Fülszöveg:
„A valóságban Delila és Olivér soha nem lehetne egy pár. Viszont itt vannak a
valóságban, és mégis párként élnek. Szembe kell nézniük a ténnyel: a „Boldogan
éltek, amíg meg nem haltak” mondatot akár komolyan is vehetik. A sors azonban
különös módon üzen nekik, és hamarosan rá kell jönniük: egy mese újraírása
kockázatokkal jár.
A
Sorok között folytatásában Olivérnek olyan hétköznapi problémákkal kell
megküzdenie, amelyekről nem is álmodott: eddig mindenki az ő alattvalója volt,
mostantól azonban neki kell alkalmazkodni másokhoz. Ami nem is olyan könnyű
feladat, ha az embernek már előre meg van írva a meséje…
Delilának
és Olivérnek közösen kell eldönteniük, mennyit hajlandóak kockáztatni az igaz
szerelemért, hogy a történetük a való világban is boldog véget érjen. Hiszen a
legnagyobb kalandok nem a tündérmesék lapjain történnek…”
Megjelenés
várható időpontja: 2016. szeptember 5.
Megjelenik
az Athenaeum kiadó gondozásában.
Fordítás
alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult és Samantha van Leer: Off the Page
Fordította:
Babits Péter
Oldalszám:
392
ISBN: 978-963-293-547-8
Eredeti színes
illusztrációk: Yvonne Gilbert
Fekete-fehér
illusztrációk: Scott M. Fischer
Műfaját tekintve ifjúsági
regény.
Köszönöm a lehetőséget az
Athenaeum kiadónak! Nagyon boldog vagyok, hogy elsők között olvashattam a történetet.
A
történet első kötetéről, a Sorok közöttről itt írtam:
Külön
örülök, hogy a második kötetre nem kellett éveket várni. :)
Mielőtt
maga a történet kerülne szóba, megjegyezném (amit már a Sorok közöttnél is),
hogy imádom a borítót és az illusztrációkat. Szerintem eszméletlenül passzolnak
a történethez, s ezekkel együtt lett kerek egész a könyv. Persze a történet
önmagában is varázslatos, de az illusztrációk felteszik az I-re a pontot.
A
történet eseményeit több szemszögből ismerhetjük meg, váltakozó nézőpontot
alkalmaztak most is a szerzőink. Tetszett, hogy Jessamyn üzenetei is
felbukkantak több helyen a könyvben. Sűrűn mosolyt csalt az arcomra egy-egy
megjegyzése. Ahogy Delila alábbi megjegyzése is, ami most kifejezetten aktuális
néhány személynek:
„Suliba járni kicsit olyan, mintha minden reggel azért kéne felkelned, hogy száz kilométeres sebességgel nekirohanj ugyanannak a téglafalnak.”
Scott M. Fischer illusztrációja |
Olivér
első napja az iskolában határozottan versenybe szállhat a legviccesebb jelenet
címért a könyvben. A kémia óra feledhetetlen jelenetein például kis híján
visítottam a nevetéstől.
Természetesen
sajnáltam a srácot, egyáltalán nem könnyű belecsöppenni egy ilyen helyzetbe
(még ha én nem is vagyok könyvszereplő, azért tudom, mit szövegelek), hisz’
újnak lenni pocsék. Úgy érzed, mindenki téged bámul – feltehetőleg azért, mert
a legtöbben tényleg bámulnak –, s esetlegesen azt várják, hogy mit fogsz
bakizni. Kérem szépen, általában bedobnak a mély vízbe, hogy meglássák, tudsz-e
úszni. Olivér még viszonylag jól vette az akadályokat, ahhoz képest, hogy három
hónapja még azt se nagyon tudta, mi az az iskola, legalábbis ilyen formában nem.
Szerettem,
hogy a történet olvastatta magát. Magával ragadó, lehengerlő, varázslatos,
vicces, olykor szomorú, fordulatokban gazdag és néha bizony elgondolkodtató. Jules
karaktere most is sziporkázott, szakadtam a nevetéstől, amikor ő is képbe
került. Határozottan főnyeremény egy ilyen legjobb barátnő. :) Mellé meg ugye
ott van még Chris és Edgar is. Hmm… Mit szépítsek, megkedveltem Edgart. Örülök,
hogy hangsúlyos szerepet kapott a karaktere és lehetősége volt kiteljesedni. A
kedvencem viszont maradt Delila és Olivér, na meg persze Jessamyn.
Szerzőpárosunk
határozottan kitett magáért, ami a karakterek jellemét, leírását illeti.
Hihetetlen, hogy mi mindent hoztak össze. Két kötet tele álmokkal, érzelmekkel,
varázslattal, reménnyel, amit az olvasó is átél, amint kezébe veszi a könyvet.
Voltak
olyan események, amelyeknek következtében elmorzsoltam néhány könnycseppet. Nem
számítottam arra, hogy ilyen irányt fognak venni a történések. Hirtelen túl
valóságosnak tűnt, én pedig nem akartam kizökkenni.
