Brock Yates: Enzo Ferrari – A birodalom és ami mögötte van

„Zsarnok? Zseni? Vagy csak zseniális üzletember? Végre kezünkben tarthatjuk az első minden részletre kiterjedő és valóban alapos kutatómunka nyomán készült életrajzot a 20. század egyik legbefolyásosabb, legtitokzatosabb szereplőjéről – Enzo Ferrariról.

Brock Yates bebocsátást nyert Ferrari legbelső köreibe, és mindent felfed előttünk: törvénytelen fiával ápolt furcsa kapcsolatától egészen a briliáns marketingfogásokig, melyek világszerte híressé tették a nevét. Ez a fordulatos, élvezetes, botrányos és informatív olvasmány minden tekintetben felér figyelemre méltó alanyához, Enzo Ferrarihoz.

A kötet alapján készülő film Michael Mann rendezésében Hugh Jackman és Noomi Rapace főszereplésével 2019-től látható a mozikban.”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2017. 11. 07.

Fordította: Babits Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Brock Yates: Enzo Ferrari

A könyv aktualizálásában Méhes Károly nyújtott segítséget.

Kötés: keménykötés

ISBN: 978-963-293-636-9

Oldal: 528

Megrendelheted 20% kedvezménnyel itt:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/memoar-eletrajz-interju/enzo-ferrari-a-birodalom-es-ami-mogotte-van

Itt pedig beleolvashattok:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1389476.pdf

A szerzőről:

Brock Yates 1933. október 21-én született a New York állambeli Lockportban. Író, újságíró, tv-s közvetítő, forgatókönyvíró. Főszerkesztő volt egy autós magazinnál (Car and Driver), valamint főkommentátor volt olyan neves sporteseményeknél a nyolcvanas években, mint a Daytona500. Első cikke megjelenésekor még csak tizenhat éves volt. Az Ágyúgolyó futam című film forgatókönyve, illetve a Smokey és a Bandita második részének forgatókönyve is az ő nevéhez fűződik. Alzheimer-kórral küzdött. 2016. október ötödikén, nyolcvankét éves korában hunyt el a New York állambeli Bataviában.

Brock Yates

 Enzo Ferrari (teljes nevén: Enzo Anselmo Ferrari) (Modena, 1898. február 18. – Modena, 1988. augusztus 14.) olasz versenyautó-tervező, a Ferrari autógyár alapítója. Amióta az eszemet tudom Ferrari rajongó vagyok, így külön öröm volt, hogy betekinthettem annak az embernek az élettörténetébe, aki az egészet megálmodta.

Bár már gyerekkorában kapcsolatba került az autóversenyzéssel, még tizenévesen sem lehetett biztosan állítani, hogy az ő jövője az autóversenyzéshez lesz köthető. Egy ideig sportújságíró akart lenni, tizenhét évesen már az országos La Gazzetta dello Sport újságban jelentek meg cikkei, melyekből áradt a kivételes drámai érzék és a határozott stílus. Fiatal fiúként három pálya izgatta: a sportújságírás, az operaéneklés és az autóversenyzés.

Az első világháború alaposan megváltoztatta az életét, mint oly sok emberét. Elveszítette édesapját, majd nem sokra rá testvérét, Dinót is. A háború vége után mindent hátrahagyott azért, hogy az autóiparnak szentelhesse minden figyelmét.

Első versenyén 1919. október 5-én vett részt, amikor a CMN csapattal benevezték a regionális Parma-Poggio di Berceto hegyi versenyre, ami ötvenhárom kilométeres távon zajlott. Ferrari egy 2,3 literes Tipo 15/20 CMN túragéppel indult.

Fiatalkori első jelentősebb munkája az Alfa Romeo-hoz köthető.

1922-ben alapította meg első vállalatát Modenában, egy Via Emilián álló kis bérelt műhelyben a Carrozzeria Emilia, Enzo Ferrari & Társa vállalatot, ami többnyire az Alfák és egyéb használt sportgépek értékesítésével foglalkozott, soha nem épített karosszériákat. Agresszív üzletpolitikájának köszönhetően Emilia egész területén kizárólagos joggal forgalmazta az Alfa Romeo modelljeit, autóversenyzői ismeretségét pedig a márka imázsának erősítésére használta a tehetős vásárlók körében.

Ahogy nőtt az autóforgalmazási bevétele, úgy hanyatlott versenyzői karrierje. Ám ahogy olvastam, nem igazán lehetett kifogni a szelet a vitorlájából, tudta, hogy merre induljon tovább és hol keresse az újabb lehetőségeket. Versenyzői karrierje inkább egy hullámvasúthoz hasonlított. Egyszer felfelé ívelt a pályája, máskor lefelé, de mindig tudta, hogy merre billentse a mérleg nyelvét ahhoz, hogy jól jöjjön ki a dolgokból.

1923-ban találkozott Mario Lombardival, a Pirelli gumiabroncsgyártó brit képviselőjével, aki a későbbiekben nagy hatással volt a gondolkodásmódjára és fontos szerepet töltött be az életébe.

Örültem, hogy olvashattam arról is, hogyan lett az ágaskodó ló a Ferrari emblémája. Nekem határozottan tetszett a legenda, szívesen gondolok rá így.

Enzo Ferrari élete minden volt, csak unalmas nem. Az autók iránti szenvedélye magával ragadó volt, üzleti vénája korán megmutatkozott, s olyan embernek tűnt, aki a jég hátán is megélt volna. Ez mindenképpen becsülni való tulajdonság, bár néha már úgy éreztem, túlzásba vitt ezt-azt azért, hogy sikeres legyen. Ki akart törni a szegénységből, élvezni akarta az életet. Hajszolta a sikert, mindig új célokat tűzött ki. S amint azt láthattuk és láthatjuk a mai napig, megvalósította, amit akart.

 „1929. november 15-én megszületett a megállapodás, és 29‑én már be is nyújtották az alapító okiratokat. A teljes tőke 200 000 lírára (válság előtti értéken úgy 100 000 dollárra) rúgott. A Canito fivérek és Tadini 130 000 lírát állt; maga Ferrari korántsem csekély 50 000-et; Feruccio Testi 5000 lírával szállt be, az Alfa Romeo tízezerrel, míg a Pirelli ötezerrel. A szerződés aláírásával – ami december 1-én történt meg Enzo Levi modenai ügyvéd irodájában – hivatalosan is megalakult a Societa Anonima Scuderia Ferrari.”

Az autófejlesztések és versenyek leírása nagyon érdekes volt. A történelem apró szelete megelevenedett a szemem előtt. 

Nagy nevek sorakoztak fel az évek folyamán Ferrari csapatában, akik sikereikkel méltón öregbítették a Scuderia Ferrari hírnevét. 

James Hunt és Niki Lauda

Üzletemberként határozottan megállíthatatlan volt, aki véghezvitte azt, amit eltervezett. Ám magánemberként számomra sokszor ellenszenves volt. Néhány megnyilvánulása és bizonyos helyzetekhez való hozzáállása érthetetlen, elfogadhatatlan. Enzo Ferrari számomra kettős személyiség. Magánemberként nem biztos, hogy szívesen megismerkedtem volna vele, ám az üzletembert szívesen megfigyeltem volna munka közben. Maradandót alkotott, még ha olykor nagyon rögös is volt az út, amelyen haladt.

A könyvet meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnának az autóipar és az autóversenyzés rögös útjáról, buktatóiról, illetve magáról Enzo Ferrari-ról, a Scuderia Ferrari megálmodójáról és alapítójáról.

Pontozás: 10/10

Izolde Johannsen: Gránátok ​a becsületért (A Birodalom tengeri bástyái 2.)

Bismarck. A birodalmi zászlóshajó tündöklése és bukása

Figyelem! A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmazhat!

"1940 tavasza…

Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.

A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…"

Kiadó: Underground

Megjelenés időpontja: 2017. május 24.

