Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2018. április 28., szombat

Kohout Kaia & Kohout Dávid: ÚZ, a csodák csodája - Négyszáz nap nászútterápia Új-Zélandon, Hawaiin és Ausztráliában


„2015 ​októberében felmondtunk a munkahelyünkön, eladtuk az ingóságainkat, elajándékoztuk a cicát, és elindultunk az egyévesre tervezett nászutunkra, Új-Zélandra. Szabadon jöhettünk-mehettünk a Csendes-óceánt és a Tasman-tengert elválasztó ország partjai között, és hamar csodálatos önfenntartó közösségek, biogazdálkodások, és saját, mélyülő párkapcsolati folyamataink aktív alakítóivá váltunk.
Nem csupán Új-Zélandot utaztuk körbe; Ausztrália és Hawaii mellett személyiségünk és társadalmi kondícióink felfedezésére is lehetőséget nyújtott a vízum adta egy év. E könyv élményeink és tapasztalataink összefoglalója: holisztikus beszámoló, amely nem pusztán szubjektív naplóbejegyzések halmaza, hanem praktikus információk és útjelzők gyűjteménye is. 
Olvasónk egy olyan útikönyvet tart a kezében, amelynek elsődleges célja kihangsúlyozni felismerésünket: a társadalom – és a saját magunk – által ránk szabott korlátokon túllépve feltárulhat számunkra a természet szépsége, valamint személyiségünk egyedisége és sokszínűsége. Egy ilyen utazás bárhol és bármikor megkezdhető!
Kaia & Dávid
(A kötet a Magyarok külföldön sorozat negyedik darabja.)”

Kiadta: Athenaeum kiadó
Megjelenés időpontja: 2018. április 17.
Borító és illusztráció: Kohout Kaia
ISBN: 978-963-293-696-3

Hogy mit tudhatunk a szerzőpárosról? A könyv fülszövege és a belső borítója sok mindenre választ ad, még mielőtt elolvashatnád a történetüket.
„Kaia, aki Új-Zéland előtt MA textiltervező művész és MA designmenedzser volt végzettsége – valamint szabadúszó divattervező a hobbija – szerint, Új-Zélandon szakképzett barista, okleveles permakultúra-tervező lett, és megalapította első szépségápolási brandjét is. Noha Új-Zélandra gyerekkora óta vágyott, friss házasként férjével, Dáviddal nyílt csak lehetősége eljutni a szigetországba. Dávid, aki MSc okleveles építészmérnök, masszőr, zenész és szintén permakulturista, az új-zélandi utazgatások végére egy progresszív építészirodában energiatakarékos passzívház-tervezőként talált állást. Jelenleg mindketten Új-Zéland Déli-szigetén, Queenstownban élnek.”
 
A könyv nagyon érdekes, cselekményekben gazdag. Egyszerre ismerjük meg a szerzőket, a helyeket ahol jártak, az ott élő embereket, és felfedezzük magunkban a kalandort, a gondolkodót, a bölcset, az álmodozót.  Imádtam a tájleírást, sokszor úgy éreztem, mint ha én is ott lettem volna a szerzőkkel az úton. Megtapasztaltam a kalandor életet, amikor kilépve a komfortzónából bebarangoltam azokat a helyeket, amik nem kimondottan turistalátványosságok. Persze mindezt csak gondolati síkon.

A könyv rengeteg érdekességre felhívja az olvasó figyelmét, amire alapjáraton nem biztos, hogy rákérdeznénk egy utazás során.
Példának okáért megemlítették, hogy a helységnevek főként a maori nyelvből erednek, és jellegzetességük, hogy a tulajdonnevekben ismétlés van, ami a nyomatékosítás eszköze.
Vagy épp azt, hogy szokás Te Moatán, hogy étkezés előtt körbeülik/körbeállják az asztalt, megfogják egymás kezét, és egy hálaadó énekkel indítják az étkezést. 

Kaia és Dávid elbeszélésein keresztül megtudhattuk, mi a különbség a kreativitás és az alkotás között. Szerettem, amikor az alkotásról írtak, illetve megfogalmazták miért is alkotunk. Talán ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy van, amiben hasonlítunk.

A 14. fejezet nem csak hogy elgondolkodtató, de nagyon igaz is. Az ismerőseim tudják, hogy elég sűrűn hangoztatom, hogy a mai rohanó világban elfelejtünk igazán élni, sokszor belekényszerülünk olyan szerepekbe, amikben nem érezzük jól magunkat. Nos, a szerzőpárosunk is hasonlóra hívja fel a figyelmet. Felteszik azt a kérdést, hogy „Mikor adtál lehetőséget magadnak arra, hogy megtudd, ki is vagy valójában, milyen ember vagy kívül-belül?”

Annyi mindenre felhívja a könyv a figyelmünket, hogy időt kell szánnunk arra, hogy leülepedjen. Ad bőven gondolkodnivalót, ugyanakkor arra bíztat, hogy merjünk kilépni a komfortzónánkból, legyünk spontánok, szabadok, kalandozzunk, fedezzük fel a világot, de első sorban önmagunkat. 

Ami nem tetszett, az a nézőpontváltások hirtelen bekövetkezése, néha kuszasága. Egyszer Kaia (Barbi), másszor Dávid (Kealoha) szemszögéből ismerhetjük meg a történteket, ám nem csak ez van jelen, hanem valaki „narrátorkodni” is próbált, de még mondat közben átváltott másra, és ez zavaró volt.
Erre példa még a könyv elején: „Történetesen Kaia épp otthonról, a Logodi utcából hívta a kórházat, és szabad volt délelőtt. Dávid továbbá épp egy Pasaréti úti építészirodában finomítgatta egy társasház tervét, és ami azt illeti, igen, tizenöt percen belül mindketten ott tudtunk lenni az időpontunkra.”

Összességében véve nagyon tetszett, tényleg igaz, hogy napló és úti könyv egyben, elgondolkodtat, kalandokra csábít és bíztat arra, hogy felfedezzük önmagunk milyenségét.

Pontozás: 10/9

2018. április 17., kedd

Jodi Picoult: A tizedik kör


„A ​lányod azt állítja: megerőszakolták. 
Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme. 
MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.
Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye. 
Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is. 
Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?”


Kiadó: Athenaeum
Megjelenés ideje: 2018.04.16.
Fordította: Babits Péter
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: The Tenth Circle
Illusztrációk: Dustin Weaver
ISBN: 978-963-293-752-6
Oldalszám: 400

A szerzőről:
Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.
Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.
Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.
1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.
Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.
Eddig ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, amiből már elég sok megjelent hazánkban is szerencsére.

A könyvről:
A könyv egy előszóval nyit, ami visszarepít minket a régmúltba, amikor még csak négy éves volt Trixie. Szerettem ezt a részt a könyvből, mert megmutatja, hogy milyen volt akkoriban Daniel (apa), illetve milyen volt a kapcsolatuk egymással. 

Főszereplőnk, Trixie első osztályos gimnazista, akinek a gondolatai csak Jason körül forognak, miközben azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda. Összezavarodott tini, aki másra sem vágyik, mint hogy szeressék. Szülei, Daniel és Laura látszólag problémamentes házasságban élnek, ám ez csak látszat. Egyikőjük sem boldog, a család kezd szétszakadni. Daniel, akárcsak egy partra vetett hal, kapálózik azért, hogy a felesége és szeretett kislánya visszataláljanak hozzá, ugyanakkor Laura már belevágott valami másba, aminél már az elején érzi az olvasó, hogy nem lesz jó vége.

