„Aki régóta jár kávéházba, a
legtávolabbi asztaloknál folyó beszélgetéseket is meghallja, sőt azt is
meglátja, amit nem is lát. Kifejlődött a kávéházi pillanatok iránti
érzékenysége, érzi a történeteket, és ha ez a személy éppenséggel író
(történetesen Maros András), fel (le) is jegyzi őket. Egész nap a kis, kerek
asztalnál ül, ihlet helyett azonban mindig mást kap – egy beszélgetés
foszlányát, a pincér és a vendég közt sorsdöntő ütközetet, egy első randevú
ügyetlenkedéseit, egy utolsó szakítás fojtó csendjét, ravasz tekintetű
üzletemberek vitáját, egykori osztálytársak gúnyolódásait, egy család
újraegyesítésének reménytelen kísérletét, magányos vendégek sértődéseit. Ha az
olvasó csak feleannyira szórakozik a történeteken, mint a szerző (miközben írta
őket), már megérte ezt a könyvet kézbe venni.”
Kiadta: Athenaeum kiadó
2015-ben.
Oldalszám: 160
ISBN: 978-963-293-511-9
Az illusztráció Helmut Kruse
nevéhez köthető. A képei tökéletesen kiegészítik az apró történeteket. :)
Köszönöm a könyvet az
Athenaeum kiadónak!
Az író bemutatkozása a
honlapján (http://www.marosandras.com):
„Maros András vagyok, író, 1971-ben születtem Budapesten. Jártam
iskolába Hollandiában, az USA-ban, Angliában, Magyarországon. Közgazdász
diplomám van. (Miért?)
Voltam címügynök,
mikrochipeket lézerrel megjelölő betanított munkás, takarító, angolnyelv-tanár,
matematikatanár, utcai hegedűs, utcai furulyás, utcai újságárus, festő-mázoló,
teniszező, teniszedző, teniszütő-húrozó, sportszertáros, kínai
bolt áruszállító sofőrje (majd üzletvezetője, majd ismét áruszállító sofőrje,
majd személyzeti igazgatója, majd tolmácsa, majd ismét áruszállító sofőrje),
aztán reklámszövegíró, kreatívigazgató.
Talán ezek miatt (is) lettem
író.
Írtam hat prózakötetet,
néhány színdarabot, forgatókönyveket. Fordítottam drámát, angolból.
Több mint 300 írásom jelent
meg irodalmi folyóiratokban, országos heti- és napilapokban. Három éven át
kétheti tárcarovatot vezettem egy országos napilapban.
Imádom a Nutellát.”
(Én is imádom a nutellát.)
Egy kis érdekesség: Maros
András szövegezte a december 17-én Dunaújvárosban bemutatásra kerülő Don
Quijote előadást, mely a Bartók Kamaraszínházban kap otthont.
Díjak, ösztöndíjak
Radnóti Színház drámaírói
ösztöndíja 2003
Móricz Zsigmond irodalmi
ösztöndíj 2004
Örkény István drámaírói
ösztöndíj 2008, 2011
Art Omi Nemzetközi Írói
Ösztöndíj, New York, USA 2005, 2011
NKA alkotói ösztöndíj 2010
H.A.L.D. alkotói ösztöndíj,
Viborg, Dánia 2014
A könyv borítója egyszerű, mégis
lényegre törő. Vonzza az ember tekintetét (szerintem). Régen határozottan a
kávézók népes táborát erősítettem, mostanában viszont már csak alkalmi kávézgató
vagyok, viszont erősen él bennem a kávéfogyasztás mellé társuló duruzsoló
párbeszédek, kacajok, szemvillanások emléke, ezért is örültem, amikor
lehetőséget kaptam a könyv elolvasására. Ha belépsz egy kávézóba, étterembe,
bisztróba (bárhová ahol kávét is szolgálnak fel), a legkülönfélébb emberekkel
találkozhatsz. Színes egyéniségek egész tárházát pillanthatod meg, s ha egy
picit odafigyelsz, olyan dolgoknak lehetsz részese, ami végül valami pluszt ad
hozzád. Persze ez nem azt jelenti, hogy kukkoljunk vagy hallgatózzunk, mert az
csúnya dolog, de érdemes odafigyelni a külvilágra.
Az apró szösszenetek, amelyek kitöltik
a könyv oldalait mind-mind másról szól, mégis van bennük közös. Voltak aranyos,
meglepő, vagy épp elég kellemetlen jelenetek.
Mint például az a rész, amikor
egy pincér megkérdezi a vendéget, hogy tetszett-e neki minden. Amikor
gyanútlanul azt feleli, hogy igen, persze, rögtön előhozakodik a facebook
oldallal, majd azzal traktálja szerencsétlen vendéget, hogy nyomjon egy „izmos”
like-ot a kávézó oldalára. Számomra ez akkora csalódás. Mikor tényleg találok
végre egy jó helyet, ahol élvezhetem a jó kávét (vagy teát, forrócsokit, sütit,
bármit…), erre a pincér/felszolgáló elkezd traktálni az ilyen dolgokkal.
Mennyivel másabban hangzott volna el, ha úgy mondja, hogy „Örülök, hogy
elégedett volt mindennel. Amennyiben úgy gondolja, a facebook-on fent van a
kávézónk, esetleg like-olhatja (hú de utálom ezt a szót), és ezáltal értesülhet
az újdonságainkról.” Nem barátságosabb?
Aztán ott vannak azok a nagyon
hangzatos kávéfajták, amikről évekig azt se tudtam, hogy melyik mit tartalmaz.
Én ittam a saját kis feketémet 3 cukorral, vagy néha még pici tejjel, a többiek
meg kérték a Cappuccino, Caffè macchiato, Latte macchiato, Frappuccino,
stb. hangzatos nevű kávéjukat. Aztán egyszer kipróbáltam a fentebb
említetteket, és azóta, ha kávézóba megyek, néha elcsábulok és egy Latte
macchiato-t rendelek. Amúgy szerintem egyáltalán nem ciki, ha nem tudod, melyik
mit takar. Honnan is tudhatnád? Nem vagy ott, amikor készítik, és suliban sem
tanították, hogy hányféle kávéfajtát lehet fogyasztani. A márkájukról meg már
ne is beszéljünk.
Maros András a 97. oldalon
olyan jelenetet örökített meg, ami jócskán megosztja az emberek véleményét.
„Egy fiatal nő a kisbabáját
szoptatja. A teljes személyzet – felszolgálók, pultosok, mosogatók: mind férfi –
felsorakozik a pult előtt; pislogás nélkül, megigézve merednek a kisbabafej
mögül elő-elővillanó kerek mellre, miközben felháborodva morognak, teljes
egyetértésben, mennyire nem illő efféléket csinálni nyilvános helyen.”
Én személy szerint egyáltalán
nem tartom szégyenletesnek, ha egy anya megeteti a gyermekét, főleg ha erre
kijelölt tiszta helyiség nincs az amúgy korrekt kávézóban, étteremben. A fent
említett férfiak pedig képmutatók és irigyek, nagy valószínűséggel szívesen
lettek volna a csöppség helyében, különben nem bámulták volna pislogás nélkül a
teljesen természetes etetést.
A 121. oldalon említett
jeleneten nagyot kacagtam. Szerintem a fiatalember egy üveg vodkát kért volna,
ha nekem kellett volna elmagyaráznia azt, amit nem értettem (térgeometria).
Ha az ember nekiáll, egy „harapásra”
végez ezzel a könyvvel, mégis nagy valószínűséggel mosolyogva teszi le.
Életszerű jeleneteket kap, amik megdöbbentik, vagy épp megmosolyogtatják. Nincs
túlírva, egyszerű és rövid szövegezés, mégis olyan, mint ha ott lennénk. Most
kicsit visszavágyok a törzshelyemre, ahol történt szintén néhány humoros
jelenet.
Ez a könyv azért jó, mert
felidézi az emberi agy legeldugottabb zugában megbújó apró emlékmorzsákat, amik
szintén mosolyt csalnak az olvasó arcára. Teljesen mindegy, hogy kávézó vagy
étterem (ahol szintén szolgálnak fel kávét), a lényeg a pillanatban rejlik,
ott, és akkor, amit elénk idéz az író. Személy szerint én köszönöm Maros
Andrásnak ezt a „szösszenetet”, ma biztosan mosolyogva térek nyugovóra.
 |
| Hamarosan aktuális :) |
Pontozás: 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése