Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2015. április 26., vasárnap

A. O. Esther: Megbocsátás (Összetört Glóriák 6.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Elijah és társai a Halál Angyalának börtönébe kerülnek, ahol Azrael könyörtelen kínzással akarja rávenni őket, hogy fogadják el őt vezérüknek. 
Sophiel, Gabriel, Ramodiel, Muriel, Machiel és a két viking király eközben rettegve várják a naplementét, hisz tudják, ahogy a véres korong alábukik, a déróriások elevenen felfalják őket. Mi mást tehetnének, mint hogy imádkoznak? Az egész tömeg egyszerre ismétli Gabriel arkangyal szavait, és csodák csodájára a segítség nem marad el: Valkűrök mentik meg az embereket és az angyalokat. Ezután azt is elárulják, hol rejtőznek a maradék kristálykoponyák, melyek segítségével az angyalok kiszabadíthatják társaikat. A koponyákat a leghátborzongatóbb helyeken őrzik, kígyókkal, medvékkel, sárkánnyal kell megküzdeniük értük. Megannyi lélekvesztő út, megannyi veszély leselkedik rájuk, miközben csendben szárnyait bontogatja a szerelem. 
Eközben Elijah csak nem hajt fejet Azrael előtt, így az cselhez folyamodik. Tudja jól, csakis egy módon törheti meg a vezért, ha Sophielt használja fel ellene. Miközben a féltékenység, a gyűlölet és a békétlenség tetőfokára hág a régen testvérként élő angyalok között, Arshamon démoni serege is rájuk támad a túlvilági kincsek reményében. A démonokkal szemben egyetlen esélyük marad, ha összefognak. Vajon képesek lesznek rá, hogy vállvetve harcoljanak? 
Van-e olyan bűn, ami nem megbocsátható? Van-e olyan seb, amit soha nem gyógyít be a szerelem? Vajon eltörölhető-e a föld színéről a gonosz?”
  
Harald Tryggvason

 Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett
Tipográfia: Dobosy Anikó
ISBN: 978-963-12-0525-1

A borítón nem más látható, mint a norvégok királya, Harald. Egy halvány, csibészes mosolyt elviseltem volna azért, tekintve az előző kötetben való megismerkedését Machiellel. Ám így sem rossz, ha azok a szemek beszélni tudnának… olyan, mint ha épp Mizarielt akarná szemmel megölni. 

A könyv egy Ősi norvég verssel indít, ami a tanulásról szól. Határozottan tetszik.

„Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

(Ősi norvég vers: Tanulj!)”

A könyv maga 448 számozott oldalból áll, ám ebből a történet a 443. oldalon befejeződik. A többi kötettől eltérően ebben nem található az előzőekből összefoglaló, a norvég vers után rögtön a történettel indít, majd azt követi a tartalom és a már megszokott „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyszínekről”. Az utolsó oldalon pedig a köszönetnyilvánítás kapott helyet.
Már annyira hozzászoktam Vág Bernadett ajánlóihoz, hogy rendesen éreztem a hiányát. Furcsa volt, hogy rögtön a történettel indít a könyv. Látjátok, mit tesz a megszokás?
Mielőtt magáról a történetről kezdenék el írni, szeretném kiemelni, hogy mennyire jó volt ezt is igényes köntösben és kivitelezésben olvasni. Nem volt minőségi romlás, és ugyanolyan igényes volt a munka, mint az előzőeknél.

Most pedig a történetről:
A könyv eleje, ahogy azt már megszokhattuk, ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Azraelék megtámadták Birca szigetét, és hatalmuk alá kerítették az angyalokat, vikingeket, norvégokat. Hatalmas túlerővel rendelkeztek, mert a déróriásokat nem tudják legyőzni az aranyszarvasok agancsából készített por nélkül, amit a törpék kihalása miatt nem tudtak elkészíteni. Elijah, Bardo, Ariel és Uriel láncra verve térdelt Azrael előtt, aki a sárga kristálykoponyát szorongatta, míg a többiek egy sarokba tömörülve az emberekkel várták a következő lépést.


Nagyon tetszett, hogy amikor Azrael magához hívatta Sophielt, a lány megvédte magát Mizariellel szemben. Az a nő már nagyon a bögyömben volt. A szőke angyallány azonban mindenkinek meglepetéssel szolgált, amikor a földre küldte Mizarielt. Nagyon aggódtam Elijah miatt, mert a tengernyi kínzáson kívül még azt is el kellett viselnie, hogy tehetetlenül nézte végig ahogy Azrael Sophiel torkának esett. Ám Harald még időben magával vitte Sophielt, így megúszta ép bőrrel.
Amikor Azraelék elvonultak a négy vasra vert angyallal Birca szigetéről, a többiek nem estek pánikba a déróriások láttán, hanem Gabriel irányításával imádkozni kezdtek. 

Látszott az összefogás, mert a hitetlenek is követték őket, miután királyaik (Erik a vikingeké, és Harald a norvégoké) Gabriellel egyszerre mondták az imát. Imádtam a határozottságukat.

A valkűrök megjelenésénél viszont vigyorogva olvastam tovább. Ramodiel hozta a formáját. :D
„Az óriások megtorpantak. Az erdőből páncélos harcosok rontottak rájuk. Hatalmas, ezüstszínű lovakon ültek, amelyek patája nyomán lángra kapott a föveny. Szivárványszínű fény ragyogta be őket, ami úgy hullámzott utánuk, akárcsak a sarki fény az északi égbolt sötétjén.
- A valkűrök? – Erik hitetlenkedve nézett Ramodielre, mire az ifjú angyal elvigyorodott.
- Őrült dögösek… Igaz?”

A Valkűrök jellemzése után Erik is hozta a formáját. Imádom, ahogy ezek ketten még a legijesztőbb pillanatokban is képesek viccet csinálni a helyzetből. Akárcsak Bardo. :) Jó volt a tanítójuk. :D

„Mindannyian keleti császárnők voltak egykor, küllemük ázsiai nők benyomását keltette. Termetük apró, a szemük mandulavágású, a hajuk dús és fekete. Az arcuk kerek, a szájuk csöppnyi, a bőrük elefántcsont színű. A homlokukon és a páncél alól kivillanó karjukon csillogó tetoválás látszott.
- Elájulok… - nyögött fel Erik. – Ha ők visznek el a halálom után, akár le is szúrhattok…
Ramodiel felröhögött.
- Vigyázz, mert meghallják!”

Az összecsapás után a valkűrök, vezetőjükkel Misttel az élen Gabrielhez siettek. Eszternek köszönhetően betekintést nyerhet mindenki egy picit a skandináv mitológiába.

Mivel kíváncsi voltam én is több mindenre a mitológiával kapcsolatban, most jöjjön egy kis érdekesség. A skandináv mitológiában a valkűrök Odin lányai és egyben akaratának végrehajtói. Ők döntik el, hogy egy csatában ki haljon meg, illetve van, hogy üzenetet is hordoznak. Az Északi fény útján lovagolnak a csatába, s onnan vissza a Valhallába. A bátor, hősi halált halt vitézeket magukkal viszik, és étellel, itallal kínálják őket, s belőlük lesznek a későbbiekben az einherjarok.

Ebben a kötetben az alábbi nevekkel találkozhatunk:
Mist (ködös), Hild (csata), Hlökk (csatazaj), Thrúdr (erő), Herfjötur (a had béklyója), Randgríd, Geyr, Göll, Skögul.

Érdekes fejlemény volt, hogy a valkűrök hallották a többiek gondolatait. Ezzel nem kis meglepetést okoztak Gabrielnek és társainak.
A 31-32. oldalon Ramodiel viselkedése erőteljesen emlékeztetett Bardo állandóan poénkodó és csajozós stílusára. Komolyan. Még ekkorát nem nevettem a kölyök megjegyzésein, mint most.
Ruchiel a szél angyala igyekezett mindent megtenni, hogy Elijah és társai ép bőrrel megússzák az Azrael várában történő raboskodást. Persze mindezt úgy, hogy a tébolyult, hibbant némber Mizariel tudomására ne jusson. Egyet kell értenem Bardoval, Ruchiel olyan, mint Ramodiel, csak hivatalosan az ellenkező oldalon áll. Nála mindvégig éreztem, hogy nem való Mizarielék "bandájába", sokkal inkább Arielékébe. 

Amíg a négy angyal Azrael várának börtönében raboskodott, a többiek a valkűrök vendégszeretetét élvezték, és megtudhatták a tükrük segítségével, hogy mit is kell tenniük ahhoz, hogy megmenthessék a barátaikat. Imádtam, hogy Ramodiel végre felnőttként, mi több nagy és okos bátyóként viselkedett, és vigasztalta, pátyolgatta Sophielt. Persze azért a nőzésre is volt ideje a lökött kölöknek.
Ahogy az egyik valkűr megmutatta Sophielnek Elijah-t, az valami lehengerlő volt. Tudtak egymással beszélni, miközben ébren voltak.



Machiel és Harald annyira egy pár volt már az előző kötetben is, most pedig még ennél is jobb közöttük az összhang. Az ember lelke kivirul, ha róluk olvas. Nevezzetek elfogultnak, de ők a kedvenceim. Persze az angyalokat és Eriket is szeretem, de Machiel szertelensége, Harald óvó-védő ösztöne mindent vitt.
Őszintén szólva többször kellett szünetet tartanom olvasás közben, mert könnybe lábadt szemmel olvastam, ahogy Machiel álmában mindent meglátott, ami Ariellel és a többiekkel történt. Iszonyat volt belegondolni, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmenniük, és még korántsem volt vége a megpróbáltatásoknak. Sophielre kicsit haragudtam. Miért nem tud egyszer hallgatni a többiekre? Elijah is, Ariel is, Gabriel is, mindenki megmondta, hogy maradjon ki az egészből, erre mit csinál?

 


Gabriel és Muriel évődése miközben mentek a hegyekbe, sokszor mosolyt csalt az arcomra. Imádom a párosukat. Lehet őket nem imádni? Gabriel önmarcangolása viszont kicsit aggasztott. Már a valkűrök is megmondták, hogy ne ostorozza magát, erre mit csinált? Naná hogy azt. Még jó, hogy voltak, akik figyelmeztették, hogy ne tegye. Muriel pedig többnyire jókedvre derítette, szóval nem reménytelen az angyalunk.




„- Bírod? –nézett hátra Gabriel.
- Még jó… - kacsintott rá a lány.
A férfi elmosolyodott.
- Szeretem, hogy ilyen belevaló vagy! – dünnyögte szinte magának, mire kuncogást hallott maga mögül.
- Hallottam.
- Végül is, neked mondtam.”



Muriel legalább annyira tud szót fogadni Gabrieléknek, mint Sophiel vagy Machiel. :D Komolyan. Szegény férfiakat már kezdem sajnálni. Bárki bármit mond, ezek hárman már csak azért is a szöges ellentettjét csinálják.

Ramodiel és Sophiel ahogy közeledtek a kígyók felé, egyre borúsabban látták a dolgokat, így miután beesteledett és tüzet raktak, iszogattak kicsit. A barátaikra, testvéreikre gondoltak, és elszántan gondoltak az elkövetkezendő időszakra. Ramodiel azt hiszem bármilyen bohókás is volt, akárcsak Bardo, komolyan a szívén viselte mindannyiuk sorsát, ami mélyen a szívemig hatolt. Ő volt az egyik kedvenc karakterem már a legelején is, és nagyon örülök, hogy bebizonyította, hogy jók a megérzéseim.

„Az ifjú angyal feltápászkodott, és kinyújtóztatta a végtagjait.
- Mondtam már, hogy utálom a szörnyeket? – ásított közben.
- Nem. Én is utálom őket.
- De azért kivágjuk a kígyó fogát?
Sophiel elnevette magát.
- Mit akarsz a fogával?
- Bardonak akarom adni. Imádni fogja – mosolyodott el Ramodiel.
- Jó, vágjuk ki! – bólintott rá a lány. – Van valami terved talán?
- Több is.
- Jók?
- Hát, majd menet közben kiderül. Gyere, induljunk!”

Az egész kaland során Ramodiel viselkedése erősen hajazott Bardoéra. Hirtelen arra gondoltam, Bardo milyen büszke lett volna rá, ha velük lehetett volna. Ha lehet ilyet írni/mondani, Ramodiel ettől lett számomra még nagyobb kedvenc.

Szépen lassan, mindenki igyekezett teljesíteni a küldetését, ám mindegyik csapatnak voltak nem várt nehézségek is az útjukban, amin végül átverekedték magukat.
Machiel és Harald kettőse tarolt. Machiel édes bája végül meggyőzte Harald katonáit is, hogy életük árán is védeniük kell a királynéjukat. Imádtam ezt a jelenetet. Ahogy együtt harcoltak, és az egyik katona büszkén megdicsérte Machielt, azért hogy milyen ügyes volt.

 
Azrael várában, amikor odaért Sophiel és Ramodiel, a szívem facsarodott össze. Minél előrébb járt a történet, annál sűrűbben kezdett a könnyem potyogni. Utáltam Azraelt, amiért olyanná vált, amilyen lett végül. Hiába tudtam, hogy a kristálykoponyák miatt történt főleg, ez nem változtatott az érzéseimen. Iszonyatosan sajnáltam Elijaht, és közben Sophielre is haragudtam, mert nem kellett volna odamennie. Azonban bármennyire is fújtam a lányra, mélységesen sajnáltam is a történteket. 
Reméltem, hogy innen még van visszaút. S lett. A 387. oldalon végre valahára megtört a jég. Mondjuk, van érzékük az időzítéshez. :D Arshamonék döngetik a kapukat, sőt már be is törtek a várba, ezek ketten meg egymásba gabalyodtak. :D


Haraldnak hatalmas taps és örömmámor, ügyes a királyunk, imádjuk is nagyon. Mizariel végre nem rontja ott a levegőt. Machielről igazán példát kellene vennünk, mert a helyébe gondolva magam, én nagyon nem tudtam volna megbocsájtani annak a habzó szájú, elmebeteg kígyónak. 

Nagyban örültem, hogy végre Sophiel is észhez tért és minden visszatér a régi kerékvágásba, erre mi történik? Már megint találgat. Komolyan mondom, Elijah mellett már én is agybajt kapok. Nem tudtam, hogy a bátorsága miatt fejet hajtsak, vagy a vakmerő és hirtelen elhatározása miatt agybajt kapjak. Oké, a végkifejlet miatt nem kaptam idegbajt, de rezgett a léc.
Aztán még a végén újabb meglepetés várta a csapatot, Ramodiel, Machiel és Sophiel pedig majdnem otthagyta a fogát… ismét. Úgy látom, tényleg rájuk kell a legtöbbet figyelni. :)

A történet utolsó két oldalán pedig már megállíthatatlanul záporoztak a könnyeim. Eszter! Ezt mesterien csináltad. A szívem megtelt szeretettel, és végre úgy éreztem, bármi jöhet (na jó azért nem minden), most már révbe érnek a barátaink. 

