Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

"Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.

Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin."

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. június 5.

Fordította: Tábori Zoltán

Fordítás alapjául szolgáló mű: Rhiannon Navin: Only Child

Oldalszám: 352

ISBN: 978-963-293-211-8

A borítót az angol eredeti (Ház illusztráció: Shutterstock, borítóterv: Ami Smithson, Pam Macmillan art department) alapján Földi Andrea készítette.

A szerzőről az alábbi információt láthatjuk a könyv belső borítóján: „Rhiannon Navin könyvimádó nők között nőtt fel Brémában. Mielőtt főállású anya és író lett, több jelentős ügynökségnél dolgozott New Yorkban. Jelenleg férjével, három gyermekével, két macskával és egy kutyával él nem messze New Yorktól. Az Egyetlen gyermek az első regénye.”

A fülszöveg már sejteti az olvasóval, hogy a regény nem lesz egy sétagalopp, mert egy borzalmas eseményről, illetve annak a vonzatairól ír a szerző, egy hat éves kisfiú szemszögéből. Egyáltalán nem túlzás, hogy aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a regény. Tényleg hasonló hatással volt rám, mint Picoult könyvei. Elgondolkodtató és érzelmeket közvetít. Talán ez most egy picit jobban meg is viselt, mert annyi gyermek vesztette életét egy értelmetlen tragédiában, s ezt követően is még rengeteg szenvedés tanúja lehettem.

Ez a könyv alaposan felborítja az ember lelki egyensúlyát. Mindennek nevezhetnénk, csak épp rendhagyónak nem. Szívet tépő eseményeknek leszünk tanúi, és garantált, hogy nem tudsz teljesen külső szemlélő maradni.

Zach Taylor hat éves, első osztályos gyermek, aki épp Miss Russel óráján ül, amikor egy ámokfutó lövöldözni kezd a biztonságosnak hitt iskola falai között. Felhangzik a hangosbeszélőn a zárkózás felhívás, mire Russel kisasszony egy cifra káromkodás kíséretében a gyerekeket igyekszik beterelni az egyetlen biztonságosnak hitt helyre, a kabáttárolóba. Három pukkanás, szünet, majd újabb három pukkanás. Ez ismétlődik újra meg újra, szinte végeláthatatlanul. Egyre inkább eluralkodik a gyerekeken a félelem. Volt, aki hangosan sírt, míg más bepisilt félelmében. A tanárnő igyekszik ugyan nyugalomra és csendre inteni őket, de rajta is látszott, hogy retteg a végkifejlettől. Zach megpróbált erős maradni és követni Miss Russel utasításait. Nem lehetett tudni, hogy percek vagy órák teltek el, mire kopogtatott az ajtón a rendőrség, és fellélegezhettek, nincs már veszély. Ám ezután szabadult el igazán a pokol.

Az ámokfutónak tizenkilenc áldozata lett, ebből tizenöt gyerek és négy felnőtt. Végül ő is halálos sérülést szerzett az egyik rendőrtől. Húsz ember értelmetlen halála.

Rengeteg kérdést felvet a könyv.

- Vajon megelőzhető lett volna a tragédia?

- Ki a felelős?

- Okolhatóak az ámokfutó szülei?

- Esetleg a rendszer, ami nem akadályozta meg, hogy egy fiatal fegyvert szerezzen és bevigye az iskolába?

- Mi volt a kiváltó ok?   

- Hogyan dolgoz fel egy közösség egy ilyen tragédiát?

- Hogyan dolgozza fel a család egy hozzátartozójuk elvesztését?

- Mennyire változtatja meg az emberek viselkedését a gyász?

- Képesek vagyunk egy ilyen tragédia után folytatni az életet, vagy megrekedünk, és napról napra újraéljük a pokoli eseményeket?

- Szétszakíthat egy ilyen borzalmas esemény egy családot?

Sok kérdésre egy nagyszerű hat évestől kapunk választ.

Nagyon szerettem Zach-et, szerintem a szerző nagyon jól felépítette a karakterét, és simán hihető, hogy így éli meg egy gyerek a történteket.

Örültem, hogy a történet során közelebb került az apukájához, és hogy valamilyen módon elkezdte feldolgozni a történteket.

Érthető volt a család fájdalma, ahogy az is, hogy az anya kereste a felelőst, ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a felelős keresése és a tragédia átvészelése teljesen lefoglalta az anyukát, és nem maradt idő a túlélő gyermekre, akit láthatóan megviseltek a történtek. Rémálmai voltak, nem mert iskolába menni, szorongott, vizelettartási problémái lettek, illetve egy idő után dühkitörései, amik után általában bűntudatot érzett. Amikor a legfontosabb dolog a biztonságérzet lett volna, akkor borult fel minden, és a biztonságos, szeretetteljes családi légkör helyett otthon is egyfolytában viharos veszekedések, ajtócsapkodások voltak, a gyerek pedig magára maradt a tragédiával és következményeivel.

Hogyan képes feldolgozni egyedül egy gyermek egy ilyen tragédiát, főleg úgy, hogy a tíz éves bátyját is elveszítette? Bár Andy-vel nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis rá gondolva, hozzá beszélve kezdett oldódni a feszültség Zach-ben. Rá gondolva alakított ki magának búvóhelyet, amit berendezett olyan képekkel, tárgyakkal, amik segítettek a kisfiúnak elérni a belső béke egy kis szigetét. Különböző színekkel dekorálta ki a falat, s elnevezte érzelemképeknek. Egyszer az édesapja is bement a búvóhelyre, meglátta a képeket és megkérdezte melyik mit jelent. A zöld a harag, a szürke a szomorúság, a piros a szégyenkezés, a fekete a félelem, a sárga a boldogság, majd jött egy üres, ám lyukas lap, aminek a magyarázatánál összeszorult a szívem.

„– Az mit jelent azzal a lyukkal a közepén? – kérdezte apa.– Magányosságot – magyaráztam. – A magányosság átlátszó, úgyhogy lyukat csináltam, mert nincs átlátszó szín.– Magányosság? Andy miatt? – Apa torokhangra váltott.– Hát, a búvóhelyemen nem érzek magányosságot – feleltem.– Nem? Miért nem?Nem tudtam, elmondjam-e apának, hogy itt én Andyvel beszélgetek, és könyveket olvasok neki. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy dilis vagyok.– Én… mert azt játszom, hogy Andy itt hall engem – feleltem, és a fénykört a gardróbsarok felé irányítottam. Nem akartam, hogy apával lássuk egymást.– Beszélsz hozzá? – kérdezte apa halkan.– Aha. Hangosan felolvasok neki – feleltem. Apa egyszeriben mindent ki akart deríteni a búvóhelyemről, én meg nem tudtam, hogy ez lesz belőle. – Illetve tudom, hogy ez nem valóságos, hiszen Andy meghalt, és a halottak nem hallják az embert. Szóval ez mindenképpen butaság – mondtam.Apa megfogta az elemlámpát tartó kezet, és kettőnk közé húzta. Így már nem a sötétben beszélgettünk. Ez nehezebb volt. Nem tudtam elrejteni apa elől a vöröslő arcom.– Én nem hiszem, hogy ez butaság lenne – mondta apa.– Jó érzés, amikor mondom neki a magamét. – Rántottam egyet a vállamon.– Akkor miért vetted be a magányosságot az érzelemképeid közé? – kérdezte apa.– Az a búvóhelyemen kívüli magányosságérzésre vonatkozik.– A búvóhelyeden kívül magányosnak érzed magad?Megint a vállamat rángattam.– Néha.”

Kétségbeesés, fájdalom, düh, könnyek, bosszúvágy, önvád, családi viszály, és még megannyi más tükröződik vissza a lapokról. Az olvasó könnyen beleéli magát a szerepbe, ami néha nem egy hálás dolog. Nekem fájt, amikor felmerült a kisfiúban az a gondolat, hogy esetleg a szülei inkább kívánnák az ő halálát, mint a bátyjáét. Egy-egy jelenetnél könnyeket hullattam, mert szíven ütöttek a történtek. A szerző nagyszerűen bemutatja egy gyermek szemszögéből a boldogságkeresést, valamint a gyász fázisait, és magát a feldolgozását.

Bár a szövegezése egyszerű, maga a könyv nem könnyű olvasmány, köszönhetően a súlyos témának, amit akár a mindennapokból is kiragadhatott volna a szerző. Annyira életszerű, valóságos, hogy az már fáj. Mindenképpen ajánlom a könyvet minden erős lelkű embernek, mert nagyon sok bölcs dolog megfogalmazódik a könyvben, és tényleg igaz, hogy a bölcsesség nem feltétlenül korfüggő.

Pontozás: 10/10

Számomra abszolút kihagyhatatlan volt. Remélem, még sokat olvashatok az írónőtől.

Jodi Picoult: A nővérem húga

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

„Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Kiadás éve: 2018. Ez a 6. változatlan utánnyomás.

Fordította: Kocsis Anikó (2006)

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: My Sister’s Keeper

Az eredeti regény 2005-ben jelent meg Amerikában és azonnal a bestseller listák élén landolt.

 A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Tudni kell, hogy most a filmet láttam előbb, és csak utána olvastam el a könyvet. Ennek egyetlen oka volt, hogy egyik alkalommal adták a tévében, én pedig ott ragadtam a képernyő előtt. Szerintem, aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy kibőgtem a lelkem.

Sose értettem, hogyan választanak szereplőket, amikor egy könyv alapján készül a film, ugyanis 90%-ban nem egyezik a szereplő kinézete a könyvbeli jellemzéssel. Persze, tökéletes szereplőt nehéz találni, de annyira nehéz hogy legalább az alapok egyezzenek? Hajszín, szemszín, magasság, vagy egyáltalán a szereplő neme vagy az alkata (gondolok itt DeSalvo bíró esetére)? Talán ez az egy dolog, ami miatt érdemes előbb megnézni a filmet. Nincs viszonyítási alap, magát a filmet értékelheted. Tetszik, nem tetszik. Míg ha először a könyvet olvasod, akaratlanul is azt figyeled, mi az, ami nem olyan, mint a könyvben.

Én most igyekszem nem összehasonlítgatni a filmet a könyvvel (bár nem mindig sikerül), magát a könyvet értékelem, de a bejegyzéshez a film képeit illesztem be, mert bár vannak eltérések, számomra tökéletesen hozták a karaktereket a színészek.

Jodi Picoult könyvei mindig az elevenembe hatolnak, mégis azt veszem észre, hogy figyelem mikor jön már a következő. Pedig utána még napokig rágódom a könyv témáján. Még nem sikerült az összes eddig magyarul megjelentet elolvasnom, de rajta van a bakancslistámon.

Jesse, Kate, Anna

Olvastam már pár Picoult regényt, de talán eddig ez volt az egyik legmegrázóbb. Sosem könnyű egy gyermek tragikus sorsáról olvasni. Ebben a történetben azonban több áldozat is van, még ha különböző módon is.

Adott Jesse, a legidősebb gyermek, akinek addig jó élete volt, míg ki nem derült húga, Kate betegsége. Onnantól a világ mintha csak Kate körül forgott volna, Jesse a háttérbe szorult, s úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy folyamatosan bajba került. Ez nem jelentette azt, hogy nem szereti a húgát, csak azt, hogy hirtelen úgy érezte, ő már nem létezik a szüleik számára.

Kate-nek akut promielocitás leukémiája van (APL), ami a vérképzőrendszerből kiinduló daganatos betegség, mely a káros sejtek felszaporodását jelenti a vérben és a csontvelőben. Fő tünetei a visszatérő fertőzések, étvágytalanság, fogyás, fáradékonyság, bőrön zúzódásszerű bevérzések. Az akut promielocitás leukémia (AML-M3) gyakran jár súlyos véralvadási zavarokkal, ami sürgősségi ellátást tehet szükségessé.

Amikor közölték az orvosok, hogy mi a baja Kate-nek, a szülei úgy érezték, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt. Jött a kétségbeesés, a düh és a „miért pont a mi gyerekünk?” kérdés, amire nincs válasz. Aztán az érzés, hogy mindenképpen meg kell menteni a gyereket. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem volt elég hatásos. Aztán az orvos ajánlotta, hogy esetleg „alkossanak” egy genetikailag tökéletesen megfelelő testvért, aki donorként szolgálhat Kate számára. Ő lett Anna.

Anna élete minden volt, csak nem átlagos. A születése pillanatában donorrá vált, s néha úgy érezte, nincs is élete. Élete első tizenhárom évét a testvérének alárendelve töltötte. Majd történt valami, ami mindent megváltoztatott. Történetünk pedig itt veszi kezdetét.

„Túl sok mindent kéne most elmagyarázni neki… Hogy a saját vérem kering a testvérem ereiben; hogy a nővérek lefognak, mielőtt megszúrnak, hogy levegyék a fehérvérsejteket, amikor csak Kate-nek kell; hogy aztán a doktor azt mondja, nem sikerült eleget levenni elsőre, még több kell. A sebhelyet is el kéne mesélnem, meg a mélyből jövő csontfájdalmat egy-egy csontvelő-levétel után, és az injekciókat előtte, hogy még több őssejtem termelődjön, és a fölöslegből a testvéremnek is jusson elég. Hogy én ugyan nem vagyok beteg, de még az is lehetek. Hogy csak azért születtem meg, hogy időnként le tudjanak csapolni Kate számára. Meséljem, hogy az a helyzet, nagy döntés előtt állok, de sajna, azt meghozzák helyettem, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze annak a véleményét, aki ezt talán a leginkább megérdemelné.”

