiadónál megjelent művei:

Veronika meg akar halni (2001), 

Az alkimista (2002), 

Az ördög és Prym kisasszony (2002), 

A Piedra folyó partján ültem és sírtam(2003), 

Tizenegy perc (2004), 

Az alkimista - Díszkiadás (2004),

A Zahir (2005), 

A zarándoklat (2005), 

Az alkimista - Hangoskönyv(2005), 

A portobellói boszorkány (2007), 

A portobellói boszorkány-Hangoskönyv (2007), 

A zahir-Hangoskönyv (2007), 

Tizenegy perc - Hangoskönyv (2007), 

A fény harcosának kézikönyve (2008), 

A győztes egyedül van (2009), 

Brida (2010), 

Alef (2011), 

Mint az áradó folyó (2012), 

Az alkimista - évfordulós kiadvány (2012), 

Az accrai kézirat (2013),

Házasságtörés (2014),

A kém (2016),

Szabadság – Naptár 2018 (2017).

Coelho könyveiről a vélemények erőteljesen megosztóak. Vannak, akik nagyon szeretik, míg mások nagyon nem értik, s úgy gondolják értelmetlen, amit ír. Én jelenleg az arany középúton helyezkedem el. Volt már olyan könyve, ami számomra a „nagyon nem” kategóriát erősítette (a témája nem állt hozzám közel), míg volt olyan is, amit nagyon megszerettem. Az utóbbihoz sorolható a tavalyi év nagy megjelenése: A kém, ami Mata Hari életéről szólt.

Erről a könyvről is sok jót hallottam, ugyanakkor olvastam már negatív véleményt is róla. Igazság szerint rendszerint óvakodom a vallási témájú könyvektől, tekintve hogy nem az a „fajta” hívő vagyok, aki minden héten ott ül a misén és hallgatja a prédikációkat, tehát kissé szkeptikusan állok bizonyos nézetek felé, viszont érdekelt, hogy a szerző milyen mondanivalóval rukkol elő. Mondanivalója ugyanis mindig van.

Már az első részben megfogott egy mondat, ami Istenről fogalmazódott meg. Eddig mindig csak azt hallottam, hogy Isten igazságos, ő mindenkinek csak jót akar és segít. Aztán amikor rosszra fordulnak a dolgok, rögtön az első kérdés, hogy Isten ilyenkor hol van? Miért nem segít? Íme, itt megfogalmazódott az, amit inkább képes vagyok magamévá tenni gondolatilag:

„– Isten az Isten – felelte a lévita. – Mózesnek sem mondta, hogy jó-e vagy rossz, csupán annyit mondott: Vagyok. Ő tehát minden létező egyszerre: Ő a mennykő, amely lerombolja a házat, és Ő a kéz is, amely újjáépíti.”

Ahogy ezzel kapcsolatban a későbbiekben is megfogalmazódott egy gondolat, amit az Athenaeum kiadó oldalán kép formájában meglelhettünk. 

Elgondolkodtató írás, olvastatja magát és rengeteg kérdés megfogalmazódik az emberben olvasás közben. Ugyanakkor olyan mondandója is van, ami tengernyi kérdésre feleletül szolgálhat. Megfogalmazása könnyed, kivitelezése megnyerő. Jól tagolt, érthető.

Együtt merenghetünk a főszereplővel az élet nagy kérdésein, s szembesülhetünk újra és újra azzal, hogy nem minden fehér vagy fekete. Létezik Isten? Ha igen, akkor miért hagyja, hogy szenvedjünk? Egy Isten van, vagy esetleg több? Mi az élet értelme? Miért vagyunk a világon? Valóban van szabad akarat vagy marionettek vagyunk valami felsőbb hatalom kezében? Előre meg van írva a sorsunk, vagy mi írjuk életünk könyvét? Hiszem, hogy létezik szabad akarat, s emiatt a sors könyvében végtelen variáció is létezik az életünk alakulására, és rajtunk is múlik, hogy melyik verzió valósul meg. 

Sokszor halljuk, hogy az élet végeláthatatlan tanulás, tapasztalás. Mindig találkozunk új helyzetekkel, amelyekkel meg kell birkóznunk, hogy az életünk haladhasson tovább a saját medrében. S talán ez is visszatükröződik kicsit Coelho könyvéből. Vannak az ember életében hullámvölgyek, amikor kicsit kilátástalannak érezzük a helyzetet, s csak rajtunk áll, hogy mit lépünk. Beletörődünk az élet ilyen irányú alakulásába, vagy felvesszük a kesztyűt és harcolunk azért, amit szeretnénk? Mi az, ami a pozitív irányba terel?

Illés élte az életét, ácsként dolgozott, amit szeretett is, aztán megjelent nála Isten angyala, és kizökkentette őt a megszokott mederből. Üzenettel érkezett, melyet Illésnek, prófétaként továbbítania kellett Akháb királynak. Bár a szülei úgy nevelték, hogy hagyja figyelmen kívül ezeket a látomásokat és hangokat, mert veszélybe sodorhatják, ő mégis úgy döntött, teljesíti azt, amire a felsőbb hatalom kérte. Amikor ezek után hirtelen rosszra fordult minden, megkérdőjelezte a hangokat, a látomást, még Isten létezését is. Kis híján őrültnek titulálta magát, mert félt a végkifejlettől. Aztán hirtelen megbékélt a lehetséges jövőképpel, felkészült a halálra, s Isten kezébe adta az életét.

Élet, halál, szerelem, árulás, pusztítás és újrakezdés, tárul az olvasó szeme elé. Megfigyelhetjük, hogy a hit és a remény mennyire képes megváltoztatni az emberi sorsok alakulását. A szerző mesterien szövi a szálakat, a főszereplőt akár ki is emelhetné abból a korszakból, hogy elhelyezze a mai világba, akkor is megállná a helyét a történet. Évszázadok óta foglalkoztatja az emberiséget, hogy mi kell ahhoz, hogy igazán boldogok lehessünk. Hajszoljuk a boldogságot, mégis van, aki szerint maga az útkeresés a boldogság. Ahány ember, annyi elmélet született már erről is. Coelho a könyveiben számtalan válaszlehetőséget felsorakoztat, nekünk csak választanunk kell. S ha ez nem megy, tovább kereshetjük mi is az élet értelmét.

„– A gyermek három dolgot taníthat a felnőttnek – folytatta Illés. – Az első az ok nélküli öröm. A második az állandó elfoglaltság. A harmadik az, hogy minden erejével tudja követelni azt, amire vágyik.”

Azt hiszem, ez az idézet is megerősít minket abban, hogy meg kell őriznünk magunkban a gyermeki énünket. Örüljünk annak, amink van, foglaljuk el magunkat, s ne hagyjuk, hogy az élet akadályokat gördítsen elénk. Ha igazán akarunk valamit, tegyünk is érte.

Számomra ez a könyv egy felfedezés, ismerkedés volt. Újabb spirituális utazásra indultam a szerzővel és a könyv szereplőivel, kérdéseket tettem fel, s meg is válaszoltam néhányat. Szerettem a hasonlatokat, a bölcs gondolatokat, s azt, hogy nem mindenre van kézenfekvő válasz. Munkálkodik bennem egyfajta kettős érzés, mert elégedettséggel tölt el, hogy a könyv által választ kaptam néhány kérdésemre, ugyanakkor frusztrál, hogy újabb kérdések is megfogalmazódtak bennem, amire viszont úgy érzem, már saját magamnak kell megtalálnom a választ. Egy biztos. Megerősített a könyv abban, hogy fontos a hit és a remény az ember életében, de ami szintén ugyanilyen fontos, hogy képesek legyünk nézőpontot váltani, s más perspektívából szemlélni a világot.

„… amikor fönt vagyunk a magasban, mindent kicsinek látunk. A dicsőségeink és a bánataink mind elveszítik a jelentőségüket. Mindent odalent hagyunk ilyenkor: a győzelmeinket és a vereségeinket egyaránt. A hegy tetejéről látni lehet, milyen nagy a világ, és milyen széles a láthatár.”

Bár kicsit tartottam a vallási téma miatt a történettől, abszolút pozitív véleménnyel zárult az olvasás. Újabb Coelho könyv, aminek helye van a könyvespolcomon.

Kiknek ajánlanám a könyvet? Kortól és vallástól függetlenül mindazoknak, akik szeretnek elgondolkodni az élet nagy kérdésein, s nem zavarja őket az sem, ha a válaszok mellé újabb kérdések is megfogalmazódnak.

Pontozás: 10/10