Összefoglalva: számomra a történet most kicsit sírósra sikerült, viszont izgalmas volt, magával ragadó, és nagyon érzelmes. Kedvencem Harald, Machiel, Ramodiel és Bardo. A többieket is szerettem, de ők négyen számomra etalonok. 

Pontozás: 10/10******

2015. április 25., szombat

A. O. Esther: Kristályfény (Összetört glóriák 5.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

„Az angyalok megérkeznek a törpék birodalmába a varázsporért, de a szívük is megszakad attól, amit ott találnak. 
Az anyját sirató Frídr, aki bűbájjal hatalmába kerítette Joshuát, bosszúért remeg. Elijah szemére rémálmokat küld, melyekben Sophiel más férfiaknál keresi a gyönyört. Alig várja, hogy a féltékenységtől őrjöngő Elijah megölje szerelmét, majd a varázsital bódulatából felébredve maga is belehaljon a bánatba. 
A még mindig Arielről ábrándozó Machiel az Azraeltől ellopott néhány kristálykoponyával Birca szigetére menekülne, ám foglyul ejti a kegyetlenségéről híres norvég király, Harald. 
A kristálykoponyák pusztító erejét tudva Muriel, az Ásványok Angyala alászáll, hogy hatástalanítsa azokat, de halálos veszedelembe kerül. A démoni megszállás alól megszabadult Gabriel siet a segítségére, és nocsak, mintha gyengéd vonzalom ébredezne köztük. 
Persze, a békésebb időkre vágyakozó Sahranfer és Azura sem tétlenkednek, és bár békejobbot nyújtanak Elijahnak, ki tudja, a kristálykoponyák nem kísértik-e meg őket is újra. 
Azraelék eközben a déróriások kíséretében elindulnak, hogy végső csapást mérjenek az angyalokra és a vikingekre. Soha nem látott háború veszi kezdetét, és Elijah csapata tudja, nincs esélyük ekkora túlerő ellen. 
De vajon a sors miként munkálkodik? Felülkerekednek Frídr ármányán a szerelmesek? Valóban végleg Pokolra szállt Arshamon? Megbékélnek a hajdanán egymást testvérként szerető angyalok? Na és Machiel mihez kezd egy halandó király szerelmes rajongásával? 
Kedves Olvasóm! Megdöbbentő válaszok és még több izgalmas kérdés vár legújabb kötetemben, a Kristályfényben.”

  
Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2015-ben. (Második kiadás)
Szerkesztő: Vág Bernadett
Tipográfia: Dobosy Anikó
Borítófotó: Polecsák Ármin
A borítón Fülöp Tímea látható.
ISBN: 978-963-08-9297-1

A könyv az alábbi Goethe idézettel indul:

 Ezt követi az ajánló, majd utána az előző kötetekből egy kis emlékeztető. Kivételesen az „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyekről” is a könyv elején kapott helyet, a tartalommal együtt. Ezt követi maga a történet, majd a köszönetnyilvánítással zárul a kötet.
Az ajánlóban Vág Bernadett nagyon szépen megfogalmazta, hogy szerinte mi is a szerelem.
„ ... a szerelem – bár csupa érintés, ölelés és gyönyörű, kínzó vágy – mégiscsak sóhaj és rózsaszirom. És Kristályfény.”

A Mennyország Kulcsa című kötet azzal zárult, hogy az angyaloknak sikerült megölnie az aranyszarvasokat, és megszerezni az agancsukat, majd az Elijah nyakában lévő kulcs szikrázni kezdett, és hirtelen képek sokasága tódult a szemük elé. A Kristályfény története innen folytatódott.
Miután leperegtek az egyik lehetséges jövő képei előttük, barátaink hangulata rohamosan romlani kezdett. Bardo természetesen itt is humorral próbálja oldani a hangulatot, ami miatt nagyon szeretem az ő karakterét. Felpakolták a csomagjaikat, s az agancsokkal elindultak Svartalfheim felé, hogy a törpék az agancsokból elkészíthessék a port, ami segít legyőzni a déróriásokat. Ám amikor odaértek, iszonyú hírt kaptak, s ezzel a győzelem lehetősége nagyon elhalványodott.
Nagyon sajnáltam Szilajt, mert ő csak jót akart a többeknek, és a következmények, mázsás súlyként nehezednek élete végéig a vállára. Súlyos árat fizetett a hiszékenységéért.
A Birca szigete felé vezető hajóúton, hogy elnyomják Szilaj horkolását, Sophiel énekelni kezdett. A dalszöveg igazi léleksimogató volt. Nagyon tetszett, hogy a dalszöveg felett egy pillangó volt, valamint hangjegy motívumok. Nagyon dekoratív. 

Ahogy haladtak az események, egyre cikáztak a gondolataim. Mizarielen és Azraelen gondolkodtam. Nem értem, hogy lehet ennyire mélyről fakadó gyűlölet bennük. Értem én, hogy a kristálykoponyák felerősítették az érzéseket, de akkor is valahonnan származnia kell. Mizariel csalódottsága és szerelemre vágyása érthető, és néha még én is megsajnáltam, de ügyesen tett róla, hogy ez ne sokáig maradjon így. Azrael pedig egyre jobban megőrül a koponyáktól.
Sahranfer és Azura között viszont nagy örömömre megindult valami, és úgy tűnt, hogy egymás mellett megjavulnak, vagy legalábbis valamivel jobbá válnak. Előhozzák egymásból a jót.



Ezzel ellentétben viszont Frídr-nek teljesen elment az esze a fájdalomból. Megkeseredett és gonosz lett, Joshua megbabonázásával, és a rengeteg ármánykodásával teljesen kiverte nálam a biztosítékot. 
Egyrészt megértem, hogy elveszítette az édesanyját, fáj neki. Ám ok nélkül haragszik Elijah-ra és akar mindenkit bántani körülötte, hisz’ az anyja kérte rá, hogy ne gyógyítsák meg, eleget élt. Miért nem lehet tiszteletben tartani a kérését? Megérdemelte, amit kapott.



Machiel bátor, ugyanakkor nagyon önfejű. Ebben a kötetben talán kicsit jobban is szerettem, mint Sophielt. Tetszett, hogy kiállt magáért a látomásokban, amikor Ariellel beszélt, ám a vakmerőség nem mindig jó.
Ruchielnél éreztem, hogy nem igazán akar osztozni 100%-ig Mizariel és Azrael agybajában, csak épp tartott tőlük, mert mindkettő vérszomjas, alattomos és kiszámíthatatlan. S talán ettől igazán veszélyesek.

Amikor Eszter megemlítette, hogy Véres kardú Harald (azaz Harald Tryggvason) fel fog bukkanni, és valószínűleg kiüti a nyeregből nálam is Elijah-t, Bardo-t, Ramodiel-t és Gabrielt, arra gondoltam, hogy áh, őket nem lehet. Most mélyen fejet hajtok, Eszter igazad volt.  A norvégok királya igen megkapó személyiség. Délceg, világosszőke hajú, ezüstkék szemű, egyenes orrú, borostás, napsütötte arcú, szép szájú és fehér fogú, igazán jóképű jelenség. Ám ennél megkapóbb a viselkedése. Ahogy Machiellel találkoztak, majd a későbbi viselkedése magával ragadó. Eddig nem is tudtam, hogy mennyire kellett egy ilyen karakter is a történetbe. Most viszont határozottan nem tudok betelni vele. Bár be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy Arielt kiütik a nyeregből. Azonban az angyalok mellett határozottan helye van Haraldnak is.

Amikor a 247. oldalon megemlítették, a 248. oldalon pedig fel is bukkant Muriel, az ásványok angyala hatalmasat nevettem. Idézem, hogy nektek is jó perceket szerezhessek vele:
„ – Muriel segíthetne! – szólt közbe Machiel és Sophielre nézett. – Igaz?
- Igen – bólintott a szőke angyallány. – Muriel az ásványok angyala. Ha valaki, hát ő biztos érteni fogja a módját, hogyan vessünk véget a kristályok uralmának.
- Ő harcos angyal? – kérdezte a Démonvadász.
- Igen, nagyon jól forgatja a kardot.
- Hát, ha annyira, mint ti, lányok, akkor nem leszünk kisegítve… - vigyorodott el Ramodiel, de magához húzta mindkét angyallányt és megcsókolta az arcukat.
- Muriel nem olyan, mint mi – rázta meg a fejét Sophiel. – Küllemünkben persze hasonlítunk, de ő lelkileg is sokkal keményebb, mint mi. Azt hiszem, nála jobb segítőt keresve sem találhatnánk.
- Akkor mire vártok még? – kacsintott rájuk Bardo. – Lássuk, milyen a felhozatal!
- Jaj, ne mondj már ilyeneket, mert meghallja fentről, le sem jön közénk – korholta Lamachael.
- Szerintem meg, ha figyel minket, épp azt mondja: „Hoppá, az a szőke, jóképű angyal épp nekem való…”
Abban a pillanatban megrázkódott a föld, és Bardo előtt lila szikrázás tűnt fel. Édes orgonaillat árasztotta el a szobát, majd egy sudár alak jelent meg a fényben. A testét halványlila, áttetsző ruha fedte, a hátán átvetve fehér Égi Kard ragyogott. A haja gesztenyebarna hullámokban omlott a vállára. A szeme égszínkék volt, az arca ovális, az orra keskeny, a bőre halovány. Amikor elmosolyodott, két gödröcske jelent meg a szája szélén.
- Menten meghalok… - motyogta Bardo.
A lány elnevette magát.
- Hoppá, te lennél az a szőke, jóképű angyal, aki nekem való?
- Ne mondd, hogy hallottad, amit mondtam…
- Mindenki hallotta. Tőletek zeng a Mennyország.
Az angyalok összenéztek.
- De jó értelemben vagy rosszban? – kérdezte Ramodiel.
- Mit súg a szíved?
- Hogy egyre nagyobb szarban vagyunk – bökte ki az ifjú angyal meglehetősen földiesen, de Muriel csak nevetett.”
Muriel


Na és ez csak egy kis ízelítő volt. Rengeteg humoros, romantikus vagy épp szomorú jelenet van a könyvben, ami garantálja, hogy az olvasó jól szórakozzon és érzelmileg rengeteg szintet megjárjon.

Nagyon tetszett, hogy ebben a kötetben is, ahogy az alászállásakor is, Machiel nem a lányoknak öntötte ki a szívét, hanem Elijah-t fogadta bizalmába, neki mesélt az érzéseiről, tőle kért tanácsot. Igazán olyanok voltak, mint ha Elijah Machiel nagy és okos bátyja lenne. Külön aranyos volt Elijah ezen kis megjegyzése Machiellel kapcsolatban:
„Kicsi lány, ha te csendben vagy, akkor valami nagy baj van veled. Ki vele, mi nyomja a szívedet!”

Sahranfer és Azura segítségével Gabriel testéből végre sikerült kiűzni Arshamont, de sajnálatos módon nem sikerült tőle megszabadulniuk, mert talált magának egy másik gazdatestet, és továbbra is gaztetteket vitt véghez. Remélhetőleg már nem sokáig.

Muriel és Gabriel elindult megkeresni azt a kristályt, ami segít megsemmisíteni a kristálykoponyákat. Sejthető volt, hogy az út során egymást fogják kóstolgatni. Gabriel újra a régi, remekül érezte magát Muriel társaságában, s végül sikerrel is jártak, még ha nem is volt minden zökkenőmentes.

Ezalatt az idő alatt Machiel sok mindenen ment keresztül, de végül Harald király birodalmába vitte őt a szíve. Az ott tartózkodása azonban nem volt végig fáklyás menet, ám mindvégig támogatta őt a norvég király.

Sajnáltam nagyon Lamachaelt és Szilajt, de örültem az utóbbi önfeláldozásának, mert ezzel sokakat megmentett a további szenvedéstől.
Eriket egyre jobban megkedveltem, főleg miután kiderült, hogy Idával hogy bánt.

A 376. oldalon Muriel gondolatain nagyot mosolyogtam. Elgondolkodtató volt.
„Odafent bíráltam Sophielt, a legjobb barátnőmet, amiért beleszeretett Elijahba – gondolta szégyenkezve. – Erre lejövök és nem tudok másra gondolni, csak Gabrielre. Haragudtam az emberekre a gyengeségükért, mire megtapasztaltam, milyen törékeny is a testük és milyen nehéz olyankor hinni, amikor összecsapnak felettünk a hullámok…”

Ugye-ugye? Mennyivel könnyebb mást bírálni, mielőtt még az ő cipőjében járnál?

Ahogy Azraelék rajta ütöttek Machieléken, kegyetlen volt és felesleges. Mizariel úgy viselkedett, mint egy habzó szájú őrült, de Haraldnak valamelyest sikerült megfékeznie a prüszkölő perszónát, még ha csak rövid időre is. Harald ekkor vált igazán új kedvenccé. Védte az övéit, bátran szembeszegült az ismeretlennel, s az életét adta volna a szerelméért. A harcmodora miatt még Azrael figyelmét is felkeltette.
Amikor megtámadták Birca szigetét a szívem a torkomban dobogott. A harc során ejtettem pár könnycseppet, és rettegtem attól, hogy meghalnak azok, akiket eddig már annyira megszerettem.
Ruchiel megint bizonyította, hogy nem akar Mizariel bábja lenni, és öldökölni a testvéreit, szóval neki már meg is bocsátottam. Azraelnél is látok esélyt, ám Mizariel annyira köpköd és fúj a többiekre, hogy szerintem nem lehet jó vége ennek.

A könyv megint olyan helyen ér véget, hogy az emberben még több kérdés fogalmazódjon meg. Bármi alakulhat még, ám ezzel is ébren tartja a kíváncsiságunkat.
Hamarosan jövök a következő kötet véleményezésével is, úgy hiszem. :) Addig is hajrá, vágjatok neki a sorozatnak, mert garantált a szórakozás. Rengeteg karaktert fogtok megszeretni, a történet pedig határozottan magába szippant mindenkit, aki megpróbálkozik vele.

Pontozás: 10/10


2015. április 22., szerda

A. O. Esther: A Mennyország Kulcsa (Összetört glóriák 4.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Míg az angyalok a Pokolban időztek, a földön húsz év telt el. Viking harcosok térhódításait rettegik halandók és halhatatlanok. A visszamaradt Sötét Angyalok kegyetlen, hataloméhes zsarnokokká váltak, velük kíván szövetkezni Gabriel képében Arshamon, akit testvérei és Sharanfer új testben követnek.
Hőseink a már felnőtt Joshua városának vendégei, ám nincs idő az ünneplésre, mert az Életfa felett megjelenik Vidfornir, az aranysas, aki az óriások eljöttét, s ezzel a világ pusztulását jelzi.
Csak egy módon lehet elkerülni a véget. Le kell győzni a mágikus erővel bíró aranyszarvasokat, mert csak az agancsukból készített varázspor tudja elpusztítani az óriásokat. Ám mindehhez a titokzatos, de annál zsugoribb törpéktől kell segítséget kérniük. Cserébe azok kristálykoponyákat követelnek, melyeknek megszerzése szinte lehetetlen… A csapat mégis elindul szent célja felé, ám máris Moro lidérceibe ütköznek. A túlerő reménytelen, hacsak az angyalok szövetségre nem lépnek a barbár vikingekkel…
De vajon Elijahé lesz-e végre Sophiel? Netán a viking vezér vagy Arshamon szerzi meg őt magának? Megmenthető-e még Gabriel lelke? Megesik-e Ariel szíve az iránta rajongó, nővé serdült Machielen? És vigaszra lel-e a hitevesztett Joshua?
A válaszért ezúttal is varázslatos helyszínekre kell repülnöd, kedves Olvasóm, de vigyázz! A mélyben rejlő kincs ragyogása, a hatalom íze és a szerelem mámora téged is megrészegíthet!”
  


Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2013-ban.
Szerkesztette és az ajánlót írta most is: Vág Bernadett
Tipográfiai felelős ismét Dobosy Anikó.
ISBN: 978-963-08-7804-3

Mielőtt belevágnék a történet véleményezésébe, szeretném elmondani, hogy mennyire örülök annak, hogy Eszter azokkal dolgozik, akikkel. Nagyszerű látni, megtapasztalni, hogy ezeknek a nagyszerű embereknek a segítségével, a már amúgy is tökéletes történet, zseniális kivitelezésben, borításban kerül az olyan mezei olvasók kezébe, mint amilyen én is vagyok. Hálásan köszönöm minden közreműködő félnek a hozzájárulását, ami elősegítette, hogy Eszter csodálatos történetei ilyen pazar köntösben láthassanak napvilágot. Nem véletlenül ajánlom minden ismerősömnek, és ismeretlen ismerősnek Eszter könyveit. A borítók szépsége, az ajánlók egyedi hangulata, a történetek varázslatos világa, csodálatos nyelvezete, kiforrott és szenzációs karakterei mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az a bizonyos csoda létrejöjjön, ami minden emberben megszületik, amikor egy igazán jó könyvet olvas. Hisz’ tulajdonképpen mi is történik velünk olvasáskor? Valószínűleg mindenkivel más. Én személy szerint Eszter könyveit olvasva éreztem a lágy szellőt az arcomon, a napsütés kellemes cirógatását, a finom ételek ízét, amelyeket Mitsuko tett Sophiel elé az Elveszett lelkekben, Machiel megnyugtató érintését a Hívogat a fényben, vagy épp a Pokol irtózatos bűzét az Életfában.  Ezúton szeretném megköszönni Eszternek és támogatóinak, hogy általuk én is részese lehetek a csodának. :) Nektek köszönhetően eszményi világ részesei lehetnek az olvasók, akkor is, ha csak rövid ideig tart ez az állapot.

Most pedig a könyvről:

Lassan megszokássá válik, de most is idéznék Vág Bernadett ajánlójából, mert nagyon tetszett a mondandója.

„Kedves Mi! Nem mondok újat azzal, hogy azért szeretjük Eszter könyvsorozatát, mert egy titokzatos, kalandos világba repít, messze a mosogatótól, a bankhitelektől, adóemeléstől, lefutott harisnyáktól. Egy varázsos világba, ahol minden olyan szép és angyali. De a fenébe is, miért ne lehetne ilyen a mi világunk is? Miért ne keresgélhetnénk meg az Itt és Most-ban ugyanazokat a szépségeket, emberi értékeket, érzéseket? Miért ne hihetnénk el a gonosz vízóra leolvasóról, hogy a szíve mélyén ő is jó ember, akárcsak Sahranfer? Miért ne bocsáthatnánk meg nagylelkűen Hélnek, a főnöknőnknek, amiért rosszindulatú és irigy, ha belátjuk, jeges szívvel, szeretetlenül, félig csontvázként nem könnyű Holle anyónak lenni? És miért lenne kevésbé jó arc a mi Pistink/Józsink/Ferink, csak mert nem pattogtat az ostorával? Hogy lejönne-e értünk a pokolba? Miért, a fogorvoshoz nem kísért el? A gázművekhez nem jött el velünk rimánkodni részletfizetési lehetőségért? Nem kergette el azt a megvadult pumit, a melyiktől annyira megijedtünk? És nem gyógyít meg – ha égi kristálya nincs is – a törődésével, mézes teával, szeretettel, öleléssel, mikor ledönt a lábunkról a nátha? (Ha az utóbbi kérdésekre NEM a válasz, akkor lapátra vele, és inkább keressünk egy Gabrielt.)
Szóval csak annyit akartam mondani, hogy jó Veletek dumcsizni, összesúgni, álmodozni már lassan egy kerek éve, jó összetalálkozni a sorsotokkal, szívetekkel egy-egy összetört glória alatt, és olyan jó, hogy Eszter új meg új partit rendez nekünk, ahová titokban érkezünk tökhintóban (vagy ezüst Merciben). Javaslom, ha a bulinak vége, pattanjunk fel mind, és shoppingoljunk egy új cipellőt, de olyat ám, ami életünk nagy keringőjében is a föld fölé repít.”

Vág Bernadett felé csak egy kérdésem lenne: Hol lehet ilyen cipellőt venni? Van nagy méretben is? :)

A könyv felépítése az előzőekhez hasonló. Egy szép (most épp) Petrarca szonettel indít, amelyet Képes Géza fordított, majd ezt követi az ajánló, amit már az előző kötetekben is szerettem, majd rövid emlékeztető az előző három részből. A könyv hátuljában a megszokott „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyszínekről” és a tartalom után kettő, az összetört glóriák verspályázaton helyezést elért írás jön (amikhez gratulálok, nagyon tetszett mindkettő), majd ezt követi a szintén már megszokott „Ezt írtátok Ti” rész, ahol az olvasói véleményekből csemegézhetünk. A könyvet a köszönetnyilvánítás zárja.
Terjedelmét tekintve 562 oldal, ebből maga a történet már az 536. oldalon véget ér, ám az utána lévő oldalak is értéket képviselnek.

A történetünk ott folytatódik, ahol az előző kötet zárult. Sophiel és társai visszatértek a pokolból, ahonnan elég sok nehézség árán sikerült csak kiverekedni magukat. Éppen Urd forrása mellett táboroznak le, amikor egy „ismeretlen” katona jelenik meg a seregével. Amikor Sophiel felismeri, hogy kit takar a katona öltözet, örömmel ugrik régi jó barátja karjaiba. Persze ezzel nem kis féltékenységet okozva Elijahnak, amin persze Bardo nagyon jól szórakozik.
Ez a kötet is bővelkedik izgalmakban, romantikában, és humorban. Mivel nem szeretném a bejegyzésemben lelőni az összes csattanót (mert az már nem bejegyzés lenne, hanem új regény), igyekeztem szemezgetni nektek ezekből, hogy egy kis kedvet csináljak, ha még nem lenne hozzá.

