Ebben az önismeretről szóló könyvben helyet kapott a Gordon-módszer, a családi minták, a szülői parancsok. Az emberi működés rejtélyei mindenkit érintenek.
Hasznos könyv önmagunk megértéséhez. Segít felismerni, hogy bizonyos helyzetekben miért reagálunk úgy, ahogy. Nagyon jó lélektani könyv, vagy inkább pszichológiai tanulmány.
A személyes tapasztalatairól is írt.
Elgondolkodtató volt. Betekintést nyújtott a nemek közötti pszichológiai eltérésekbe, az emberi viselkedés különböző forrásaiba, az érzések és belső programok működésébe.
Kevés olyan ember van, aki egy konfliktus során igazi elfogadó nyugalommal tudná végighallgatni a másik érveit.
Vannak nem könnyen lecserélhető szokások. Amin könnyű változtatni: a törődés gesztusai.
Meghallani és mérlegelni a másik ember igényeit hosszú tanulás eredménye. A törődés és odafigyelés a legtöbb embernél később is elsajátítható adottság.
A Gordon-modell szerint, ha nekem van bajom a másik emberrel, kerüljem el a hibáztatást és címkézést, és fogalmazzam meg, milyen érzést vált ki bennem a viselkedése, és mire lenne nekem szükségem. Ha közlésemben nem követek el technikai hibát, akkor meglepő arányban tapasztalhatok együttműködést. A Gordon-féle üzenetek kölcsönösségre épülnek.
„Az önismeret tudatos építése olyan adomány az ember életében, mellyel túlléphet az eredeti, gyerekkorban írott program korlátain: korrigálhatja hiányosságait, gyógyíthatja a sebeit, kikerülheti csapdáit.”
Hiánypótló könyvek. Azért tartom hasznosnak, mert tényleg sokat adtak, mivel – többek közt – felhívták a figyelmem olyan kommunikációs buktatókra, amikről nem is tudtam. Sokszor lényegesen eredményesebb lehet az erőszakmentes kommunikáció.
Meggyőződésem, hogy ha egy kicsit is magabiztosabbá tesz, és legalább a nézeteltérések egy részét jobban megtudom beszélni az embertársaimmal, akkor megérte elolvasni ezeket a könyveket.
Nagyon hasznosnak találtam a könyvek végén található szakirodalom-listát.
Úgy gondolom, nem minden szituációban alkalmazható az asszertív kommunikáció, de érdemes megpróbálni alkalmazni. Általában elég nehéz uralkodni az indulataink felett, és feszült helyzetben hajlamosak vagyunk olyat mondani, amit egyébként nem mondanánk. Egészen más lenne, ha olyankor azt tudnánk mondani: „Megmondom őszintén, hogy most nem tudok veled higgadtan beszélni. Mérges / zavarodott / csalódott vagyok.”
Szerintem, ha a beszélgető partner is hajlandó az együttműködő kommunikációra, akkor egy ilyen mondat jó kiindulópont lehet. Ha kifejezem, hogy milyen feszültség van bennem, mit érzek, mit élek át, akkor lehet, hogy elgondolkodik rajta. Megértheti, hogy nem vele van bajom, hanem a helyzettel, és ha megpróbálok / megpróbálunk lehiggadni, akkor jobb megoldásokat találhatunk a problémára.
Hogy milyen is az asszertíven kommunikáló ember, azt a második kötet 31. oldalán részletesen leírta a szerző. Témakörönként többször is megismételt bizonyos részeket, hogy könnyebben rögzüljön az információ, alkalmazni tudjuk az erőszakmentes kommunikációt.
Elgondolkodtató volt a „vezérfonal” az indulatok kezeléséhez.
A visszatükrözés, összefoglalás során kiderülhetnek a félreértések, tisztábban láthatjuk a helyzetet.
Ha sikerült olyan megoldást találni, ami mindkettőnknek megfelel, akkor nagyon jó. Ha nem, akkor kimondhatjuk: „Értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet!”
Véleményem szerint az asszertíven kommunikáló ember önazonos, képes az értő figyelemre, törekszik a nyer-nyer helyzetekre (kölcsönös győzelem, nem zéró összegű játék).
Ana voltam, sziasztok!
