Jodi Picoult: A nővérem húga

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

„Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Kiadás éve: 2018. Ez a 6. változatlan utánnyomás.

Fordította: Kocsis Anikó (2006)

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: My Sister’s Keeper

Az eredeti regény 2005-ben jelent meg Amerikában és azonnal a bestseller listák élén landolt.

 A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Tudni kell, hogy most a filmet láttam előbb, és csak utána olvastam el a könyvet. Ennek egyetlen oka volt, hogy egyik alkalommal adták a tévében, én pedig ott ragadtam a képernyő előtt. Szerintem, aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy kibőgtem a lelkem.

Sose értettem, hogyan választanak szereplőket, amikor egy könyv alapján készül a film, ugyanis 90%-ban nem egyezik a szereplő kinézete a könyvbeli jellemzéssel. Persze, tökéletes szereplőt nehéz találni, de annyira nehéz hogy legalább az alapok egyezzenek? Hajszín, szemszín, magasság, vagy egyáltalán a szereplő neme vagy az alkata (gondolok itt DeSalvo bíró esetére)? Talán ez az egy dolog, ami miatt érdemes előbb megnézni a filmet. Nincs viszonyítási alap, magát a filmet értékelheted. Tetszik, nem tetszik. Míg ha először a könyvet olvasod, akaratlanul is azt figyeled, mi az, ami nem olyan, mint a könyvben.

Én most igyekszem nem összehasonlítgatni a filmet a könyvvel (bár nem mindig sikerül), magát a könyvet értékelem, de a bejegyzéshez a film képeit illesztem be, mert bár vannak eltérések, számomra tökéletesen hozták a karaktereket a színészek.

Jodi Picoult könyvei mindig az elevenembe hatolnak, mégis azt veszem észre, hogy figyelem mikor jön már a következő. Pedig utána még napokig rágódom a könyv témáján. Még nem sikerült az összes eddig magyarul megjelentet elolvasnom, de rajta van a bakancslistámon.

Jesse, Kate, Anna

Olvastam már pár Picoult regényt, de talán eddig ez volt az egyik legmegrázóbb. Sosem könnyű egy gyermek tragikus sorsáról olvasni. Ebben a történetben azonban több áldozat is van, még ha különböző módon is.

Adott Jesse, a legidősebb gyermek, akinek addig jó élete volt, míg ki nem derült húga, Kate betegsége. Onnantól a világ mintha csak Kate körül forgott volna, Jesse a háttérbe szorult, s úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy folyamatosan bajba került. Ez nem jelentette azt, hogy nem szereti a húgát, csak azt, hogy hirtelen úgy érezte, ő már nem létezik a szüleik számára.

Kate-nek akut promielocitás leukémiája van (APL), ami a vérképzőrendszerből kiinduló daganatos betegség, mely a káros sejtek felszaporodását jelenti a vérben és a csontvelőben. Fő tünetei a visszatérő fertőzések, étvágytalanság, fogyás, fáradékonyság, bőrön zúzódásszerű bevérzések. Az akut promielocitás leukémia (AML-M3) gyakran jár súlyos véralvadási zavarokkal, ami sürgősségi ellátást tehet szükségessé.

Amikor közölték az orvosok, hogy mi a baja Kate-nek, a szülei úgy érezték, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt. Jött a kétségbeesés, a düh és a „miért pont a mi gyerekünk?” kérdés, amire nincs válasz. Aztán az érzés, hogy mindenképpen meg kell menteni a gyereket. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem volt elég hatásos. Aztán az orvos ajánlotta, hogy esetleg „alkossanak” egy genetikailag tökéletesen megfelelő testvért, aki donorként szolgálhat Kate számára. Ő lett Anna.

Anna élete minden volt, csak nem átlagos. A születése pillanatában donorrá vált, s néha úgy érezte, nincs is élete. Élete első tizenhárom évét a testvérének alárendelve töltötte. Majd történt valami, ami mindent megváltoztatott. Történetünk pedig itt veszi kezdetét.

„Túl sok mindent kéne most elmagyarázni neki… Hogy a saját vérem kering a testvérem ereiben; hogy a nővérek lefognak, mielőtt megszúrnak, hogy levegyék a fehérvérsejteket, amikor csak Kate-nek kell; hogy aztán a doktor azt mondja, nem sikerült eleget levenni elsőre, még több kell. A sebhelyet is el kéne mesélnem, meg a mélyből jövő csontfájdalmat egy-egy csontvelő-levétel után, és az injekciókat előtte, hogy még több őssejtem termelődjön, és a fölöslegből a testvéremnek is jusson elég. Hogy én ugyan nem vagyok beteg, de még az is lehetek. Hogy csak azért születtem meg, hogy időnként le tudjanak csapolni Kate számára. Meséljem, hogy az a helyzet, nagy döntés előtt állok, de sajna, azt meghozzák helyettem, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze annak a véleményét, aki ezt talán a leginkább megérdemelné.”

Elgondolkodtató felvetések, mély gondolatok, érzések tömkelege várja az olvasót. Múlt és jelen egyaránt teret kap a könyvben, megismerhetjük a család mindennapjait, az örökös harcot és vívódást, a megfelelési kényszert, a mérhetetlen szeretetet és fájdalmat, ami az egész helyzettel együtt jár. Hová vezetnek a döntéseink? Mi lenne a helyes döntés egy ilyen helyzetben? Hogyan kellene reagálni az adott pillanatban?

Nagyon megkedveltem a szereplőket. Különösen Jesse karaktere fogott meg, illetve az apáé, Brian-é. Nagyon közel álltak hozzám, bár az egész családdal így voltam. Valahogy úgy éreztem, az ő fájdalmuk, kétségbeesésük, haragjuk hatványozódva jelentkezett bennem olvasás közben, csak épp azt nem tudtam, hogy kire haragudjak pontosan. A szülőkre, mert annyira csak Kate-el foglalkoztak, hogy közben nem vették észre mi játszódik le a másik két gyerekükben? Az orvostudomány mai állására, mert a való életben naponta történnek meg ilyen események, csak épp nincsenek ennyire az arcunkba tolva? Talán az univerzumra, Istenre, sorsra, amiért egyáltalán létezik ez a betegség?

Egyedül abban voltam biztos, hogy Jesse-re, Kate-re és Annára nem haragudhatok. Brian-re szintén nem, mert a két szülő közül ő volt az, aki próbált egyensúlyozni az élet okozta kulimászban, s igyekezett Annát is támogatni. Sara sem okolható mindenért, mert hát nézzen mindenki mélyen magába, s úgy mondja, hogy nem tenne meg mindent a lányáért, hogy újra egészséges legyen. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk el?

A bírósági tárgyalás minden részlete megelevenedik a szemem előtt, ahogy az a rész is, amikor Taylor Ambrose megjelenéséről írt a szerző. Ez szerencsére a filmben is így volt, szóval megkönnyebbültem, hogy nagyon sok dolgot megtartottak a könyvből. Nagyon kedveltem Taylor karakterét, örültem, hogy szerepet kapott a Fitzgerald család életében.

A könyv befejezése brutális. Nem számítottam erre. Földhöz vágott és ott is maradtam. Bár azt mondtam, nem hasonlítgatom a filmhez, de itt erősen lázadott a lelkem, hogy "de a filmben nem így volt"! Rengeteg kérdés kavargott bennem, és tudom, hogy a könyv elolvasását követően még napokig foglalkoztatni fog ez a könyv, s a téma, ami örök kérdésként jelen van mindenkinek az életében, csak épp addig nem kerül elő, amíg nem muszáj.

Ez a könyv az elejétől a végéig egy érzelmi mélyrepülés. Ha csak a happy end-et szereted, akkor ez a könyv nem neked való. A könyv végeztével ugyanis úgy érzed, kifacsartak minden lehetséges módon. Hihetetlenül felkavaró történet, aminek a végén csak az jár a fejedben, hogy nagyon igazságtalan az élet. Ugyanakkor, ha kicsit a színfalak mögé pillantasz, megtalálod most is az aktuális értékes mondanivalót, amit minden Picoult könyvben felfedezhetsz.

Mindenképpen olyanoknak ajánlom ezt a könyvet (meg a legtöbb Picoult regényt), akik elég erősek lelkileg ahhoz, hogy feldolgozzák a könyv által előidézett érzelmi hullámvölgyeket, valamint akik megértek arra, hogy elfogadják, a könyveknek sem lehet mindig boldog végkimenetele.

Pontozás: 10/10

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

„Igazán gyönyörű könyv. Nevettünk, mosolyogtunk és sírtunk, mint a kisgyerekek – egyszerűen muszáj elolvasni!” (Closer)

„Varázslatos és szívszorító. Olvasás közben vízálló szempillaspirál használata ajánlott.” (Marie Clarie)”

Kiadta: Cartaphilus kiadó 2012-ben.

Fordításul szolgáló mű: Jojo Moyes: Me Before You

Fordította: Lányi Judit

Oldalszám: 488

ISBN: 978-963-266-278-7

Ezzel a könyvvel már szemezgetek egy ideje, s olvasatlanul is feltettem a kívánságlistámra, mert a fülszöveg alapján úgy éreztem, nekem ez kell! Most, hogy elolvastam, az a véleményem, hogy nem is fog arról a listáról lekerülni, míg fel nem hajtok egy saját példányt belőle. Ennél a regénynél határozottan értem, hogy a tetszési százaléka miért 96%. Még akkor is, ha nem ilyen véget kívántam, és rengeteget sírtam a könyv végén.

Rengeteg jó értékelést olvastam róla, köztük olyanoktól is, akiknek nagyon adok a véleményére, mert hasonló ízlésvilággal rendelkezünk, s talán ezért volt egy bizonyos drukk bennem, mert nem akartam csalódni. Nagy elvárásokkal érkeztem, s végül nem csalódtam, mert minőséget kaptam, még ha a végkifejlet nem is nekem kedvezett.

Első, amit megemlítenék ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy igen összetett karakterekkel rendelkezik, a cselekmény pedig folyamatos. Egy prológussal indít, amelyben az író elmeséli, mi történt Will Traynorral, majd szépen bemutatja Louisa karakterét. A megismerkedésük, a kezdeti elutasítás, ellenállás, vívódás, mind-mind átragad az olvasóra. Nagyon jól bemutatja az író, hogy a bizalmat bizony fel kell építeni, kemény munka és rengeteg türelem árán.

Ha jellemezni kellene, akkor azt mondanám, hogy szívszorító, súlyos olvasmány. Voltak benne kacagtató jelenetek, olyanok, amik egyszerűen csak mosolyt csaltak az ember arcára, annyira aranyosak. Viszont egész végig körüllengte az a feszült, szorongással és félelemmel teli szomorúság, ami az olvasót keményen kifacsarja.

Feszegeti az öngyilkosság témáját, mi a helyes és a helytelen. Van-e jogunk elítélni valakit, ha nem éltük át, azt, amit ő?

Én, mint „külsős”, először iszonyatosan haragudtam Will-re, hogy fel akarja adni. Végül átgondoltam, mérlegeltem, megértettem. Ettől függetlenül ugyanúgy dühös és keserű voltam a könyv utolsó szakaszánál. Annyira akartam, hogy valami csoda folytán ne így érjen véget. Az utolsó oldalakat már sírva olvastam. Elkeseredett és végtelenül szomorú voltam. Egyszerre csak úgy éreztem magam, mint ha én lennék Lou, s én veszítettem volna el Willt. 

Dráma a javából. Elgondolkodtató, szomorú, fájdalmas, ugyanakkor néhol vidám és szép.

Pontozás: 10/10 

Jodi Picoult: Törékeny

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív

Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.

A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk.”

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született. Családjával jelenleg Hanoverben élnek.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Nem mellesleg az írónő honlapjáról az is kiderült (www.jodipicoult.com), hogy új könyvét a 

lányával, Samantha Van Leer-el közösen írta, és az Off the Page címet viseli. Reméljük, hamarosan hazánkban is megjelenik. :)

Most pedig a könyvről:

Kiadta az Athenaeum kiadó 2010-ben, majd 2012-ben és idén, 2015-ben. Ez a harmadik, változatlan utánnyomás, csak a borító más.

Fordította: Mallász Rita

Oldalszám: 512

ISBN: 978-963-293-458-7

A borító az előzőhöz képest kicsit komorabb, komolyabb. Szerintem jobban idomul a történethez, mint az előző színpompás, vidám hangulatot sejtető. Ti mit gondoltok erről?

Előző borító

Új, 2015-ös borító

Tetszett a könyv felépítése. A füles kartonált borító belsején információkat találunk az írónőről. Aztán az első két oldalon a könyv címe, egyéb adatai vannak feltüntetve, az azt következőn egy ajánlás, majd a következő lapon egy Raymond Carver részlet. Ezt követi a történet egészen az 508. oldalig, ahol már recept található, az 510-511 oldalakon köszönetnyilvánítás, az utolsó oldalon pedig a megjegyzés olvasható.

A történet egy előszóból és négy nagy fejezetből áll. Fejezetenként különböző szemszögekből ismerkedhetünk a történettel, és minden fejezetkezdésnél található egy-egy idézet. A két nagy kedvencem az első és a harmadik fejezet idézetei voltak. Íme:

2002. február 14-én, éppen Valentin napkor indul a történetünk eseménye, és hét évvel később, 2009 márciusára mutat az utolsó fejezetrészlet.  Hét év, több mint ötszáz oldal, rengeteg érzelem, kiborulás, megdöbbenés, kétségbeesés, aggódás, félmosoly, és könny.

Már az előszó olvasása közben éreztem, hogy kemény ötszáz oldal vár rám, mert már ekkor is alig tudtam visszatartani feltörő könnyeimet. Most valószínűleg néhányan azt gondoljátok, hogy ugyan… csak túl érzékeny vagyok. Ám ez nem teljesen igaz. Persze, érzelgős vagyok, szeretem, ha egy könyv, film, zene vagy bármi más érzelmeket vált ki belőlem, mert akkor érzem igazán, hogy magával ragad és hogy élek, de ez a könyv más. Határozottan az a véleményem, hogy egy erős lélekjelenléttel rendelkező embert is megingatna ez a történet.

Adott egy újszülött pici lányka, Willow (fűzfa) akinek már megszületnie sem volt egyszerű. Még születése előtt kiderült, hogy Osteogenesis imperfecta-ban, azaz Csontanyagcsere zavarban, vagy más néven csonttörékenységben, üvegcsontúságban szenved. Mikor megszületett, tizenegy csontja volt eltörve, amiből hét már gyógyulásnak indult, négy pedig friss törés volt, ami szülés után következett be. S ha mindez nem lett volna elég, még az első éjszakát se vészelhette át gond nélkül. Ahogy haladtam a történetben, egyre többször kellett mély levegőt vennem, nehogy elsírjam magam. Az előszót elolvasva letettem a könyvet, és átmentem a szomszéd szobába megszeretgetni a két és fél éves unokahúgomat. Kellett valami pozitív inger, hogy folytatni tudjam a könyvet. Sejtettem, hogy az a pár oldal semmi ahhoz képest, ami még vár rám.  

A könyv témája alapvetően a csonttörékenység körül forog, de rengeteg más is felmerül benne. Miken megy keresztül egy család? Hol a határ? Felelőssé lehet-e tenni valakit azért, mert esetleg valamit nem vett észre? Min megy keresztül a beteg gyermek, illetve ha van testvére, akkor ő hol kap szerepet a szülők életében? Észreveszik-e a szülők, hogy gond van az „egészséges” gyerekükkel? Az állandó terhek és tehetetlenség mennyire képes megrongálni egy családot? Biztos, hogy a cél szentesíti az eszközt? Ha elérjük azt, amiről úgy gondoljuk, szükségünk van rá, akkor elégedettek leszünk?

Nagyon komoly témákat feszeget az írónő.

 A második fejezet végén már komolyan aggódtam Amelia miatt. Teljes mértékben úgy éreztem, hogy Sean és Charlotte felépítettek egy kártyavárat, ami bármelyik pillanatban rázuhanhat a két lányra. Willow korát meghazudtolóan bölcs, tüneményes kislány, akiről sokan példát vehetnénk. Igazi harcos karakter ő. Amelia pedig az elhanyagolt gyerek, aki önértékelési problémákkal küzd, és önmagát hibáztatja a családban kialakult viszonyok, és hangulatok miatt. Imádja a húgát, még ha sokszor a helyzetet nem is tudja kezelni. 

Minél jobban a vége felé közeledtem, annál inkább azon a véleményen voltam, hogy a felnőtteknek kellett volna két nagy pofon, hogy észhez térjenek. Pipert nagyon nem kedveltem, pedig Willow-val mindig kedves volt. Amelia és Willow volt mindig is a két kedvencem, Sean-t többnyire megértettem, ám néha rá is ráfért volna két anyai pofon.

Charlotte volt az, aki mindvégig kétfelé szakított. Egyrészt megértettem az indokait, másrészt viszont az eszközeivel nem értettem egyet. Itt egyáltalán nem volt igaz a mondás, miszerint „A cél szentesíti az eszközt.” Willow és a nővére testileg és lelkileg is rengeteget szenvedett, miközben a szülők nem csak a kisebbik lány gyógyíthatatlan betegsége, a számlák, és a pénznélküliség miatt őrlődtek, hanem a kettejük között megromlott viszony, az ellenségeskedés, s nem mellesleg a médiacirkusz miatt is.

Aztán vége a bírósági ügynek, Amelia is kezd rendben lenni, Willow is újra érzi hogy bár semmi nem lesz ugyanaz, mégis jó ami épp van, erre így végződik.

A történet érdekes, a karakterek sokrétűek és nem hibátlanok, a lányok imádnivalóak. A könyv hangulata többnyire búskomor, ám voltak benne vidám jelenetek is. A végével nagyon nem voltam kibékülve. Mikor végre azt hiszem, hogy megúszom a sírást, jön egy újabb nem várt fordulat, és záporoznak a könnyek.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak az olvasóknak, akik nem feltétlen vágynak a happy end-re, és nem bánják, ha a lelki egyensúlyuk felborul, és megrendül a világba vetett hitük, még ha csak kis időre is. Akik szeretik megélni az érzelmeket, és nem csak egy leíró, ismeretterjesztő könyvre vágynak, hanem valami tartalmasabbra.

A könyv rengeteg gondolkodni valót ad, feszültséget kelt, majd segít is a feszültség feloldásában. Kiragadja az olvasót a komfortzónájából, és gondolkodásra készteti. A szereplők hihetőek, nincsenek túlmisztifikálva, megvannak a saját problémáik, és egyáltalán nem tökéletesek. Az élet komoly kérdéseit boncolgatja, amire talán nem létezik jó válasz. És nem létezik jó döntés sem. Ilyen könyvek olvasása közepette ugyanis eszembe jut, hogy hatalmas súlya lehet a döntéseinknek, amiknek vállalnunk kell a következményeit. Az ember nem tökéletes, hibázhat, ám ezekből a „hibákból” akár valami jó is sikerülhet.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10