Íme például a Sophiel, Elijah és Bardo közötti szösszenet, ami Joshua városába menet hangzik el:
„ - Nem akarom, hogy mindig mindent megoldj helyettem!
-  Nem is fogok. Amint erősnek érezlek, farkasverembe löklek.
Sophiel meghökkenve nézett rá, mire Elijah elnevette magát, és megcirógatta az arcát.
- Képletesen értettem. Bardoékkal akarlak összeereszteni. Ha őket legyőzöd, magammal viszlek minden csatába.
Az előttük lovagoló szőke angyal meghallhatta vezére szavait.
- Esélyed sincs, kislány – vigyorgott rájuk kajánul. – Alaposan ellátom a bajodat, a holdsarlódból pedig kerti szerszámot csinálok.
Az angyallány elmosolyodott.
- Csak nehogy én csináljak a buzogányodból nyújtófát, miután a földbe döngöltelek.”

Ahogy haladunk a történetben, még sokat mosolyoghatunk hasonló szóváltásokon, vagy épp Elijah ok nélküli féltékenykedésén. Értelmetlen (mármint féltékenykedni), de egyre emberibb. :) Ám a sok humoros vagy épp romantikus jeleneten kívül sajnos szomorú eseményekről is hírt kapunk, amitől nem csak Sophiel, de én is kiborultam. Amikor Joshua Spero erdejét említette, egy pillanatig eszembe jutott, hogy gyorsan írok Eszternek, hogy ezt miért kellett?

A 61. oldalon felbukkan az immár felnőtt női testben lakozó Machiel, amire már azóta vártam, hogy Eszter beharangozta a facebook-on. Imádtam hogy erős, akaratos, határozott és kedves, ugyanakkor külsőleg is gyönyörű. Elég sok dolgon kellett keresztül mennie, azért én bízom a pozitív végkifejletben.

Amikor a 63. oldalon azt olvastam, hogy Ramodiel elismeri, hogy utál olvasni, egy világ omlott össze bennem. Komolyan. Az előző kötetben annyira megszerettem, nem gondoltam volna, hogy csalódhatok benne. Ám ez ügyesen megoldódott, mert amikor Sophiel elmeséli a valkűrök történetét, Ramodiel megjegyzi, hogy mégis ráveszi magát az olvasásra. Rezgett ám a léc rendesen.

Imádtam azt a részt is, ahogy Elijah megjegyezte Machielnek, hogy kicsiként kedvesebb volt. Nagyon derültem rajta. Valahogy az volt az érzésem, mint ha ebben a részben Elijah és Ramodiel picit helyet cserélt volna. Elijah volt az, aki mindig morgott. :D

Mivel fentebb már idéztem egy humoros részt, most jöjjön egy szerintem aranyos. Machiel megkérdezte Elijah-t (igen, jól látjátok), hogy mi a szerelem?
„Nehezet kérdezel, Machiel. A szerelem… a szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni. Amikor találkozol valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik… nos, abba te is belehalsz.”

 Itt pedig egy megható rész a 119. oldalról. Egy haldokló öregember és Ariel között folyik a társalgás:
„ – Kérlek... – hörögte. – Mesélj… még… a… Mennyországról!
- Odaát mindig ezernyi színben ragyog a nap, hiszen nem egy, hanem nyolc napkorong van – kezdett bele Ariel lágy hangján. – Éjjelente csak néhány órára bukik le, ám olyankor nyolc ezüstösen csillogó hold jelenik meg az égen. A fák fehér levelei és virágai gyöngyház színben tündökölnek, és időnként hófehér, puha mannával árasztják el a vidéket. A Fehér Fák Ligetét övező rét szivárványszínű, akárcsak a vele szomszédos erdő, és ha a kézfejeddel megsimogatod a virágok fejét, mindegyik csilingelni kezd…
A férfi azonban már nem tudott beszélni, hallatszott, hogy fuldoklik.
Ariel hangja elhalkult egy pillanatra, de kitartóan mesélt tovább.
- A tenger végtelenül kék, és világító lények élnek benne. Apró halak, úszni és repülni egyaránt tudó fénylények. A szél dallama muzsikaszót rejt, mindig más és más dallamot, amelyek úgy kergetőznek a fák között, akárcsak a színpompás pillangók.”

 Ugye látjátok ti is a sok szépséget? Na, kérem így kell írni. Eszter nem csak betűket vagy mondatokat rakosgat szépen sorban egymás után, hanem történetet mesél. Méghozzá olyan részletességgel, hogy akár azt is képzelheted, épp akkor veled történik. Látod a Fehér Fák Ligetét, hallod a virágok csilingelését, vagy érzed a virágok illatát. Megelevenedik a történet, és teljesen kikapcsolsz olvasás közben. (Ez nem mellesleg a munkahelyen való olvasásnál veszélyes, mert akármikor rajtakaphat a főnök, úgyhogy csak óvatosan :D )

Joshua városában, Heliga Korsetben (Szent Kereszt) azonnal magával ragadott Rosie-nak és testvéreinek szertelen bája, ahogy az ujjuk köré csavarták a sötét angyalokat. Elijah-t és Bardot kenyérre kente a három lurkó, ami szívmelengető volt.
Amikor a könyvben a 142. oldalon Sophiel először edz Bardoval és Lamachaellel nagyon jól szórakoztam. Tetszett, hogy Sophiel rengeteget tanult Elijah-tól, és nem mellesleg saját képességeit figyelembe véve is feltalálta magát, az angyalok nem kis megdöbbenésére.
Fura volt, de Bardo és Uriel között elég sokszor párhuzamot tudtam vonni a történet során, mert Bardo ugratta Ramodielt, Uriel pedig Arielt. Nem csoda, hogy ilyen jól megértették egymást. Azonban nagyon tetszettek ezek a jelenetek, mert újra testvérekként, barátokként viselkedtek egymással, ami szívmelengető volt.
Ahogy haladt a történet, találkozhattunk törpékkel, sellőkkel, óriásokkal, és nem mellesleg egy farkassal is. Eszternek ezúton is köszönöm a hatalmas kacajt, ami a törpék névválasztásával van összefüggésben. Ennél jobban már csak Elijah megjegyzése volt, mikor véget ért a bemutatás.
A 220. oldalhoz csak annyit fűznék hozzá, hogy hűha :) Esedékes volt már.

Nem sokkal később, amikor elértek Erik és Refill Björnson viking királyok birodalmába, felbukkan Fenrir, a farkas. A királyok előszeretettel hencegtek azzal, hogy Fenrirrel végeztették ki a halálra ítélteket, ám Erik hamar elámult, mert a farkas átpártolt Sophielhez, és minden lépését vigyázta. Ezzel persze nem kis bosszúságot okozott a viking uralkodónak. Nagyon tetszett még ezen kívül, hogy Sophiel végre megvédte magát, és varázslatos természetével sikerült mindenkit elbűvölnie. A szerelmi jelenetet külön öröm volt olvasni, mert Eszter nagyszerűen megfogalmazta azt is, amit szinte lehetetlen. Elijah utolsó mondata pedig a XIV. fejezet végén apró könnyeket csalt a szemembe, és feltette az I-re a pontot.

A vikingek könnyen megkedvelhetőek voltak, bár Erik iránt volt némi ellenérzésem, de ezt a későbbiekben kiküszöbölte. A temetkezési szokásaikkal azonban nem tudtam megbarátkozni, hátborzongató és barbár. Teljes mértékben azonosultam Sophiel és Ramodiel nézeteivel, ugyanakkor a többiek viselkedését is megértettem. Amikor Sophiel félreérthető helyzetbe kerül, a saját társai nem bíznak benne, amiért teljes mértékben jogosan megharagszik. Arielre és Bardora én is haragudtam volna a helyében, bármekkora bohóc is volt végig Bardo a történetben. Ám a hajón történt csínnyel azt hiszem méltó módon megtorolták Ramodiellel az őket ért sérelmeket, tehát visszatért a vigyor a képemre.

Astrid felbukkanása örömteli volt számomra, hisz’ ő a jó oldalt képviselte. Arra azért kíváncsi leszek, hogy a lánya és Joshua között fog-e valami alakulni. :)
Ami meglepett, az Sahranfer pálfordulása volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is megváltozik majd róla a véleményem, de kezdem megkedvelni. Remélem Azurával pozitív lesz a végkifejlet, hátha lenyugszik végre a vén csataló. Arshamonból viszont már nagyon elegem van. Gabriel nem ezt érdemli, úgyhogy kivonszolhatná a szottyadt, mocskos lelkét végre Gabriel testéből, és visszatérhetne a pokolba. Nem utolsó sorban pedig magával vihetné a sleppjét (Azura kivételével), Azrael és Mizariel pedig észhez térhetne a többiekkel együtt, amíg nem késő. 

Egy szó mint száz, ez a történet is izgalmakban bővelkedett, okozott meglepetést, lettek új, szerethető szereplők, szövevényes szálak, és kíváncsi vagyok, hogy alakul Sahranfer és Azura sorsa, illetve ami még jobban érdekel, az Machiel és Ariel, illetve Sophiel és Elijah további élete. S azt sem bánnám, ha végre a többiek is révbe érnének, Bardo is megérdemelne magának egy tüzes menyecskét, ha másért nem, hát azért, hogy jól megleckéztesse. :D Imádom a lökött fejét.

Ismét külön köszönet a skandináv mitológiai elemekért, amik tovább fokozták az amúgy is csodálatos történet érdekességét.

Pontozás: 10/10


2015. április 18., szombat

A. O. Esther : Az Életfa (Összetört glóriák 3.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Fülszöveg: „Az Összetört glóriák harmadik kötetében – az Életfában – a Szent Kőris titkos átjáróján át a Pokolba visz az út, ahol Sophielt, Arielt és Urielt erőszakkal tartják fogva a boszorkányok, hogy testüket megszállva feljussanak az élők világába. Arshamon, Nastrod ura ugyanis mindent elsöprő háborúra készül, és bár az angyalok erőnek erejével küzdenek ellene, végül mégis csak sikerül a legerősebbek egyikét megszállnia, aki úgy ismeri a Mennyországot, akárcsak a tenyerét. A fenti, békés világok alkonya közeledni látszik…
A történetet vastagon átszövi a skandináv mitológia, így felbukkannak az Urd forrása alatt élő nornák, akik a földi életeket irányító, fényesen ragyogó sors-fonalakat hol összefonják, hol pedig kényszeresen kettévágják, szerelmet, halált, barátságot vagy háborút szítva ezzel… Nem messze tőlük található Niflheim, ahol a félig csontváz-félig emberi testben vezeklő Hél uralkodik. De vajon segít-e az országába tévedt harcosoknak, vagy magához hasonlóan örök kárhozatra ítéli őket? Mi ér többet egy halott uralkodónőnek: a boszorkányokkal kötött egyezség, vagy a jéggé fagyott szívében feltámadott vonzódás Elijah iránt? Dirillék életveszélyes útja Muspelheimbe, a Tűz Birodalmába vezet, ahol Sutr, a tűzóriás tör foglyaik életére, miközben Gabrielnek a Sötétség Birodalmával és Moroval, a démonnal kell megküzdenie. Halottak hada és démonok garmada kísérti a közéjük tévedt halhatatlanokat, és lesz, aki minden igyekezete ellenére odavész majd… Elijah, Bardo, Ramodiel és Lamachael Arshamon városába ér, feltett szándékuk ugyanis, hogy Égi Testvéreik mindegyikét kiszabadítsák. Mr. Lewinnél, a halott fogadósnál szállnak meg, akitől megtudják, milyen fizetőeszköz létezik a Pokolban, és tőle hallanak először Nidhoggról, az ádáz sárkánykígyóról, aki Nastrod vértavában fürdik, és halottak tetemén lakomázik.
Sophiel szívéért már nem csupán ketten küzdenek, ugyanis Arshamon is magának akarja a lányt. De Gabrielre és Elijahra is szemet vetnek a mágikus erővel bíró nők odalent. Meddig lehet ellenállni az ördögien buja, érzéki csábításnak? Életben maradhat-e az igaz szerelem ennyi kísértés között Elveszíthetik-e a hitüket az angyalok? Hogyan lehet elpusztítani mindazokat, akik már amúgy is halottak? Meghökkentő fordulatok, könnyes drámák, felemelő pillanatok és megannyi csoda vár ránk odalent, a Pokolban… De ne félj, kedves Olvasó, hiszen tudnod kell: az angyalok mindig velünk vannak!”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2013-ban.
ISBN: 978-963-08-6601-9
A csodás borító most is Dobosy Anikó munkája.
A borítón nem más látható, mint Elijah, a mi ellenállhatatlan sötét angyal vezérünk. :)
A könyv szerkesztője: Vág Bernadett, aki egyúttal az ajánlókat is írta a kötetekhez.

A könyv felépítése az előző két kötethez hasonló. Egy számomra nagyon kedves Shakespeare szonettel indít (LXXV.), ezt követi a következő oldalon az ajánló, majd emlékeztető az előző két kötetből és az előszó, s ezután végre a várva várt történet.

Fentebb már említettem, hogy az ajánlót Vág Bernadett írta, s most ebből idézek, mert nagyon tetszett a megfogalmazása. Igazán figyelemfelkeltő, elgondolkodtató.

„Aztán jött a felnőttkor, meg a nagy felismerés, hogy pokol talán nem is létezik, vagyis dehogynem, de nem máshol, nem fortyogó üstben, nem a végtelen mélyben, hanem itt és most, mibennünk. A saját, elárvult szívünk a pokol, a véget nem érő harag és gyűlölködés ragad le az igazán sötét mélységbe, az olcsó örömöket hajszoló mindennapjaink a duhajkodó árnyékvilág, a saját bűntudatunk, háborgó lelkiismeretünk a fortyogó üst…
Eszter pokla szurokfeketeség, ahol tapintani lehet a magányt, és ahol az elme beleőrül az úttalanságba. Máskor meg izzó, lobogó tűz sajgó sebekkel, újra meg újra feléledő, húsba maró kínnal. A jég birodalmában halottak törnek fel a keményre fagyott földből, hogy magukkal rántsák a még élőt, a Holtak Urának országában pedig vértóba dobják, aki kérlelhetetlen, hogy aztán az emberevő sárkány martalékává váljék. Eszter infernója – bár a legsötétebb, legvalóságosabbnak tűnő iszonyat – forróbb, mint az izzó üst, élvetegebb, mint az ördögökkel kéjelgő pokoltánc, mégsem olyan reménytelen. Egyetlen igaz, szívből jövő sóhaj is elég, hogy újra a Fénybe juss, akárhol is legyen a poklod. Egyetlen megbánás, egyetlen megértés, egyetlen szó: BOCSÁNAT.
Ez egy varázsszó ám. Hat akkor is, ha már rég nem hiszünk sem pokolban, sem csodákban, sem abban, hogy létezik még kiút.”

