Susanna Ernst: A lelked bennem

– A Madison Spring-i rejtély –

Fülszöveg: „Ne félj, Matty! Veled maradok, megígérem!” 
A kegyetlen gyilkosság áldozatává vált Amy utolsó gondolata ez volt. 
Matt, aki gyerekfejjel tehetetlenül szemlélte kis barátnője megerőszakolását és meggyilkolását, huszonegy év múltán is képtelen feldolgozni a traumát. Bár sikeres masszőrként dolgozik – gyógyító mentalistaként különleges képességekkel rendelkezik –, végtelenül magányos. Ám egy napon találkozik egyik betegének autista lányával, Julie-val, s a kettejük között kialakuló, megmagyarázhatatlan vonzalom nemcsak különös élményeket ad, de közös emlékeket is feltár. Emlékeket abból az időből, amikor még nem is ismerhették egymást. Matt lassan rádöbben: rég meghalt gyermekkori szerelme egy másik testben él tovább. S miközben együtt próbálnak megküzdeni családjukkal, környezetükkel, hogy elfogadtassák a lehetetlent, a múlt árnya kísért a metszőn kék szemű gyilkos személyében…

Kiadja: Athenaeum kiadó

Megjelenés időpontja: 2018.05.28.

Fordította: Szakál Gertrúd

Fordítás alapjául szolgáló mű: Susanna Ernst: Deine Seele in mir

Borító: Földi Andrea

ISBN 978-963-293-261-3

Oldalszám: 448

Susanna Ernst - A képet Octavia Oppermann készítette

A szerzőről:

Susanne Ernst 1980-ban, Bonnban született. Egy nagycsalád gyermekekénk a könyvek világába menekült, már gyermekkorában kis történeteket írt. Banki ügyintézőként dolgozott a középiskola után, a rajzolás mellett az írás volt a hobbija. Második gyermeke születése után kezdett komolyan foglalkozni a regényírással, az első kézirata 2009-ben, A lelked bennem pedig 2010-ben született. A téma egészen különös: a szerző rémálmából merített ihletet.

A könyvről:

Már a kezdés olyan volt, mint egy kemény balhorog, ami kiszámíthatatlanul a padlóra taszít. Persze, a fülszöveg alapján számítani lehetett arra, hogy miről fog szólni a regény, mégis elég rosszul érintett, hogy hirtelen a közepébe vágott a szerző, nem finomkodott, már az első oldalakon leverte az olvasót a lábáról. Tekintve, hogy kisgyermekről volt szó, elég rosszul érintett. Kellett pár mély egyenletes lélegzet, hogy helyrerázódjon a lelki egyensúlyom.

Aztán ugrott egy nagyot, és a történet huszonegy évvel később folytatódott.

Minden egyes oldalnál újra és újra rácsodálkoztam a történet mélységére. Hihetetlen, ahogy a szerző ábrázolja a dolgokat. Tudom, hogy egy rémálom adta az ötletet a könyvhöz, de még így sem igazán tudom, hogyan találta ki ezt a történetet. Hihetetlen. Egy biztos, hogy ehhez a könyvhöz szükség van egy jó nagy adag beleérző képességre és nyitottságra. Rengeteg nyitottságra.

Matthew Andrews karaktere fantasztikus, érdekes, magával ragadó, őszinte. Tetszik, hogy az ő szemén át látjuk a dolgokat, általa ismerhetjük meg a történteket. Hiába ellenkező nemű, mégis sikerült beleélnem magam a karakterébe, meg persze Amy-ébe is, aki egy hihetetlenül csodálatos és erős jellem. Szerettem, ahogy Matt karakterét ábrázolta a szerző, és azt is, amerre elvitte a történetet. Nagyon kellett egy ilyen történet. Különleges elgondolás és kivitelezés.

A szereplők azonnal a szívemhez nőttek, legyen szó Matt-ről, Amy-ről, Julie-ról, Kristin-ről vagy Tomról, vagy épp a Charles család tagjairól. Mindenki külön egyéniség, mégis a világuk egy személy körül forgott.

Rengeteg dolgot kell megtapasztalniuk, felfedezniük, újra átélniük a főhőseinknek, mi pedig mindvégig velük tartunk az úton. Tengernyi gondolat és érzelem, amit mindenkinek meg kell élnie. Néha nagyon nem könnyű.

Annyira megérinti az olvasó lelkét, amennyire csak lehetséges. Legalábbis az enyémet. Szinte megfogalmazni is képtelenség, mennyi érzelmet, gondolatot sűrített az írónő ebbe a regénybe. Mennyit ad, ugyanakkor van, amit el is vesz. Szenvedés és boldogság jár kéz a kézben, te pedig, kedves olvasó, nem tudsz felocsúdni a sokkból, mert a végén még egy utolsót odasóz neked a szerző, és újra padlóra kerülsz. Vissza a kiindulópontra, bár már egy új helyzetben. Újrakezdés…

Mélységesen megrendített ez a történet. Felkavart, magával ragadott, majd a földre dobott, akár egy tornádó, ami kérés nélkül magával sodor mindent, ami az útjába kerül, aztán meg valahol egészen máshol a ledobja őket, mint ha már nem lenne rájuk szükség. A könyv különböző szakaszaiban más és más érzelmek indultak útnak bennem, hogy aztán a végén mind kitörni készüljön. Meg kell vallanom, megkönnyeztem. Nem számítottam arra, hogy ilyen véget szán az írónő a főszereplőinknek. Azt hittem, másfajta happy end-et kapok, végül azonban be kellett látnom, ez sem rossz, csak rettenetesen más, mint amit én szerettem volna. Fájt így befejezni a könyvet. Aztán a könyv végén található köszönetnyilvánítás picit helyrebillentett. A szerző magyarázattal szolgált, amire szükségem is volt.

A könyvet azoknak ajánlom, akik tudnak nyitottak lenni, nem keresnek kákán is csomót, csak hagyják, hogy a történet magába szippantsa őket és elemi erővel megéljék az érzéseket, amiket a regény kivált. Én ezt tettem, s egyáltalán nem bántam meg.

Köszönöm a szerzőnek hogy megírta a könyvet, az Athenaeum kiadónak pedig, hogy lehetőséget adott arra, hogy elsők között olvashassam idehaza. Újabb érzelem gazdag könyvvel gazdagodtam, ezen felül pedig sok olyan gondolattal és érzéssel, melyek talán sosem bújtak volna elő, ha nem találkozom Susanna Ernst hihetetlen regényével. Szívesen olvasnék még a szerzőtől.

Pontozás: 10/10

Angela Marsons: Halálos játék (Kim Stone 4.)

„Egy ​megoldatlan ügy minden nyomozó rémálma. A Westerley orvostudományi kutatóintézet tudósai az emberi test bomlását tanulmányozzák, hogy pontosabban meghatározhatók legyenek a halál körülményei, ezzel is segítve a rendőrség munkáját. Kim Stone nyomozó épp egy frissen lezárt eset után látogat el a csapatával a jól őrzött intézménybe. Az unalmasnak ígérkező bemutató azonban hamar félbeszakad, amikor Kim egy, a helyi kutatók számára is ismeretlen női holttestet talál. A testen minden különösebb vizsgálat nélkül látszik, hogy az áldozat gyötrelmes halált halt: földet tömtek a szájába. Alig indul meg a nyomozás, amikor a felügyelőt máris újabb áldozathoz riasztják. A minta ugyanaz, de a tettest megzavarhatták, mert a nő ezúttal életben maradt…

Angela Marsons legújabb regényében Kim Stone és csapata nincs könnyű helyzetben; alig van nyom, amin elindulhatnának, és az idő is ellenük dolgozik. A segítség ezúttal onnan jön, ahonnan nem várnák – egy „döglött ügy” ugyanis hirtelen meglepően aktuálissá válik.”

Kiadta: General Press kiadó

Kiadás éve: 2018.

Fordította: Seregi Márton

Fordítás alapjául szolgáló mű: Angela Marsons: Play Dead

Oldalszám: 336

ISBN: 978-963-452-144-0

A borítót Kiss Gergely tervezte.

Angela Marsons egyik pillanatról a másikra tört be a krimik világába. Első regénye, az Elfojtott Sikoly hatalmas sikernek örvendett az olvasók, a bloggerek és a kritikusok körében is, és szerencsére a folytatással sem volt másképp. Igyekezett olyan főszereplőt kreálni, aki különbözik az átlagtól. Kim Stone erős, független, kissé karcos, stílusa egyedi, de mindenképpen nagyszerű a munkájában.

Az írónő oldalán (http://angelamarsons-books.com/about/) a bemutatkozásán túl megtudhatjuk azt is például, hogy mi az, amit még nem tudunk Kim Stone nyomozónőről.

Például:

- Titokban fél a tűktől.

- A kedvenc tv műsora a Top Gear.

- Ha volna hely a motorjai számára, akkor egy lakókocsiban élne.

- Jobban szereti az ezüstöt, mint az aranyat.

- Utál nyilvánosság előtt beszélni.

- Tudja, hogy el lenne veszve Bryant nélkül, de ezt sose vallaná be.

A szerző honlapja könnyen átlátható, aki szeret fordítgatni, rengeteg információt találhat rajta. Tetszik a közvetlen stílusa, az olvasók és kezdő írók felé való megnyilvánulása.

A könyvről:

A történet egy prológussal indít, ami egy 1996-ban történt eseményre mutat rá. Az ember viszonylag hamar rájön, hogy melyik szereplő életének egy darabkájába nyertünk bepillantást. Aztán az első fejezetben rögtön a már jól ismert nyomozócsapat akcióját olvashatjuk.

A már jól ismert csapat újra visszatér, hogy Kim Stone felügyelővel közösen kiderítsék, ki áll a gyilkosságok háttérében, és megtudják, milyen okok vezérelték a gyilkost.

A történetben most is szerepet kapott a humor, aminek nagyon örültem, mert elég sok olyan történés volt, aminek kicsit el kellett venni az élét. Most is nagyon jól szórakoztam Kim és Bryant párbeszédein, a csapat viselkedésén, amivel igyekezték oldani magukban és egymásban a feszültséget és elsimítani az idegeiket egy nehéz nap után.

Örültem, hogy a szerző most is rengeteg figyelmet fordított arra, hogy Kim Stone-ról újabb információmorzsákat osszon meg az olvasókkal, így minden kötetben megtudhatunk valami újdonságot a felügyelőnőről.

Nagyon szeretem, hogy a regény történetvezetése sima és gördülékeny, nem akad fenn, és nem tartalmaz semmi olyat, ami az olvasót kizökkentené. Fokozatosan adagolja az információkat, s úgy építi fel a cselekményt, hogy lassan növekedjen az olvasóban a feszültségi szint.

Angela Marsons nagyon ért ahhoz, hogy érzékletesen ábrázoljon egy gyilkosságot. A hideg síelt a hátamon tőle, bár megvallom őszintén, egy picit azt éreztem a könyv elején, hogy a gyilkos öncélú igazságszolgáltatásba kezdett. Bosszút állt egy őt ért sérelemért. Elgondolkodtam azon, hogy ha nem történik vele az, ami, akkor is gyilkossá vált volna felnőtt korában? Tekintve, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek (testi erőszak nélkül is), valamilyen szinten megértettem a sorozatgyilkost, még ha az eszközeivel nem igazán értettem egyet. Ki ne vágyna arra, hogy törlesszen azért, mert megalázták, kigúnyolták, esetleg bántalmazták? Persze nem úgy, hogy megkínozza és megöli őket… Ha nem kap segítséget, hogy feldolgozhassa a történteket, csak gyűlik és gyűlik a keserűség benne, s előbb utóbb valamilyen pusztító dologhoz vezethet. Nem feltétlenül mások irányába kifejtett agresszióhoz, akár saját magát is büntetheti a történtek miatt, vagy különböző tudatmódosító szerekhez fordulhat a várt „segítség” reményében.  

A szerző hatalmas csavart tett a történetbe. Jó, lehet, hogy más olvasó sejtette, hogy itt valami nem stimmel, de én simán besétáltam volna a csapdába, pedig olvastam már pár hasonló könyvet.

Nagyon tetszett ez a kötet is. Fordulatokban gazdag, érdekes, izgalmas, néha borzongató, máskor mosolyogtató, mikor mire van épp szüksége az olvasónak. A könyv „eteti” magát, szinte le se lehet tenni. Éjszakába nyúlóan olvastam, mondván hogy „csak még egy fejezet”, aztán még egy, és még egy, míg végül elfogytak az oldalak. Nagyon kíváncsi voltam a végkifejletre. Nem viselt meg úgy, mint az előző kötet, de talán annyira ez nem is nagy baj. Mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet, elgondolkodtatott, szórakoztatott és kikapcsolt, szóval maximálisan teljesítette az elvártakat.

Pontozás: 10/10

Cecelia Ahern: Az üveggolyók titka

Fülszöveg: „Sabrina Boggs egy nap rátalál amnéziás édesapja rejtélyes üveggolyó-gyűjteményére, és eseménytelen élete egyszerre megváltozik. Egyetlen napja van arra, hogy kiderítse, mi is történt a férfival, aki nem emlékszik a saját múltjára. 

Mikor alakult ki az édesapja gyűjtőszenvedélye, s vajon miért titkolta ezt hosszú évtizedeken át a családja előtt? Hová tűntek a gyűjtemény legértékesebb darabjai, és kik voltak az apa barátai, szerelmei? 
Sabrina sokkal nagyobb titokra bukkan, mint amit valaha el tudott volna képzelni, és a nyomozás során ráébred, hogy időnként a hozzánk legközelebb állókat ismerjük a legkevésbé.”

Megjelent 2016. október 31-én az Athenaeum kiadó gondozásában.

Fordítás alapjául szolgáló mű: Cecelia Ahern: The Marble Collector

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

ISBN: 978-963-293-594-2

Oldalszám: 320

A könyvet köszönöm az Athenaeum kiadónak!

Cecelia Aherntől már nem ez az első könyvem, mégis meg tudott lepni. Eddig minden könyv, amit tőle olvastam, más stílusú volt, még ha többnyire romantikus vagy chick lit címkét is kaptak. Kivételt képez a Vétkes című regénye, ami ugye disztópia, s azt hiszem Ahern könyvei közül abszolút kedvenccé vált.

Elég nagy elvárásokkal vágtam neki a könyvnek, s szerencsére nem is csalódtam.

Ennek a regénynek elsőre a borítója fogott meg. Kicsit visszaidézte a nyolcvanas, kilencvenes évek hangulatát, amikor gyerekkorunk felkapott játéka volt az üveggolyó. Jó volt ezekről az apróságokról olvasni, főleg azokat a részeket szerettem, amik ezt a témát boncolgatták.

Általában szeretem a váltakozó nézőpontot (apa és lánya nézőpontja váltakozik), most viszont előfordult, hogy kizökkentett a lendületből és pici zavart okozott. Kedvenc karakterem abszolút Fergus volt. Az ő történetei, cselekedetei sokkal jobban lekötöttek, szívesen olvastam volna még róluk. Sabrinával nem mindig szimpatizáltam, főleg az elején nem, amikor a munkahelyén azért sajnálkozott, mert nem volt ott egy "nagy akciónál", bár ő is pozitív szereplő, és rengeteg mindent tett azért, hogy fényt derítsen az apja múltjának homályos részleteire.

Egyik emlékezetes jelenet az volt, amikor a holdfogyatkozást nézte Sabrina és Fergus külön-külön, más-más helyszínen, s közben telefonon beszélgettek az üveggolyókról, majd nagyokat nevettek. Itt éreztem igazán, hogy apa és lánya kapcsolata nem veszett el az emlékekkel együtt. Érezhető volt az összetartozás, s a remény, hogy egyszer ez még jobb lehet. 

Sabrinának nem volt könnyű dolga, hiszen édesapja Alzheimeres, soha nem tudta, hogy mi lesz, amire épp emlékszik az öreg, vagy épp mit nyom el magában.

"Az emlékeimet három csoportba lehet osztani: olyanok, amiket el szeretnék felejteni, olyanok, amiket képtelen vagyok elfelejteni, és azok, melyekről el is felejtettem, hogy elfelejtettem, amíg egyszer eszembe nem jutnak."

Kedvenc részem a könyvben, amikor Sabrina csináltat egy üveggolyót az édesapjának, hogy új emléket adhasson neki, s egyúttal önmagának is. Itt éreztem igazán, hogy mekkora lehet a család, s a szeretet ereje. 

"Az üvegpoharam mellett most egy üveggolyót pillantok meg. Egy szép, nagy, királykék golyót. Ragyog az ablakon betörő napfényben, eláll tőle a lélegzetem. Bámulatos látvány, megbabonáz a szépsége, eleganciája, tökéletessége és ritkasága. Egy földgolyó. A királykék óceánokban a Föld tökéletesen arányos térképe látszik. A szárazföldek és a hegyek barnák, homok- és mézszínűek; rajta van minden kontinens, ország, sziget. A déli féltekén még vékony, fehér felhők is úsznak az égen. Az egész világ egy üveggolyóba zárva. Érte nyúlok a bal kezemmel, mert ilyen fontos pillanatban, ilyen fontos feladatra nem vállalkozom a gyenge oldalammal. Megforgatom. A szigetek a helyükön, az óceán mintha ragyogna belülről. Egyetlen karcolás, egyetlen csorba sincs rajta. Tökéletes. Milyen csodálatos üveggolyó! A szokásosnál nagyobb, majdnem kilenc centi átmérőjű. A tenyeremen tartom, érzem a súlyát. Büszkén ragyog."

Szerettem a karakterábrázolásokat, a történet felépítését, az információk adagolását, az emberi sorsok alakulását, s nagyjából mindent, amit ez a könyv jelentett. Ahogy már fentebb írtam, egyedül a nézőpontváltások zavartak meg néha, ám ez nem igazán vont le a történet értékéből. Mindenképpen újraolvasós lesz, mert úgy érzem, nem minden résznél sikerült ráhangolódnom a történetre, amit pedig megérdemelne. 

Pontozás: 10/9

Izolde Johannsen: A Lamarr-ház átka (A kobzos éneke 2. dal)

„Thuran városát rejtélyes halálesetek tartják rettegésben. Van egy ház, ahol nappal életnek semmi nyoma. A Vének Tanácsa odaküld egy utcakölyköt, derítse ki, mi folyik a három ember magas kőfalak mögött. A Lamarr-család nem jókedvében éli fordított életét. Fiaik éjjelente kilovagolnak, és álruhában elűzik az útonállókat, elengedik a csapdába esett vadakat. Csakhogy összekeverik őket a lápbéli gyilkosságok elkövetőivel. Az ifjabb testvér ráadásul beleszeret a rájuk vadászó helytartó húgába. 

A két fivértől egyszer már elvették a nappalokat. Most az életüket követelik….”

Kiadta az Underground kiadó 2015-ben.

Oldalszám: 314

ISBN: 978-963-123-256-1

Köszönöm a lehetőséget az írónőnek! :)

A Lamarr-ház átka a kobzos éneke sorozat második történetét meséli el nekünk. Ahogy azt az írónő honlapjáról is megtudhatja az olvasó, ez a sorozat tizenöt történetet ölel körül, amit nem feltétlenül kell sorban olvasnunk, mert nem függnek össze szorosan a történetek.

Izzie az egyik interjújában így nyilatkozott:

„A kalandregényekben minden főszereplő és történet más és más, a regények variálhatóak, egymás elé helyezhetőek, mindegy melyiket olvassa az ember elsőnek, mert csak nagyon laza szálakkal kötődnek egymáshoz adott esetben csak a városok vagy az épp soros uralkodó jelenti ezt a kapcsolatot. Így olvashatunk kalózokról, parasztlázadásról, tolvajokról, boszorkányokról, régészeti kalandról vagy éppen egy vándorcirkusz mindennapjairól. A titokzatos felcser a középkor nagy társadalmi problémáit is alaposan körüljárja példának okáért a hóhérdinasztiákat sújtó kiközösítést mutatja be.”

Már a negyedik oldalon kezdetét veszi az olvasó bekebelezése, az alábbi bevezető szöveggel:

„A nevem Florian. Vándorénekes vagyok.Dalaim régmúlt időkbe vezetnek el, a nagy háború utáni évszázadokba, amikor is a mindenkori herceg uralta Észak földjét és az egész nagy birodalmat. Népek százai éltek egymás mellett, a jó és a gonosz összecsapása megszokott dolog volt. A három tenger titokzatos vizei csalfa ártatlansággal csábították a vakmerő utazókat. Szállás és étel fejében akár egész éjszaka elszórakoztatlak történeteimmel. Minden ember egy külön dalt érdemel, és mivel épp elegen vannak, hát bízvást kijelenthetem, nem unatkozom.Hallgassátok második történetemet, a Lamarr-ház átkát.”

 A prológus figyelemfelkeltő. Tetszett a titokzatosság, ami körüllengte.

Főbb szereplők: 

Lothar Thatcher: Thuran helytartójának fia, a lovasság kapitánya

Billy: Tizenhat éves zsebtolvaj, a Lamarr-ház új "szolgája"/családtagja 

Vének tanácsa: egyetlen nőtag van, az összes többi férfi. Öncélú ítélő bizottság, feljebbvalónak tartják magukat a helytartónál és a katonaságnál.

Samuel: A Lamarr-ház egyik alkalmazottja. Kedves öreg, akit azonnal a szívembe zártam, ahogy Billy is.

Sofia: Billyvel egyidős lányka a Lamarr-házból. Aranyos, cserfes, kedves, segítőkész.

Birgit Lamarr: a ház úrnője. „Dús haját vékony aranypánt szorította le, sötétszőke hajzuhataga szebben ragyogott, mint az ékszerek, melyek finom ruháit csak még inkább kiemelték.”

Renard Lamarr: magas, széles vállú, sötétszőke hajú férfi, Birgit legidősebb fia. „Markáns vonásai, határozott álla, borostája vagány jóképűséget kölcsönzött számára, csupán arcának szokatlan fehérsége ütött el a városiak megszokott barnaságától.”

Renaud Lamarr: szakasztott a bátyja, csak alacsonyabb és öt évvel fiatalabb kiadásban. :D

Juliette Thatcher: Lothar kishúga, a helytartó lánya.

Wulgar herceg: A birodalom uralkodója.

A történet szövegezése megnyerő, jó volt olvasni. A leírások mesések, olvasás közben megelevenednek a szereplők és a tájak a szemünk előtt.

Magával ragad a történet cselekménye, ahogy a rejtélyekre is fény derül, úgy szövődik egyre szorosabb szál a könyv és olvasója között.

Juliette Thatcher és Renaud Lamarr találkozását imádtam.

„Virágillattól terhes, tavaszi éjszaka volt. Szelíden, nyugodtan várakozott a táj, egészen addig, amíg a hófehér paripa be nem robbant az alvó tisztásra…
   Renaud itt szeretett a legjobban időzni. Szabadjára engedte saját, fekete csődörét, ő maga elheveredett a fűben, onnan nézegette a vonuló felhőket. Sokszor megfestette otthon a mindig komor eget, és néha, ha búbánatnak eresztette szép szőke fejét sorsa miatt, az álmaiban élő színekkel ruházta fel kövér alakjukat. Festményei ott lógtak valamennyi szolga szobájában, de az ő képei díszítették a ház fehérre meszelt falait is. Ma éjjel a fivérek különváltak, ami egyébként nem túl gyakran fordult elő.A fehér mén tehát szétdúlta képzeletének nyugodt képeit, úgy ugrott át felette, akár egy nagyra nőtt griffmadár. Szerencséjére nem taposta halálra. Mire a fiatal gróf felpattant, a ló, szellemszerű lovasával eltűnt a fák között. Renaud odafutott izgatottan toporgó hátasához, azzal utánuk vetette magát.”

Juliette, bátyja kifejezett tiltása ellenére hófehér paripáján kilovagolt az éjszakába, ám egy farkas megtámadta.

Az izgalom a tetőfokára hágott, feszültség is volt bőven, mindez úgy ábrázolva, hogy az olvasó túlfűtött izgatottsággal várja, hogy mi fog történni.

Juliette kétségbeesett sikolyt hallatott, amelyet meghallott a nyomába eredő Renaud, aki a segítségére sietett. Végzett a fenevaddal, majd az eszméletlen lányt egy barlangba vitte. A lány eszméletének visszatérése után érdekes és mosolyfakasztó párbeszéd következett, amelyet körüllengett továbbra is a titokzatosság. Renaud úgy érezte, mindenkinek jobb, ha titok övezi kilétét.

Aztán jöttek az újabb találkozások, a meghitt pillanatok, a titkolózás, a veszély, a rejtély és megannyi más, amitől ez a történet valami csodás. A Lamarr-ház lakói a szívemhez nőttek, és mindvégig nagyon reméltem, hogy happy end lesz. Samuel miatt nagyon aggódtam, mert ő támogatta a fiúkat mindenben.