Elgondolkodtató felvetések, mély gondolatok, érzések tömkelege várja az olvasót. Múlt és jelen egyaránt teret kap a könyvben, megismerhetjük a család mindennapjait, az örökös harcot és vívódást, a megfelelési kényszert, a mérhetetlen szeretetet és fájdalmat, ami az egész helyzettel együtt jár. Hová vezetnek a döntéseink? Mi lenne a helyes döntés egy ilyen helyzetben? Hogyan kellene reagálni az adott pillanatban?

Nagyon megkedveltem a szereplőket. Különösen Jesse karaktere fogott meg, illetve az apáé, Brian-é. Nagyon közel álltak hozzám, bár az egész családdal így voltam. Valahogy úgy éreztem, az ő fájdalmuk, kétségbeesésük, haragjuk hatványozódva jelentkezett bennem olvasás közben, csak épp azt nem tudtam, hogy kire haragudjak pontosan. A szülőkre, mert annyira csak Kate-el foglalkoztak, hogy közben nem vették észre mi játszódik le a másik két gyerekükben? Az orvostudomány mai állására, mert a való életben naponta történnek meg ilyen események, csak épp nincsenek ennyire az arcunkba tolva? Talán az univerzumra, Istenre, sorsra, amiért egyáltalán létezik ez a betegség?

Egyedül abban voltam biztos, hogy Jesse-re, Kate-re és Annára nem haragudhatok. Brian-re szintén nem, mert a két szülő közül ő volt az, aki próbált egyensúlyozni az élet okozta kulimászban, s igyekezett Annát is támogatni. Sara sem okolható mindenért, mert hát nézzen mindenki mélyen magába, s úgy mondja, hogy nem tenne meg mindent a lányáért, hogy újra egészséges legyen. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk el?

A bírósági tárgyalás minden részlete megelevenedik a szemem előtt, ahogy az a rész is, amikor Taylor Ambrose megjelenéséről írt a szerző. Ez szerencsére a filmben is így volt, szóval megkönnyebbültem, hogy nagyon sok dolgot megtartottak a könyvből. Nagyon kedveltem Taylor karakterét, örültem, hogy szerepet kapott a Fitzgerald család életében.

A könyv befejezése brutális. Nem számítottam erre. Földhöz vágott és ott is maradtam. Bár azt mondtam, nem hasonlítgatom a filmhez, de itt erősen lázadott a lelkem, hogy "de a filmben nem így volt"! Rengeteg kérdés kavargott bennem, és tudom, hogy a könyv elolvasását követően még napokig foglalkoztatni fog ez a könyv, s a téma, ami örök kérdésként jelen van mindenkinek az életében, csak épp addig nem kerül elő, amíg nem muszáj.

Ez a könyv az elejétől a végéig egy érzelmi mélyrepülés. Ha csak a happy end-et szereted, akkor ez a könyv nem neked való. A könyv végeztével ugyanis úgy érzed, kifacsartak minden lehetséges módon. Hihetetlenül felkavaró történet, aminek a végén csak az jár a fejedben, hogy nagyon igazságtalan az élet. Ugyanakkor, ha kicsit a színfalak mögé pillantasz, megtalálod most is az aktuális értékes mondanivalót, amit minden Picoult könyvben felfedezhetsz.

Mindenképpen olyanoknak ajánlom ezt a könyvet (meg a legtöbb Picoult regényt), akik elég erősek lelkileg ahhoz, hogy feldolgozzák a könyv által előidézett érzelmi hullámvölgyeket, valamint akik megértek arra, hogy elfogadják, a könyveknek sem lehet mindig boldog végkimenetele.

Pontozás: 10/10

Izolde Johannsen: Gránátok ​a becsületért (A Birodalom tengeri bástyái 2.)

Bismarck. A birodalmi zászlóshajó tündöklése és bukása

Figyelem! A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmazhat!

"1940 tavasza…

Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.

A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…"

Kiadó: Underground

Megjelenés időpontja: 2017. május 24.

ISBN: 978-963-128-473-7

Oldalszám: 450

Műfaja: történelmi, életrajzi és dokumentumregény

Először is szeretném megköszönni Izzie-nek, hogy ismét gondolt rám és megismerkedhettem a Bismarck legénységével és történetükkel.

Amint az a bejegyzés címében is látható, ez a Birodalom tengeri bástyái sorozat második kötete. Már az első is azonnal magával ragadott, igazán a szívemhez nőttek a szereplők, rengeteg információval szolgált, lebilincselt, mesélt, s a történelem olyan tényeire mutatott rá, amit a történelemkönyvekben nem igazán említettek meg. Teljesen más megvilágításba helyezi a történteket, sokkal közvetlenebb és emberibb oldalról szemlélhetjük az eseményeket.

Most is elmondhatom / leírhatom, hogy ez a regény alapos, informatív, nem szájbarágós, nem száraz, korhű, történelmi, pártatlan, emberi, szerethető, érdekes, magával ragadó, lendületes, célközönsége pedig szerintem kortól és nemtől függetlenül minden olyan személy, aki érdeklődik a második világháborús cselekmények és alapjáraton a történelem iránt.

Nagy örömömre szolgált, hogy az előző kötetből már megismert és nagyon szeretett személy, Paul Ascher ebben a kötetben is fontos szerepet töltött be, számomra már ő garancia volt arra, hogy folytatódnak a kalandozásaim, tényfeltáró utazásaim.

Paul Ascher most sem okozott csalódást, már a könyv elején könnyeket csalt a szemembe. Eszembe jutott, hogy ő (és társai) nem csak egy szerethető karakter, hanem a történelem egy darabkája, egy olyan személy, aki valóban létezett évtizedekkel ezelőtt. A szívem összeszorult a gondolatra. Amikor a családjával töltött idejéről olvastam, úgy éreztem, mint ha én magam is ott lettem volna csendes megfigyelőként. Láttam magam előtt a családot, ahogy örömmel ölelték át egymást, mert nem számított, hogy hol vannak, csak az, hogy együtt.

„Hosszú percekig ült még az asztalnál, hallgatta az alvók nyugodt, csöndes légvételét. Hazaért hát. Erre vágyott mindenek felett, hogy a családjával lehessen. Vállalt ezernyi veszélyt, kényelmetlenséget, idegölő félelmet az óceán fölött átrepülve. A boldogság röpke pillanatai elé azonban minduntalan odatolakodott a kérdés: Hogyan tovább?Végül a fáradtság kényszerítette ágyba. Odabújt feleségéhez, baljával átkarolta. Ursula álmában magához szorította az ő ölelő karját. Paul Ascher megcsókolta az asszony puha, gömbölyű vállát és halkan suttogta:– A karrierem fog segíteni rajtunk, Uschi. Mindaz a tudás, amiért éltem, mindaz, amit idáig véghezvittem.Én foglak megmenteni benneteket.”