ISBN: 978-963-128-473-7

Oldalszám: 450

Műfaja: történelmi, életrajzi és dokumentumregény

Először is szeretném megköszönni Izzie-nek, hogy ismét gondolt rám és megismerkedhettem a Bismarck legénységével és történetükkel.

Amint az a bejegyzés címében is látható, ez a Birodalom tengeri bástyái sorozat második kötete. Már az első is azonnal magával ragadott, igazán a szívemhez nőttek a szereplők, rengeteg információval szolgált, lebilincselt, mesélt, s a történelem olyan tényeire mutatott rá, amit a történelemkönyvekben nem igazán említettek meg. Teljesen más megvilágításba helyezi a történteket, sokkal közvetlenebb és emberibb oldalról szemlélhetjük az eseményeket.

Most is elmondhatom / leírhatom, hogy ez a regény alapos, informatív, nem szájbarágós, nem száraz, korhű, történelmi, pártatlan, emberi, szerethető, érdekes, magával ragadó, lendületes, célközönsége pedig szerintem kortól és nemtől függetlenül minden olyan személy, aki érdeklődik a második világháborús cselekmények és alapjáraton a történelem iránt.

Nagy örömömre szolgált, hogy az előző kötetből már megismert és nagyon szeretett személy, Paul Ascher ebben a kötetben is fontos szerepet töltött be, számomra már ő garancia volt arra, hogy folytatódnak a kalandozásaim, tényfeltáró utazásaim.

Paul Ascher most sem okozott csalódást, már a könyv elején könnyeket csalt a szemembe. Eszembe jutott, hogy ő (és társai) nem csak egy szerethető karakter, hanem a történelem egy darabkája, egy olyan személy, aki valóban létezett évtizedekkel ezelőtt. A szívem összeszorult a gondolatra. Amikor a családjával töltött idejéről olvastam, úgy éreztem, mint ha én magam is ott lettem volna csendes megfigyelőként. Láttam magam előtt a családot, ahogy örömmel ölelték át egymást, mert nem számított, hogy hol vannak, csak az, hogy együtt.

„Hosszú percekig ült még az asztalnál, hallgatta az alvók nyugodt, csöndes légvételét. Hazaért hát. Erre vágyott mindenek felett, hogy a családjával lehessen. Vállalt ezernyi veszélyt, kényelmetlenséget, idegölő félelmet az óceán fölött átrepülve. A boldogság röpke pillanatai elé azonban minduntalan odatolakodott a kérdés: Hogyan tovább?Végül a fáradtság kényszerítette ágyba. Odabújt feleségéhez, baljával átkarolta. Ursula álmában magához szorította az ő ölelő karját. Paul Ascher megcsókolta az asszony puha, gömbölyű vállát és halkan suttogta:– A karrierem fog segíteni rajtunk, Uschi. Mindaz a tudás, amiért éltem, mindaz, amit idáig véghezvittem.Én foglak megmenteni benneteket.”

Az előző kötetből több szereplő felbukkant hosszabb-rövidebb időre ebben a történetben is, melynek örültem, mert szinte mindenkit a szívembe zártam. Rengeteg érzés köszönt vissza a lapokról, sűrűn elhomályosította a szemem a könny, főleg mikor visszaemlékeztek arra, mi történt Hans Langsdorff sorhajókapitánnyal. Megsúgom, ez a kötet is bővelkedett olyan eseményekben, amik miatt már két kötethez fűznek hasonló érzelmek.

Az események sorozata fekete-fehér filmként pergett le a szemem előtt. Láttam Paul Ascher-t amint kinevezését elfogadva csatlakozik Günther Lütjens tengernagyhoz, aki a Gneisenau hajó parancsnoka volt. Majd ezt követően újabb ugrás az időben, a Bismarck csatahajó megépítése, avatása, legénységének kinevezése, csatarendbe állása. Megannyi új és régi szereplő felbukkanása, izgalom, várakozás, elszántság, hazafiság, szeretet, lemondás, beletörődés, veszteség, s érzelmek kavalkádja, ami ismeretlenül is ledönti a lábáról az olvasót.

