A. O. Esther: Megbocsátás (Összetört Glóriák 6.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Elijah és társai a Halál Angyalának börtönébe kerülnek, ahol Azrael könyörtelen kínzással akarja rávenni őket, hogy fogadják el őt vezérüknek. 
Sophiel, Gabriel, Ramodiel, Muriel, Machiel és a két viking király eközben rettegve várják a naplementét, hisz tudják, ahogy a véres korong alábukik, a déróriások elevenen felfalják őket. Mi mást tehetnének, mint hogy imádkoznak? Az egész tömeg egyszerre ismétli Gabriel arkangyal szavait, és csodák csodájára a segítség nem marad el: Valkűrök mentik meg az embereket és az angyalokat. Ezután azt is elárulják, hol rejtőznek a maradék kristálykoponyák, melyek segítségével az angyalok kiszabadíthatják társaikat. A koponyákat a leghátborzongatóbb helyeken őrzik, kígyókkal, medvékkel, sárkánnyal kell megküzdeniük értük. Megannyi lélekvesztő út, megannyi veszély leselkedik rájuk, miközben csendben szárnyait bontogatja a szerelem. 

Eközben Elijah csak nem hajt fejet Azrael előtt, így az cselhez folyamodik. Tudja jól, csakis egy módon törheti meg a vezért, ha Sophielt használja fel ellene. Miközben a féltékenység, a gyűlölet és a békétlenség tetőfokára hág a régen testvérként élő angyalok között, Arshamon démoni serege is rájuk támad a túlvilági kincsek reményében. A démonokkal szemben egyetlen esélyük marad, ha összefognak. Vajon képesek lesznek rá, hogy vállvetve harcoljanak? 

Van-e olyan bűn, ami nem megbocsátható? Van-e olyan seb, amit soha nem gyógyít be a szerelem? Vajon eltörölhető-e a föld színéről a gonosz?”

  

Harald Tryggvason

 Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-12-0525-1

A borítón nem más látható, mint a norvégok királya, Harald. Egy halvány, csibészes mosolyt elviseltem volna azért, tekintve az előző kötetben való megismerkedését Machiellel. Ám így sem rossz, ha azok a szemek beszélni tudnának… olyan, mint ha épp Mizarielt akarná szemmel megölni. 

A könyv egy Ősi norvég verssel indít, ami a tanulásról szól. Határozottan tetszik.

„Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

(Ősi norvég vers: Tanulj!)”

A könyv maga 448 számozott oldalból áll, ám ebből a történet a 443. oldalon befejeződik. A többi kötettől eltérően ebben nem található az előzőekből összefoglaló, a norvég vers után rögtön a történettel indít, majd azt követi a tartalom és a már megszokott „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyszínekről”. Az utolsó oldalon pedig a köszönetnyilvánítás kapott helyet.

Már annyira hozzászoktam Vág Bernadett ajánlóihoz, hogy rendesen éreztem a hiányát. Furcsa volt, hogy rögtön a történettel indít a könyv. Látjátok, mit tesz a megszokás?

Mielőtt magáról a történetről kezdenék el írni, szeretném kiemelni, hogy mennyire jó volt ezt is igényes köntösben és kivitelezésben olvasni. Nem volt minőségi romlás, és ugyanolyan igényes volt a munka, mint az előzőeknél.

Most pedig a történetről:

A könyv eleje, ahogy azt már megszokhattuk, ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Azraelék megtámadták Birca szigetét, és hatalmuk alá kerítették az angyalokat, vikingeket, norvégokat. Hatalmas túlerővel rendelkeztek, mert a déróriásokat nem tudják legyőzni az aranyszarvasok agancsából készített por nélkül, amit a törpék kihalása miatt nem tudtak elkészíteni. Elijah, Bardo, Ariel és Uriel láncra verve térdelt Azrael előtt, aki a sárga kristálykoponyát szorongatta, míg a többiek egy sarokba tömörülve az emberekkel várták a következő lépést.

Nagyon tetszett, hogy amikor Azrael magához hívatta Sophielt, a lány megvédte magát Mizariellel szemben. Az a nő már nagyon a bögyömben volt. A szőke angyallány azonban mindenkinek meglepetéssel szolgált, amikor a földre küldte Mizarielt. Nagyon aggódtam Elijah miatt, mert a tengernyi kínzáson kívül még azt is el kellett viselnie, hogy tehetetlenül nézte végig ahogy Azrael Sophiel torkának esett. Ám Harald még időben magával vitte Sophielt, így megúszta ép bőrrel.

Amikor Azraelék elvonultak a négy vasra vert angyallal Birca szigetéről, a többiek nem estek pánikba a déróriások láttán, hanem Gabriel irányításával imádkozni kezdtek. 

Látszott az összefogás, mert a hitetlenek is követték őket, miután királyaik (Erik a vikingeké, és Harald a norvégoké) Gabriellel egyszerre mondták az imát. Imádtam a határozottságukat.

A valkűrök megjelenésénél viszont vigyorogva olvastam tovább. Ramodiel hozta a formáját. :D

„Az óriások megtorpantak. Az erdőből páncélos harcosok rontottak rájuk. Hatalmas, ezüstszínű lovakon ültek, amelyek patája nyomán lángra kapott a föveny. Szivárványszínű fény ragyogta be őket, ami úgy hullámzott utánuk, akárcsak a sarki fény az északi égbolt sötétjén.

- A valkűrök? – Erik hitetlenkedve nézett Ramodielre, mire az ifjú angyal elvigyorodott.

- Őrült dögösek… Igaz?”

A Valkűrök jellemzése után Erik is hozta a formáját. Imádom, ahogy ezek ketten még a legijesztőbb pillanatokban is képesek viccet csinálni a helyzetből. Akárcsak Bardo. :) Jó volt a tanítójuk. :D

„Mindannyian keleti császárnők voltak egykor, küllemük ázsiai nők benyomását keltette. Termetük apró, a szemük mandulavágású, a hajuk dús és fekete. Az arcuk kerek, a szájuk csöppnyi, a bőrük elefántcsont színű. A homlokukon és a páncél alól kivillanó karjukon csillogó tetoválás látszott.

- Elájulok… - nyögött fel Erik. – Ha ők visznek el a halálom után, akár le is szúrhattok…

Ramodiel felröhögött.

- Vigyázz, mert meghallják!”

Az összecsapás után a valkűrök, vezetőjükkel Misttel az élen Gabrielhez siettek. Eszternek köszönhetően betekintést nyerhet mindenki egy picit a skandináv mitológiába.

Mivel kíváncsi voltam én is több mindenre a mitológiával kapcsolatban, most jöjjön egy kis érdekesség. A skandináv mitológiában a valkűrök Odin lányai és egyben akaratának végrehajtói. Ők döntik el, hogy egy csatában ki haljon meg, illetve van, hogy üzenetet is hordoznak. Az Északi fény útján lovagolnak a csatába, s onnan vissza a Valhallába. A bátor, hősi halált halt vitézeket magukkal viszik, és étellel, itallal kínálják őket, s belőlük lesznek a későbbiekben az einherjarok.

Ebben a kötetben az alábbi nevekkel találkozhatunk:

Mist (ködös), Hild (csata), Hlökk (csatazaj), Thrúdr (erő), Herfjötur (a had béklyója), Randgríd, Geyr, Göll, Skögul.

Érdekes fejlemény volt, hogy a valkűrök hallották a többiek gondolatait. Ezzel nem kis meglepetést okoztak Gabrielnek és társainak.

A 31-32. oldalon Ramodiel viselkedése erőteljesen emlékeztetett Bardo állandóan poénkodó és csajozós stílusára. Komolyan. Még ekkorát nem nevettem a kölyök megjegyzésein, mint most.

Ruchiel a szél angyala igyekezett mindent megtenni, hogy Elijah és társai ép bőrrel megússzák az Azrael várában történő raboskodást. Persze mindezt úgy, hogy a tébolyult, hibbant némber Mizariel tudomására ne jusson. Egyet kell értenem Bardoval, Ruchiel olyan, mint Ramodiel, csak hivatalosan az ellenkező oldalon áll. Nála mindvégig éreztem, hogy nem való Mizarielék "bandájába", sokkal inkább Arielékébe. 

Amíg a négy angyal Azrael várának börtönében raboskodott, a többiek a valkűrök vendégszeretetét élvezték, és megtudhatták a tükrük segítségével, hogy mit is kell tenniük ahhoz, hogy megmenthessék a barátaikat. Imádtam, hogy Ramodiel végre felnőttként, mi több nagy és okos bátyóként viselkedett, és vigasztalta, pátyolgatta Sophielt. Persze azért a nőzésre is volt ideje a lökött kölöknek.

Ahogy az egyik valkűr megmutatta Sophielnek Elijah-t, az valami lehengerlő volt. Tudtak egymással beszélni, miközben ébren voltak.

Machiel és Harald annyira egy pár volt már az előző kötetben is, most pedig még ennél is jobb közöttük az összhang. Az ember lelke kivirul, ha róluk olvas. Nevezzetek elfogultnak, de ők a kedvenceim. Persze az angyalokat és Eriket is szeretem, de Machiel szertelensége, Harald óvó-védő ösztöne mindent vitt.

Őszintén szólva többször kellett szünetet tartanom olvasás közben, mert könnybe lábadt szemmel olvastam, ahogy Machiel álmában mindent meglátott, ami Ariellel és a többiekkel történt. Iszonyat volt belegondolni, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmenniük, és még korántsem volt vége a megpróbáltatásoknak. Sophielre kicsit haragudtam. Miért nem tud egyszer hallgatni a többiekre? Elijah is, Ariel is, Gabriel is, mindenki megmondta, hogy maradjon ki az egészből, erre mit csinál?

 

Gabriel és Muriel évődése miközben mentek a hegyekbe, sokszor mosolyt csalt az arcomra. Imádom a párosukat. Lehet őket nem imádni? Gabriel önmarcangolása viszont kicsit aggasztott. Már a valkűrök is megmondták, hogy ne ostorozza magát, erre mit csinált? Naná hogy azt. Még jó, hogy voltak, akik figyelmeztették, hogy ne tegye. Muriel pedig többnyire jókedvre derítette, szóval nem reménytelen az angyalunk.

„- Bírod? –nézett hátra Gabriel.

- Még jó… - kacsintott rá a lány.

A férfi elmosolyodott.

- Szeretem, hogy ilyen belevaló vagy! – dünnyögte szinte magának, mire kuncogást hallott maga mögül.

- Hallottam.

- Végül is, neked mondtam.”

Muriel legalább annyira tud szót fogadni Gabrieléknek, mint Sophiel vagy Machiel. :D Komolyan. Szegény férfiakat már kezdem sajnálni. Bárki bármit mond, ezek hárman már csak azért is a szöges ellentettjét csinálják.

Ramodiel és Sophiel ahogy közeledtek a kígyók felé, egyre borúsabban látták a dolgokat, így miután beesteledett és tüzet raktak, iszogattak kicsit. A barátaikra, testvéreikre gondoltak, és elszántan gondoltak az elkövetkezendő időszakra. Ramodiel azt hiszem bármilyen bohókás is volt, akárcsak Bardo, komolyan a szívén viselte mindannyiuk sorsát, ami mélyen a szívemig hatolt. Ő volt az egyik kedvenc karakterem már a legelején is, és nagyon örülök, hogy bebizonyította, hogy jók a megérzéseim.

„Az ifjú angyal feltápászkodott, és kinyújtóztatta a végtagjait.

- Mondtam már, hogy utálom a szörnyeket? – ásított közben.

- Nem. Én is utálom őket.

- De azért kivágjuk a kígyó fogát?

Sophiel elnevette magát.

- Mit akarsz a fogával?

- Bardonak akarom adni. Imádni fogja – mosolyodott el Ramodiel.

- Jó, vágjuk ki! – bólintott rá a lány. – Van valami terved talán?

- Több is.

- Jók?

- Hát, majd menet közben kiderül. Gyere, induljunk!”

Az egész kaland során Ramodiel viselkedése erősen hajazott Bardoéra. Hirtelen arra gondoltam, Bardo milyen büszke lett volna rá, ha velük lehetett volna. Ha lehet ilyet írni/mondani, Ramodiel ettől lett számomra még nagyobb kedvenc.

Szépen lassan, mindenki igyekezett teljesíteni a küldetését, ám mindegyik csapatnak voltak nem várt nehézségek is az útjukban, amin végül átverekedték magukat.

Machiel és Harald kettőse tarolt. Machiel édes bája végül meggyőzte Harald katonáit is, hogy életük árán is védeniük kell a királynéjukat. Imádtam ezt a jelenetet. Ahogy együtt harcoltak, és az egyik katona büszkén megdicsérte Machielt, azért hogy milyen ügyes volt.

 

Azrael várában, amikor odaért Sophiel és Ramodiel, a szívem facsarodott össze. Minél előrébb járt a történet, annál sűrűbben kezdett a könnyem potyogni. Utáltam Azraelt, amiért olyanná vált, amilyen lett végül. Hiába tudtam, hogy a kristálykoponyák miatt történt főleg, ez nem változtatott az érzéseimen. Iszonyatosan sajnáltam Elijaht, és közben Sophielre is haragudtam, mert nem kellett volna odamennie. Azonban bármennyire is fújtam a lányra, mélységesen sajnáltam is a történteket. 

Reméltem, hogy innen még van visszaút. S lett. A 387. oldalon végre valahára megtört a jég. Mondjuk, van érzékük az időzítéshez. :D Arshamonék döngetik a kapukat, sőt már be is törtek a várba, ezek ketten meg egymásba gabalyodtak. :D

Haraldnak hatalmas taps és örömmámor, ügyes a királyunk, imádjuk is nagyon. Mizariel végre nem rontja ott a levegőt. Machielről igazán példát kellene vennünk, mert a helyébe gondolva magam, én nagyon nem tudtam volna megbocsájtani annak a habzó szájú, elmebeteg kígyónak. 

Nagyban örültem, hogy végre Sophiel is észhez tért és minden visszatér a régi kerékvágásba, erre mi történik? Már megint találgat. Komolyan mondom, Elijah mellett már én is agybajt kapok. Nem tudtam, hogy a bátorsága miatt fejet hajtsak, vagy a vakmerő és hirtelen elhatározása miatt agybajt kapjak. Oké, a végkifejlet miatt nem kaptam idegbajt, de rezgett a léc.

Aztán még a végén újabb meglepetés várta a csapatot, Ramodiel, Machiel és Sophiel pedig majdnem otthagyta a fogát… ismét. Úgy látom, tényleg rájuk kell a legtöbbet figyelni. :)

A történet utolsó két oldalán pedig már megállíthatatlanul záporoztak a könnyeim. Eszter! Ezt mesterien csináltad. A szívem megtelt szeretettel, és végre úgy éreztem, bármi jöhet (na jó azért nem minden), most már révbe érnek a barátaink. 

Összefoglalva: számomra a történet most kicsit sírósra sikerült, viszont izgalmas volt, magával ragadó, és nagyon érzelmes. Kedvencem Harald, Machiel, Ramodiel és Bardo. A többieket is szerettem, de ők négyen számomra etalonok. 

Pontozás: 10/10******