Az előző kötetből több szereplő felbukkant hosszabb-rövidebb időre ebben a történetben is, melynek örültem, mert szinte mindenkit a szívembe zártam. Rengeteg érzés köszönt vissza a lapokról, sűrűn elhomályosította a szemem a könny, főleg mikor visszaemlékeztek arra, mi történt Hans Langsdorff sorhajókapitánnyal. Megsúgom, ez a kötet is bővelkedett olyan eseményekben, amik miatt már két kötethez fűznek hasonló érzelmek.

Az események sorozata fekete-fehér filmként pergett le a szemem előtt. Láttam Paul Ascher-t amint kinevezését elfogadva csatlakozik Günther Lütjens tengernagyhoz, aki a Gneisenau hajó parancsnoka volt. Majd ezt követően újabb ugrás az időben, a Bismarck csatahajó megépítése, avatása, legénységének kinevezése, csatarendbe állása. Megannyi új és régi szereplő felbukkanása, izgalom, várakozás, elszántság, hazafiság, szeretet, lemondás, beletörődés, veszteség, s érzelmek kavalkádja, ami ismeretlenül is ledönti a lábáról az olvasót.

Ennél a történetnél egyszerűen nem vagy képes külső szemlélőként nézni a történetet. Ott vagy te is a helyszínen, s átéled mindazt, amit ők átéltek egykor. Tiéd az izgalom, a várakozás, a halálesetek után pedig a gyász érzése, ami akaratlanul is eltölt, mert nem tudsz tárgyilagos maradni ebben a helyzetben.

„Lindemann mind emberi, mind anyagi téren a legtöbbet várta el. Épp csak annyit kívánt, mint amennyit saját magától megkövetelt. A tisztek szabályos időközökben jelentettek neki, beszámoltak a legénység felkészítésének menetéről, az egymásra épülő részlegek felszerelésének előrehaladtáról. De nemcsak az írásos, vagy szóban elhangzott jelentésekre támaszkodott. Mindenre figyelt, végigjárta a hajó egészét, felügyelte a kiképzéseket, értő szemmel követte a hátralévő felszerelési munkálatokat.Parancsait mindenki zokszó nélkül hajtotta végre. A Bismarck parancsnoka sosem mulasztotta el a jutalmazást, ahogy az, aki hibát vétett, bizton számíthatott a megrovásra is. De Ernst Lindemann mindig adott lehetőséget a bizonyításra. A szigorú, ám igazságos tanári viselkedés mélyről gyökerezett benne. A legénység átlag életkora huszonegy év körül lehetett. Sokak számára a Bismarck volt az első hajó. A Hajó…”

Bismarck

Ahogy az előző kötetben Hans Langsdorff, úgy most Ernst Lindemann is beállt a „tisztelem és elismerem a személyét” csoportba. A személyisége megnyerő, igazán határozott jellem. Ezt nem csak tettei bizonyították, hanem az is, ahogy a beosztottjai vélekedtek róla.

„Arisztokratikus viselkedése nem párosult gőggel, vagy lenézéssel, mint társadalmi rétegének oly sok tagjánál. Ha tudomására jutott bárminemű rendbontás, vagy nézeteltérés, a felek biztosak lehettek abban, hogy azonnal kézbe veszi az ügyet. A Bismarck legénysége egyöntetűen, feltétel nélkül szerette az „Öreget”.”

A történet főszereplői

Erich (Johann Albert) Raeder tengernagy a Német Haditengerészet (Kriegsmarine) vezetője.

Günther Lütjens tengernagy, hajórajparancsnok (a Gneisenau hajó parancsnoka).

Ernst Lindemann sorhajókapitány, a Bismarck parancsnoka.

Paul Ascher fregattkapitány: első törzstiszt, hadműveleti főtiszt, aki az előző kötetben a Graf Spee tüzérfőnöke volt.

Burkard Freiherr von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy, negyedik tüzértiszt.

Mellettük természetesen rengeteg olyan szereplő kapott teret, akik bár mellékszereplők, igen fontos szerepet töltöttek be a történetünk szempontjából. Ahogy haladtam előre a könyvben, annál jobban kirajzolódott a karakterek személyisége, a cselekményszálak kuszasága kibogozódni látszott, végül minden egy szép nagy kerek egésszé állt össze.

Örültem, hogy most is emberséges, jóindulatú és szerethető emberekről olvashattam, és ezzel újfent kaptam egy kis cáfolatot a történelemkönyvekben olvasottakkal kapcsolatban. Határozottan ajánlom a könyv elolvasását (s a soronkövetkezőket is), mivel más nézőpontból is megközelíthetjük a világháborús eseményeket, és rájöhetünk, hogy nem minden fehér vagy fekete. Vannak bizony árnyalatok, amiket csak észre kell vennünk.

Nagyon érdekes volt Ascher magánéletéről és munkásságáról olvasni. Hihetetlen utat járt be. Ezen felül pedig egyre jobban megismerhettem a csatahajón szolgáló legénységet, s minden egyes szomorú emberi sors után a szívem összefacsarodott.

Nemzetek összecsapása köszönt vissza a lapokról, ám ami a legfontosabb, hogy ez a történet felnyitja az emberek szemét, miszerint a háborúknak csak vesztesei vannak. A rengeteg haláleset, a gyászoló családok, a temérdek fájdalom, ami érte a világot, amikor a világháború zajlott. 

Pontozás: 10/10

Gwenda Bond: Lány a kötélen

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: "Üdvözli nézőit a Cirque American!

A tizenhat éves Jules Maroni álma, hogy kötéltáncos édesapja nyomdokaiba léphessen a magasban. A Repülő Garciák jelenléte azonban könnyen keresztülhúzhatja a lány számításait. A rivális Maronik és a Garciák ugyanis hosszú évtizedek óta esküdt ellenségként kerülik egymást…

Jules azonban nem hajlandó tudomásul venni a családi drámát, és csakis a drótkötélre összpontosít. De amikor felfedez egy pávatollat – egy hírhedt, balszerencsét hozó tárgyat – a jelmezén, Jules kis híján elveszíti az egyensúlyát. Miközben egyre több titokzatos, balszerencsét hordozó talizmán bukkan fel a színen, Jules rájön, nincs más választása: segítséget kell elfogadnia, mégpedig a legváratlanabb forrásból: Remy Garciától, aki mellesleg a Cirque legjobb légtornásza. 

De mitől óvja annyira nagyanyja a lányt? Mit tartogatnak Jules számára a Nagy Arkánum lapjai? Meg lehet-e változtatni előre megírt sorsunkat?"

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015. szeptember 21.

Fordította: Robin Edina

Fordításul szolgáló mű: Girl on a Wire (ami megjelent 2014-ben)

Oldalszám: 368

ISBN: 978-963-293-461-7

Borítóterv: Földi Andrea

Bár a külföldi borító is tetszik, most a hazai jött be jobban. Imádom a kék színt, ráadásul ez a csillagképes megoldás nagyon ötletes.

Gwenda Bond kreatív írásból diplomázott. Több ifjúsági regénye örvend nagy népszerűségnek. Ezek közül hozzánk a Lány a kötélen című jutott el, amiben a vakmerő főhősnő megismerkedik a cirkusz varázslatos és rejtélyekkel teli oldalával. Írásai megjelennek többek között a Los Angeles Times, Publishers Weekly, és a Locus Magazine oldalain. Az írónő gyermekkora óta rajong Lois Lane karakteréért, és az a szóbeszéd járja, hogy emiatt újságírói végzettséget is szerzett.

A férjével, Christopher Rowe íróval, és állatseregletükkel, többek között egy Hemingway nevű macskával a Kentucky állambeli Lexingtonban élnek egy száz éves házban.

Honlapján (www. gwendabond.com) arra bíztatja olvasóit, hogy bátran lépjenek vele kapcsolatban akármilyen közösségi fórumon (facebook, twitter és társai), mert szívesen hallana az olvasóiról, illetve ha feliratkoznak a hírlevelekre, akkor minden újdonságról tájékoztatja őket. :)

A Lány a kötélen című könyv a Cirque American sorozat első része. A sorozat minden kötete különálló történet lesz, a közös bennük természetesen, ahogy a cím is mutatja, a cirkusz. Első kötetben Jules Maroni a kötéltáncos áll a főszerepben, míg a második kötet (Girl in the Shadows) Moira Mitchell bűvésznőről fog szólni.

A történet indítása frappáns és lendületes volt, és szerencsére a végéig elkísérte a lendület. Az események viszonylag gyors folyásúak voltak.

A Maroni család érkezése nem volt zökkenőmentes, az első éjszakájuk eléggé érdekesen alakult. Verekedés, viszály, titkok, boszorkányság, próbák, vonzalom. Minden volt az első nyolc fejezetben, ami csak felkelthette az ember érdeklődését.

Szerettem nagyon azt a részt, amikor Bird Millman-ről olvashattam. Hisz’ az írónő printerest oldalán is találhatunk róla képet is (link a bejegyzés alján).

A könyvet valaki a Rómeó és Júliához hasonlította. Nos, talán néhány helyen tényleg felfedezhetünk párhuzamot a két történet között. Imádtam Jules és Remy karakterét, azt, hogy már az első pillanattól szikrázott a levegő közöttük, még ha két ellenséges család tagjai voltak, akkor is. Mindketten végletekig makacsok voltak, rafináltak, éles eszűek, elszántak és szerették volna megvalósítani az álmukat, ugyanakkor megfejteni a rejtélyt, ami a múltban történtek miatt nagy nyomással volt a kapcsolatukra. Megannyi veszély, gyűlölködés és vád, mégis mint a bimbózó rózsa megjelent a szerelem is a fiatalok között. Ahogy Dita és Sam között is. Imádtam őket, annyira tökéletes volt minden, még akkor is, ha rengeteg mindennel kellett szembenézniük.

Aztán a huszonnegyedik fejezet vége iszonyatosan megrázott. Ez a csavar igazán gonosz volt az írónőtől. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Nem kaptam levegőt, könnyek gyűltek a szememben, és nem akartam elhinni, hogy ez történt. Mégis megtörtént. Akkor, abban a pillanatban egy kicsit összetörtem. Reméltem, hogy ezt az egy dolgot elkerülhetjük. Végül nem így lett.

A könyv végig fordulatokban volt gazdag, és tudott meglepetést okozni. A szereplőket nagyon megszerettem, bár a nagyival szemben voltak fenntartásaim. Remy, Jules, Sam, Dita, a Maroni szülők és még a társulat néhány tagja mind-mind a szívemhez nőtt. Tökéletesen kidolgozott, életszerű karaktereket kaptunk, akik mindannyian hozzátettek a cselekmények értékéhez.

Az írónő által betekinthettünk tényleg egy olyan varázslatos világba, ahol néhány pillanatig nézőből előadóművésszé váltunk, megtapasztalva ennek a pozitív és negatív oldalát egyaránt. Titkokkal, viszályokkal, varázslatokkal és szerelmekkel tarkított történetet kaptunk, s egyaránt részesültünk boldog és szomorú pillanatokban. Nagyon remélem, hogy a kiadó a sorozat többi részére is vevő lesz, és eljut hozzánk a többi kötet is. Kíváncsian várom ugyanis, hogy legközelebb is képes lesz-e az írónő varázslatot bocsátani rám. Most sikerült. Nagyon megszerettem a történetet, bár egy kicsit vérzik a szívem egyes jelenetek miatt.

https://www.pinterest.com/gwenda007/girl-on-a-wire/

Az alábbi linken Gwenda Bond saját albumát láthatjátok, ahol összegyűjtött néhány képet a könyvvel kapcsolatban. Többek között láthattok egy képet Bird Millman O’Day-ről, aki a könyvben Jules Maroni nagy kedvence, s aki a “Golden Age of the American Circus,” egyik leghíresebb előadóművésze, kötéltáncosa volt.

A könyvet hálásan köszönöm az Athenaeum kiadónak! S ajánlom szívből mindenkinek! Érdemes figyelemmel kísérni az írónő munkásságát. :)

Pontozás: 10/10

Helena Silence: Ezüsthíd (Enigma 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Lena Wall boldogsága nem tarthat örökké: Enigma biztonságából kilépve a veszélyekkel teli valóságban találja magát. Egy különleges erejű férfi felfigyel érző képességére, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja megtörni az akaratát. Lena egyetlen menedéke az emlékei a családjáról és szerelméről, Alexről. 

Vagy talán ezek sem. 

Egy jeges folyóban tér magához megmagyarázhatatlan sérülésekkel, és teljes múltját, még saját nevét is elfelejtve. Egy szabadnapos nyomozó menti meg, aki új életét kínál neki, új barátokat, és még annál is többet. 
Kialakulhat-e barátságból szerelem? Mi az összefüggés a véres, kegyetlen gyilkosságok között, amelyek Lena körül történnek? Vissza lehet-e kapni a múltat, vagy örökre elveszett? 

Kínzó látomások és egy szenvedélyes szerelemről szóló álmai labirintusában Lenának újra meg kell találnia önmagát és az utat, amely az Ezüsthídon át Enigmába vezet.”

Kiadta: Könyvmolyképző kiadó 2014-ben (Vörös pöttyös könyvek).

Oldalszám: 552.

ISBN: 978-963-399-070-4

Nem tudom emlékeztek-e rá, de az első kötetet elhoztam már nektek tavaly, hiszen ez volt az év első könyve számomra. Most pedig kicsit halogatva ugyan, de elhoztam a második, s egyben befejező rész véleményezését.