Jodi Picoult most is erőteljesen belemélyed a témába, és keményen megragadva az olvasót magával vonszolja egészen a történet végéig.
A karakterek összetettek, az információkat folyamatosan kapjuk a történet és a cselekményvezetés során. Bár érzed olvasás közben, hogy valami nem kerek, és mintha túl egyszerű lenne a történet, rájössz, igaz az, hogy néha az egyszerű a bonyolult.

A szerző tökéletesen ábrázolja, mennyit változott a világ pár röpke év alatt, mennyi veszély fenyeget egy tizenévest, vagy épp milyen dolgok vezethetnek oda, hogy rossz irányba induljon egy tini élete. Hogyan dolgozza fel egy tizennégy éves (bár szerintem ez kortól független), hogy nemi erőszak áldozata lett? Vajon tényleg erőszak volt? Mi vezetett idáig?
Hogyan dolgozza fel a szülő, hogy a még nemrégiben totyogó kislánya serdülővé vált, és máris ekkora trauma érte? Mennyit bír el egy ember? Mikor lesz vége a végtelennek tűnő fájdalomnak, megaláztatásnak és dühnek? Mi történik, ha az emlékek hiánya miatt szörnyűségek sorozata veszi kezdetét? Megállítható-e egy újabb tragédia?  Ki a hibás a történtekért? Megelőzhető lett volna a tragédia? Mi lett volna, ha…?
 
Ezernyi kérdés felmerül az emberben olvasás közben, amikre többségben meg is kapod a választ, mire a történet végére érsz. Ám ezzel még nincs vége. A könyv elolvasása után még sokáig motoszkál benned a gondolat, mert ez a könyv annyira élethű, annyira aktuális, annyira igaz lehetne, hogy az már fáj.

A történetet körüllengi egyfajta búskomorság, fájdalommal, tehetetlenséggel és dühvel elegyítve.

Pontozás: 10/9 
Indoklás: maradt a történetnek egy bizonyos függővége, amire ugyan magától is rájön az olvasó, én mégis hiányoltam. 

2018. április 1., vasárnap

Gregus Gábor: Újabb elmezavar (Elmezavar trilógia 2.)

„Az átlagos férfi tovább keresi a kiutat abból a különös világból, melybe belecsöppent. Amint újra tudatára ébred, rájön, hogy hosszú ideje aludta álmát, és hogy mindeközben sok minden megváltozott. Régi baráti szétszéledtek, a hatalom új kezekbe került. Ahogyan ő, úgy tér vissza a végleg legyőzöttnek hitt Ménrót és Villő, és ha ez nem lenne elég, egy harmadik nagy erejű vetélytárs, Radakund is feltűnik a színen. Az első kötethez hasonlóan a sötét mese most is cselszövésekről, véres csatákról, bűbájról és szerelemről szól. A háború tovább folytatódik, a tét pedig még mindig nem más, mint a józan ész. CSAK FELNŐTTEKNEK!”
Kiadta: Underground kiadó
Kiadás éve: 2013

A szerzőről: 
Gregus Gábor Budapesten született, s jelenleg is ott él. Elmondása szerint egyike azoknak az íróknak, akik hobbiból vetik papírra azt, ami kijön a fejükből. Másfél évvel ezelőtt keresett meg, hogy véleményezném-e az első regényét, melyre örömmel mondtam igent, tekintve hogy fantasy műfajú, amit nagyon szeretek, ráadásul szívesen ismerkedem magyar szerzők műveivel.
A napokban megkértem, hogy amennyiben lehetséges, pár sorban mutassa be magát, melynek eleget is tett. Ezt ezúton is köszönöm. 