Jessamyn
egyik legmegfontolandóbb „gondolatmenete”:
„Mit tennél, ha csak egyetlen napod lenne hátra?Azokkal töltenéd, akiket szeretsz?Elutaznál a föld távoli tájaira, hogy minél több csodát láss?Nem ennél mást, csak csokit?Bocsánatot kérnél az összes vétkedért? Odaállnál azok elé, akik elé eddig nem mertél? Elmondanád a titkos szerelmednek, hogy mindig is imádtad?Miért várjuk meg a legutolsó pillanatot, amikor mindvégig ezt kellene tennünk?”
Aztán
jöttek sorozatban olyan események, amiknél úgy éreztem, nem igazság. Jodi és
Sammy alaposan feladták a leckét, felültettek minket egy végtelennek tűnő
érzelmi hullámvasútra, amiről bizony a könyv utolsó mondatáig nincs leszállás. Volt
egy olyan pillanat a könyvben, amikor úgy éreztem ne tovább. Nagyon szomorú
voltam, nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok, bár tudtam, hogy a könyv
nem lehet csupán egy édes-nyálas romantikus mese, kellenek olyan dolgok, amik a
valóságban tartanak minket, márpedig a mi valóságunkban bőven történnek rossz
dolgok, nem csak jók. Aztán eszembe jutott, hogy ez mégis csak Jodi és Sammy
története, szóval muszáj megkapnom a happy end-et.
Ezután jött egy újabb elgondolkodtató szövegrészlet
Jessamyn-tól, ami ismét rátapintott a lényegre.
„Színház az egész világ, de nemcsak azok színészek, akik színpadon játszanak. Te is az lehetsz, még ha nem szövegkönyvből dolgozol is.Te is másképp viselkedsz mások előtt. Tudod, mit szeretnek hallani a barátaid, mi teszi büszkévé a szüleidet, mivel vívhatod ki a tanárok megbecsülését – hát mindnyájuknak más arcodat mutatod.Ennyi különféle szerep között honnan tudod, ki vagy igazából?Nos, ehhez meg kell találnod azt a különleges valakit, aki előtt nem játszol. Valakit, aki nem azért figyel rád, mert kiadod magad valakinek, akinek szeretne látni – csakis önmagadért.”
Hihetetlen,
hogy ezek az apró gondolatok mennyi lényeges dologra felhívják a figyelmet. Bár
szerettem magát a történetet, a fantasztikus karaktereket, az élet pozitív és
negatív dolgaival átszőtt varázslatos mesét és a rengeteg jobbnál jobb
illusztrációt, mégis Jessamyn „gondolatai” voltak számomra a legkedvesebbek.
Na
és a végkifejlet? Hű a mindenit! Szerzőpárosunknak sikerült olyan történetet
írnia, amiből úgy érzem, sose lenne elég. Igazi léleksimogató, s bárki bármit
mond, szerintem nem csak az ifjúságot ragadja magával, minden korosztályban
megtalálja majd a neki való olvasót. Szeretem ezt a történetet, valószínűleg
örökkön örökké. :)
Pontozás:
10/10********
Kedvenc
könyvekkel kapcsolatos idézetem a történetből:
„Ily módon, amit az egyik ember kivesz a meséből, alapvetően különbözhet attól, amit más ért meg – mintha a történet képes lenne az olvasó, a hely és az időpont függvényében változni. De talán minden könyv ilyen – kicsit más minden alkalommal, amikor kinyitjuk. Ezért az igazi kérdés inkább az, hogy ki változik: a sztori vagy az olvasó?”
Olvasás
közben néha beiktattam egy kis zenehallgatást is, mert úgy gondolom, a zene és
a könyv jól megférnek egymás mellett. Segítenek kikapcsolódni, ellazulni,
megfeledkezni a valóságról pár órára.
Mivel
a történet fantasy, erős romantikus szállal, tele érzelmekkel, szomorú és
mosolyfakasztó jelenetekkel egyaránt, először lágy dallamokat hallgattam. Ilyen
volt a Celtic Thunder formációból ismert Emmett Cahill és partnere, Rebecca
Winckworth duettje, a Make you feel my love.
Egyszerűen
elvarázsol ez a dal. Oké, kicsit elfogult vagyok, mert a Celtic Thunder az
egyik nagy kedvencem (a rock, country, blues, pop mellé igen, az ír zenét is
imádom), de úgy gondolom tényleg nagyszerű dolgot hoztak össze Cahill-ék.
Arra
gondoltam, hogy a teljesség igénye nélkül megosztok veletek négy-öt előadót és
dalcímet, hátha ti is kedvet éreztek majd egy zenehallgatással egybekötött
olvasáshoz (van köztük lágyabb és zúzósabb is).
Emmett
Cahill & Rebecca Winckworth: Make you feel my love
Michael Bolton: Close to You
Ed
Sheeran: Thinking Out Loud
Lawson: Where My Love Goes
The
Calling: Wherever You Will Go
Creed: My Sacrifice
Valamint hallgattam az egyik kedvenc online rádióm
péntek reggeli adását, amiben rengeteg olyan zene megfordult, amit szeretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése