Ana könyvajánlói - Durian Sukegawa: Édes palacsinta

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Sentaro élete kudarc minden téren: priusza van, sokat iszik és puszta emlék, hogy valaha író akart lenni. Az idő múlását már csak a cseresznyefa virágzás jelzi. Egy kis cukrászdában dolgozik, ahol dorajakit árul, egy édes vörösbab krémmel töltött palacsintát.

De aztán minden megváltozik.

Megjelenik az életében Tokue, egy idős asszony, akinek az ízületi gyulladástól eltorzultak az ujjai, és akinek zavaros a múltja. Tokue csinálja a legjobb édes vörösbab krémet, amit Sentaro életében kóstolt, és az asszony kezdi megtanítani a mesterségére, ám miközben elmélyül a barátságuk, elkerülhetetlenül nehezedik rájuk a társadalmi elvárások nyomása, és Tokue sötét titka is napvilágra kerül.

Az Édes palacsinta megindító regény a múlt terhéről és a barátság feloldozó erejéről. Durian Sukegawa gyönyörű regénye világszerte rabul ejti az olvasók szívét.”

Kiadó: Művelt Nép

Kiadás éve: 2023

Fordította: Kiss Marcell

Oldalszám: 189

ISBN: 9786156022653

Egy kicsit megtévesztő a bájos borító. Mély témákat érint: igazságtalanság, megbélyegzés, kirekesztés, túlélés, barátság, összefogás. Szóval amilyen kis terjedelmű könyv, annál több dolgot sűrített bele a szerző. A regény karakterei egyszerű emberek, akik a múltjuk terheit hordozzák. Ez egy érdekes japán történet, ami tele van sajátosan japán vonásokkal. Szívszorító, mégis reményteljes emberi történet. A szerző szépen írt a cseresznyefa-virágzásról, és az ételekről. A karakterek bemutatása viszont lehetett volna egy kicsit részletesebb.

Szentaró palacsintákat sütött egy dorajaki nevű édességhez. Az üzlet ablakára ragasztott álláshirdetés felkeltette egy idős nő figyelmét. A férfi kételkedett abban, hogy a hetvenhat éves nő, Josii Tokue bírná a nehéz fizikai munkát, ezért kijelentette, hogy nem dolgozhat ott. Tokue arca és mozgása furcsán merev volt, az ujjai meggörbültek, egy betegség miatt, amit fiatalon kapott el.

Szentaró arról ábrándozott, hogy írni fog. Nem gondolta, hogy egy sütőlap előtt tölti majd az éveket. Magányos volt és sokat ivott.

Tokue elszántsága eredményes volt. Szentaró megegyezett vele. Keményen és ügyesen dolgoztak.

„Ha nem rendesen csinálja az ember, csak az idejét vesztegeti.”

Egyre több babpaszta készítésére volt szükség. Nehezen nyíltak meg egymásnak, viszont tudtak egymással beszélni, és kapcsolat alakult ki közöttük. Az asszony úgy bátorította Szentarót, mint a gyermekét. Tisztelettel és kíváncsisággal nézett rá, és benne is felkeltette a kíváncsiságot, a férfi elkezdett tanulni tőle, és odafigyelni a dolgokra. A biztatásnak köszönhetően megmutatkoztak a benne levő értékek, nagyobb feladatokra vállalkozott.

Szentarót többnyire felbosszantotta, amikor a gyerekek csoportosan megjelentek, Tokue viszont szeretett velük beszélgetni. A vevők is kedvelték az idős nőt. Egy iskolás lány többnyire egyedül érkezett az üzlethez. Vakana volt a beceneve. Nem sietett haza, inkább náluk időzött.