Az álarcosbál történése egyszerre késztetett mosolyra és szomorított el. Lotharban hatalmasat csalódtam, míg Juliette és Renaud párosát sajnáltam.

Az álarcosbál után felgyorsultak az események, fantomok, haramiák, árvíz, párbaj, emberrablás, gyilkosság, szeretet, szerelem, család, önfeláldozás, mind-mind szerepet kapott a regényben. Érzések örvénye kavargott bennem, miközben a sorokat faltam. Az utolsó harminc oldalon már könnyes szemmel haladtam végig. Imádtam a Lamarr családot, a ház minden lakójával együtt, legyen vérszerinti, vagy fogadott rokon. A szívem picit összetört a végkifejlet miatt, még ha Juliette és Renaud mégse értek oly véget, mint Rómeó és Júlia.  

Pontozás: 10/10

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Benyák Zoltán (Budapest, 1976. június 4.) magyar író. Leginkább fantasy és szürrealista témájú munkáiról ismert.

A 2000-es évek közepén kezdett publikálni. Főként regény és novella műfajában alkot. Emberközpontú, lélektani témái és fantasztikus hangulatai felismerhetővé teszik stílusát.

Tatabányán él, első novellája 1997-ben jelent meg a Solaria internetes magazinban. 2004-ben szerzett mérnöki diplomát, az ezután következő évektől rendszeresen publikál. Írásai az Újgalaxis jelenteti meg. 2006-ban megnyeri az Ankh egyház novellapályázatát. Ezekben az években végzi el a Magyar Író Akadémia szemináriumait. Álnéven 2007-ben jelenik meg első regénye a Veszett lelkek városa az Agenda Kiadó gondozásában. 2008-ban a Kvartett című regényért Zsoldos Péter díjra jelölik. 2011-ben más írókkal közösen jelenteti meg a Pokoli Szimfóniák című novelláskötetet. 2012-ben először publikál saját néven, egy történelmi művet, A háború gyermekét, amit a Historium kiadó jelentet meg. Ezt követi ebben az évben az Ars Fatalis című regénye, amiben a hétköznapokat ruházza fel csodával. A regényt jelölték KIMTE egyesület Magyar Fantasy díjára. 2013-ban Az idő bolondjai regény következik, ami abban az évben el is nyeri a Magyar Könyvek Viadalának Szépirodalmi díját. 2014 egy realista regényt hoz, a Csavargók dalát, amiben három hontalan talál egy szemétbe dobott csecsemőt.

Utolsó írásában a másvilágra kalauzolja merészebb olvasóit egy rendhagyó történetben, A nagy Illúzióban!

„Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa.

Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap arra ébred, hogy halott.

De az életének ezzel még koránt sincs vége.

A túlvilági sötétség sivatagában megcsörren egy piros telefonfülke készüléke: a vonal másik végén felcsendülő hang akar tőle valamit.

Hősünk elindul hát beteljesíteni a küldetését, útját nem gátolja sem tér, sem idő, ezen a helyen vígan megfér egymás mellett Edgar Allan Poe és Charlie Chaplin, Drakula gróf és a Gyáva Oroszlán, Salvador Dalí szürrealista rémálma és Tom Pastor Keselyűembere… Szerelem és halál.

A nagy illúzió a megismerhetetlen felfedezésének regénye, édes-bús felnőttmese a boldogság kereséséről és megtalálásáról, ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá.”

Kiadja: Athenaeum kiadó

Megjelenés időpontja: 2016. március 3.

ISBN: 978-963-293-523-2

Oldalszám: 352

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak! Élmény volt.

A könyv egy Poe idézettel indít, majd megismerkedhetünk Tom Pastor karakterével. A történet érdekesen indul, s rögtön egy olyan képet vetít az olvasó elé az író, ami felkelti a szunnyadó erőt. :)

 „…olykor nem hiszel majd a saját szemednek. Azt gondolod majd, hogy megőrültél. Kételkedsz az elméd épségében. És mikor azt hiszed, hogy nem lesz már ennél elképesztőbb, akkor kiderül, hogy mégis.”

A fentebbi idézet egy sivatag közepén található, vezeték nélküli elhagyatott telefonfülkében lezajló beszélgetésben hangzott el. Azon kívül, hogy hatalmas igazság van abban, hogy történhetnek az emberrel hihetetlen dolgok, utal a történetünk cselekményére is.

Már az elején magával ragadott a Nina és Tom közötti párbeszédek szellemessége.

„– Jobb már? – kérdezte Nina.– Jobb.– Okés! Akkor figyeljél! A játék neve haláli adok-kapok.A lényeg, hogy elárulok egy titkot magamról, mire te is így teszel. Ne is próbálj meg hazudni! Ne feledd, nő vagyok! Nem tudok állva brunyálni, de cserébe ezer mérföldről megérzem, ha egy férfi hazudik. Ne erőlködj! Csak mondj bármit, amit elő tudsz rántani a fejedből. Nos? Benne vagy egy menetben?– Van más választásom?– Kereshetsz másik révészt. Bár ilyen jót úgysem találsz.”

Az útjuk során Tom elég sok dologra visszaemlékszik, persze ehhez segítséget is kap egy-egy fura szerzettől, mint például dr. Hugo, aki nem orvos, vagy a kedvenc színésznőjétől Betty-től, aki bölcsességéről tanúbizonyságot is tett. 

 Ahogy Benyák Zoltán ábrázolja az emberi jellemet, az esendőséget és az élet buktatóit, az mesteri. A karaktereiről lassan adagolja az információt, s igyekszik az ok-okozatra rámutatni Tom Pastor életútján. Nagyon tetszett, hogy nem akart egy édes-nyálas, tökéletes emberekkel teli történetet letuszkolni az ember torkán, igyekezett inkább az emberi sors árnyvonalait is bemutatni. Amikor Tom lányának, Lily-nek a sorsáról mesélt, az brutális volt. Igazságtalanságnak éreztem, hogy így alakult. Aztán jött a túlvilági rész, és minden elkezdett helyrepakolódni bennem. Már annyi verziót olvastam arról, hogy mi vár az emberre a halála után, hogy igazán érdeklődve figyeltem, mit is hoz ki az író a történetéből. Sokkal többet, mint reméltem. Egyre jobban megismerhettük Tomot, Ninát, Lily-t, s persze a mellékszereplőket, akik egy kicsit színesebbé teszik a történetet.

Voltak komor hangulatú, ijesztő helyszínek és történések Tom utazása alatt, de voltak olyanok is, amik mosolyt csaltak az arcomra olvasás közben. Szerettem, hogy a Papírhősök című festménye megelevenedett a túlvilágon, ezzel is utalva a munkásságára.

Kedvenc részeim azokhoz a pillanatokhoz köthetőek, amikor Lily vagy Lily naplója kerül szóba, s persze nem utolsó sorban Van Gogh cica. Annyi érzelem, gondolat tükröződik olyankor vissza, pedig a történetben Lil’ csak egy tizenöt éves kamasz, aki rövid élete alatt rengeteg negatív dolgot tapasztalt meg.  

Persze voltak benne olyan fordulatok, amikre végképp nem számítottam, s talán pont ezek miatt lett kerek egész. Fény derül Tom Pastor életének bizonyos szakaszaira, emlékek idéződnek fel, a régmúlt újra bekopog az ajtónkon, és olyan dolgok változnak, amikről soha nem hittük volna.

A történet egésze kedvemre való volt, ám mégis az utolsó részek, - amikor Lily, Nina, Tom és Van Gogh együtt „élt” a szigeti házban - váltak igazán a kedvencemmé. Nina és Tom egymásra találása, Lily és az apja kutakodása a pincében a poros emlékek között, a nosztalgiázás, a hangulat… minden első osztályú volt. S ami különösen jó volt, hogy mindig volt valami, amitől a tetőfokára hágott a hangulat, s izgultam, hogy mi lesz a végkifejlet. Bár éreztem, hogy az alap búskomorság mellett erős mondanivalója is van a történetnek, szükségét éreztem annak, hogy valami pozitív élménnyel zárjam az olvasást.

Szerettem azt, ahonnan elindult a történet, s még jobban azt, amivé lett. Benyák Zoltántól ez volt az első könyv, amit olvastam, de nem az utolsó. Újabb magyar szerző, aki a könyveivel lebilincseli az olvasót.

Pontozás: 10/10