A szerző így mutatta be önmagát: 
„A budapesti születésű Gregus Gábor életútja egy kissé kanyargós. Gyerekkorában a "mi leszel, ha nagy leszel" kérdésre rávágta, hogy filmrendező. Alsóbb osztályokban rajzolásban jeleskedett, még versenyekre is küldték, ám később az irodalom szeretete hatalmasodott el rajta. "Természetes" volt hát, hogy elektrotechnikai középiskolába menjen, utána pedig programozó képzésre. Annak végével, újabb kanyarral a Károli Gáspár Egyetem magyar szakán találta magát. Talán nem meglepő, hogy mindezek után szoftvertesztelőként foglalatoskodik, miközben hobbiból néha ír egy-egy regényt. Ezekben különös, vad világokban kalandozik, ahol szép, csúnya, helyenként varázslatos, olykor sokkoló dolgok egyaránt megesnek.”


A könyvről: 
Az Elmezavar trilógia második kötetét tarthatja kezében az olvasó, melynek műfaja fantasy. Az első kötetben megismerhettük a főszereplőt, Dománt, megtudhattuk hogyan indult el élete legnagyobb kalandjára. Függővéggel zárult, ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy a történet egy trilógia első kötete. Számomra az első kötet élvezhető volt, bár kissé hiányos. Tetszett, hogy sokszínű volt és a történet folyamán megfigyelhető bizonyos jellemfejlődés. Összetett karaktereket kreált a szerző, érdekes helyszínekkel és cselekményekkel.
Erről a kötetről is elmondható, hogy a történet ötletes, alkalmanként bizarr és kicsit különc, néhol vicces (legalábbis nekem akadtak olyan jelenetek) és mindenképpen elgondolkodtató. A szereplők jellemfejlődése most is megfigyelhető, és a szerző mindvégig odafigyelt, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Helyszín és karakterábrázolása tetszetős, könnyen vizualizálhatja az olvasó. 

Amivel még most sem vagyok kibékülve, az a borító. Sajnálom, de ha ez alapján választanék könyvet, bizony ott maradna a polcon. Nem feltétlenül ilyen figyelemfelkeltésre vágyik az ember. (A harmadik kötet borítója jobban tetszik, mint az előző kettőé.)
Valamint számomra néha már túl abszurd és morbid volt egy-egy jelenet. Olyan, mintha kicsit „túltolta volna” a fantasy szálat a szerző. Igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több. Ne akarjunk egyszerre túl nagy falatot letolni az olvasó torkán, mert az bizony fennakad. 

Az első kötethez képest már észlelhető volt, hogy az író tudatosan igyekszik beiktatni bizonyos hatásszünetet, amikor nincs lényegesebb esemény, hogy az olvasó ne érezze azt, hogy már túl sok. Ennek nagyon örültem, mert érezhető, hogy a szerző nem csak kiírja magából a történetet, de figyel a leendő olvasókra is. Ez mindenképpen pozitív. 

Domán az a karakter, akit már az előző kötetben sem tudtam, hogy hova tegyek. Eleinte nagyon nem kedveltem, aztán az első kötet végére már kezdtem szimpatizálni vele, de most megint nagyon ellenszenves volt. Ellenben a mellékszereplők közül sokakat megkedveltem, így inkább arra voltam kíváncsi olvasás közben, hogy velük mi lesz. Talán inkább közülük kellene főszereplőt kinevezni. 

A könyv utolsó harmada kötött le a legjobban. A Szada elnevezésű fejezetnél éreztem azt, hogy ott igazán magára talált a szerző. Izgalmas volt, érdekes, ráadásul visszatértek olyan mellékszereplők, akiket nagyon kedveltem. 

Azt meg kell hagyni, hogy a szerző a maga stílusában egyedit alkotott. Magyar szerző, fantasy műfaj, nem mindennapi téma és érdekes elgondolás. Az, hogy a kivitelezésben még nem tökéletes… talán nem is kell annak lennie. Érezhetően fejlődött a főszereplő, a cselekményvezetés és a szerző is írás közben. Számomra még mindig van egy kis hiányérzet és elvárás a történettel kapcsolatban, de úgy gondolom a szerző bizonyította, képes a fejlődésre, csiszolódásra. 

Pontozás: 10/8