A. O. Esther: Gombnyomásra 2.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Mia és Russel a megalopolisz egy távoli szegletében, Talbot házában raboskodva a szökésüket tervezik, ám minden rezdülésüket a ház intelligens számítógépe, Veronica figyeli. Elég egy rossz lépés, és a csuklójukon villogó bilincsen keresztül megbüntetik őket. 
Liam és Dylan a cellájukban üldögélve várják a pillanatot, hogy a többi halálraítélttel együtt száműzzék őket a dzsungelbe, amikor megtudják, a mutánsokat előre beetették a kapu előtt, hogy senki ne élje túl a kivégzést. A két, mindenre elszánt vadásznak azonban sajátos terve van a szabadulásra… 
A Hobbs-birtok feketébe öltözik, miután a fényújságban levetítik a kintieknek a 268-as kapunál történt mészárlást. Stella valósággal belerokkan a gyászba, amikor Hobbs dokiék hírt kapnak Russelékről. A lány végső kétségbeesésében Ryannel Manipurába utazik, hogy segítsen a bátyjának és Miának a szökésben, ám nem sejti, hogy ezáltal az ő élete is veszélybe kerül. 

Doktor Cohen sem tud békében nyugodni: ismét Miához fordul, és arra kéri, segítsen megtalálni a mágikus követ, amelyet egy legendás, sumér királynő titka rejt, és amely megoldást jelenthet a Manipurában kialakult önkényuralom megdöntésére.

De vajon sikerül-e Miának és Russelnek elmenekülnie Manipurából? Hogyan élik túl a vadászok a kivégzést? Létezik-e olyan seb, amelyet nem gyógyít be az idő sem és valósággá válhat-e egy égben köttetett szerelem?”

Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-12-1166-5

Oldalszám: 494. (+2)

A kötet egy számomra nagyon sokat jelentő Goethe idézettel indít, ezzel megadva az alaphangulatot.

Ezt követi maga a történet, majd a tartalom és az utolsó oldalon Eszter üzenete az olvasóknak. :)

Az előző kötet úgy ért véget, hogy Russelt és Miát betuszkolták Clark kapitány terepjárójának hátsó ülésére, és elindultak Talbot ezredes házához, míg Liam, Dylan és Amanda útban volt a kivégzésükre.

Mia és Russel Talbot házában fogolyként éltek, és nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezték. Eközben Liamék egy üvegcellában várták, hogy kilökjék őket a mutánsok közé. Valahogy egyik sem túl jó kilátás. Ugye?

Aztán Liam, Dylan, és Amanda (Dylan hatására) szerencsésen elkerülte a mutánsok vérengzését, és hazafelé vették az irányt. Igaz, Amandát félúton otthagyták, mert egy magából kikelő hisztérika lett, amiért én minimum két nagy pofonnal jutalmaztam volna, de ki tudja… fogunk még vele találkozni, az az érzésem.

Eközben persze Russel sem tétlenkedett (imádom a srácot) a Talbot házban, Veronikát kiiktatva, Emmát pedig beszervezve tervezték a szökést Miával. Emma az előző kötetben is szórakoztató jelenség volt, ezért is örülök annyira, hogy ebben a kötetben is szerepet kapott.

A Stellával történtek kiakasztottak. :( Beigazolódott a megérzésem, miszerint Ryan egy undorító, mocskos, hazug patkány. Rengetegszer hall az ember ilyet hol a tévéből, hol rádióból, de ehhez nem lehet hozzászokni. Megrázó, döbbenetes, és vérlázító. Körülbelül tízféle kivégzési forma jutott az eszembe, amit kipróbálnék Ryan-en. Lincs hangulat uralkodott ennél a résznél rajtam. A szívem szakadt meg Stella miatt, reméltem, hogy Liam és Dylan mielőbb kideríti, hogy mi van vele, mielőtt késő lenne. 

Mia és Russel a szomszédjaiknál töltött házibulin nem mulattak valami túl jól, és Russel kis híján megnyúzta élve a szomszédot, aki mellesleg meg is érdemelte volna már akkor. Határozottan az a véleményem, hogy a Manipurában élő férfiak 90% patkány.

Amikor Stella és Dylan arról beszélgettek, hogy mi történt a lánnyal, potyogni kezdtek a könnyeim. Annyi keserűség, fájdalom, önmarcangolás volt szegényben, olvasni is szörnyű volt. Ugyanakkor ott volt a férfi, aki mindvégig nyugtatgatta Stellát, miközben ő gondolatban ízekre szedte az a mocsok kis görényt (Ryan-t).

Dylan úgy döntött, hogy elviszi a nagymamájához Stellát, ám úgy adódott, hogy Liam és Mason is velük tartott. Imádtam az úton lévő párbeszédet, úgyhogy idézek belőle egy kis kedvcsinálónak.

„- Honnan tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Liam a sor végéről.

- A fák helyzetéből.

- Fúú – röhögött fel Mason. – És ha benézed valamelyiket?

- Akkor ma a gödör mélyén alszunk… De ne parázzatok, mindjárt ott vagyunk!

- Ja, Dylan, már fél órával ezelőtt is azt mondtad, hogy tíz percre van innen a ház.

- Normál tempóval.

Stella tornacipője váratlanul beleakadt egy korhadt gyökérbe, és elbotlott, de Dylan nem engedte, hogy elessen. Az elvétett lépés nyomán újabb gödör tárult fel előttük, a korábbihoz hasonló, gyilkos karókkal megtűzdelve. A lány levegőért kapkodott az ijedtségtől, de Liam is megdermedt.

- Te Dylan – hümmögött Mason a félhomályban. – Mondd, ilyen szar úton hogy jön ki a nagyihoz az ügyelet?

Mindannyian felröhögtek.

- Mindjárt ott vagyunk. Légyszi, bírjátok ki, és ne zuhanjatok el, rendben?

- Nem tudom. Én még megfontolom – dörmögte Mason a sor végéről. – Olyan izgi ez a sok gödör…

Lassan véget ért a gyilkos ösvény, és a kis csapat fellélegezve lépett a vadregényes romantikával megáldott kertbe. Ameddig csak a szem ellátott, hatalmas angyalszobrok álltak a lágyan ringó virágok között, s a hold fényében úgy tűnt, mintha nem is kőből, hanem égi fényből volnának…”

  

Imádtam az Angyaldombot, Ria mamát, a házát, mindent, ami körülvette. Eszméletlen aranyos volt a nagyi. Főleg ahogy rögtön az elején ugratta Masont. :D Láttam magam előtt a döbbent arcot. Hogy tudjátok, miről beszélek, idézem:

„- Isten hozott benneteket! – mondta kedvesen, majd megölelte Dylant. – De örülök, hogy eljöttetek! Jól állnak neked az évek, édesem! – csókolta meg az unokája arcát. – De mitől vagy ilyen véres? Mi ez a seb a fejeden?

- Hosszú történet – sóhajtott fel Dylan. – Nagyi, ők itt a barátaim – mutatott a többiek felé, mire a nagyanyja elmosolyodott.

- Tudom, gyermekem, tudom… - azzal eléjük állt, és alaposan szemügyre vette őket. – Te vagy Mason, az aranyhajú, nagyszájú vadóc, aki rémes pálinkákat főz a fiammal.

Mason elvigyorodott.

- Bob bácsi pálinkája első osztályú. Valakivel össze tetszik keverni!

- A múltkor kiöntöttem belőle egy keveset a kertben, és kipusztultak tőle a gazok – kacsintott rá a nagyi.

Mason elnevette magát.

- Dylan mondta, hogy kegyed afféle pajkos kis boszorkány. Már látom miért.

- Ria vagyok! – nyújtott kezet a fehér hajú nő -, ennek a hosszú hajú szépfiúnak a nagyanyja. Hívjatok Ria mamának. De tegeződjünk, rendben? Talán még nem vagyok annyira öreg. Igaz Dylan?

- Igaz.

- Mondd csak meg nekik, hány éves vagyok!

Dylan megrázta a fejét.

- Nagyi, ne szívasd őket! Így is beparáztak a szobraidtól! Amúgy harminchárom.

Mason szeme elkerekedett, mire Ria mama felkacagott.

- Imádom ezt a pillantást! Persze valójában nem harminchárom vagyok, de annyinak érzem magam. – Nyilván te vagy Liam – nézett közben az unokája mellett ácsorgó férfi kék szemébe. – Ugyanolyan vonzó vagy, mint a gyönyörű édesanyád… De a szívedben lobogó szenvedély az apádé. Boldog lehet az a lány, akibe szerelmes vagy.

Aztán választ sem várva Stellához lépett. – Ó Istenem, te pedig Liam és Russel kishúga vagy!

- Igen – felelte a lány. – Stellának hívnak.

- Olyan is vagy, kincsem, akár egy fényes csillag! Nem, inkább, mint egy igazi, földre szállt angyalka! Nem is mondták azok a pernahajderek, hogy ennyire bájos nővé értél!”

Imádtam Ria mamát. A szavai balzsamként hatottak Stella lelkére, és úgy vettem észre, hogy a lány valamelyest megnyugodott. Mint akit kicseréltek. Ámulva hallgatta Ria mama történeteit, imádta a kártya jóslást, egészen addig, amíg a mocsok görény nem került a képbe. 

Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy az újszerű mutánsok eljutottak Ria mama csodás házáig, így tovább kellett állniuk. Imádtam azt a helyet. A tavat, az Angyaldombot, ahol a sírokon túl megtalálható volt többek között Gabriel angyal szobra is. Szívmelengető érzések keltek szárnyra bennem, mert újra az Összetört Glóriák sorozatra emlékeztetett. Nagyon tetszik, hogy van a két történet között némi párhuzam.

Na és ott van Max. Szerelem első olvasásra. Nem csodálom, hogy Stella őt akarta, miután találkozott vele. Volt benne valami különleges. Öntörvényű volt, ugyanakkor vicces és ragaszkodó. Ki ne szeretné?

Lassan a könyv vége felé közeledtem, és hol nevettem, hol sírtam a történtek miatt. A gyűlölt személyek listája bővült Pammel. A szemét ribizli… Képes volt Stella lelkébe taposni csak azért, mert Dylan-nek nem ő kell, hanem Liam húga. Hihetetlen milyen ostoba liba. Na jó, ez ha belegondolunk elég életszagú. Én is ismerek ilyen féltékeny, agyhalott szukát, aki csak azért belegázol a másik lelkébe, mert nem kell az adott férfinek.

Ebben a kötetben tetőfokára hágott az agresszív faktor, rengeteg vérengzés, hátborzongató rész tarkította a történetet. Ám a romantikus szálak tompították ezek élét, és kiegyensúlyozott történetet kaptunk.

Örültem dr. Cohennek, imádtam a Mennyországgal, Istennel, az angyalokkal és úgy nagy átlagban a túlvilággal kapcsolatos dolgokat. 

Emily

Rajongtam Mia húgáért Emily-ért, és iszonyatosan sajnáltam azért, ahogy vele is úgy elbánt az a szemét Milton szenátor. Végül azonban az a szemétláda is megkapta a méltó büntetését.

Emily pedig jó helyre került, bár a gondok csöppet sem kerülték el őket sem. Stella és Dylan kapcsolata remélem már csak felfelé ívelhet, ahogy Miának és Liam-nek is ezt kívánom.

Hozzáteszem, az a jelenet, ahogy Stella fest, és megjelenik Dylan, fantasztikusan sikerült. Magam előtt láttam a lány sugárzó arcát, Dylan mosolyát, a nagy ölelést és a forró csókot ahogy köszöntötték egymást. :) Ráadásul Dylan őszinte csodálattal nézte, hogy Stella milyen ügyes, ami a festést illeti. 

Egy sziklás, tengerpartos képet festett, amin csak úgy ragyogott a nap. És Stella életében Dylan volt a nap. 

Nagyon megszerettem a karaktereket, mert nem tökéletesek. Nevess nyugodtan kedves olvasó, de már untam a rengeteg tökéletes karaktert a tucatkönyvekben, ám Eszter szereplői életszerűek, még ha maga a történet varázslatos, fantázia alkotta csoda is. Van jó és rossz, harc, félelem, halál, ugyanakkor szerelem, boldogság és minden mit csak szerethetünk egy könyvben. Izgalmas, magával ragadó, és alig várom a harmadik kötetet.

Tévesztések a történetben:

A 215. oldalon volt egy elírás, ami miatt néztem egy nagyot. Dylan és Stella beszélgetett, a következő percben meg már Mia neve szerepelt Stelláé helyett.

A 466. oldalon pedig Mia neve helyett szerepelt Stelláé.

Pontozás: 10/10 

A. O. Esther: Gombnyomásra 1.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„A 19 éves Mia Milton élete fenekestül felfordul, amikor álmában megjelenik dr. Cohen, a halott tudós szelleme, és arra kéri, segítsen befejezni a munkáját, amely egy gombnyomásra megváltoztatja majd a világot… 
2222-ben járunk, Manipura városában. A Föld igencsak megváltozott. A húsz évvel korábbi Dimenzióváltás óta ugyanis látják az emberek egymás auráját, így nem titok többé, ki milyen ember… A „jók” megalopoliszokba gyűlnek és energiafalakkal veszik körül magukat, a „rosszakat” pedig száműzik a vadonba. A fal egyik oldalán tengernyi luxus, csúcstechnológia és mesés körülmények, míg a másik oldalán középkori viszonyok és véres harcok várnak a túlélőkre, kit hova sorol az élet. 
Mia tisztában van azzal, mit kockáztat, amikor sírt rabol és betörést követ el. Menekülnie kell hát a rengetegbe, holott ártatlan. A sors Liam Blackwood, a fejvadász karjába sodorja, aki zsigerből gyűlöli a manipuraiakat, ráadásul súlyos adósság nyomja a vállát bajba került öccse, Russel miatt. 

Ruby és Stella két fiatal lány, akik a vadonban, a Hobbs-birtokon élnek. Minden álmuk az, hogy szerencsét próbáljanak a csillogó nagyvárosban, ezért munkát vállalnak, ám hamar rájönnek, hogy a mesés aurák fénye súlyos titkokat rejt. 

A vadonban eközben gyilkos mutánsok szedik az áldozataikat, akiket mesterségesen tenyésztett ki a katonaság a népesség-szabályozásra. Dylan, Mason és Liam gyerekkori jó barátok, akik a Hobbs-birtokon élők biztonságát vigyázzák, ám ők sem számítanak a lavinára, amit a Milton-lány kutatása eredményez. A halálesetek sorra követik egymást, és Mia egyre mélyebbre merül a kinti, véres világban. Öl vagy megölik – ez a két lehetőség áll előtte, miközben a lánynak a saját, fojtogatóan sötét múltjával is meg kell küzdenie… 

Hőseink útjai ezúttal két, egymástól merőben különböző világba vezetnek, sok-sok izgalommal, könnyed romantikával és forró erotikával fűszerezve. 
Készen állsz Te is a nagy utazásra?”

A könyvet kiadta a Decens Magazin Média Kft 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-08-9260-5

Nagyon örülök, hogy ugyanaz a csapat tökéletesítette ezt a könyvet is, mint az Összetört Glóriák sorozatot, mert most is igen igényes és precíz kivitelezésben kaptuk meg a történetet.

Tudni kell a könyvről, hogy egy trilógia első része (igen, a másik két résszel is jövök majd), és disztópia.

/Disztópia = A disztópia vagy antiutópia egy társadalom víziója, mely ellentétes az utópiával. Gyakran negatív jövőképet mutat. A disztopikus társadalmakban gyakran az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik./

Eddig nem igazán volt komoly „kapcsolatom” ilyen műfajú regényekkel, ám Eszter stílusát nagyon megszerettem, így természetesen úgy döntöttem, belevágok ebbe a trilógiába is.

Vág Bernadett ajánlója most is, mint mindig mosolyt csalt már a könyv legelején az arcomra.

A könyv felépítését tekintve az alábbiakat mondhatom el: a könyv 470 oldalas, az ajánlóval kezdődik, ezt maga a történet követi, és a tartalomjegyzék zárja a kötetet.  A történet 19 fejezetre lett tagolva.

Történetünk Manipura külvárosában kezdődik, 2222. május 12-én. 

Helyszínünk nem mindennapi, hiszen egy temetőben ismerkedhetünk meg legelőször magabiztos főhősnőnkkel, Mia Miltonnal, és persze két minden lében kanál társával, a szőke szépség Amandával, és a nyurga Jasonnel. Mia álmot látott, amiben nem más, mint Dr. Noah Cohen, a nemrég elhunyt tudós vette fel vele a kapcsolatot és kért tőle segítséget. Meg kell hagyni, érdekes indítása volt ez a történetnek.

Ahogy Miának, úgy nekem is tetszett Cohen doktor sírfelirata:

„A lelked fénye vezessen utadon az örökkévalóságon át.”

A kalandjuk során sajnos Mia elég nagy bajba került, ugyanis elkapta őt Clark kapitány, aki a lányt zsigerből utálta, mert szerinte csak a szabályokat szegi, és nem tud beilleszkedni a normálisak közé. A kapitány fekete egyenruhájában, rövidre nyírt hajával és szakállával, napégette, kemény vonású arcával és ezüst szemével igen zord kinézetnek örvendhetett. Sugárzott belőle a megvetés, valamint az egyet nem értés, mivel nagyon nem tetszett neki, hogy a befolyásos apuci miatt újra megússza a lány a kihágást. Mia apja ugyanis nem más, mint Milton szenátor. Az apa megjelenése után eléggé borússá vált a hangulatom. Nagyon utáltam az első perctől fogva a pasast. Hiába magas rangú, akkor is egy erőszakos, agresszív, idegbajos ember. Gyűlöltem azért, mert megütötte a lányát csak azért, mert nem értette meg. Fontosabb volt neki a betöltött tisztsége, mint a családja. Felháborító. Ráadásul nem volt elég hogy mindenki előtt lepofozta és megalázta a saját lányát, még otthon is megütötte, majd megbüntette. Milyen apa az ilyen?

Teljes mértékben megértettem Miát, abban a városban én se érezném jól magam. Mindent tiltanak, ami jó. Se könyvek, se filmek, se hobbi nem lehet. Ez nem biztonság, hanem rabság. Jogos a szabadság iránti vágyódása. 

Hiába van a ház az erdő közepén (persze csak a kiváltságosoknak), vagy a csillogó és hiper mondern város, ha a benne lakók többsége inkább agymosott zombiként viselkedik, nem pedig ép eszű emberként.

A második fejezetben, a falon kívül elhelyezkedő 266-os körzetben felbukkan másik főhősünk, Liam Blackwood, aki testvérét, Russelt próbálta vadászatra tanítani. Már az első pillanatban megfogott a karaktere. Ő volt a nagy és jó testvér, aki mindenre megtanította öccsét, és felnevelte. Na meg ugye az sem utolsó, ahogy kinézett. Magas volt, izmos, széles vállú. Sötétbarna, rövid haja volt, ám néhány hosszabb rakoncátlan tincs a homlokába lógott mindig. Arcát általában finom borosta fedte, és a szeme kék volt, akár az ég. Tömör szemöldökét és egyenes orrát apjától örökölte, míg mandulavágású szeme, szép vonalú szája olasz származású édesanyját idézte.

Russel hasonlóan testvéréhez magas volt, ám sokkal vékonyabb. Szeme ezüstös kék volt és álmodozó. Elmúlt már 20 éves, vonásai mégis gyermekien szépek voltak, arca pedig sima. Haja eredetileg göndör, amit túl lányosnak tartott, ezért néhány milliméteresre borotválta. Igazi tudóspalánta, a találmányaival megkönnyítette a megalopoliszok falain túl élők életét.  Amikor megtámadták, nagyon aggódtam, hogy sikerül-e Liam-nek odaérnie vele időben az orvoshoz.

Eközben Mia és Amanda betörtek Cohen doktor lakásába. Ami ismét nem volt valami jó ötlet, tekintve, hogy később egy holttestet találtak a házban a katonák, mellette pedig nem mást, mint Mia kését. Itt kezdett fokozódni az izgalom. A lány megszökött, egy órával később pedig körözni kezdték. Határozottan pontos leírást adtak a lányról. 2203, május 15-én született, Daniel és Julia Milton lányaként. Van egy hat éves húga Emily. 165m magas, 53 kg. Bőre színe fehér, haja sötétbarna, hátközépig érő. Szeme világoskék. Eltűnésekor világoskék ujjatlan overált és dzsekit viselt fehér cipővel.

A körözés pont jól jött Liam-nek, mert 5000 kreditet kínáltak a lányért, ő pedig pontosan ennyivel tartozik az öccse gyógyításáért. A lány nyomába eredt, és ügyesen meg is találta.

Mia menekült Liam elől is, hiszen semmiképp nem akart visszamenni Manipurába, még kevésbé Sahasrarába. Ezért amikor a férfi meg akarta bilincselni, a lány tárt karokkal ugrott a mögötte tátongó szakadékba, ahol egyenesen a sebesen kanyargó folyóba esett. Liam szitkozódva indult utána, majd amikor meglátta, kisegítette a lányt a vízből. Tüzet rakott, levetkőztette, majd az ölében tartotta, hogy átmelegedjen. Közben pedig szépen megnézte magának.

„Az arca szív alakú volt, amit sötét haja még inkább kihangsúlyozott. A bőre finom volt és tiszta, az ajka dús, az orra kicsi, a szeme pedig hatalmas, akár a gyerekeké. Világosbarna szemöldöke íve természetes volt, mégis művészien szabályos.”

Ahogy haladt a történet, egyre több szereplőt ismerhettünk meg, és egyre közelebb kerülhettünk hozzájuk. Liam és Mia mellett nagyon megkedveltem Kristen, Russel, Mason, Dylan és Stella karakterét, ám Ruby-ra haragudtam az ostobasága, felelőtlensége miatt. Nem kellett volna azzal az idióta Mr Dale-el kezdenie. Ugyanakkor persze sajnáltam azért, ami vele történt. Nem érdemelte meg.

Valahogy a városfalakon belül az emberek mind annyira furák. A férfiakból süt az agresszió, még ha az aurájukban ez valamiért nem is látszik.

Nem tudom, hogy Manipura hogyan is lehetett valakinek vonzó egy percig is, amikor a falon túli világ rejtélyes, varázslatos, gyönyörű, ugyanakkor veszélyes is. A Hobbs-birtokos jelenetek a szívemnek nagyon fontosak lettek, hiszen látom magam előtt az egész helyet.

Mason

Hobbs doki egy igencsak szeretnivaló karakter volt, közel állt hozzám az öreg. Mondjuk, ezt elég sok karakterről elmondhatom. Ott volt például Mason, aki a maga 27 évével nem számított már annyira fiatalnak, viszont borostás arcán neki is megjelentek gödröcskék mikor nevetett, amikor pedig bolondozott, olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Bár tudom, hogy ez a történet teljesen más, mint az összetört glóriák sorozat volt, mégis hasonlóságokat fedeztem fel. Például Mason és Bardo humora között. Na meg az érzések között, amiket kiváltott belőlem mindkét történet. 

Nem gondoltam volna, hogy a disztópia nekem való, mert túl borús jövőképet fest, ám Eszter ezt is megoldotta.

Ez a jelenet is ismerős volt a pici lelkemnek. :D

„- Szorítok érted, hogy Hófehérke értékelje a hőstettedet.

Liam, bár a hátán jókora zsákot cipelt, vállon bokszolta a szőke férfit, aki az ütés erejétől a cserjék közé zuhant, de ahelyett, hogy megharagudott volna, hangosan felröhögött.

- Fejezzétek már be! – szólt rájuk elfojtott hangon Dylan. – Nem hiszem el, hogy ezt most kell csinálnotok. Majd otthon összeveritek egymást, de most hagyjátok abba, és húzzunk haza!”

Nagyon tetszett, hogy a Blackwood testvérek annyira nyitottak voltak mások felé, még ha Liam igen óvatos is volt. Stella már egészen más. Nyíltszívű, kedves, ugyanakkor igyekezett megfontoltan cselekedni.

Eszter így „mesélt” róla a könyvében: „Búzaszőke haja, hatalmas kék szeme, és kerek arca volt. Az orra mint egy kislányé, az ajka azonban egy érett nőé. Egyszerre volt gyermeki, mégis nagyon érzéki. Az alakja vékony volt, sokkal vékonyabb mint Miáé, de a hosszú, világoskék ruha nagyon jól állt neki. „

A Hobbs-birtok évfordulójának ünnepségét leírni sem lehetett volna szebben. Csupa fény, csillogás, rejtett varázs mi körbelengett mindent. 

Mia és Liam között végre kibontakozott az a valami, ami már a megismerkedésük óta titkon munkálkodott mindkettőjükben.

Aztán megérkeztek a katonák… megrázó jelenetek következtek, majd Liam visszaemlékezett a gyermekkorára, és sokkolt a múltja. Már teljes mértékben megértem, hogy miért lett olyan, amilyen. S ettől még jobban tisztelem és becsülöm azt, ahogy él.

Rengeteg mindenen keresztül mentek, s egyre közelebb kerültek egymáshoz a szereplők. Nagyon tetszett, ahogy Mia teljes vállszélességgel támogatta Stellát, és segített megnyugtatni zúgolódó lelkét.

Amikor a temetőben együtt imádkoztak, mélységes nyugalom áradt szét bennem is.

„Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.”

A történet maga szerintem izgalmas volt, rejtélyekkel teli, ugyanakkor bővelkedett erőszakban. Ezért volt jó a romantikus rész, ami lágyított az egész történeten, és ezzel megnyugtatta az ember néha igencsak felháborodó lelkét. Viszont Ryan valamiért nagyon gyanússá vált nekem a könyv felénél, és nem tudom miért.

A könyv vége felé közeledve sűrűn "bepárásodott" a szemem, s egyre nagyobb gombóc lett a torkomban. Az utolsó oldalra érve arra gondoltam, milyen igazságtalanul van vége a könyvnek, aztán eszembe jutott, hogy ez egy disztópia, másrészt viszont egy trilógia első része, valamint Eszter azt mondta nekem, hogy az ő jövőképe boldog végkifejletet ígér, szóval jöhet a következő kötet, hogy túl legyek a nehezén. 

Szeretném kiemelni, hogy a történet gördülékeny volt, a karakterek pedig szeretni valóak voltak. Ahogy azt már Esztertől megszokhattuk, minden tökéletesen ki volt dolgozva, a tájleírás és a személyek jellemzése is széleskörű és pontos volt, s az különösen tetszett, hogy ebben a könyvben is említésre került a skandináv mitológia valamint az egyiptomi szokások is. 

Megjegyzem, a történet végén Mr Miltonnál igencsak hiányoltam Elijah korbácsát, bár tudtam hogy ez nem az a történet. Az a szemét megérdemelné hogy véresre korbácsolják. Iszonyú indulatokat keltett bennem a karaktere. Alig várom a következő köteteket, hogy megtudjam megkapja-e méltó büntetését. 

Ha kedvenc szereplőt kellene megneveznem, azt hiszem picit bajban lennék. Mások valószínűleg rávágnák csípőből hogy Liam, ám nálam az első hely osztott. Liam és Hobbs doki egyaránt első helyen végzett, és Dylan, Mason, Russel, Stella, Mia és társai végeztek a második helyen. Amanda nyafogása miatt csak harmadik hely, de még így is dobogós. Az utálat listámon első helyen Mr. Milton áll, aztán az a szemét Graham, majd Clark kapitány, és csak utána a mutánsok. 

Az egyik könyves bloggertársam Adri (www.adrikonyvmoly.blogspot.hu) azt írta a facebook-on, hogy jó könyvvel kezdem a disztópiákkal való komolyabb ismerkedést, és hogy szerinte nekem tetszeni fog. Adri kedves, igazad volt. Nagyon szerettem a történetet, bármennyire lázadozott a lelkem az igazságtalan jeleneteknél. Ismét megpendült bennem minden érzelmi húr olvasás közben, és alig tudtam letenni. Holnap folytatom is a következővel. :)

Eszternek pedig ezúton is köszönöm a lehetőséget, valamint a dedikált példányt, amivel külön is megcirógatta betűéhes lelkemet. 

Pontozás: 10/10

A. O. Esther: Megbocsátás (Összetört Glóriák 6.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Elijah és társai a Halál Angyalának börtönébe kerülnek, ahol Azrael könyörtelen kínzással akarja rávenni őket, hogy fogadják el őt vezérüknek. 
Sophiel, Gabriel, Ramodiel, Muriel, Machiel és a két viking király eközben rettegve várják a naplementét, hisz tudják, ahogy a véres korong alábukik, a déróriások elevenen felfalják őket. Mi mást tehetnének, mint hogy imádkoznak? Az egész tömeg egyszerre ismétli Gabriel arkangyal szavait, és csodák csodájára a segítség nem marad el: Valkűrök mentik meg az embereket és az angyalokat. Ezután azt is elárulják, hol rejtőznek a maradék kristálykoponyák, melyek segítségével az angyalok kiszabadíthatják társaikat. A koponyákat a leghátborzongatóbb helyeken őrzik, kígyókkal, medvékkel, sárkánnyal kell megküzdeniük értük. Megannyi lélekvesztő út, megannyi veszély leselkedik rájuk, miközben csendben szárnyait bontogatja a szerelem. 

Eközben Elijah csak nem hajt fejet Azrael előtt, így az cselhez folyamodik. Tudja jól, csakis egy módon törheti meg a vezért, ha Sophielt használja fel ellene. Miközben a féltékenység, a gyűlölet és a békétlenség tetőfokára hág a régen testvérként élő angyalok között, Arshamon démoni serege is rájuk támad a túlvilági kincsek reményében. A démonokkal szemben egyetlen esélyük marad, ha összefognak. Vajon képesek lesznek rá, hogy vállvetve harcoljanak? 

Van-e olyan bűn, ami nem megbocsátható? Van-e olyan seb, amit soha nem gyógyít be a szerelem? Vajon eltörölhető-e a föld színéről a gonosz?”

  

Harald Tryggvason

 Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-12-0525-1

A borítón nem más látható, mint a norvégok királya, Harald. Egy halvány, csibészes mosolyt elviseltem volna azért, tekintve az előző kötetben való megismerkedését Machiellel. Ám így sem rossz, ha azok a szemek beszélni tudnának… olyan, mint ha épp Mizarielt akarná szemmel megölni. 

A könyv egy Ősi norvég verssel indít, ami a tanulásról szól. Határozottan tetszik.

„Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

(Ősi norvég vers: Tanulj!)”

A könyv maga 448 számozott oldalból áll, ám ebből a történet a 443. oldalon befejeződik. A többi kötettől eltérően ebben nem található az előzőekből összefoglaló, a norvég vers után rögtön a történettel indít, majd azt követi a tartalom és a már megszokott „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyszínekről”. Az utolsó oldalon pedig a köszönetnyilvánítás kapott helyet.

Már annyira hozzászoktam Vág Bernadett ajánlóihoz, hogy rendesen éreztem a hiányát. Furcsa volt, hogy rögtön a történettel indít a könyv. Látjátok, mit tesz a megszokás?

Mielőtt magáról a történetről kezdenék el írni, szeretném kiemelni, hogy mennyire jó volt ezt is igényes köntösben és kivitelezésben olvasni. Nem volt minőségi romlás, és ugyanolyan igényes volt a munka, mint az előzőeknél.

Most pedig a történetről:

A könyv eleje, ahogy azt már megszokhattuk, ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Azraelék megtámadták Birca szigetét, és hatalmuk alá kerítették az angyalokat, vikingeket, norvégokat. Hatalmas túlerővel rendelkeztek, mert a déróriásokat nem tudják legyőzni az aranyszarvasok agancsából készített por nélkül, amit a törpék kihalása miatt nem tudtak elkészíteni. Elijah, Bardo, Ariel és Uriel láncra verve térdelt Azrael előtt, aki a sárga kristálykoponyát szorongatta, míg a többiek egy sarokba tömörülve az emberekkel várták a következő lépést.

Nagyon tetszett, hogy amikor Azrael magához hívatta Sophielt, a lány megvédte magát Mizariellel szemben. Az a nő már nagyon a bögyömben volt. A szőke angyallány azonban mindenkinek meglepetéssel szolgált, amikor a földre küldte Mizarielt. Nagyon aggódtam Elijah miatt, mert a tengernyi kínzáson kívül még azt is el kellett viselnie, hogy tehetetlenül nézte végig ahogy Azrael Sophiel torkának esett. Ám Harald még időben magával vitte Sophielt, így megúszta ép bőrrel.

Amikor Azraelék elvonultak a négy vasra vert angyallal Birca szigetéről, a többiek nem estek pánikba a déróriások láttán, hanem Gabriel irányításával imádkozni kezdtek. 

Látszott az összefogás, mert a hitetlenek is követték őket, miután királyaik (Erik a vikingeké, és Harald a norvégoké) Gabriellel egyszerre mondták az imát. Imádtam a határozottságukat.

A valkűrök megjelenésénél viszont vigyorogva olvastam tovább. Ramodiel hozta a formáját. :D

„Az óriások megtorpantak. Az erdőből páncélos harcosok rontottak rájuk. Hatalmas, ezüstszínű lovakon ültek, amelyek patája nyomán lángra kapott a föveny. Szivárványszínű fény ragyogta be őket, ami úgy hullámzott utánuk, akárcsak a sarki fény az északi égbolt sötétjén.

- A valkűrök? – Erik hitetlenkedve nézett Ramodielre, mire az ifjú angyal elvigyorodott.

- Őrült dögösek… Igaz?”

A Valkűrök jellemzése után Erik is hozta a formáját. Imádom, ahogy ezek ketten még a legijesztőbb pillanatokban is képesek viccet csinálni a helyzetből. Akárcsak Bardo. :) Jó volt a tanítójuk. :D

„Mindannyian keleti császárnők voltak egykor, küllemük ázsiai nők benyomását keltette. Termetük apró, a szemük mandulavágású, a hajuk dús és fekete. Az arcuk kerek, a szájuk csöppnyi, a bőrük elefántcsont színű. A homlokukon és a páncél alól kivillanó karjukon csillogó tetoválás látszott.

- Elájulok… - nyögött fel Erik. – Ha ők visznek el a halálom után, akár le is szúrhattok…

Ramodiel felröhögött.

- Vigyázz, mert meghallják!”

Az összecsapás után a valkűrök, vezetőjükkel Misttel az élen Gabrielhez siettek. Eszternek köszönhetően betekintést nyerhet mindenki egy picit a skandináv mitológiába.

Mivel kíváncsi voltam én is több mindenre a mitológiával kapcsolatban, most jöjjön egy kis érdekesség. A skandináv mitológiában a valkűrök Odin lányai és egyben akaratának végrehajtói. Ők döntik el, hogy egy csatában ki haljon meg, illetve van, hogy üzenetet is hordoznak. Az Északi fény útján lovagolnak a csatába, s onnan vissza a Valhallába. A bátor, hősi halált halt vitézeket magukkal viszik, és étellel, itallal kínálják őket, s belőlük lesznek a későbbiekben az einherjarok.

Ebben a kötetben az alábbi nevekkel találkozhatunk:

Mist (ködös), Hild (csata), Hlökk (csatazaj), Thrúdr (erő), Herfjötur (a had béklyója), Randgríd, Geyr, Göll, Skögul.

Érdekes fejlemény volt, hogy a valkűrök hallották a többiek gondolatait. Ezzel nem kis meglepetést okoztak Gabrielnek és társainak.

A 31-32. oldalon Ramodiel viselkedése erőteljesen emlékeztetett Bardo állandóan poénkodó és csajozós stílusára. Komolyan. Még ekkorát nem nevettem a kölyök megjegyzésein, mint most.

Ruchiel a szél angyala igyekezett mindent megtenni, hogy Elijah és társai ép bőrrel megússzák az Azrael várában történő raboskodást. Persze mindezt úgy, hogy a tébolyult, hibbant némber Mizariel tudomására ne jusson. Egyet kell értenem Bardoval, Ruchiel olyan, mint Ramodiel, csak hivatalosan az ellenkező oldalon áll. Nála mindvégig éreztem, hogy nem való Mizarielék "bandájába", sokkal inkább Arielékébe. 

Amíg a négy angyal Azrael várának börtönében raboskodott, a többiek a valkűrök vendégszeretetét élvezték, és megtudhatták a tükrük segítségével, hogy mit is kell tenniük ahhoz, hogy megmenthessék a barátaikat. Imádtam, hogy Ramodiel végre felnőttként, mi több nagy és okos bátyóként viselkedett, és vigasztalta, pátyolgatta Sophielt. Persze azért a nőzésre is volt ideje a lökött kölöknek.

Ahogy az egyik valkűr megmutatta Sophielnek Elijah-t, az valami lehengerlő volt. Tudtak egymással beszélni, miközben ébren voltak.

Machiel és Harald annyira egy pár volt már az előző kötetben is, most pedig még ennél is jobb közöttük az összhang. Az ember lelke kivirul, ha róluk olvas. Nevezzetek elfogultnak, de ők a kedvenceim. Persze az angyalokat és Eriket is szeretem, de Machiel szertelensége, Harald óvó-védő ösztöne mindent vitt.

Őszintén szólva többször kellett szünetet tartanom olvasás közben, mert könnybe lábadt szemmel olvastam, ahogy Machiel álmában mindent meglátott, ami Ariellel és a többiekkel történt. Iszonyat volt belegondolni, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmenniük, és még korántsem volt vége a megpróbáltatásoknak. Sophielre kicsit haragudtam. Miért nem tud egyszer hallgatni a többiekre? Elijah is, Ariel is, Gabriel is, mindenki megmondta, hogy maradjon ki az egészből, erre mit csinál?

 

Gabriel és Muriel évődése miközben mentek a hegyekbe, sokszor mosolyt csalt az arcomra. Imádom a párosukat. Lehet őket nem imádni? Gabriel önmarcangolása viszont kicsit aggasztott. Már a valkűrök is megmondták, hogy ne ostorozza magát, erre mit csinált? Naná hogy azt. Még jó, hogy voltak, akik figyelmeztették, hogy ne tegye. Muriel pedig többnyire jókedvre derítette, szóval nem reménytelen az angyalunk.

„- Bírod? –nézett hátra Gabriel.

- Még jó… - kacsintott rá a lány.

A férfi elmosolyodott.

- Szeretem, hogy ilyen belevaló vagy! – dünnyögte szinte magának, mire kuncogást hallott maga mögül.

- Hallottam.

- Végül is, neked mondtam.”

Muriel legalább annyira tud szót fogadni Gabrieléknek, mint Sophiel vagy Machiel. :D Komolyan. Szegény férfiakat már kezdem sajnálni. Bárki bármit mond, ezek hárman már csak azért is a szöges ellentettjét csinálják.

Ramodiel és Sophiel ahogy közeledtek a kígyók felé, egyre borúsabban látták a dolgokat, így miután beesteledett és tüzet raktak, iszogattak kicsit. A barátaikra, testvéreikre gondoltak, és elszántan gondoltak az elkövetkezendő időszakra. Ramodiel azt hiszem bármilyen bohókás is volt, akárcsak Bardo, komolyan a szívén viselte mindannyiuk sorsát, ami mélyen a szívemig hatolt. Ő volt az egyik kedvenc karakterem már a legelején is, és nagyon örülök, hogy bebizonyította, hogy jók a megérzéseim.

„Az ifjú angyal feltápászkodott, és kinyújtóztatta a végtagjait.

- Mondtam már, hogy utálom a szörnyeket? – ásított közben.

- Nem. Én is utálom őket.

- De azért kivágjuk a kígyó fogát?

Sophiel elnevette magát.

- Mit akarsz a fogával?

- Bardonak akarom adni. Imádni fogja – mosolyodott el Ramodiel.

- Jó, vágjuk ki! – bólintott rá a lány. – Van valami terved talán?

- Több is.

- Jók?

- Hát, majd menet közben kiderül. Gyere, induljunk!”

Az egész kaland során Ramodiel viselkedése erősen hajazott Bardoéra. Hirtelen arra gondoltam, Bardo milyen büszke lett volna rá, ha velük lehetett volna. Ha lehet ilyet írni/mondani, Ramodiel ettől lett számomra még nagyobb kedvenc.

Szépen lassan, mindenki igyekezett teljesíteni a küldetését, ám mindegyik csapatnak voltak nem várt nehézségek is az útjukban, amin végül átverekedték magukat.

Machiel és Harald kettőse tarolt. Machiel édes bája végül meggyőzte Harald katonáit is, hogy életük árán is védeniük kell a királynéjukat. Imádtam ezt a jelenetet. Ahogy együtt harcoltak, és az egyik katona büszkén megdicsérte Machielt, azért hogy milyen ügyes volt.

 

Azrael várában, amikor odaért Sophiel és Ramodiel, a szívem facsarodott össze. Minél előrébb járt a történet, annál sűrűbben kezdett a könnyem potyogni. Utáltam Azraelt, amiért olyanná vált, amilyen lett végül. Hiába tudtam, hogy a kristálykoponyák miatt történt főleg, ez nem változtatott az érzéseimen. Iszonyatosan sajnáltam Elijaht, és közben Sophielre is haragudtam, mert nem kellett volna odamennie. Azonban bármennyire is fújtam a lányra, mélységesen sajnáltam is a történteket. 

Reméltem, hogy innen még van visszaút. S lett. A 387. oldalon végre valahára megtört a jég. Mondjuk, van érzékük az időzítéshez. :D Arshamonék döngetik a kapukat, sőt már be is törtek a várba, ezek ketten meg egymásba gabalyodtak. :D

Haraldnak hatalmas taps és örömmámor, ügyes a királyunk, imádjuk is nagyon. Mizariel végre nem rontja ott a levegőt. Machielről igazán példát kellene vennünk, mert a helyébe gondolva magam, én nagyon nem tudtam volna megbocsájtani annak a habzó szájú, elmebeteg kígyónak. 

Nagyban örültem, hogy végre Sophiel is észhez tért és minden visszatér a régi kerékvágásba, erre mi történik? Már megint találgat. Komolyan mondom, Elijah mellett már én is agybajt kapok. Nem tudtam, hogy a bátorsága miatt fejet hajtsak, vagy a vakmerő és hirtelen elhatározása miatt agybajt kapjak. Oké, a végkifejlet miatt nem kaptam idegbajt, de rezgett a léc.

Aztán még a végén újabb meglepetés várta a csapatot, Ramodiel, Machiel és Sophiel pedig majdnem otthagyta a fogát… ismét. Úgy látom, tényleg rájuk kell a legtöbbet figyelni. :)

A történet utolsó két oldalán pedig már megállíthatatlanul záporoztak a könnyeim. Eszter! Ezt mesterien csináltad. A szívem megtelt szeretettel, és végre úgy éreztem, bármi jöhet (na jó azért nem minden), most már révbe érnek a barátaink. 

Összefoglalva: számomra a történet most kicsit sírósra sikerült, viszont izgalmas volt, magával ragadó, és nagyon érzelmes. Kedvencem Harald, Machiel, Ramodiel és Bardo. A többieket is szerettem, de ők négyen számomra etalonok. 

Pontozás: 10/10******

A. O. Esther: Kristályfény (Összetört glóriák 5.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

„Az angyalok megérkeznek a törpék birodalmába a varázsporért, de a szívük is megszakad attól, amit ott találnak. 

Az anyját sirató Frídr, aki bűbájjal hatalmába kerítette Joshuát, bosszúért remeg. Elijah szemére rémálmokat küld, melyekben Sophiel más férfiaknál keresi a gyönyört. Alig várja, hogy a féltékenységtől őrjöngő Elijah megölje szerelmét, majd a varázsital bódulatából felébredve maga is belehaljon a bánatba. 

A még mindig Arielről ábrándozó Machiel az Azraeltől ellopott néhány kristálykoponyával Birca szigetére menekülne, ám foglyul ejti a kegyetlenségéről híres norvég király, Harald. 

A kristálykoponyák pusztító erejét tudva Muriel, az Ásványok Angyala alászáll, hogy hatástalanítsa azokat, de halálos veszedelembe kerül. A démoni megszállás alól megszabadult Gabriel siet a segítségére, és nocsak, mintha gyengéd vonzalom ébredezne köztük. 

Persze, a békésebb időkre vágyakozó Sahranfer és Azura sem tétlenkednek, és bár békejobbot nyújtanak Elijahnak, ki tudja, a kristálykoponyák nem kísértik-e meg őket is újra. 

Azraelék eközben a déróriások kíséretében elindulnak, hogy végső csapást mérjenek az angyalokra és a vikingekre. Soha nem látott háború veszi kezdetét, és Elijah csapata tudja, nincs esélyük ekkora túlerő ellen. 
De vajon a sors miként munkálkodik? Felülkerekednek Frídr ármányán a szerelmesek? Valóban végleg Pokolra szállt Arshamon? Megbékélnek a hajdanán egymást testvérként szerető angyalok? Na és Machiel mihez kezd egy halandó király szerelmes rajongásával? 

Kedves Olvasóm! Megdöbbentő válaszok és még több izgalmas kérdés vár legújabb kötetemben, a Kristályfényben.”

  

Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2015-ben. (Második kiadás)

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

Borítófotó: Polecsák Ármin

A borítón Fülöp Tímea látható.

ISBN: 978-963-08-9297-1

A könyv az alábbi Goethe idézettel indul:

 Ezt követi az ajánló, majd utána az előző kötetekből egy kis emlékeztető. Kivételesen az „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyekről” is a könyv elején kapott helyet, a tartalommal együtt. Ezt követi maga a történet, majd a köszönetnyilvánítással zárul a kötet.

Az ajánlóban Vág Bernadett nagyon szépen megfogalmazta, hogy szerinte mi is a szerelem.

„ ... a szerelem – bár csupa érintés, ölelés és gyönyörű, kínzó vágy – mégiscsak sóhaj és rózsaszirom. És Kristályfény.”

A Mennyország Kulcsa című kötet azzal zárult, hogy az angyaloknak sikerült megölnie az aranyszarvasokat, és megszerezni az agancsukat, majd az Elijah nyakában lévő kulcs szikrázni kezdett, és hirtelen képek sokasága tódult a szemük elé. A Kristályfény története innen folytatódott.

Miután leperegtek az egyik lehetséges jövő képei előttük, barátaink hangulata rohamosan romlani kezdett. Bardo természetesen itt is humorral próbálja oldani a hangulatot, ami miatt nagyon szeretem az ő karakterét. Felpakolták a csomagjaikat, s az agancsokkal elindultak Svartalfheim felé, hogy a törpék az agancsokból elkészíthessék a port, ami segít legyőzni a déróriásokat. Ám amikor odaértek, iszonyú hírt kaptak, s ezzel a győzelem lehetősége nagyon elhalványodott.

Nagyon sajnáltam Szilajt, mert ő csak jót akart a többeknek, és a következmények, mázsás súlyként nehezednek élete végéig a vállára. Súlyos árat fizetett a hiszékenységéért.

A Birca szigete felé vezető hajóúton, hogy elnyomják Szilaj horkolását, Sophiel énekelni kezdett. A dalszöveg igazi léleksimogató volt. Nagyon tetszett, hogy a dalszöveg felett egy pillangó volt, valamint hangjegy motívumok. Nagyon dekoratív. 

Ahogy haladtak az események, egyre cikáztak a gondolataim. Mizarielen és Azraelen gondolkodtam. Nem értem, hogy lehet ennyire mélyről fakadó gyűlölet bennük. Értem én, hogy a kristálykoponyák felerősítették az érzéseket, de akkor is valahonnan származnia kell. Mizariel csalódottsága és szerelemre vágyása érthető, és néha még én is megsajnáltam, de ügyesen tett róla, hogy ez ne sokáig maradjon így. Azrael pedig egyre jobban megőrül a koponyáktól.

Sahranfer és Azura között viszont nagy örömömre megindult valami, és úgy tűnt, hogy egymás mellett megjavulnak, vagy legalábbis valamivel jobbá válnak. Előhozzák egymásból a jót.

Ezzel ellentétben viszont Frídr-nek teljesen elment az esze a fájdalomból. Megkeseredett és gonosz lett, Joshua megbabonázásával, és a rengeteg ármánykodásával teljesen kiverte nálam a biztosítékot. 

Egyrészt megértem, hogy elveszítette az édesanyját, fáj neki. Ám ok nélkül haragszik Elijah-ra és akar mindenkit bántani körülötte, hisz’ az anyja kérte rá, hogy ne gyógyítsák meg, eleget élt. Miért nem lehet tiszteletben tartani a kérését? Megérdemelte, amit kapott.

Machiel bátor, ugyanakkor nagyon önfejű. Ebben a kötetben talán kicsit jobban is szerettem, mint Sophielt. Tetszett, hogy kiállt magáért a látomásokban, amikor Ariellel beszélt, ám a vakmerőség nem mindig jó.

Ruchielnél éreztem, hogy nem igazán akar osztozni 100%-ig Mizariel és Azrael agybajában, csak épp tartott tőlük, mert mindkettő vérszomjas, alattomos és kiszámíthatatlan. S talán ettől igazán veszélyesek.

Amikor Eszter megemlítette, hogy Véres kardú Harald (azaz Harald Tryggvason) fel fog bukkanni, és valószínűleg kiüti a nyeregből nálam is Elijah-t, Bardo-t, Ramodiel-t és Gabrielt, arra gondoltam, hogy áh, őket nem lehet. Most mélyen fejet hajtok, Eszter igazad volt.  A norvégok királya igen megkapó személyiség. Délceg, világosszőke hajú, ezüstkék szemű, egyenes orrú, borostás, napsütötte arcú, szép szájú és fehér fogú, igazán jóképű jelenség. Ám ennél megkapóbb a viselkedése. Ahogy Machiellel találkoztak, majd a későbbi viselkedése magával ragadó. Eddig nem is tudtam, hogy mennyire kellett egy ilyen karakter is a történetbe. Most viszont határozottan nem tudok betelni vele. Bár be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy Arielt kiütik a nyeregből. Azonban az angyalok mellett határozottan helye van Haraldnak is.

Amikor a 247. oldalon megemlítették, a 248. oldalon pedig fel is bukkant Muriel, az ásványok angyala hatalmasat nevettem. Idézem, hogy nektek is jó perceket szerezhessek vele:

„ – Muriel segíthetne! – szólt közbe Machiel és Sophielre nézett. – Igaz?

- Igen – bólintott a szőke angyallány. – Muriel az ásványok angyala. Ha valaki, hát ő biztos érteni fogja a módját, hogyan vessünk véget a kristályok uralmának.

- Ő harcos angyal? – kérdezte a Démonvadász.

- Igen, nagyon jól forgatja a kardot.

- Hát, ha annyira, mint ti, lányok, akkor nem leszünk kisegítve… - vigyorodott el Ramodiel, de magához húzta mindkét angyallányt és megcsókolta az arcukat.

- Muriel nem olyan, mint mi – rázta meg a fejét Sophiel. – Küllemünkben persze hasonlítunk, de ő lelkileg is sokkal keményebb, mint mi. Azt hiszem, nála jobb segítőt keresve sem találhatnánk.

- Akkor mire vártok még? – kacsintott rájuk Bardo. – Lássuk, milyen a felhozatal!

- Jaj, ne mondj már ilyeneket, mert meghallja fentről, le sem jön közénk – korholta Lamachael.

- Szerintem meg, ha figyel minket, épp azt mondja: „Hoppá, az a szőke, jóképű angyal épp nekem való…”

Abban a pillanatban megrázkódott a föld, és Bardo előtt lila szikrázás tűnt fel. Édes orgonaillat árasztotta el a szobát, majd egy sudár alak jelent meg a fényben. A testét halványlila, áttetsző ruha fedte, a hátán átvetve fehér Égi Kard ragyogott. A haja gesztenyebarna hullámokban omlott a vállára. A szeme égszínkék volt, az arca ovális, az orra keskeny, a bőre halovány. Amikor elmosolyodott, két gödröcske jelent meg a szája szélén.

- Menten meghalok… - motyogta Bardo.

A lány elnevette magát.

- Hoppá, te lennél az a szőke, jóképű angyal, aki nekem való?

- Ne mondd, hogy hallottad, amit mondtam…

- Mindenki hallotta. Tőletek zeng a Mennyország.

Az angyalok összenéztek.

- De jó értelemben vagy rosszban? – kérdezte Ramodiel.

- Mit súg a szíved?

- Hogy egyre nagyobb szarban vagyunk – bökte ki az ifjú angyal meglehetősen földiesen, de Muriel csak nevetett.”

Muriel

Na és ez csak egy kis ízelítő volt. Rengeteg humoros, romantikus vagy épp szomorú jelenet van a könyvben, ami garantálja, hogy az olvasó jól szórakozzon és érzelmileg rengeteg szintet megjárjon.

Nagyon tetszett, hogy ebben a kötetben is, ahogy az alászállásakor is, Machiel nem a lányoknak öntötte ki a szívét, hanem Elijah-t fogadta bizalmába, neki mesélt az érzéseiről, tőle kért tanácsot. Igazán olyanok voltak, mint ha Elijah Machiel nagy és okos bátyja lenne. Külön aranyos volt Elijah ezen kis megjegyzése Machiellel kapcsolatban:
„Kicsi lány, ha te csendben vagy, akkor valami nagy baj van veled. Ki vele, mi nyomja a szívedet!”

Sahranfer és Azura segítségével Gabriel testéből végre sikerült kiűzni Arshamont, de sajnálatos módon nem sikerült tőle megszabadulniuk, mert talált magának egy másik gazdatestet, és továbbra is gaztetteket vitt véghez. Remélhetőleg már nem sokáig.

Muriel és Gabriel elindult megkeresni azt a kristályt, ami segít megsemmisíteni a kristálykoponyákat. Sejthető volt, hogy az út során egymást fogják kóstolgatni. Gabriel újra a régi, remekül érezte magát Muriel társaságában, s végül sikerrel is jártak, még ha nem is volt minden zökkenőmentes.

Ezalatt az idő alatt Machiel sok mindenen ment keresztül, de végül Harald király birodalmába vitte őt a szíve. Az ott tartózkodása azonban nem volt végig fáklyás menet, ám mindvégig támogatta őt a norvég király.

Sajnáltam nagyon Lamachaelt és Szilajt, de örültem az utóbbi önfeláldozásának, mert ezzel sokakat megmentett a további szenvedéstől.

Eriket egyre jobban megkedveltem, főleg miután kiderült, hogy Idával hogy bánt.

A 376. oldalon Muriel gondolatain nagyot mosolyogtam. Elgondolkodtató volt.

„Odafent bíráltam Sophielt, a legjobb barátnőmet, amiért beleszeretett Elijahba – gondolta szégyenkezve. – Erre lejövök és nem tudok másra gondolni, csak Gabrielre. Haragudtam az emberekre a gyengeségükért, mire megtapasztaltam, milyen törékeny is a testük és milyen nehéz olyankor hinni, amikor összecsapnak felettünk a hullámok…”

Ugye-ugye? Mennyivel könnyebb mást bírálni, mielőtt még az ő cipőjében járnál?

Ahogy Azraelék rajta ütöttek Machieléken, kegyetlen volt és felesleges. Mizariel úgy viselkedett, mint egy habzó szájú őrült, de Haraldnak valamelyest sikerült megfékeznie a prüszkölő perszónát, még ha csak rövid időre is. Harald ekkor vált igazán új kedvenccé. Védte az övéit, bátran szembeszegült az ismeretlennel, s az életét adta volna a szerelméért. A harcmodora miatt még Azrael figyelmét is felkeltette.

Amikor megtámadták Birca szigetét a szívem a torkomban dobogott. A harc során ejtettem pár könnycseppet, és rettegtem attól, hogy meghalnak azok, akiket eddig már annyira megszerettem.

Ruchiel megint bizonyította, hogy nem akar Mizariel bábja lenni, és öldökölni a testvéreit, szóval neki már meg is bocsátottam. Azraelnél is látok esélyt, ám Mizariel annyira köpköd és fúj a többiekre, hogy szerintem nem lehet jó vége ennek.

A könyv megint olyan helyen ér véget, hogy az emberben még több kérdés fogalmazódjon meg. Bármi alakulhat még, ám ezzel is ébren tartja a kíváncsiságunkat.

Hamarosan jövök a következő kötet véleményezésével is, úgy hiszem. :) Addig is hajrá, vágjatok neki a sorozatnak, mert garantált a szórakozás. Rengeteg karaktert fogtok megszeretni, a történet pedig határozottan magába szippant mindenkit, aki megpróbálkozik vele.

Pontozás: 10/10