Amikor a főnökasszony megtudta, hogy egy idős, beteg asszony az üzletben dolgozik, utasította Szentarót, hogy rúgja ki. A férfi hiába mondta neki, hogy Tokue már régen meggyógyult, és együtt érték el, hogy az üzlet nyereséges legyen. A Hansen-kórral (lepra) kapcsolatos előítélet erősebb volt. Korábban szinte semmit sem tudtak erről a betegségről, és aki elkapta, azt törvényekkel különítették el. Tokue évtizedekkel a gyógyulása után is elszigetelve élt. Szentaró nem küldte el, nem bánt vele máshogy, úgy viselkedett, mint korábban. Ezek után történt az, hogy visszaesett a forgalom. Bár Tokue nem tudott a Szentaró és a főnökasszony közt zajló beszélgetésekről, úgy gondolta, hogy a múltja miatt történt, ezért felmondott. Hiába kapta meg negyven éve a diagnózist, hogy nem fertőz, nem számított. A lepra elleni törvény már nem volt hatályban, de úgy tűnt, hogy az emberek hozzáállása nem változott. Szentaró még többet ivott, mint korábban.

A Tensóenben (a szanatóriumban és múzeumban) tett látogatásukkor Tokue, Szentaró és Vakana beszélgetéseiből kiderült, hogy sok mindenen mentek keresztül. Az idős asszony mesélt a kirekesztettségről, és az életről a lezárt helyen. Nagyon elszigetelten éltek, mérhetetlen szenvedéssel és gyásszal.

Több, mint egy hónappal Tokue távozása után sem nőtt az üzlet forgalma. Szentaró kevesebbet ivott, és egyre jobb tölteléket készített. Tudatosan követte Tokue módszerét. Korábban csak az érdekelte, hogy visszafizesse az adósságát, de az öregasszonynak köszönhetően kötődni kezdett az üzlethez. Megváltozott. A saját elképzelései szerint akarta vinni az üzletet. De a főnökasszonynak más tervei voltak.

A könyv végén egy különös álom adott ötletet Szentarónak.

„A tapasztalatok összessége egy élet…”

Amikor Tokue meghalt, Szentaró és Vakana könnyes gyásza nagyon megható volt.

„Csak így élhetünk, mint a költők, mondta. Ha csak a valóságot nézzük, legszívesebben meghalnánk. Csak úgy győzhetjük le az akadályokat, hogy úgy élünk, mintha már felülemelkedtünk volna rajtuk.”

Azzal, ahogy Tokue próbált mindenből valami jót kihozni, ahogy végigment a napjain, valahogy megnyugtató és reménykeltő volt. Tudta, hogy a virágok, a fák, a napsütés, a szellő, az édességek… mind szebbé teszik a világot.

Elgondolkodtató történet, ami lassan bontakozott ki. Van eldolgozatlan szál. Nincs végkifejlete. Az író a képzeletünkre bízza a dolgot. Tipikus japán történet, aminek van egy sajátos hangulata. Nem volt könnyű olvasmány, lelkileg megterhelő, mégis kár lett volna kihagyni. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a lassan kibontakozó történeteket, szeretnek elmélkedni az életről, szeretik a szép gondolatokat.

Ana könyvajánlói - Catherine Ryan Hyde: A jövő kezdete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Fülszöveg:

„A világ megváltoztatható? Igen! Van megoldás!”

„Valóban paradigmaváltás küszöbén, egy új világszemlélet kezdetén vagyunk? Mi lenne, ha a világ tényleg megváltozna? Képzeljenek el egy olyan világot, ahol a jótett már nem is olyan nagy dolog. Ahol bárki odaadhatja a drága irhakabátját egy csavargónak, egy másik meg a kocsiját egy rászorulónak. Ahol az erőszak és a gyilkosság annyira megritkul, hogy a rendőröknek alig akad dolguk. Ahol egyetlen kisfiú ötlete az egész világot megváltoztathatja…

Egy kaliforniai iskolában nem mindennapi feladatot kapnak a gyerekek új tanáruktól. Váltsák meg a világot, vagy legalábbis álljanak elő valamivel, ami jobbá tehetné azt. A diákok többsége értelmetlennek találja a feladatot, a tizenegy éves Trevor azonban nagyon is komolyan veszi, és példátlan eltökéltséggel nekilát, hogy megvalósítsa, amit eltervezett…

Elgondolása pofonegyszerű: tégy jót három emberrel, és ahelyett hogy viszonzást várnál tőlük, kérd meg őket, adják tovább másik három valakinek. A kis Trevor szerint, ha mindenki átveszi az „add tovább” elvet, akkor előbb-utóbb a Föld minden emberéhez el kell, hogy jusson a segítségnyújtás.

Miközben a regényből megtudhatjuk, hogyan működik a kisfiú ötlete a saját életében és környezetében, az író kiválóan rávilágít arra, hogy manapság mennyire inkább a saját önző érdekeinkkel vagyunk elfoglalva, pedig mindnyájunkban ott van a jóság, a segítségnyújtás lehetősége.”

A regényből film is készült nagyszerű színészekkel, „A jövő kezdete” címmel.

Kiadó: Lazi

A mű eredeti címe: Pay It Forward

Kiadás éve: 2012

Fordította: Béresi Csilla

Oldalszám: 296

ISBN: 9789632671710

Előbb a filmet láttam, és nagyon tetszett. Sajnos a könyvet nem könnyű beszerezni. Sok könyvesboltban és antikváriumban kerestem, míg végül egy antikváriumban találtam rá.

Szívfájdító és nagyon szép történet, a nyelvtani hibák ellenére is. A téma nagyon jó. A kivitelezés lehetett volna jobb is. A rövid kis fejezetek más-más ember nézőpontját mutatják be. Nem mindig egyértelmű, hogy annak, akiről az adott fejezet szól, milyen szerepe van a történetben. A tartalma mély és elgondolkodtató. Ahogy számítani lehetett rá, a könyv sokkal jobb volt, mint a film. Szerintem többet adott. Talán, ha nem tértek volna el olyan sokban a könyvtől, akkor az is erősebben visszaadta volna azt a hangulatot, azt a reményt keltő eszmét, amiről szól. A történet jól szemlélteti, hogy bárki elkezdhet egy jó dolgot, akár egészen kicsiben is. Trevor fiatal, tapasztalatlan és talán túl optimista volt, és elhatározta, hogy élhetővé, otthonossá, jobbá teszi a világot. Inspirálta az embereket. Eleinte úgy tűnt, hogy a módszer kudarcra van ítélve. Azután valami megváltozott. Végül jóval túlnőtte a kezdeti szűk környezetét.

Az egész azzal kezdődött, hogy egy tanár, Reuben St. Clair a kaliforniai Atascaderóba költözött, és az új munkahelyén társadalomismeret órán szorgalmi feladatot adott a diákoknak. A feladat az volt, hogy gondolkodjanak egy ötleten, ami megváltoztatja a világot.

„Hamar hozzászokunk a változáshoz, még ha fennen hangoztatjuk is, hogy nem így van. Különben is, mindenki örül a változásnak, ha jobbra fordulnak a dolgok. A múltra meg senki nem szeret gondolni, ha ez a múlt csúnya, a jelenben viszont minden jól megy.”

A tanár úr negyvennégy éves, fekete, háborús veterán, jó iskolákkal. Súlyosan megsebesült Vietnámban. Adott az ápolt megjelenésére.

Trevor koraérett tizenkét éves fiú, aki az alkoholista anyjával él. Ennek ellenére kedves, őszinte gyerek. Nagyon megkedvelte Mr. St. Clair-t. A fiúnak fontos volt a tanár véleménye. Az volt a terve, hogy jót tesz három emberrel, és arra kéri őket, hogy adják tovább fejenként három másiknak. Az a kilenc ember is adja tovább fejenként három másiknak, és így tovább. A Jerry nevű drogos hajléktalannal nem úgy sült el a dolog, ahogy tervezte. De nem adta fel a tervét. Azt gondolta, hogy az anyja és Mr. St. Clair tetszenek egymásnak. Biztos volt abban, hogy a tanár jól bánna az anyjával. Szerette volna összehozni őket. A harmadik, akivel a tervei alapján foglalkozni kezdett, egy idős hölgy volt, Mrs. Greenberg. Elkezdte gondozni az öregasszony kertjét. Az özvegyasszonynak Trevor egy igazi csoda volt.

„Ez a csoda rámosolygott és átitatta, ő pedig visszamosolygott rá.”

A kedves idős asszonynak tetszett a kisfiú ötlete, és tovább akarta adni a segítséget. Viszont a férje halála óta megromlott az egészsége, és hamarosan eltávozott. Akkor még nem tudhatták, hogy az asszony a halála előtt gondoskodott a segítség továbbadásáról.