Ennél a történetnél egyszerűen nem vagy képes külső szemlélőként nézni a történetet. Ott vagy te is a helyszínen, s átéled mindazt, amit ők átéltek egykor. Tiéd az izgalom, a várakozás, a halálesetek után pedig a gyász érzése, ami akaratlanul is eltölt, mert nem tudsz tárgyilagos maradni ebben a helyzetben.

„Lindemann mind emberi, mind anyagi téren a legtöbbet várta el. Épp csak annyit kívánt, mint amennyit saját magától megkövetelt. A tisztek szabályos időközökben jelentettek neki, beszámoltak a legénység felkészítésének menetéről, az egymásra épülő részlegek felszerelésének előrehaladtáról. De nemcsak az írásos, vagy szóban elhangzott jelentésekre támaszkodott. Mindenre figyelt, végigjárta a hajó egészét, felügyelte a kiképzéseket, értő szemmel követte a hátralévő felszerelési munkálatokat.Parancsait mindenki zokszó nélkül hajtotta végre. A Bismarck parancsnoka sosem mulasztotta el a jutalmazást, ahogy az, aki hibát vétett, bizton számíthatott a megrovásra is. De Ernst Lindemann mindig adott lehetőséget a bizonyításra. A szigorú, ám igazságos tanári viselkedés mélyről gyökerezett benne. A legénység átlag életkora huszonegy év körül lehetett. Sokak számára a Bismarck volt az első hajó. A Hajó…”

Bismarck

Ahogy az előző kötetben Hans Langsdorff, úgy most Ernst Lindemann is beállt a „tisztelem és elismerem a személyét” csoportba. A személyisége megnyerő, igazán határozott jellem. Ezt nem csak tettei bizonyították, hanem az is, ahogy a beosztottjai vélekedtek róla.

„Arisztokratikus viselkedése nem párosult gőggel, vagy lenézéssel, mint társadalmi rétegének oly sok tagjánál. Ha tudomására jutott bárminemű rendbontás, vagy nézeteltérés, a felek biztosak lehettek abban, hogy azonnal kézbe veszi az ügyet. A Bismarck legénysége egyöntetűen, feltétel nélkül szerette az „Öreget”.”

A történet főszereplői

Erich (Johann Albert) Raeder tengernagy a Német Haditengerészet (Kriegsmarine) vezetője.

Günther Lütjens tengernagy, hajórajparancsnok (a Gneisenau hajó parancsnoka).

Ernst Lindemann sorhajókapitány, a Bismarck parancsnoka.

Paul Ascher fregattkapitány: első törzstiszt, hadműveleti főtiszt, aki az előző kötetben a Graf Spee tüzérfőnöke volt.

Burkard Freiherr von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy, negyedik tüzértiszt.

Mellettük természetesen rengeteg olyan szereplő kapott teret, akik bár mellékszereplők, igen fontos szerepet töltöttek be a történetünk szempontjából. Ahogy haladtam előre a könyvben, annál jobban kirajzolódott a karakterek személyisége, a cselekményszálak kuszasága kibogozódni látszott, végül minden egy szép nagy kerek egésszé állt össze.

Örültem, hogy most is emberséges, jóindulatú és szerethető emberekről olvashattam, és ezzel újfent kaptam egy kis cáfolatot a történelemkönyvekben olvasottakkal kapcsolatban. Határozottan ajánlom a könyv elolvasását (s a soronkövetkezőket is), mivel más nézőpontból is megközelíthetjük a világháborús eseményeket, és rájöhetünk, hogy nem minden fehér vagy fekete. Vannak bizony árnyalatok, amiket csak észre kell vennünk.

Nagyon érdekes volt Ascher magánéletéről és munkásságáról olvasni. Hihetetlen utat járt be. Ezen felül pedig egyre jobban megismerhettem a csatahajón szolgáló legénységet, s minden egyes szomorú emberi sors után a szívem összefacsarodott.

Nemzetek összecsapása köszönt vissza a lapokról, ám ami a legfontosabb, hogy ez a történet felnyitja az emberek szemét, miszerint a háborúknak csak vesztesei vannak. A rengeteg haláleset, a gyászoló családok, a temérdek fájdalom, ami érte a világot, amikor a világháború zajlott. 

