Jodi Picoult: A két út könyve

Ismertető: „A döntéseink időnként meglepő utakra terelnek.

Dawn mindent tud a halálról – legalábbis ebben a hitben él. Hospice-dúlaként segíti a betegeit, hogy helyrehozzák a múlt hibáit és befejezzék félbemaradt dolgaikat, hogy megbékélve léphessenek át a túlvilágba.
Amikor azonban Dawn repülőgépe zuhanni kezd, és úgy hiszi, már csak pillanatok vannak hátra az életéből, maga is megdöbben, hogy nem a férje jut eszébe, hanem másvalaki. Egykori egyiptológus kollégája, Wyatt Armstrong régész.
A szerencsés kimenetelű repülőgép-katasztrófa után Dawn úgy dönt, visszamegy Egyiptomba, a régészeti ásatáshoz, és megkeresi hajdani szerelmét, Wyattet, sőt, folytatja a túlvilágra vezető út első ismert térképének, a Két út könyvének kutatását.
A könyv fejezeteiben Dawn két lehetséges jövője bontakozik ki egymás mellett, és mindkét jövőképben feltárulnak a rég eltemetett titkok és kételyek.

Mi alakítjuk a választásainkat, vagy a választásaink alakítanak bennünket?
Kik lennénk most, ha másként alakult volna az életünk?”

Kiadta: Athenaeum kiadó
Megjelent: 2020. október 12.
Fordította: Novák Petra
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: The Book of Two Ways
Oldalszám: 472
ISBN: 978-963-543-041-3

A könyvet megrendelhetitek: ITT

 

A szerzőről:
Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.
Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.
Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen, vagy követhetitek a magyar hivatalos rajongói oldalát a www.facebook.com/JPfunpagehu linkre kattintva.
1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.
2016-ban Magyarországon is megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba, és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is képes rabul ejteni.
Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.
Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Az Athenaeum kiadónál megjelent könyvei:
Apró csodák
Csodalány
Egyszerű igazság
Elrabolt az apám
Életszikra
Gyere haza
Házirend
Ítélet
Magányos farkas
Második látásra
A nővérem húga
Sorsfordítók
Szívtől szívig
Szívverés
Találj rám!
A tizedik kör
Tizenkilenc perc
Törékeny
Vezeklés
Szelíd vadak (e-könyv)
Jodi Picoult–Samantha van Leer: Lapról lapra
Jodi Picoult–Samantha van Leer: Sorok között
Valamint a legújabb: A két út könyve

A könyvről:

Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék a könyvről. Múlt éjjel fejeztem be, de még mindig a hatása alatt vagyok, s nagyon úgy tűnik, hogy ez még egy ideig így lesz. Határozottan igaz, hogy akit megragad, azt nem ereszti.

Őszintén szólva nem lepett meg, hogy ilyen hatással volt rám, hiszen Jodi Picoult már többször elérte ezt a könyveivel. Mindig jó érzékkel nyúl olyan témákhoz, amik valamilyen okból betalálnak. Azon kívül, hogy szórakoztat, gondolkodásra is késztet. Most sem volt ez másképp. Egyrészt, ifjúkorom nagy „szerelme”, a régészet is helyet kapott a könyvben, ráadásul Egyiptom a történet egyik cselekményszálának a helyszíne, így már emiatt is izgatottan vártam, mit hoz ki az írónő a történetből.

Másoknak lehet, hogy kicsit sok a történelmi háttér, illetve az Egyiptommal kapcsolatos információk mennyisége, ám én élvezettel vetettem bele magam a sűrűjébe. Mindig is közel állt hozzám ez a téma (ezt is bizonyítja az egyik polcom, ami tele van Egyiptomos könyvekkel), tizenévesen sokáig tanulmányoztam a hieroglifákat, s elemi erővel vonzott a misztikusság, ami körüllengte az egyiptomi kultúrát. Szóval mondhatni, hogy otthonra leltem, ismerős volt a téma, így faltam az oldalakat anélkül, hogy észrevenném mennyire elszaladt az idő. Persze többször megálltam, szünetet tartottam a könyv olvasása közben, mivel a regény nem csak ennyiből áll, és alaposan megbolygatta a lelkivilágomat. A történet sokszínűsége alaposan kihat az érzelmekre. Minden magasságot és mélységet megjárunk ezen a kicsivel több, mint négyszáz oldalon.

A történetet Dawn szemszögéből ismerhetjük meg. Több cselekményszál váltakozik, ahogy térben és időben is ugrálunk. Felváltva ismerhetjük meg a múlt és jelen eseményeit, tobzódunk a különböző érzelmekben és helyzetekben, és jócskán kapunk gondolkodnivalót is minden fejezetben.

Dawn hospice-dúlaként (haláldúlaként) dolgozik, a haldoklóknak segít megkönnyíteni az utolsó időszakot. Tehermentesíti és támogatja a haldoklót és a hozzátartozót is valamilyen szinten. Segít megszervezni, amit szükséges, illetve teljesíti az utolsó kívánságokat, amennyiben módjában áll. Kemény hivatás. Újra és újra szembesül a halállal.

Aztán egy repülőgép-szerencsétlenségnek köszönhetően úgy dönt, egy időre visszatér Egyiptomba, megkeresi a régi nagy szerelmét, Wyatt-et, és folytatja a régészeti munkát, s egyúttal a végére jár, mi lett volna, ha másképp döntött volna évekkel azelőtt.

Ahogy haladunk a történetben, annál több titokra derül fény. Tetszik a folytonosság, s az, ahogy az információkat adagolja a szerző. A könyv mindvégig fenntartja az érdeklődést.

Dawn és Wyatt párosát nagyon szerettem, jól kiegészítették egymást. Tetszett, hogy a romantikán kívül ott volt a humor szál, illetve volt feszültség a főszereplők között. Jól dolgoztak együtt, kihozták egymásból a legjobbat.

A szereplők között akadt, aki jobban közel került hozzám, és volt olyan, aki nem igazán. Nagyon szerettem Wyatt és Meret karakterét, Briant viszont kevésbé.

Dawn a munkája során elég sok emberrel megismerkedett, róluk is olvashatunk a könyvben, s közülük Félix és Win megismerkedésének története ragadt meg az emlékezetemben. Sorsszerű volt és aranyos. Az pedig, ahogy Win és Dawn beszélgetnek arról, mi vár Winre a halálakor, mélyen elgondolkodtató. 

Miért félünk a haláltól, elmúlástól? Tudhatjuk, megérezhetjük, hogy mikor jön el az időnk? Miért csak a halálunk közeledtével lesz bátorságunk ahhoz, hogy megtegyünk valamit, amire már oly régóta vágytunk? Miért csak akkor kezdünk el igazán élni, amikor az elmúlás fenyeget? 

 A kedvenc jelenetem egy múltbéli visszaemlékezés útján tárult elém, amikor Wyatt egy törött mészkődarabot nyomott Dawn kezébe, melyen az alábbi sorok álltak:

„Megcsókolom őt mindenki előtt,

ország-világ hadd tudja szerelmem.

Bizony ő az, aki elorozta szívem,

ki ha rám pillant, nyugalom száll le reám.”

/ Ostracon Gardiner 304 rt. - Molnár Imre fordítása/

Ez a mészkődarab volt az egyetlen dolog, amit magával vitt Dawn, mikor elutazott Egyiptomból, és több mint tizenöt évig meg is őrizte.

Összességét tekintve nagyon szerettem a történetet, számomra érdekes volt és jól szórakoztam, illetve elég sok dolgon elgondolkodtam. Jodi Picoult hajlamos arra ösztönözni, hogy átértékeljem az addigi nézőpontjaimat, és új gondolatoknak adjak teret.

Egyetlen egy dolog zavart, méghozzá a könyv vége. Kétségek között hagyott a végkifejletet illetően, bár jó sok utalás volt rá. Sejtésem, reményem van. Mégis nekem hiányzott a végéről az az egy sor, vagy legalábbis egy név. Esetleg egy epilógus, mondjuk három évvel későbbre utalva. Értem a könyv mondanivalóját, talán még azt is, hogy miért így zárta le az írónő, de ez így akkor sem fair. Megadja a lányának a választ, de minket meg kétséget között hagy? Gondoljak, amit akarok? Válasszam azt, ami nekem tetszik?

Pontozás: 10/9

Jodi Picoult: Életszikra

„Zaklatott férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező üzenetekből jön rá, hogy tizenöt éves lánya, Wren is a klinikán tartózkodik. De vajon hogy reagálnak a túszok? Egy nővér úrrá lesz saját pánikrohamán, és segít egy sebesült nőn. Egy orvos a hite miatt gyakorolja hivatását… Most éppen ezt a hitet teszi próbára az élet. Egy magzatvédő aktivista páciensnek álcázva tapasztalja meg, milyen annak a gyűlöletnek a kereszttüzében lenni, amit őt is szított. De vajon mi a túszejtő valódi célja? A lebilincselő történet visszafelé halad az időben, így az emberi sorsok szépen lassan bontakoznak ki.
Jodi Picoult korunk egyik legvakmerőbb írója. Most éppen azt boncolgatja, hogyan lehet egyszerre figyelembe venni a várandós nő és a még meg nem született gyermeke jogait. Az Életszikra beszélgetésre, vitára inspirál… és talán megértésre sarkall.”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. október 24.

Fordította: Goitein Veronika

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: A Spark of Light

Borítóterv: Laura Klynstra

Borítóképek: Shutterstock

ISBN: 978-963-293-831-8

Oldalszám: 368

Beleolvashattok itt:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1552551.pdf

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen, vagy követhetitek a magyar hivatalos rajongói oldalát a www.facebook.com/JPfunpagehu linkre kattintva.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

2016-ban Magyarországon is megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba, és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is képes rabul ejteni.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

A könyvről:

Először is megjegyezném, hogy szemkápráztató a borító. Imádom a színskálát, amit felvonultattak. Van, akinek első látásra vidám borítónak tűnhet, ugyanakkor szerintem a vélemények, lehetőségek és az emberi sorsok sokszínűségét szimbolizálja.

Egy nagyon kemény, lelket próbáló, több pártra osztó témát feszeget az írónő. Bár megszokhattuk már, hogy ő mindig igyekszik tabu témákat boncolgatni, mégis talán ez a könyv eddig a legkeményebb témailag.

Abortusz. A terhesség megszakítása (nem egészségügyi okok miatt). Helyes? Helytelen? Mikortól számít gyilkosságnak? Mi vezethet oda, hogy egy nő erre az elhatározásra jusson? Meg lehet érteni egy ilyen döntést?

Világszerte törvényileg szabályozzák az abortuszt. Európában már nem létezik kizárólag a nő akaratától függő abortusz, mindenhol jogi korlátok közé szorítják.  Vannak olyan országok, amelyek az indikációs korlátozások módszerét követik, tehát valamilyen meghatározott ok miatt lehet csak a terhességet megszakítani, ilyen, ha a nő élete veszélyben van, vagy ha erőszak következménye a terhesség. Ezt a módszert alkalmazza Magyarország is. Ugyanakkor léteznek olyan országok, akik az időbeli korlátozások módszerét követik, ahol az anya szabadon dönthet a terhesség megszakításáról  egy meghatározott időpontig – általában a fogamzástól számított 12 hétig.

 Ázsiai országokban az iszlám, buddhista és hindu kultúrkörökben szigorúan ellenzik az abortuszt.

A magzat fejlődése

A könyv elején található egy idézet, ami igazán kifejező.

„Nem az a kérdés, hogy szélsőségesek leszünk-e, hanem az, hogy miféle szélsőséget képviselünk. A szeretetben leszünk szélsőségesek, vagy a gyűlöletben.” Dr. Martin Luther King Jr.

A cselekményvezetés időrendben visszafelé halad, a tragédiával, lövöldözéssel és túszejtéssel indul, majd ezután folyamatosan időrendben visszafelé haladva derül ki, hogy kit milyen okok vezéreltek, hogy megjelenjen a központban, és megtegye, amit végül megtett.

Mondhatni nekünk kell újra felgöngyölíteni a gombolyag szálait, hogy kiderüljön az ok-okozat.  Lassan megismerhetjük a szereplőket, fő és mellékszereplőket egyaránt, mindenki életébe betekintést nyerhetünk, s a szerző nagyszerű érzékkel mutatja be a pro és kontra véleményeket az abortusszal kapcsolatban. A könyv lezárásaképp pedig kapunk egy prológust, valamint a szerző megjegyzését és a köszönetnyilvánítását.

Nagyon szimpatikusnak találtam Hugh McElroy karakterét, aki a történetben több szerepet is betöltött. Elsősorban apa volt, aki bármit megtett volna a lányáért, Wren-ért. Aztán testvér, hiszen Bex és ő többségben csak egymásra számíthattak. Majd végül, de nem utolsósorban túsztárgyaló. Nem is akármilyen. A regényt olvasva betekinthetünk a családi hátterébe, a munkája körülményeibe, megtudhatjuk, hogy lett belőle az, aki, s ezáltal szépen lassan megkedveljük őt.

A túsztárgyalóban és a túszszedőben két dolog volt közös. Az egyik, hogy mindketten egyedülálló szülők voltak, a másik pedig, hogy bármit megtettek volna a lányaikért, hogy megóvják őket.  A kérdés csak az volt, hogy milyen módszerekkel és milyen áron? Meddig mehet el az ember, hogy megóvja a szeretteit?

Felmerült bennem a kérdés, hogy ha Beth őszinte tudott volna lenni az édesapjával, elkerülhető lett volna az ámokfutás?

Vagy ha Hugh átadja az ügyet egy kollégájának, más lett volna a végkifejlet?

Olvasás közben folyamatosan jött a mi lett volna, ha… kérdés.

Ahogy haladtam visszafelé a történetben, úgy vált szimpatikussá Dr. Ward karaktere. Segítőkész volt, humoros, kedves. Végül elértem a tragédia reggelén történt beszélgetéséhez a magzatvédő aktivistával, és azt vettem észre, hogy jogos és igazán elgondolkodtató kérdéseket tett fel Allen-nek. Azóta is azon jár a fejem, hogy Allen helyében én mit válaszoltam volna.

Jodi Picoult célja nem az volt a könyv megírásával, hogy állást foglaljon a témában, inkább próbálja mindkét oldal indokait felsorakoztatni, s arra biztatni az olvasókat, hogy gondolják bele magukat a másik álláspontot képviselők helyzetébe is. Vita helyett beszélgetésre ösztönöz, észérveket vonultat fel, és erőteljesen érzelmi húrokat penget, így az olvasónak esélye sincs kívülállónak maradni. Azt hiszem, leginkább toleranciára buzdít, hogy ne bélyegezzünk meg valakit a döntése miatt, mert nem tudhatjuk, hogy végül miért hozta meg azt a döntést.

Ezt a könyvet olvasva az embernek rá kell jönnie, hogy nem minden fekete vagy fehér. Nem jó, ha az ember fanatikusan csak a saját igazát akarja érvényesíteni, minden észérvet félresöpörve.

Egyetértek a könyv végén található szerzői megjegyzésben foglaltakkal, miszerint mindkét tábornak le kellene ülnie, és figyelmesen végighallgatnia a másikat, s tiszteletben tartani akkor is, ha nem egyezik a véleményük.

Ahogy azzal is mélyen egyetértek, hogy rengeteg mindent át kellene gondolnia az emberiségnek, mert ha bizonyos élethelyzetekben több segítséget kapnának a nők, nem biztos, hogy annyian az abortuszra gondolnának.

A könyvet nemtől függetlenül ajánlom mindenkinek, hiszen a gyermekvállalás vagy épp a gyermek nem vállalása nem csak a nő döntésének kellene lennie, hanem közös döntésnek, bár a történet épp arra hoz többnyire példát, hogy a nő egyedül kénytelen megoldást keresni a helyzetre, és rákényszerül erre a nem éppen könnyű döntésre.

A történet felkavaró, néhol megrázó vagy épp meglepő, és kétségbeejtő, hogy ez mennyire valóságos. Bár Jodi Picoult regényének eseményei fiktívek, akár a mindennapokból kiragadott dokumentumregény is lehetne. A történet karaktereinek élethelyzetére a valóságból is könnyűszerrel lehetne példát hozni, ahogy azt a szerző meg is tette, hiszen rengeteg abortuszon átesett nővel beszélt, megismerve hátterüket, okaikat, lelki vívódásaikat.

Nem könnyű téma, de ahogy Picoult regényeivel kapcsolatban már egy párszor elmondtam, szükséges.

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: Ítélet

„Jóképű idegen érkezik az álmos New England-i kisvárosba, Salem Fallsba, remélve, hogy mindent tiszta lappal kezdhet. Az egykori előkészítős leányiskolai tanárt a múltban súlyos vádak érték, amelyek megpecsételték jövőjét. Aztán egyszer csak egy nyugalmas kisvárosban találja magát, amelynek a kocsmájában mosogat, Addie Peabody irányítása alatt. Ám Salem Fallsban egy tinilányokból álló csapat tagjai sötét titkokat rejtegetnek – és Jack kiváló célpontnak tűnik, hogy megvádolják őt.

A modern boszorkányperek világában Jacknek újra bizonyítania kell az ártatlanságát egy egész város előtt, amely válaszokat vár. 
Vajon bízhatunk-e az igazságszolgáltatásban? És a nő, akit mindennél jobban szeret, vajon mindezek fényében megbízik-e még benne?”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018.06.13.

Fordította: Babits Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: Salem Falls

Oldalszám: 496

ISBN: 978-963-293-757-1

Borítóterv: Földi Andrea

Kötés: füles, kartonált

A képet Adam Bouska készítette

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

2016-ban Magyarországon is megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba, és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is képes rabul ejteni.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Már nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet is a szerzőtől, mert Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek mondanivalóban és érzelmekben, s többségben igyekszik tabu témákat feszegetni.

Most sem volt ez másképp. A cselekmény nagyon jól felépített, a szerző fokozatosan adagolja az információkat, s minél inkább megismerkedünk Jack és Addie múltjával, annál inkább növekszik bennünk a belső feszültség, ami lassan kitörni készül. Nagyon hamar beleélhetjük magunkat a főszereplők helyzetébe, bár egyiké sem irigylésre méltó. Jodi Picoult nagyszerűen ábrázolja, hogy még a mai világban sem működik teljes bizonyossággal az igazságszolgáltatás rendszere, előfordul, hogy bár ártatlan az illető, mégis az ellene szóló bizonyítékok alapján elítélik.

Jack nyolc hónapot töltött börtönben olyan bűnért, amit el sem követett. Új életet akar kezdeni, bár csöppet sem egyszerű. Végül eljut Salem Falls-ba, ahol váratlan esélyt kap az élettől és az ottani bisztró tulajdonosától. Bár nem zökkenőmentes az újrakezdés, ismeretlenül is akadnak bőven haragosai, Jack-nek elég Addie-re gondolnia, és kicsit kisüt a nap a sötét égbolton.

Mire azt mondaná az olvasó, hogy minden nehézség ellenére is kezd helyrerázódni az élete, és elkezdődhetne a letelepedése, Jack St. Bride egyik pillanatról a másikra újra a pokol felé vezető úton találja magát, bebörtönözve, nemi erőszak vádjával. A szeretett nő kételkedik, Salem Falls lakói pedig gyűlölettel gondolnak rá. Az ügyvédje eleinte nem hisz az ártatlanságában, kissé félvállról kezeli a helyzetet, később azonban megtáltosodik és hajszolja az igazságot. Ebben hű társai Selena, a barátnője, és Thomas, a fia. Miközben ők hárman a maguk útját járva próbálják kideríteni mi is történt azon a bizonyos utolsó áprilisi éjjelen, addig Addie Peabody saját szimatát követve fényt derít Jack múltjának olyan részleteire, melyek elősegíthetik a kialakult helyzet tisztázását.

A cselekmény fokozatosan felépített, a karakterek kiforrottak, az érzések kifejezésére most is nagy hangsúlyt fektetett a szerző, nagyszerűen fokozza az izgalmat és mindig rá tud tenni még egy lapáttal, és meglepetést okozni az olvasónak. Bár folyamatosan érzed olvasás közben, hogy valami mély és sötét titok is lappang a háttérben, csak az utolsó oldalon kapsz megerősítést, amitől dobsz majd egy hátast. Sokkot kapsz, és rágódsz még rajta jó ideig.

A könyv elejétől a legvégéig érezhető a feszültség, drámaiság, a bírósági tárgyalás alatt szinte a levegővételről is megfeledkeztem volna, ha nem lenne reflex, annyira lekötött, hogy az ügyész és az ügyvéd megvívja-e a csatát, és ki kerül ki győztesen. Bár komoly volt a téma, sikerült belecsempészni a párbeszédekbe, cselekményekbe némi humort, amiért nem győztem hálás lenni.

Több szereplőt is a szívembe zártam, ilyen volt Abbie és az apja Roy, akik mindketten hatalmas traumát éltek meg, és más-más módon próbálták azokat feldolgozni, Jack a maga kvíz mániájával, valamint a bírónő is a maga kis sziporkázó megjegyzéseivel.

Jordan McAfee az ügyvédek sármőre. Lehengerlő stílusa van, amivel szerintem elég hamar belophatja magát az emberek szívébe, bár kissé bicskanyitogató is tud lenni, amivel viszont kellőképp felhívja magára a figyelmet. Tetszett, hogy tényleg 100%-ig belevetette magát a munkába, és hogy hajlandó volt belátni, ha tévedett.

A könyv elég nehéz témát vet fel, hiszen a nemi erőszakról nem könnyű beszélni, és nem könnyű írni sem, ám szerintem amennyire tabu, annyira beszélni kellene róla. Sok áldozat magába folytja a tapasztalatait, nem meri elmondani, mert fél a kiközösítéstől, vagy épp az örökké sajnálkozó tekintetektől. Elveszítik az irányítást az életük felett, rettegnek, és ki tudja még mennyi mindent élnek át, mi zajlik a lelkükben, fejükben.

A regény többek között arra is rámutat, hogy nem minden fekete vagy fehér, ami igaznak tűnhet, lehet éppoly hazugság, mint a hazugságnak tűnő dolog igazság.

Mondhatnánk, hogy minden csak nézőpont kérdése, ám szerintem mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy valamilyen élethelyzetben minden ellenünk szólt, ám mégis ártatlanok voltunk. Nekem például iskolában volt olyan, hogy dolgozatírásnál első padban ültem, nekiálltam a dolgozatot írni, bejött az igazgatóhelyettes, hogy végignézze a padokat, és puskát talált a padomban. Hiába mondtam, hogy nem az enyém, nem úgy írok, nem is ott szoktam ülni, nem hitt nekem. Végül szóban lefeleltem, így bizonyítottam az ártatlanságomat, hiszen nem volt szükségem a puskára. Erre mondják, hogy a bizonyíték ellenem szólt, mégis ártatlan voltam.

Egy szónak is száz a vége, érdemes megfogadni a tanácsot, hogy ne higgyünk el mindent, merjünk kételkedni, és amíg egy picit is súg a fülünk, járjunk a dolgok után. Vigyázzunk magunkra és egymásra egyaránt.

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: A nővérem húga

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

„Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Kiadás éve: 2018. Ez a 6. változatlan utánnyomás.

Fordította: Kocsis Anikó (2006)

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: My Sister’s Keeper

Az eredeti regény 2005-ben jelent meg Amerikában és azonnal a bestseller listák élén landolt.

 A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Tudni kell, hogy most a filmet láttam előbb, és csak utána olvastam el a könyvet. Ennek egyetlen oka volt, hogy egyik alkalommal adták a tévében, én pedig ott ragadtam a képernyő előtt. Szerintem, aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy kibőgtem a lelkem.

Sose értettem, hogyan választanak szereplőket, amikor egy könyv alapján készül a film, ugyanis 90%-ban nem egyezik a szereplő kinézete a könyvbeli jellemzéssel. Persze, tökéletes szereplőt nehéz találni, de annyira nehéz hogy legalább az alapok egyezzenek? Hajszín, szemszín, magasság, vagy egyáltalán a szereplő neme vagy az alkata (gondolok itt DeSalvo bíró esetére)? Talán ez az egy dolog, ami miatt érdemes előbb megnézni a filmet. Nincs viszonyítási alap, magát a filmet értékelheted. Tetszik, nem tetszik. Míg ha először a könyvet olvasod, akaratlanul is azt figyeled, mi az, ami nem olyan, mint a könyvben.

Én most igyekszem nem összehasonlítgatni a filmet a könyvvel (bár nem mindig sikerül), magát a könyvet értékelem, de a bejegyzéshez a film képeit illesztem be, mert bár vannak eltérések, számomra tökéletesen hozták a karaktereket a színészek.

Jodi Picoult könyvei mindig az elevenembe hatolnak, mégis azt veszem észre, hogy figyelem mikor jön már a következő. Pedig utána még napokig rágódom a könyv témáján. Még nem sikerült az összes eddig magyarul megjelentet elolvasnom, de rajta van a bakancslistámon.

Jesse, Kate, Anna

Olvastam már pár Picoult regényt, de talán eddig ez volt az egyik legmegrázóbb. Sosem könnyű egy gyermek tragikus sorsáról olvasni. Ebben a történetben azonban több áldozat is van, még ha különböző módon is.

Adott Jesse, a legidősebb gyermek, akinek addig jó élete volt, míg ki nem derült húga, Kate betegsége. Onnantól a világ mintha csak Kate körül forgott volna, Jesse a háttérbe szorult, s úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy folyamatosan bajba került. Ez nem jelentette azt, hogy nem szereti a húgát, csak azt, hogy hirtelen úgy érezte, ő már nem létezik a szüleik számára.

Kate-nek akut promielocitás leukémiája van (APL), ami a vérképzőrendszerből kiinduló daganatos betegség, mely a káros sejtek felszaporodását jelenti a vérben és a csontvelőben. Fő tünetei a visszatérő fertőzések, étvágytalanság, fogyás, fáradékonyság, bőrön zúzódásszerű bevérzések. Az akut promielocitás leukémia (AML-M3) gyakran jár súlyos véralvadási zavarokkal, ami sürgősségi ellátást tehet szükségessé.

Amikor közölték az orvosok, hogy mi a baja Kate-nek, a szülei úgy érezték, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt. Jött a kétségbeesés, a düh és a „miért pont a mi gyerekünk?” kérdés, amire nincs válasz. Aztán az érzés, hogy mindenképpen meg kell menteni a gyereket. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem volt elég hatásos. Aztán az orvos ajánlotta, hogy esetleg „alkossanak” egy genetikailag tökéletesen megfelelő testvért, aki donorként szolgálhat Kate számára. Ő lett Anna.

Anna élete minden volt, csak nem átlagos. A születése pillanatában donorrá vált, s néha úgy érezte, nincs is élete. Élete első tizenhárom évét a testvérének alárendelve töltötte. Majd történt valami, ami mindent megváltoztatott. Történetünk pedig itt veszi kezdetét.

„Túl sok mindent kéne most elmagyarázni neki… Hogy a saját vérem kering a testvérem ereiben; hogy a nővérek lefognak, mielőtt megszúrnak, hogy levegyék a fehérvérsejteket, amikor csak Kate-nek kell; hogy aztán a doktor azt mondja, nem sikerült eleget levenni elsőre, még több kell. A sebhelyet is el kéne mesélnem, meg a mélyből jövő csontfájdalmat egy-egy csontvelő-levétel után, és az injekciókat előtte, hogy még több őssejtem termelődjön, és a fölöslegből a testvéremnek is jusson elég. Hogy én ugyan nem vagyok beteg, de még az is lehetek. Hogy csak azért születtem meg, hogy időnként le tudjanak csapolni Kate számára. Meséljem, hogy az a helyzet, nagy döntés előtt állok, de sajna, azt meghozzák helyettem, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze annak a véleményét, aki ezt talán a leginkább megérdemelné.”

Elgondolkodtató felvetések, mély gondolatok, érzések tömkelege várja az olvasót. Múlt és jelen egyaránt teret kap a könyvben, megismerhetjük a család mindennapjait, az örökös harcot és vívódást, a megfelelési kényszert, a mérhetetlen szeretetet és fájdalmat, ami az egész helyzettel együtt jár. Hová vezetnek a döntéseink? Mi lenne a helyes döntés egy ilyen helyzetben? Hogyan kellene reagálni az adott pillanatban?

Nagyon megkedveltem a szereplőket. Különösen Jesse karaktere fogott meg, illetve az apáé, Brian-é. Nagyon közel álltak hozzám, bár az egész családdal így voltam. Valahogy úgy éreztem, az ő fájdalmuk, kétségbeesésük, haragjuk hatványozódva jelentkezett bennem olvasás közben, csak épp azt nem tudtam, hogy kire haragudjak pontosan. A szülőkre, mert annyira csak Kate-el foglalkoztak, hogy közben nem vették észre mi játszódik le a másik két gyerekükben? Az orvostudomány mai állására, mert a való életben naponta történnek meg ilyen események, csak épp nincsenek ennyire az arcunkba tolva? Talán az univerzumra, Istenre, sorsra, amiért egyáltalán létezik ez a betegség?

Egyedül abban voltam biztos, hogy Jesse-re, Kate-re és Annára nem haragudhatok. Brian-re szintén nem, mert a két szülő közül ő volt az, aki próbált egyensúlyozni az élet okozta kulimászban, s igyekezett Annát is támogatni. Sara sem okolható mindenért, mert hát nézzen mindenki mélyen magába, s úgy mondja, hogy nem tenne meg mindent a lányáért, hogy újra egészséges legyen. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk el?

A bírósági tárgyalás minden részlete megelevenedik a szemem előtt, ahogy az a rész is, amikor Taylor Ambrose megjelenéséről írt a szerző. Ez szerencsére a filmben is így volt, szóval megkönnyebbültem, hogy nagyon sok dolgot megtartottak a könyvből. Nagyon kedveltem Taylor karakterét, örültem, hogy szerepet kapott a Fitzgerald család életében.

A könyv befejezése brutális. Nem számítottam erre. Földhöz vágott és ott is maradtam. Bár azt mondtam, nem hasonlítgatom a filmhez, de itt erősen lázadott a lelkem, hogy "de a filmben nem így volt"! Rengeteg kérdés kavargott bennem, és tudom, hogy a könyv elolvasását követően még napokig foglalkoztatni fog ez a könyv, s a téma, ami örök kérdésként jelen van mindenkinek az életében, csak épp addig nem kerül elő, amíg nem muszáj.

Ez a könyv az elejétől a végéig egy érzelmi mélyrepülés. Ha csak a happy end-et szereted, akkor ez a könyv nem neked való. A könyv végeztével ugyanis úgy érzed, kifacsartak minden lehetséges módon. Hihetetlenül felkavaró történet, aminek a végén csak az jár a fejedben, hogy nagyon igazságtalan az élet. Ugyanakkor, ha kicsit a színfalak mögé pillantasz, megtalálod most is az aktuális értékes mondanivalót, amit minden Picoult könyvben felfedezhetsz.

Mindenképpen olyanoknak ajánlom ezt a könyvet (meg a legtöbb Picoult regényt), akik elég erősek lelkileg ahhoz, hogy feldolgozzák a könyv által előidézett érzelmi hullámvölgyeket, valamint akik megértek arra, hogy elfogadják, a könyveknek sem lehet mindig boldog végkimenetele.

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: Apró csodák

„Ruth Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?

Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is -, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.

Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Megjelent: 2017.06.22.

Fordította: Babits Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: Small Great Things

Borítóterv: Laura Klynstra

Borítóképek: Thomas McShane

ISBN: 978-963-293-654-3

Kötés: kartonált, füles

Oldal: 400

Megrendelhető 20% kedvezménnyel itt:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/apro-csodak-4

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, amiből már elég sok megjelent hazánkban is szerencsére.

A könyvről:

Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek mondanivalóban és érzelmekben, ez most sincs másként. Nagyon komoly témáról írt, bár aki már olvasott tőle, annak ez nem meglepetés. A kivitelezésre most sem mondhatok rosszat, hiszen érezhető, hogy alapos kutatásokat végzett a témában, nem csak a hasára csapott és kitalált valamit, ráadásul a karakterábrázolása is megnyerő.

Egyetértek a fülszövegben olvasottakkal:

„Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.”

Ugye senkinek nem ismeretlen az a mondat, hogy „Minden ember egyenlőnek született…”? Valószínűleg erre szeretett volna a szerző a borítóval is utalni.

Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata egy, az ENSZ által elfogadott nyilatkozat, mely összefoglalja a világszervezet álláspontját a minden embert megillető alapvető jogokról. A nyilatkozatot 1948. december 10-én fogadták el, és az ENSZ közgyűlés 1950-ben hozott döntése értelmében a nyilatkozat elfogadásának napját minden évben az emberi jogok napjaként ünneplik.Az emberi jogok azok a jogok és szabadságjogok, amelyek minden embert születésüktől fogva egyenlően megilletnek. Olyan alapvető polgári és politikai jogokat foglalnak magukba, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog, a vélemény és kifejezés szabadsága, a törvény előtti egyenlőség, valamint gazdasági, szociális és kulturális jogokat, mint a kulturális életben való szabad részvétel joga, élelemhez, neveléshez és munkához való jog.A nyilatkozat egy bevezetőből és 30 cikkből áll. Ebben a 30 cikkben fogalmazza meg az emberi jogokat (az alapvető polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális jogokat), amelyek megilletnek minden embert, fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra vagy politikai meggyőződésre való tekintet nélkül.
A harminc cikk legfontosabb elemei:- jog az élethez, szabadsághoz és biztonsághoz;- jog a művelődéshez;- jog a kulturális életben való részvételhez;- jog a magántulajdonhoz;- védelem a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmód és büntetés elől;- a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága;- a vélemény és kifejezése szabadsága.

Nos, azt hiszem, a legnagyobb probléma az, hogy ezek a jogok még a mai világban sem elfogadottak mindenki számára. Mindig léteztek, s manapság is léteznek olyanok, akik jobbnak, feljebbvalóknak gondolják magukat másoknál. Ezért is történhetnek meg olyan esetek, mint amit az írónő is ábrázol a történetében.

Történetünk egy visszatekintéssel indul, amikor még Ruth kislány volt, és tanúja volt egy „csodának”. Szerettem ezt a visszaemlékezést, mert csupa pozitív hangulatot és érzést keltett, valamint megindokolta, hogy miért alakult úgy Ruth-nak és családjának élete, ahogy. Már gyermekként is egy kedves, csupa szív teremtés volt a főszereplőnk, s ez a későbbiekben sem változott.

Éveken keresztül nagyszerűen végezte a munkáját, a főnöke szerint ő az egyik legjobb nővér az osztályon, rengeteg szülésnél jelen volt, több száz gyermekről és anyáról gondoskodott már az évek során. Mindenki elégedett volt vele. Elhivatott, kedves, és hozzáértő személy. Egy napon azonban kifogást emeltek ellene a bőrszíne miatt. Felütötte a fejét a faji előítélet, ami a huszonegyedik században azért elég meghökkentő. Ruth és Marie (Ruth felettese) megdöbbenve álltak és hallgatták az apa kérését, miszerint nem akarják, hogy Ruth, vagy egy hozzá hasonló érjen a gyermekhez. A legrosszabb pedig az egészben, hogy a kórház helyt adott az apa „kérésének”, ami inkább volt utasítás, mint kérés. Vérlázító volt ezt még olvasni is. Azt megérteném, ha azért akarták volna lecserélni Ruth-t, mert rosszul végezte a munkáját, esetleg a viselkedésével lett volna bajuk, de hogy a bőrszíne miatt… Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik, mások elmondása szerint is ő a legjobb nővér az osztályon, de a szülőknek mégis a bőrszín volt a lényeg. Ruth a „csoda” megtapasztalása óta arra vágyott, hogy újra megtapasztalhassa. Ezért lett csecsemős nővér, aki évtizedeken át segített világra gyerekeket, és gondoskodott arról, hogy az anyukák és gyermekeik között kialakulhasson a kötelék, ami végigkíséri őket az életükön át. Neki ez nem csak egy munka volt, hanem hivatás. Szerette, amit csinál, hiszen részese lehetett a gyermekek első pillanatainak. Nem csak nagyszerű nővér, de csodálatos anya is volt, aki mindent megtett azért, hogy fia, Edison mindent megkapjon, amire csak szüksége lehet. A legjobb iskolákba járatta, és most megvolt az esély, hogy kitűnő tanulóként egy neves iskolában folytathassa tovább a tanulmányait. Afroamerikaiként amúgy sem volt egyszerű élete, mert a környezete akarva-akaratlanul éreztette vele, hogy ő más, mint a többiek. Mégis elérte, amit akart, s jó úton haladt afelé, hogy a gyermeke is elérje a kívánt célt. Férje katona volt, aki Afganisztánban elesett, így egyedül kellett nevelnie a gyermekét, mégsem vallott kudarcot. Aztán egyszer csak kihúzták a lába alól a talajt.

A regény olvasása közben mindvégig úgy éreztem magam, mint ha egy érzelmi hullámvasúton ülnék. Rengeteg negatív érzés is helyet kapott, dühös voltam Davis szüleire, dühös a világra, hogy ez megtörténhet. Hiába, hogy ez „csak egy könyv”, sajnos el kell ismerni, hogy ez manapság még mindig előfordulhat. Nem csak előítéletes az ember, hanem egyenesen gyűlölik azt, aki valamilyen módon más. Pedig nem a hajszín, szemszín, bőrszín határozza meg, hogy milyen emberek vagyunk, hanem az, hogy mit mondunk és teszünk.

A történetet több szemszögből is megismerhetjük, így a legtöbb résztvevőt alaposan megismerhetjük, kellő információt kapunk mindenkiről és minden cselekményről. A regény felépítése összetett és átlátható. Mindvégig fenntartja a figyelmet, érdekes és tanulságos.

Ahogy Ruth Jefferson, úgy Kennedy McQuarrie közvédő is egy pozitív karakter a történetben, a családjával együtt. Amikor először olvastam róla, megismerhettem a családi hátterét, illetve azt, hogy ő az a személy, aki szívesen megváltaná a világot, ha lehetne. Férje Micah szemészorvos, lánya Violet pedig négy éves, óvodába jár. Azt hiszem, első olvasatra a szívemhez nőttek. Azt hiszem, Micah-nak és Kennedy-nek köszönhetem, hogy nevettem is a történet olvasása közben. Néha a párbeszédeik spontán nevetést váltottak ki belőlem, mert komoly témából is tudtak viccet csinálni. Oldották a hangulatot.

Az egész történetet körüllengi egyfajta szomorúság és tehetetlenség, ugyanakkor érezni lehetett, hogy a pozitív és negatív érzelmek próbálnak kiegyensúlyozódni, s csak azt vártam, hogy merre felé billen a mérleg nyelve. Akárcsak Justitia (az igazságot megszemélyesítő római istennő) mérlege, amely a polgári jogban az igazságszolgáltatás egyensúlyát, igazságosságát fejezi ki. Vártam, hogy merre billen a mérleg nyelve, és reméltem, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a bűnös pedig méltó büntetését.

A szerző mindig nagy hangsúlyt fektet a bírósági tárgyalásos részekre a könyveiben, most sem történt másképp. Néha lélegzetvisszafojtva olvastam és vártam, hogy mit akar kihozni az ügyész vagy épp a védőügyvéd egy-egy kérdésével. Érdekes volt és mindenképpen elgondolkodtató.

Többnyire a bírósági tárgyalásos részek szoktak a kedvenceim lenni, pont azért mert lebilincselőek, ám ebben a történetben azok az események voltak a kedvenceim, amikor Kennedy és Ruth beszélgettek az élet nagy dolgairól és felidéztek sok emléket a régmúltból. Megosztották egymással a múltukat, és bizonyos szempontból a jelenüket. Ám ha a bírósági részekből kellene választanom, mindenképpen azt emelném ki, amikor Kennedy záróbeszédet tartott. Addig is szimpatizáltam vele, ám ezek után még inkább nőtt a szememben.

A könyv számomra kicsit meglepő véggel zárult, és ennek mérhetetlenül örültem. A könyv nem csak mindvégig fenntartja az olvasó figyelmét, elgondolkodtatja és érzelmi hullámvasútra ülteti, de meglepetést is képes az olvasónak okozni. A szerző a kötet végén egy jegyzetben elmeséli, hogy miként jutott eszébe ennek a történetnek a megírása, így közelebb kerülhetünk a szerzőhöz és a történethez is. Nagyon örültem ennek a jegyzetnek, ez lett a történet megkoronázása. Számomra mindenképpen vetekedik ez a kötet a Jodi Picoult legjobb könyve címért, bár mindegyik egyedi a maga nemében.

Kiknek ajánlom? 
- Azoknak az olvasónak, akik nem zárkóznak el attól a gondolattól, hogy a világban rengeteg probléma van, és néha csak nézőpontot kellene váltanunk ahhoz, hogy ezeket felismerjük, s esetlegesen változtassunk is rajtuk. 
- Olyan embereknek, akik szeretik azokat a regényeket, melyek nehéz témákat boncolgatnak, s nem skatulyázzák be őket. 
- S nem utolsó sorban minden Jodi Picoult követőnek, hiszen ez a könyv is hozta a várva várt színvonalat.

Köszönöm a kiadónak a lehetőséget!

Pontozás: 10/10*