Trevor nem azért tett erőfeszítéseket, hogy jó jegyet kapjon. Azt akarta, hogy sikerüljön.

„Tényleg azt szerettem volna, ha jobb lesz a világ.”

Reuben azért zárkózott el Arlene elől, mert félt, hogy a sérülései miatt visszataszítónak találja. Arlene pedig azért viselkedett ugyanúgy, mert azt gondolta, hogy Reuben butának tartja. A nő azért nyitott a férfi felé, mert magányos volt, hiányzott neki a közelség. A férfinak szinte ismerős, kellemes érzés volt, amikor a nő mérgesen jelent meg nála. Ezzel a reakcióval legalább tudott kezdeni valamit. Pedig mindketten vágytak a másikra. Reuben már szinte „berendezkedett” a magányra, és most azt vette észre, hogy kell neki a társaság. Amikor kevesebbet találkoztak, akkor szembesültek azzal, hogy mennyire szükségük van egymásra. Olyankor egyre erősebben érezték a másik hiányát, és azt, hogy mennyire jól estek azok az apró, hétköznapi gesztusok, amiket a másiktól kaptak. Reuben előbb vette észre, hogy szerelmes, mint Arlene. A korábban csendesnek és nyugodtnak hitt magánya most már zavaróvá, nyomasztóvá vált. Ebből tudta, hogy mennyire fontossá vált számára a nő.

„Adjon az idejéből vagy az együttérzéséből. Pénze sok embernek van, effélékből annál kevesebbnek.”

Trevor és Reuben nagyon jól megértették egymást. A fiú könnyen eltudta képzelni, hogy apjaként tekint Reuben-re. A férfi is atyai szeretettel tekintett a gyerekre.

Arlene és Reuben sok időt töltöttek egymással. Otthonos, jóleső melegség járta át őket, amikor együtt voltak. Egy októberi napig minden rendben volt. Akkor Trevor apja visszatért. Nem értettem Arlene viselkedését. Miért nem küldte el Ricky-t? Miért nem becsülte meg jobban a kapcsolatát Reuben-nel? Miért nem volt tekintettel Trevor igényeire?

„Akinek nincs meg a magához való esze, az újra meg újra ugyanazokat a köröket rója, és közben más eredményt vár.”

Hónapok teltek el, mire Arlene észhez tért, és kitette azt a férget. Trevor pedig arra kérte Reuben-t, hogy adjon az anyjának még egy esélyt. A férfi úgy érezte, hogy nem megy ez neki. Nehéz időszak volt ez, mindannyiuknak. Arlene esetében később jelent meg a felismerés. Csak most kezdte el igazán érezni, amit már korábban is tudott. Reuben jóval kedvesebb, figyelmesebb, és több annál, mint azok a fickók, akikkel korábban dolga volt. Most ismét rajta volt a sor, hogy közeledni kezdjen Reuben-hez. Tudta, hogy tennie kell valamit, hogy visszanyerje a férfit. Mindketten szerettek volna elmondani valamit a másiknak. A történtek miatt ez nagyon nehéz volt.

Később Trevor egy újságírótól tudta meg, hogy az ötlete mégis működik. Sőt! Mozgalommá vált.

„A legnehezebb az egészben, hogy higgyünk az emberekben. Ez az, amin korábban mindenki elbukott.”

Arlene már egy éve nem ivott. Trevor bekerült egy országos műsorba. Beindultak a dolgok. Arlene és Reuben újra közel kerültek egymáshoz.

A Vietnám-emlékhely meglátogatása nagyon megható volt. Ott és akkor talán még nagyobb jelentőséget kapott a múlt, a jelen és a jövő. Ha nem úgy történtek volna a dolgok a múltban, ahogy történtek, akkor három ember életéből is kimaradt volna egy fontos találkozás. Ha Reuben nem sérült volna meg Vietnámban, akkor talán soha sem ismerte volna meg Arlene-t és Trevor-t. Egyszerre volt szomorú és boldog pillanat. Eldöntötték, hogy mit kezdenek az érzéseikkel, és vállalták a kapcsolatukat. A félreértéseiken, bizonytalanságaikon, és félelmeiken keresztül eljutottak egymáshoz. És ez is rávilágít Trevor „add tovább” elvére. Az a legigazibb, legnagyobb segítség, amikor nehéz, amikor kockáztatsz. Szerintem mindhárman tanultak egymástól. A kapcsolatuk formálta őket. Arlene, Trevor és Reuben egy családként álltak ott. Rövid ideig végre újra boldogok voltak.

„Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, noha magam sem nagyon hiszek ebben. Kérdés, mennyi idő. Gondolom, egy örökkévalóság.”

„Igen, ez a mi világunk. Az egyetlen, amelyben részünk lehet. Amelyben átkozottul nehéz élni. Hogyne érdekelne hát minket, hogyan élünk?”

Az elbűvölő és szeretetre méltó fiú akkor is segíteni próbált, amikor halálos támadás érte. A halála utáni napon lett volna tizennégy éves. Megölték egy értelmetlen utcai verekedés során. Azonban az emléke, és az, amit kitalált, megmaradt. Reuben pedig felhívta arra az emberek figyelmét, hogy ha Trevor esete megérintette őket, akkor akár „tovább is adhatják”, amit tőle kaptak.

„Ne kérdezzék tőlem, más kiveszi-e a részét ebből az egészből, hogy továbbadja-e. A kérdés az, önök maguk hajlandók-e erre?”

Ana könyvajánlói - Vi Keeland: Tóparti kaland

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Egy örökké tartó nyár?

Amikor az életem váratlan fordulatot vesz, úgy döntök, egy időre otthagyom New Yorkot. Egy kisvárosba megyek, amelyről gyerekkoromban apám oly sokat mesélt. Laurel Lake tizenhét éve büszke tulajdonosa az Amerika Legbarátságosabb Városa címnek, és nekem most pontosan ilyen környezetre van szükségem.

Sajnos a megérkezésem egyáltalán nem ilyenre sikerül. Ugyanis „megnyertem” magamnak Fox Cassidyt. A magas és szexi szomszédot, aki köszönés helyett csak odamorog valamit. Igaz, van rá egy kis alapja… Egy összezúzott postaláda, egy betörés… De akkor is… nem kellene olyan morcosnak lennie.

Azonban ahogy telik az idő, látom, élénken figyel, amikor azt hiszi, nem veszem észre. Szemében tűz lobban fel minden egyes szócsatánk alkalmával. Csakhogy én azért vagyok Laurel Lake-ben, hogy elmeneküljek a gondjaim elől, nem pedig azért, hogy új gondokat hozzak létre.

De úgy fest, idén vonzom a bajt. Akkor miért ne érezzem jól magam egy kicsit, ha már itt töltöm a nyarat? Jó tervnek tűnik. De egyszer csak haza kell indulni.

Azt mondják, hogy ami a tónál történik, az a tónál is marad. De nem olyan könnyű mindezt hátrahagyni, amikor az, amit magad mögött hagysz… a szíved.

A New York Times, Wall Street Journal és USA Today bestsellerszerző Vi Keeland regénye a hűsítő vízpartra csábít minket, ahol egy szenvedélytől izzó kaland vár ránk.”

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2025

Fordította: Márton Andrea

Oldalszám: 352

ISBN: 978-963-6831-31-8

Könnyed nyári olvasmány. Nincs túlbonyolítva. Nehéz témákat is érint. Bemutatja az alkoholizmus, a gyász és a depresszió hatásait egy párkapcsolatra. Mindkét főszereplő személyes traumákkal küzd, komoly terheket cipel. Josie és Fox két ember, annak minden velejárójával, sebeket szereztek és hagytak maguk után. Próbálják a sebeiket meggyógyítani. Megértésre, gondoskodásra, melegségre vágynak, miközben félnek mély, tartós kötődést kialakítani. A kapcsolatuk jó példa arra, hogy milyen nehéz szoros kapcsolatban lenni valakivel úgy, hogy az egyszersmind ne lenne bonyolult is, annak minden következményével együtt. A szemszögeket folyamatosan váltja az írónő, így mindkét főszereplő érzéseit és gondolatait megismerhetjük.

Voltak nyelvtani hibák és elírások a regényben. Ettől függetlenül ez egy egyszerű és aranyos történet.

Josie egy új élethelyzetbe került, talpra esett és kedves nő. Nekitolatott az új szomszédja piros postaládájának. A férfi bár kissé mogorva, mégis segítőkész volt. A nő nem számított arra, hogy mennyire lepukkant házba készül beköltözni. Ő nem volt eléggé körültekintő és tájékozott, mégis a férfin vezette le a feszültségét. És még neki nem tetszett a fogadtatás, amiben a férfi részesítette. Szerinte Fox képtelen rendesen viselkedni. Azok után, amit ő művelt, ahogy ő viselkedett. Ez most komoly? Bezzeg a látvány nagyon tetszett neki. Fox izmos és jóképű. Korábban profi sportoló volt. Most az építőiparban dolgozik. Szabad idejében sérült fiatalokból (részben Down-szindrómásokból) álló hokicsapatot edz.

Lassan Josie is belátta, hogy Fox jobb, mint ahogy ő feltételezte. Felismerte, hogy a férfi észreveszi, ha baj van (még akkor is, ha a másik mosolyog), és ott van, próbál segíteni. Helyén van a szíve, és mindig helyesen cselekszik.

Foxnak évekkel korábban meghalt az öccse, és a menyasszonya. Ryder ittasan vezetett, és autóbalesetben halt meg egy nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt. Néhány évvel később Fox menyasszonya, Evie (aki alkoholista volt) bevett egy csomó gyógyszert, és mire megtalálták, a tóban lebegett a holtteste. Fox mindkét esetben úgy érezte, hogy többet kellett volna tennie, valahogy segítenie kellett volna. Nem jött rá, hogy nem hibáztathatja magát mások döntéseiért. Ezért lett zárkózott.

Eléggé kiszámítható a történet. Josie Laurel Lake lakóitól egyre több dolgot tudott meg az apja kamaszkoráról. És Foxnak hála egyre jobban haladt a házfelújítással. Többek közt ezért volt nagyon csúnya, hogy továbbra is szemétládának tartotta. Pedig már tudta jól, hogy Fox gondoskodó, becsületes, őszinte, nagylelkű, tisztelettudó és védelmező. A kezdetektől vonzódott a „nagy morcoshoz”. Bár voltak dolgok, amik kicsit zavartak a nővel kapcsolatban, az tetszett, hogy kimondta, amit akart, és az alapján hozta meg a döntéseit, ami boldoggá tette.

A kacsás részek nagyon aranyosak voltak. A sok pletykálkodás eléggé zavaró volt. Idegesítő lehet, ha mindenki tud mindenről, és beleavatkoznak egymás életébe. Bár ebben az esetben, ebben a kisvárosban nem volt a pletykák mögött rosszindulat.

Josie és Fox között eleinte „csak” szexuális kapcsolat volt, ami idővel egyre intimebb lett. Egymásba szerettek. Egy darabig minden csupa napfény és boldogság volt. Azután felkavarta a dolgokat a múlt, és Fox eltaszította magától a nőt. Úgy érezte, hogy nem érdemli meg Josie-t. Pedig mellette nagyon boldog volt. Ezek után az önmarcangolás, önsajnálat és nyűglődés következett. Mondjuk azt kicsit furának találtam az előzményeket tekintve, hogy amikor „különváltak”, akkor Fox az alkoholhoz nyúlt. Hiszen az nyilvánvaló volt, hogy a múltban történtek miatt ritkán iszik alkoholt, és akkor is csak keveset. Pontosan azért, mert nagyon jól tudta, hogy az alkoholfogyasztás mennyire tönkretehet életeket. Majd észhez tértek. Nagyon sokat beszélgettek mindenről, és helyrehozták a kapcsolatukat. Laurel Lake-ben valóra vált Josie tündérmeséje. Fox csodás közös életet tervezett vele.

Bár így is kellemes kis történet volt, mégis… ha az írónő kicsit aprólékosabban kidolgozta volna a részleteket, akkor még jobb regény lehetett volna belőle. Fox karaktere képes nagyon megfogni az olvasót. Josie stílusa és kedvessége pedig könnyedebbé, hangulatosabbá teszi. Megmutatják, hogy a legzárkózottabb ember is képes megnyílni, ha érzi az őszinte szeretet erejét. Tele van érzelmekkel.