Pontozás: 10/10

Tóth Vera: Gyémánt

Fülszöveg: „Siker, csillogás vagy kudarc, feledés? Ezzel az alapvető kéréssel találja magát szembe minden tehetséges ember, s ebben a fenyegetettségben bizony felőrlődik a gyenge személyiség. 

Tóth Vera a nagykorúság küszöbén, több mint tíz éve nyerte a Megasztár első szériáját. A „gyár” bedarálta, majd kiköpte, s magára hagyta a sztárság kihívásaival, a korabeli média ellen felvértezetlenül. 

A Gyémánt annak a sokéves küzdelemnek a krónikája, amelyet egy kamaszlelkű fiatalnak kellett véghezvinnie, hogy kiegyensúlyozott felnőtté válhasson. A könyvben Vera személyes naplóbejegyzései vezetik az olvasót az énekes lelki tusáinak során át, szép lassan eljuthatunk vele a totális káosztól a teljes harmóniáig. 

Segítséget nyújt eltévedt vándoroknak is, és arra ösztökél, hogy a jól kitaposott helyett a járatlan utat válasszuk, mert bár néha fájdalommal, harcokkal van kikövezve, az út végén ott a jutalom: a gyémánt, amelyet egy látszólag érdektelen kődarabból sikerült csiszolni…”

  

  

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015-ben.

Oldalszám: 392 oldal

ISBN: 978-963-293-465-5

Aki nincs elzárva az ország egy olyan pontján, ahol se telefon, se tévé, se más emberi lakosság nincs (egy szóval remete), akkor valószínűleg hallott már Tóth Veráról, ha más nem, a Megasztár kapcsán. 2003-ban jelentkezett a tehetségkutató műsorba, s ezáltal robbant be a köztudatba. Megnyerte a Megasztárt, majd 2004-ben az Év hangjának választották.  Sokan Cserháti Zsuzsához hasonlítják orgánumát. Egyike azoknak a tehetségeknek, akik nem tűntek el a tehetségkutató utáni két évben a süllyesztőben. 2005-ben Bravo Otto-díjat kapott, 2008-ban Artisjus-díjat, majd 2011-ben Magyar Toleranciadíjat. 2014-ben bejutott a Sztárban sztár című műsor döntőjébe, idén pedig Hrutka Róbert szerzeményével, a Gyémánt című dallal bekerült második helyezettként a Dal középdöntőjébe.

https://www.youtube.com/watch?v=nrOqgM56A_E

Olvastam egy cikket nem is olyan régen (szeptember végén, és csak azért, mert a kiadó munkatársa osztotta meg), amiben Vera mesélt az elmúlt tíz évről, sok témát érintettek az interjú alatt, s szó esett arról, hogy milyen lesz a könyv, mit vár a megjelenése után. Igen figyelemfelkeltőre sikeredett a cikk.

A könyv Pásztor Anna soraival nyit, ahol említést tesz a megismerkedésükről, hogy milyen embernek tartja az énekesnőt, illetve mi a véleménye a könyvről. Ebből idéznék picit:

„Tiszta, őszinte, gyermekien naiv, és segítőkészen feltárulkozó írás, mindenféle irodalmi nyakatekertség, szépelgés és megfeleléskényszer nélkül, ami a mai agyonpúderezett és retusált világban kifejezetten üdítő olvasmány az emberi lelkek sokszínűsége iránt érdeklődőknek, vagy éppen utolsó kapaszkodó is lehet azoknak, akiket végzetesen magukra hagyott a mostani világ önérdekű ámokfutása…”

A belső borítón található idézet az előszóban található, és kiemeli, hogy a könyv miről szól többek között.

Idézetek a könyvből:

„A gyémánt, amit a szívünkbe rejtettünk, nem maradhat mindig ápolatlanul. Fel kell fedezni, csiszolni, amíg élünk. Ahhoz, hogy igazán meg tudjuk ragyogtatni, észre kell venni, meg kell keresni magunkban.”

„A végeredmény nem a külsőségeken múlik, hanem azon, hogy a belső ékkövedet képes vagy-e megcsillogtatni. Ha igen, révbe fogsz érni. Soha nem késő! Mindegy, hogy ki vagy és honnan jöttél! Lehetsz te díva, gazdag vállalatvezető, pénztáros vagy koldus, a gyémánt ott ragyog benned, engedd, hadd csillogjon még jobban, hadd tegye a világot szebbé, értékesebbé! Legyen tőled a világ több, legyen a világ tőled értékesebb!”

„Nem hagyunk magunknak időt a mostra, a pillanatokra, és sokszor úgy múlik el az életünk, hogy kimondunk pozitív gondolatokat, de valójában fogalmunk sincs róluk. Az igazi megélésnek ára van.

Mélység nélkül nincs magasság.”

„A jó nő csak úgy van, elfogadó és tudja, mire van szüksége. Tudja, mi az, amitől szép lehet kívül-belül. Egyszerűen jó és megnyugtató csak úgy vele lenni. Jelen van benne az erő és a gyengédség, a tűz és a víz, a báj, a nyugalom, a határozottság, a kedvesség, a tartás és a méltóság. Az igazi nő találékony, óvatos, megfontolt, okos, tapasztalt, érzelmileg érett, nyitott a tanulásra, mindenre és mindenkire. Ő az, aki mellett élvezed az életed, mert az igazi nő mindennek tud örülni, de legjobban annak, ha rend van benne és körülötte. Nem feltétlenül az az igazi csodanő, akit aligbugyiban látunk pózolni a képeken, lehet, hogy inkább az az édesanya, aki egy hosszú munkanap után még megnézi kisfiát az óvodai ünnepségen, elviszi a kislányát az iskola utáni programokra, erőt sugároz az egész lénye, és a megtestesült biztonságot jelenti gyermeke számára.”

Sok okos dolgot felvetett Vera a könyvében, ám amikor az élete bizonyos szakaszairól írt, kisebb sokkot kaptam. A Zsoltos történet kiverte nálam a biztosítékot. Tényleg hatalmas lehetett az a bizonyos rózsaszín köd. 

Miről is szól a könyv szerintem? Hullámvölgyekről és hegyekről, amiken előbb-utóbb minden ember áthalad így, vagy úgy. Arról szól, hogy nyitottnak kell lenni a világra, de nem csak a külsőségekre. Nyitott szemmel és szívvel kell járni az utunkat, és megtenni, amit akarunk, megbánások nélkül, levonva a következtetéseket, s mindig tanulva valami újat.  Hinni a megérzéseinkben, de nem vakon bízva másokban, mert a világban jócskán akadnak olyan emberek, akik kihasználják a jóhiszeműséged, és visszaélnek a barátságoddal, szeretetéhségeddel.

Az első Megasztár győztese elmesélte az olvasóknak, miként élte meg a „sztársággal” járó dolgokat, hogy ez az egész „muri” nem mindig jó, és hatalmas terhet rak az emberre. Meg kell tanulni kezelni a hirtelen jött hírnevet, s a hírnévvel együtt járó sleppet. Sok rajongó és nem utolsó sorban sok média képviselő is elfelejti, hogy az énekesek, színészek is átlagemberek, kiknek szintén joguk van a magánélethez, joguk van hibákat elkövetni, s tanulni ebből. A mai rohanó világban ne elítéljünk másokat (hiszen nem jártunk a cipőjükben), hanem nyújtsunk segítséget, amennyiben lehetőségünk adódik rá. Mindenki maga alakítja az életét (még ha sok külső hatás sodor is minket az úton), s az vesse a másikra az első követ, aki még soha életében nem hibázott semmiben.

Köszönöm az Athenaeum kiadónak a lehetőséget.

Tóth Verának pedig kívánom, hogy találja meg az életében azt az utat, amit megbánások nélkül tud tovább járni, higgyen önmagában, és éljen teljes életet, boldogan.

Pontozás: 10/9