Katty Kay · Claire Shipman: Az önbizalom kódja nőknek - A magabiztosság tudománya és művészete -

 Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

 

Önbizalom. Mindannyiunknak szüksége van rá, de sokszor elérhetetlennek tűnik. Vajon a szerencsés kiválasztottak génjeibe van kódolva, vagy akárki felépítheti magában? Miért küzdenek még a legsikeresebb nők is kétségekkel önmagukat illetően? Mi az önbizalom titka, és hogyan lehetsz magabiztosabb?
Az önbizalom kódja nőknek szerzői, Katty Kay és Claire Shipman újságírók az önbizalom génje után kutatva, pszichológus szakembereket is megkérdezve arra jutottak, hogy ez a fontos tulajdonság az agyban gyökerezik. Ennek fényében elmagyarázzák, miképpen kezdj el cselekedni és kockázatot vállalni az önbizalmad tudatos növelése érdekében, s milyen hatással lesz mindez az agyműködésedre. Könyvükben tehát megmutatják, hogyan lehetsz az igazi önmagad. Tapasztald meg te is az önbizalom erejét, aztán csak figyeld, hogyan változik ettől az életed!

Kiadta: Partvonal kiadó
Megjelent: 2020. október 5.
Fordította: Kertész Edina
Fordítás alapjául szolgáló mű: The Confidence Code
ISBN: 978-615-6058-23-2
Oldalszám: 312

 

Katty Kay brit újságíró, szerző és műsorvezető. 2002-ben tette át székhelyét az Egyesült Államokba.  A BBC tudósítója.
Claire Shipman amerikai televíziós műsorvezető, újságíró, hosszú éveken át az ABC Good Morning America vezető országos tudósítója.
Évek óta jó barátnők, 2009-ben jelent meg első közös könyvük Womenomics címmel, majd azt követte az Önbizalom kódja nőknek 2014-ben, 2018-ban pedig az Önbizalom kódja lányoknak.

A szerzők bár igyekeznek a nőknek segédkezet nyújtani az önbizalom megtalálásában és tartós megtartásában, interjúalanyaikat kérdezve mégis rá kellett jönniük, hogy ez nem olyan egyszerű. Sokszor felmerült a nők és férfiak közötti különbözőség, illetve a társadalom szerepe az önbizalomhiányban.
 
Érdekes volt olvasni a különböző nemű és korú interjúalanyok álláspontját, valamint azt, hogy legtöbbjük tisztában van azzal, hogy bizony ténylegesen hátrányos helyzetből indulnak a nők, ha a karriert nézik. A férfiak kezdeményezőbbek, határozottabbak, már-már túlzott önbizalom figyelhető meg náluk, míg a nők gyakran hezitálnak, és félnek a kudarctól, így legtöbbször meg sem próbálják megpályázni a hőn áhított pozíciót.
 
Voltak nagyon érdekes és könnyen érthető felvetések, ugyanakkor a tudományosabb magyarázatok, melyek a genetikai és epigenetikai tényezőket taglalták, számomra kissé szárazak voltak (mint a Szahara), nehezebben emésztettem az információkat. Neurotranszmitterek, gének és egyebek, illetve ezek kapcsolatai az önbizalommal illetve annak hiányával.
Aztán szerzőpárosunk eljutott egy régi tudományos megállapításhoz, mely szerint az öröklődés és a környezet egyaránt meghatároz bennünket.

Az összes fejezetrész közül a legjobban talán az „Önmagunknak okozott sérülések az önbizalmunkon” fogott meg. Nagyon jól összefoglalták, hogy mennyi mindennel képesek vagyunk bántani önmagunkat.

 
Az ötödik nagy fejezet (Új nevelés) első felén megbotránkoztam, és dühös lettem. Nem értettem, hogy egyes emberek hogyan cselekedhetnek úgy, mint a példaként felhozott személyek családjai. A szerzők hiába próbálták megmagyarázni az okokat, számomra ez már túl van bizonyos határon.
 
Összességét tekintve a könyv egy útjelző. Rámutat, hogy az önbizalomhoz rengeteg apró dolognak kell összeállnia, hogy tartós legyen. Benne van a génjeinkben, de erősíthetjük, ha tudatosan dolgozunk önmagunkon. S hogy miért olyan nagy a különbség a férfi és a női önbizalom között? Talán azért, mert a férfiak többnyire racionálisan gondolkodnak, míg a nők érzelemközpontúak. Sokkal inkább képesek vagyunk leragadni egy-egy problémánál, mint férfitársaink. Ők megrázzák magukat és mennek tovább. Mi erre nem igazán vagyunk képesek. A szerzők úgy fogalmaztak, hogy míg a férfiak a külső tényezőket okolják a kudarcaikért, addig a nők önmagukban keresik a hibát.
 
Végezetül álljon itt három idézet a könyvből, melyeken érdemes elgondolkozni:
 
„Az, hogy túlagyalunk dolgokat, hosszasan tépelődünk valamin, nemcsak a munkában, hanem az élet más területein, így a magánéletünkben is nehézségeket okoz.”
 
„Az önbizalom lényege, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból, és olyan célokért dolgozzunk, amelyek a saját értékeinkből és igényeinkből fakadnak, nem pedig olyanokért, amiket a társadalom határoz meg.”

„Az önbizalmunk abban rejlik, hogy szeretjük meghallgatni mások véleményét, és nem kérünk elnézést a sajátunkért.”

 
Pontozás: 10/5
Számomra a könyv túl tömény volt és sokszor száraz. Nehezen haladtam, főleg mikor a genetikai és epigenetikai tényezőket részletezték. Érdekes volt és elgondolkodtató, de sajnos az előbbiek sokat rontottak az élményen.

Jodi Picoult: A két út könyve

Ismertető: „A döntéseink időnként meglepő utakra terelnek.

Dawn mindent tud a halálról – legalábbis ebben a hitben él. Hospice-dúlaként segíti a betegeit, hogy helyrehozzák a múlt hibáit és befejezzék félbemaradt dolgaikat, hogy megbékélve léphessenek át a túlvilágba.
Amikor azonban Dawn repülőgépe zuhanni kezd, és úgy hiszi, már csak pillanatok vannak hátra az életéből, maga is megdöbben, hogy nem a férje jut eszébe, hanem másvalaki. Egykori egyiptológus kollégája, Wyatt Armstrong régész.
A szerencsés kimenetelű repülőgép-katasztrófa után Dawn úgy dönt, visszamegy Egyiptomba, a régészeti ásatáshoz, és megkeresi hajdani szerelmét, Wyattet, sőt, folytatja a túlvilágra vezető út első ismert térképének, a Két út könyvének kutatását.
A könyv fejezeteiben Dawn két lehetséges jövője bontakozik ki egymás mellett, és mindkét jövőképben feltárulnak a rég eltemetett titkok és kételyek.

Mi alakítjuk a választásainkat, vagy a választásaink alakítanak bennünket?
Kik lennénk most, ha másként alakult volna az életünk?”

Kiadta: Athenaeum kiadó
Megjelent: 2020. október 12.
Fordította: Novák Petra
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: The Book of Two Ways
Oldalszám: 472
ISBN: 978-963-543-041-3

A könyvet megrendelhetitek: ITT

 

A szerzőről:
Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.
Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.
Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen, vagy követhetitek a magyar hivatalos rajongói oldalát a www.facebook.com/JPfunpagehu linkre kattintva.
1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.
2016-ban Magyarországon is megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba, és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is képes rabul ejteni.
Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.
Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Az Athenaeum kiadónál megjelent könyvei:
Apró csodák
Csodalány
Egyszerű igazság
Elrabolt az apám
Életszikra
Gyere haza
Házirend
Ítélet
Magányos farkas
Második látásra
A nővérem húga
Sorsfordítók
Szívtől szívig
Szívverés
Találj rám!
A tizedik kör
Tizenkilenc perc
Törékeny
Vezeklés
Szelíd vadak (e-könyv)
Jodi Picoult–Samantha van Leer: Lapról lapra
Jodi Picoult–Samantha van Leer: Sorok között
Valamint a legújabb: A két út könyve

A könyvről:

Sokáig gondolkodtam, mit is írhatnék a könyvről. Múlt éjjel fejeztem be, de még mindig a hatása alatt vagyok, s nagyon úgy tűnik, hogy ez még egy ideig így lesz. Határozottan igaz, hogy akit megragad, azt nem ereszti.

Őszintén szólva nem lepett meg, hogy ilyen hatással volt rám, hiszen Jodi Picoult már többször elérte ezt a könyveivel. Mindig jó érzékkel nyúl olyan témákhoz, amik valamilyen okból betalálnak. Azon kívül, hogy szórakoztat, gondolkodásra is késztet. Most sem volt ez másképp. Egyrészt, ifjúkorom nagy „szerelme”, a régészet is helyet kapott a könyvben, ráadásul Egyiptom a történet egyik cselekményszálának a helyszíne, így már emiatt is izgatottan vártam, mit hoz ki az írónő a történetből.

Másoknak lehet, hogy kicsit sok a történelmi háttér, illetve az Egyiptommal kapcsolatos információk mennyisége, ám én élvezettel vetettem bele magam a sűrűjébe. Mindig is közel állt hozzám ez a téma (ezt is bizonyítja az egyik polcom, ami tele van Egyiptomos könyvekkel), tizenévesen sokáig tanulmányoztam a hieroglifákat, s elemi erővel vonzott a misztikusság, ami körüllengte az egyiptomi kultúrát. Szóval mondhatni, hogy otthonra leltem, ismerős volt a téma, így faltam az oldalakat anélkül, hogy észrevenném mennyire elszaladt az idő. Persze többször megálltam, szünetet tartottam a könyv olvasása közben, mivel a regény nem csak ennyiből áll, és alaposan megbolygatta a lelkivilágomat. A történet sokszínűsége alaposan kihat az érzelmekre. Minden magasságot és mélységet megjárunk ezen a kicsivel több, mint négyszáz oldalon.

A történetet Dawn szemszögéből ismerhetjük meg. Több cselekményszál váltakozik, ahogy térben és időben is ugrálunk. Felváltva ismerhetjük meg a múlt és jelen eseményeit, tobzódunk a különböző érzelmekben és helyzetekben, és jócskán kapunk gondolkodnivalót is minden fejezetben.

Dawn hospice-dúlaként (haláldúlaként) dolgozik, a haldoklóknak segít megkönnyíteni az utolsó időszakot. Tehermentesíti és támogatja a haldoklót és a hozzátartozót is valamilyen szinten. Segít megszervezni, amit szükséges, illetve teljesíti az utolsó kívánságokat, amennyiben módjában áll. Kemény hivatás. Újra és újra szembesül a halállal.

Aztán egy repülőgép-szerencsétlenségnek köszönhetően úgy dönt, egy időre visszatér Egyiptomba, megkeresi a régi nagy szerelmét, Wyatt-et, és folytatja a régészeti munkát, s egyúttal a végére jár, mi lett volna, ha másképp döntött volna évekkel azelőtt.

Ahogy haladunk a történetben, annál több titokra derül fény. Tetszik a folytonosság, s az, ahogy az információkat adagolja a szerző. A könyv mindvégig fenntartja az érdeklődést.

Dawn és Wyatt párosát nagyon szerettem, jól kiegészítették egymást. Tetszett, hogy a romantikán kívül ott volt a humor szál, illetve volt feszültség a főszereplők között. Jól dolgoztak együtt, kihozták egymásból a legjobbat.

A szereplők között akadt, aki jobban közel került hozzám, és volt olyan, aki nem igazán. Nagyon szerettem Wyatt és Meret karakterét, Briant viszont kevésbé.

Dawn a munkája során elég sok emberrel megismerkedett, róluk is olvashatunk a könyvben, s közülük Félix és Win megismerkedésének története ragadt meg az emlékezetemben. Sorsszerű volt és aranyos. Az pedig, ahogy Win és Dawn beszélgetnek arról, mi vár Winre a halálakor, mélyen elgondolkodtató. 

Miért félünk a haláltól, elmúlástól? Tudhatjuk, megérezhetjük, hogy mikor jön el az időnk? Miért csak a halálunk közeledtével lesz bátorságunk ahhoz, hogy megtegyünk valamit, amire már oly régóta vágytunk? Miért csak akkor kezdünk el igazán élni, amikor az elmúlás fenyeget? 

 A kedvenc jelenetem egy múltbéli visszaemlékezés útján tárult elém, amikor Wyatt egy törött mészkődarabot nyomott Dawn kezébe, melyen az alábbi sorok álltak:

„Megcsókolom őt mindenki előtt,

ország-világ hadd tudja szerelmem.

Bizony ő az, aki elorozta szívem,

ki ha rám pillant, nyugalom száll le reám.”

/ Ostracon Gardiner 304 rt. - Molnár Imre fordítása/

Ez a mészkődarab volt az egyetlen dolog, amit magával vitt Dawn, mikor elutazott Egyiptomból, és több mint tizenöt évig meg is őrizte.

Összességét tekintve nagyon szerettem a történetet, számomra érdekes volt és jól szórakoztam, illetve elég sok dolgon elgondolkodtam. Jodi Picoult hajlamos arra ösztönözni, hogy átértékeljem az addigi nézőpontjaimat, és új gondolatoknak adjak teret.

Egyetlen egy dolog zavart, méghozzá a könyv vége. Kétségek között hagyott a végkifejletet illetően, bár jó sok utalás volt rá. Sejtésem, reményem van. Mégis nekem hiányzott a végéről az az egy sor, vagy legalábbis egy név. Esetleg egy epilógus, mondjuk három évvel későbbre utalva. Értem a könyv mondanivalóját, talán még azt is, hogy miért így zárta le az írónő, de ez így akkor sem fair. Megadja a lányának a választ, de minket meg kétséget között hagy? Gondoljak, amit akarok? Válasszam azt, ami nekem tetszik?

Pontozás: 10/9