(http://ariadneolvasmanyai.blogspot.hu/2014/01/az-ev-elso-konyve-helena-silence-enigma.html)

Az írónőről tudni kell, hogy hazánk írótáborát erősíti. Az Enigmát olvasva azonnal leestem a lábamról, imádtam a történet minden pillanatát, úgyhogy nagyon örültem, hogy kezembe foghattam a második kötetet. Hogy miért halogattam eddig az elolvasását? Féltem picit. Sok íróval megesik, hogy erősen indít, aztán hirtelen ellaposodik. Aztán szerencsére voltak már, akik bebizonyították, tudják tartani a szintet.

A könyv belső oldalán lévő írás nagyon tetszett.

„Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz.

Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.

Egy pont, ahol kiborulsz.

Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen.

Egy pont, ahol már nem agyalsz.

Egy pont, ahol erősnek kell lenned,

és egy másik, ahol elgyengülhetsz.

Egy pont, ahol az eksztázis kezdődik.

Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,

és egy másik ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz.

Mindig van egy pont…”

Az első fejezet, ami Mirandáról és családjáról szól, nagyot üt. Mondhatnám rögtön a történet elején sokk ért. Aztán bekerült a képbe Lena. Komolyan mondom egyik sokk ért a másik után. Az előző kötet történése sem volt piskóta, de ez a kötet valahogy erőteljesebben nyomta az ember mellkasára azt a bizonyos képzeletbeli üllőt. Többször mély levegőt kellett vennem, hogy folytatni tudjam.

Aztán megjelent a képben Teo. Valamiért az első perctől kezdve megkedveltem, bár aggódtam azért, hogy mi lesz a későbbiekben Lena és közte. Alexet akartam minden pillanatban. Nem értettem, hogy miért nem találtak rá Lenára.

Teo szüleinél tett látogatás óriási kacagásra késztetett. Hatalmas személyiség az anyukája. :D

A cselekmények iszonyat sebességgel száguldottak, és egyszer csak előbukkant végre Zoé és Victor, hogy hazavigye Lenát. Teo kicsit önzőn viselkedett, nem igazán akarta elengedni a lányt, viszont mivel annyira szerette, megértettem. Aztán jött Alex… alig vártam, hogy újra találkozzanak Lenával. Nos… nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Majd a telefonbeszélgetés Teoval, és kész, kiakadtam. Mi van a férfiakkal? Teo-t kedveltem, de az, hogy azután is Silvernek hívta Lenát, hogy megtudta a nevét, az idegesített nagyon. Mint ha nem akarná elfogadni, hogy a lányt úgy hívják, ahogy. Aztán a végére ő is újra a mosolygós, mindenkinek jót akaró férfi lett.

A történet olvasása közben jócskán megmerültem az érzelmek tengerében. Rengetegszer potyogott a könnyem, mert az írónő olyan cselekményeket kreált, amitől tényleg szem nem marad szárazon. Örültem a happy end-nek, ám keserű szájízzel tettem le picit a könyvet, mert Victor volt az egyik kedvenc szereplőm a két kötetben, és határozottan jobb végkifejletet szántam neki. Annyira jó apa vált belőle, hogy a szívem csordultig telt szeretettel arra gondolván, hogy mindenre gondolt, hogy megkönnyítse a dolgokat Lenának. Úgyhogy, igazán sajgott érte a szívem. Na és persze Ethel és Alex… A másik két nagy kedvencem, bár elfogult vagyok, mert Zoé és Miranda is fontos helyet foglalt el a történet során, ahogy a többiek is.

Szeretnivaló történetet kaptunk, szívfacsaró eseményekkel, rengeteg könnyel és legalább annyi nevetéssel. Szeretnivaló karakterekkel, színes álmokkal, tarka képzelettel, véget nem érő kalandokkal.

Ez a kötet számomra jócskán keményebbre sikerült, mint az előző. Úgy éreztem magam, mint Lena, amikor újra fel kellett építenie az életét. Fájt a történet továbbolvasása egy-egy jelenetnél, de tudtam, hogy a történet vége, amikor minden kerek egésszé válik, kárpótolni fog.

Egy szó, mint száz, örültem hogy elolvastam, és köszönöm az élményt. Ezzel a kötettel teljessé vált Lena Wall története, amit határozottan kár lett volna kihagyni. Én pedig nagyon remélem, hogy az írónő sok hasonló történettel megajándékozza majd az olvasókat, mert van érzéke ahhoz, hogy hozza lázba az olvasót.

Pontozás: 10/10 természetesen. 

A. O. Esther: Gombnyomásra 1.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„A 19 éves Mia Milton élete fenekestül felfordul, amikor álmában megjelenik dr. Cohen, a halott tudós szelleme, és arra kéri, segítsen befejezni a munkáját, amely egy gombnyomásra megváltoztatja majd a világot… 
2222-ben járunk, Manipura városában. A Föld igencsak megváltozott. A húsz évvel korábbi Dimenzióváltás óta ugyanis látják az emberek egymás auráját, így nem titok többé, ki milyen ember… A „jók” megalopoliszokba gyűlnek és energiafalakkal veszik körül magukat, a „rosszakat” pedig száműzik a vadonba. A fal egyik oldalán tengernyi luxus, csúcstechnológia és mesés körülmények, míg a másik oldalán középkori viszonyok és véres harcok várnak a túlélőkre, kit hova sorol az élet. 
Mia tisztában van azzal, mit kockáztat, amikor sírt rabol és betörést követ el. Menekülnie kell hát a rengetegbe, holott ártatlan. A sors Liam Blackwood, a fejvadász karjába sodorja, aki zsigerből gyűlöli a manipuraiakat, ráadásul súlyos adósság nyomja a vállát bajba került öccse, Russel miatt. 

Ruby és Stella két fiatal lány, akik a vadonban, a Hobbs-birtokon élnek. Minden álmuk az, hogy szerencsét próbáljanak a csillogó nagyvárosban, ezért munkát vállalnak, ám hamar rájönnek, hogy a mesés aurák fénye súlyos titkokat rejt. 

A vadonban eközben gyilkos mutánsok szedik az áldozataikat, akiket mesterségesen tenyésztett ki a katonaság a népesség-szabályozásra. Dylan, Mason és Liam gyerekkori jó barátok, akik a Hobbs-birtokon élők biztonságát vigyázzák, ám ők sem számítanak a lavinára, amit a Milton-lány kutatása eredményez. A halálesetek sorra követik egymást, és Mia egyre mélyebbre merül a kinti, véres világban. Öl vagy megölik – ez a két lehetőség áll előtte, miközben a lánynak a saját, fojtogatóan sötét múltjával is meg kell küzdenie… 

Hőseink útjai ezúttal két, egymástól merőben különböző világba vezetnek, sok-sok izgalommal, könnyed romantikával és forró erotikával fűszerezve. 
Készen állsz Te is a nagy utazásra?”

A könyvet kiadta a Decens Magazin Média Kft 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-08-9260-5

Nagyon örülök, hogy ugyanaz a csapat tökéletesítette ezt a könyvet is, mint az Összetört Glóriák sorozatot, mert most is igen igényes és precíz kivitelezésben kaptuk meg a történetet.

Tudni kell a könyvről, hogy egy trilógia első része (igen, a másik két résszel is jövök majd), és disztópia.

/Disztópia = A disztópia vagy antiutópia egy társadalom víziója, mely ellentétes az utópiával. Gyakran negatív jövőképet mutat. A disztopikus társadalmakban gyakran az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik./

Eddig nem igazán volt komoly „kapcsolatom” ilyen műfajú regényekkel, ám Eszter stílusát nagyon megszerettem, így természetesen úgy döntöttem, belevágok ebbe a trilógiába is.

Vág Bernadett ajánlója most is, mint mindig mosolyt csalt már a könyv legelején az arcomra.

A könyv felépítését tekintve az alábbiakat mondhatom el: a könyv 470 oldalas, az ajánlóval kezdődik, ezt maga a történet követi, és a tartalomjegyzék zárja a kötetet.  A történet 19 fejezetre lett tagolva.

Történetünk Manipura külvárosában kezdődik, 2222. május 12-én. 

Helyszínünk nem mindennapi, hiszen egy temetőben ismerkedhetünk meg legelőször magabiztos főhősnőnkkel, Mia Miltonnal, és persze két minden lében kanál társával, a szőke szépség Amandával, és a nyurga Jasonnel. Mia álmot látott, amiben nem más, mint Dr. Noah Cohen, a nemrég elhunyt tudós vette fel vele a kapcsolatot és kért tőle segítséget. Meg kell hagyni, érdekes indítása volt ez a történetnek.

Ahogy Miának, úgy nekem is tetszett Cohen doktor sírfelirata:

„A lelked fénye vezessen utadon az örökkévalóságon át.”

A kalandjuk során sajnos Mia elég nagy bajba került, ugyanis elkapta őt Clark kapitány, aki a lányt zsigerből utálta, mert szerinte csak a szabályokat szegi, és nem tud beilleszkedni a normálisak közé. A kapitány fekete egyenruhájában, rövidre nyírt hajával és szakállával, napégette, kemény vonású arcával és ezüst szemével igen zord kinézetnek örvendhetett. Sugárzott belőle a megvetés, valamint az egyet nem értés, mivel nagyon nem tetszett neki, hogy a befolyásos apuci miatt újra megússza a lány a kihágást. Mia apja ugyanis nem más, mint Milton szenátor. Az apa megjelenése után eléggé borússá vált a hangulatom. Nagyon utáltam az első perctől fogva a pasast. Hiába magas rangú, akkor is egy erőszakos, agresszív, idegbajos ember. Gyűlöltem azért, mert megütötte a lányát csak azért, mert nem értette meg. Fontosabb volt neki a betöltött tisztsége, mint a családja. Felháborító. Ráadásul nem volt elég hogy mindenki előtt lepofozta és megalázta a saját lányát, még otthon is megütötte, majd megbüntette. Milyen apa az ilyen?

Teljes mértékben megértettem Miát, abban a városban én se érezném jól magam. Mindent tiltanak, ami jó. Se könyvek, se filmek, se hobbi nem lehet. Ez nem biztonság, hanem rabság. Jogos a szabadság iránti vágyódása. 

Hiába van a ház az erdő közepén (persze csak a kiváltságosoknak), vagy a csillogó és hiper mondern város, ha a benne lakók többsége inkább agymosott zombiként viselkedik, nem pedig ép eszű emberként.

A második fejezetben, a falon kívül elhelyezkedő 266-os körzetben felbukkan másik főhősünk, Liam Blackwood, aki testvérét, Russelt próbálta vadászatra tanítani. Már az első pillanatban megfogott a karaktere. Ő volt a nagy és jó testvér, aki mindenre megtanította öccsét, és felnevelte. Na meg ugye az sem utolsó, ahogy kinézett. Magas volt, izmos, széles vállú. Sötétbarna, rövid haja volt, ám néhány hosszabb rakoncátlan tincs a homlokába lógott mindig. Arcát általában finom borosta fedte, és a szeme kék volt, akár az ég. Tömör szemöldökét és egyenes orrát apjától örökölte, míg mandulavágású szeme, szép vonalú szája olasz származású édesanyját idézte.

Russel hasonlóan testvéréhez magas volt, ám sokkal vékonyabb. Szeme ezüstös kék volt és álmodozó. Elmúlt már 20 éves, vonásai mégis gyermekien szépek voltak, arca pedig sima. Haja eredetileg göndör, amit túl lányosnak tartott, ezért néhány milliméteresre borotválta. Igazi tudóspalánta, a találmányaival megkönnyítette a megalopoliszok falain túl élők életét.  Amikor megtámadták, nagyon aggódtam, hogy sikerül-e Liam-nek odaérnie vele időben az orvoshoz.

Eközben Mia és Amanda betörtek Cohen doktor lakásába. Ami ismét nem volt valami jó ötlet, tekintve, hogy később egy holttestet találtak a házban a katonák, mellette pedig nem mást, mint Mia kését. Itt kezdett fokozódni az izgalom. A lány megszökött, egy órával később pedig körözni kezdték. Határozottan pontos leírást adtak a lányról. 2203, május 15-én született, Daniel és Julia Milton lányaként. Van egy hat éves húga Emily. 165m magas, 53 kg. Bőre színe fehér, haja sötétbarna, hátközépig érő. Szeme világoskék. Eltűnésekor világoskék ujjatlan overált és dzsekit viselt fehér cipővel.

A körözés pont jól jött Liam-nek, mert 5000 kreditet kínáltak a lányért, ő pedig pontosan ennyivel tartozik az öccse gyógyításáért. A lány nyomába eredt, és ügyesen meg is találta.

Mia menekült Liam elől is, hiszen semmiképp nem akart visszamenni Manipurába, még kevésbé Sahasrarába. Ezért amikor a férfi meg akarta bilincselni, a lány tárt karokkal ugrott a mögötte tátongó szakadékba, ahol egyenesen a sebesen kanyargó folyóba esett. Liam szitkozódva indult utána, majd amikor meglátta, kisegítette a lányt a vízből. Tüzet rakott, levetkőztette, majd az ölében tartotta, hogy átmelegedjen. Közben pedig szépen megnézte magának.

„Az arca szív alakú volt, amit sötét haja még inkább kihangsúlyozott. A bőre finom volt és tiszta, az ajka dús, az orra kicsi, a szeme pedig hatalmas, akár a gyerekeké. Világosbarna szemöldöke íve természetes volt, mégis művészien szabályos.”

Ahogy haladt a történet, egyre több szereplőt ismerhettünk meg, és egyre közelebb kerülhettünk hozzájuk. Liam és Mia mellett nagyon megkedveltem Kristen, Russel, Mason, Dylan és Stella karakterét, ám Ruby-ra haragudtam az ostobasága, felelőtlensége miatt. Nem kellett volna azzal az idióta Mr Dale-el kezdenie. Ugyanakkor persze sajnáltam azért, ami vele történt. Nem érdemelte meg.

Valahogy a városfalakon belül az emberek mind annyira furák. A férfiakból süt az agresszió, még ha az aurájukban ez valamiért nem is látszik.

Nem tudom, hogy Manipura hogyan is lehetett valakinek vonzó egy percig is, amikor a falon túli világ rejtélyes, varázslatos, gyönyörű, ugyanakkor veszélyes is. A Hobbs-birtokos jelenetek a szívemnek nagyon fontosak lettek, hiszen látom magam előtt az egész helyet.

Mason

Hobbs doki egy igencsak szeretnivaló karakter volt, közel állt hozzám az öreg. Mondjuk, ezt elég sok karakterről elmondhatom. Ott volt például Mason, aki a maga 27 évével nem számított már annyira fiatalnak, viszont borostás arcán neki is megjelentek gödröcskék mikor nevetett, amikor pedig bolondozott, olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Bár tudom, hogy ez a történet teljesen más, mint az összetört glóriák sorozat volt, mégis hasonlóságokat fedeztem fel. Például Mason és Bardo humora között. Na meg az érzések között, amiket kiváltott belőlem mindkét történet. 

Nem gondoltam volna, hogy a disztópia nekem való, mert túl borús jövőképet fest, ám Eszter ezt is megoldotta.

Ez a jelenet is ismerős volt a pici lelkemnek. :D

„- Szorítok érted, hogy Hófehérke értékelje a hőstettedet.

Liam, bár a hátán jókora zsákot cipelt, vállon bokszolta a szőke férfit, aki az ütés erejétől a cserjék közé zuhant, de ahelyett, hogy megharagudott volna, hangosan felröhögött.

- Fejezzétek már be! – szólt rájuk elfojtott hangon Dylan. – Nem hiszem el, hogy ezt most kell csinálnotok. Majd otthon összeveritek egymást, de most hagyjátok abba, és húzzunk haza!”

Nagyon tetszett, hogy a Blackwood testvérek annyira nyitottak voltak mások felé, még ha Liam igen óvatos is volt. Stella már egészen más. Nyíltszívű, kedves, ugyanakkor igyekezett megfontoltan cselekedni.

Eszter így „mesélt” róla a könyvében: „Búzaszőke haja, hatalmas kék szeme, és kerek arca volt. Az orra mint egy kislányé, az ajka azonban egy érett nőé. Egyszerre volt gyermeki, mégis nagyon érzéki. Az alakja vékony volt, sokkal vékonyabb mint Miáé, de a hosszú, világoskék ruha nagyon jól állt neki. „

A Hobbs-birtok évfordulójának ünnepségét leírni sem lehetett volna szebben. Csupa fény, csillogás, rejtett varázs mi körbelengett mindent. 

Mia és Liam között végre kibontakozott az a valami, ami már a megismerkedésük óta titkon munkálkodott mindkettőjükben.

Aztán megérkeztek a katonák… megrázó jelenetek következtek, majd Liam visszaemlékezett a gyermekkorára, és sokkolt a múltja. Már teljes mértékben megértem, hogy miért lett olyan, amilyen. S ettől még jobban tisztelem és becsülöm azt, ahogy él.

Rengeteg mindenen keresztül mentek, s egyre közelebb kerültek egymáshoz a szereplők. Nagyon tetszett, ahogy Mia teljes vállszélességgel támogatta Stellát, és segített megnyugtatni zúgolódó lelkét.

Amikor a temetőben együtt imádkoztak, mélységes nyugalom áradt szét bennem is.

„Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.”

A történet maga szerintem izgalmas volt, rejtélyekkel teli, ugyanakkor bővelkedett erőszakban. Ezért volt jó a romantikus rész, ami lágyított az egész történeten, és ezzel megnyugtatta az ember néha igencsak felháborodó lelkét. Viszont Ryan valamiért nagyon gyanússá vált nekem a könyv felénél, és nem tudom miért.

A könyv vége felé közeledve sűrűn "bepárásodott" a szemem, s egyre nagyobb gombóc lett a torkomban. Az utolsó oldalra érve arra gondoltam, milyen igazságtalanul van vége a könyvnek, aztán eszembe jutott, hogy ez egy disztópia, másrészt viszont egy trilógia első része, valamint Eszter azt mondta nekem, hogy az ő jövőképe boldog végkifejletet ígér, szóval jöhet a következő kötet, hogy túl legyek a nehezén. 

Szeretném kiemelni, hogy a történet gördülékeny volt, a karakterek pedig szeretni valóak voltak. Ahogy azt már Esztertől megszokhattuk, minden tökéletesen ki volt dolgozva, a tájleírás és a személyek jellemzése is széleskörű és pontos volt, s az különösen tetszett, hogy ebben a könyvben is említésre került a skandináv mitológia valamint az egyiptomi szokások is. 

Megjegyzem, a történet végén Mr Miltonnál igencsak hiányoltam Elijah korbácsát, bár tudtam hogy ez nem az a történet. Az a szemét megérdemelné hogy véresre korbácsolják. Iszonyú indulatokat keltett bennem a karaktere. Alig várom a következő köteteket, hogy megtudjam megkapja-e méltó büntetését. 

Ha kedvenc szereplőt kellene megneveznem, azt hiszem picit bajban lennék. Mások valószínűleg rávágnák csípőből hogy Liam, ám nálam az első hely osztott. Liam és Hobbs doki egyaránt első helyen végzett, és Dylan, Mason, Russel, Stella, Mia és társai végeztek a második helyen. Amanda nyafogása miatt csak harmadik hely, de még így is dobogós. Az utálat listámon első helyen Mr. Milton áll, aztán az a szemét Graham, majd Clark kapitány, és csak utána a mutánsok. 

Az egyik könyves bloggertársam Adri (www.adrikonyvmoly.blogspot.hu) azt írta a facebook-on, hogy jó könyvvel kezdem a disztópiákkal való komolyabb ismerkedést, és hogy szerinte nekem tetszeni fog. Adri kedves, igazad volt. Nagyon szerettem a történetet, bármennyire lázadozott a lelkem az igazságtalan jeleneteknél. Ismét megpendült bennem minden érzelmi húr olvasás közben, és alig tudtam letenni. Holnap folytatom is a következővel. :)

Eszternek pedig ezúton is köszönöm a lehetőséget, valamint a dedikált példányt, amivel külön is megcirógatta betűéhes lelkemet. 

Pontozás: 10/10