 Mint azt már tudjátok, a történet azzal indul, hogy Elijah és Gabriel együtt próbálnak eljutni a pokolba, hogy megmentsék szívszerelmüket, Sophielt. Már a történet elején sokszor mosolyt csalt az arcomra az angyalok párbeszéde, viselkedése. 
Az útjuk során találkoztak Urddal, Skulddal és Verdandival, az életfa őrzőivel. A vikingek szerint ők a nornák, azaz sorsfonók. A történetben ez volt az egyik kedvenc jelenetem. Gabriel és Elijah összhangban volt, próbálták egymást védeni, még ha be nem vallanák a másiknak. Talán itt volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy kezd közöttük helyreállni a béke. Rengeteget nevettem azokon a jeleneteken, amikor a sötét angyal a nornákat faggatta, illetve beszólt nekik. Például itt van egy, ami Verdandi és Elijah között zajlott.
„ - Nincsenek fegyvereink, illetve, amink van, az túl nagy lenne nektek. Az egyetlen, amit adhatunk, egy aprócska ajándék! – szólt, majd Gabriel felé nyújtott egy hófehér falevelet.
Elijah ingerülten felhördült.
- Na, ne vicceljetek már! Egy levelet adtok neki a Pokolban? Miért nem rögtön egy százszorszépet? Nincs valami hatékonyabb fegyveretek? Mondjuk egy vaslapát vagy egy nagyobb husáng.”

Ezt követően Elijah és Gabriel külön utakon indult tovább, mert a nornák így tanácsolták. 

Elijahhoz csatlakozott Bardo, Lamachael, és Ramodiel, és együtt folytatták útjukat. Amikor Nilflheimbe értek, Hél, az uralkodónő már várt rájuk. Alaposan megbámulta a sötét angyalokat, különösen Elijah vívta ki az elismerését. Felajánlotta hát, hogy segíti az útjukat, és lényegesen rövid időn belül eljuttatja őket a kívánt helyre anélkül, hogy belebotlanának a holtak seregébe. 
Bár Bardoék erősen kételkedtek abban, hogy valóban segíteni akar, Ramodiel kihasználta Isten adta képességét, és megbizonyosodott arról, hogy az uralkodó nem akarja őket átverni, így útnak indultak. 




Nagyon örültem, hogy Ramodiel is hosszabb ideig szerepel ebben a kötetben, mert már az Eszter által facebook-ra feltöltött képek és jellemzések alapján megszerettem. Ramodielről tudni kell, hogy ő Elijah legfiatalabb angyala. Kölyökképű, sokszor kócos, és igen szálkás izomzatú, nem mellesleg utál harcolni, ami Elijah csapatát tekintve kissé vicceses hat. 

Ő az asztrális utazások angyala, tehát képes időt és teret átlépve teljesen máshová kivetíteni magát. Ennek hasznát is vette Nilflheimben, amikor a kúthoz értek. Rendkívül érzékeny karakter, mindenkit sajnál az útjuk során, és segítene nekik önzetlenül.  Utálja, ha ugratják, s talán épp ezért lett Bardo állandó célpontja. Ezeken a jeleneteken abszolút jókat derültem.

Ilyen volt például ez is:
„– Azt azért észrevetted, hogy a nő csontváz lábakon jár? – nézett rá Bardo kíváncsian, mire Ramodiel és Lamachael felszisszentek.
– Hogyne vettem volna észre! Ahogy azt is, hogy lerohadt a fél arca – nézett rá a legnagyobb lelki nyugalommal Elijah. – Én már semmin sem lepődök meg idelent.
– Na, várjatok csak! – vágott közbe a fiatal angyal, és zaklatottan összeráncolta a homlokát. – Azt mondjátok, hogy a nő rohad?
Az utolsó szót halkabbra fogta, de az arcán olyan rémület futott végig, hogy a többiek ismét hahotázni kezdtek.
– Igen, azt, Ramodiel, de nem tudom, miért akadsz fenn ezen! – nézett rá Bardo. – Itt mindenki rohad, ha nem tűnt volna még fel, csak mi nem.
– Jó, jó – nyugtatgatta magát a kócos hajú angyal. – Csak meglepődtem, rendben? Nem kell ennek ekkora feneket keríteni! Én épnek láttam a nőt!
– Nos, ez esetben javaslom, hogy amíg itt vagyunk, ne nagyon ismerkedj meg közelebbről senkivel, mert aztán a végén balul sül el az élmény – bökte vállon Bardo, és heherészni kezdett, ám Ramodiel tekintetét látva visszafogta magát. – Jól van, na. Nem heccellek tovább, csak jó volt már egy kicsit kikapcsolni.”

A történeten végigevezve rengeteg mindenen keresztülmentem én is. Féltettem az angyalokat, rühelltem a boszorkányt, de még jobban utáltam Arshamont. Szimpatizáltam Héllel az elején, sajnáltam a doktort akinek Sophiel segített emlékezni. Végig reménykedtem benne, hogy mindenki ép bőrrel megússza ezt a kis „kirándulást”. Megéltem én is az érzelmek kavalkádját, amit a szereplők. Féltem, izgultam, kétségbeestem, aggódtam, reménykedtem, heves szívdobogással gondoltam a szeretett karakterekre, és kíváncsian olvastam tovább, mert egyszerűen alig bírtam letenni a könyvet. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy az 59. oldal után már a 200.-on járok és rengeteg mindenen túl vagyunk már. Izgatottan vártam mi fog történni, ki és hogyan vészeli át a különböző helyzeteket. Elijah elszántan hajtotta végig a csapatát a pokol különböző területein, nem gondolt a legrosszabbra. Érzéseim szerint talán ő hitt a legjobban abban, hogy kiszabadulnak. Amikor aztán odaért a csapat Arshamon birodalmába, még gyorsabb lett minden, cselekmények sokasága, s egyik pillanatban ámultam majd a következőben ledöbbentem.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer még sajnálni kezdem Dirilt, de megtörtént,  igaz csak futólag.
Gábrielt viszont annál jobban sajnáltam, hisz' csak a barátait akarta megmenteni, mégis kellemetlen helyzetbe jutott.
Tetszett, hogy Sophiel harcolni tanult, ráfért már egy kis erősítés. Nem minden a beszéd, sokakat nem lehet szavakkal meggyőzni.
Ebben a kötetben számomra Bardo volt az ügyeletes mókamester. Bármilyen komoly dolog történt, ő elsütött egy poént, amitől fülig ért a szám. Nagyon reméltem, hogy Ariel és Uriel is ép bőrrel megússzák a „kalandjukat”, mert nagyon megszerettem őket az elmúlt kötetekben, s ebben szintén. 



Bardo, Lamachael, Ramodiel, Uriel és Ariel a várbörtönben végre egy kerek egészt alkottak, aminek szívből örültem, mert mindannyian a szívembe lopták magukat. Igen, határozottan ez történt. Eszter olyan karaktereket kreált, akiket imádok. Na jó, Sahranfer, Diril, Arshamon és társai nem kedvencek, de gonoszoknak is kell lenni, szóval meg van bocsátva. :) Ráadásul Dirilt volt, hogy én is megsajnáltam, pedig nem szívleltem amiatt, amit Sophiellel és Elijah-val tett. Aztán a sajnálatomat elfújta a 405. oldal történése, és újra kellően utáltam a banyát, így egyáltalán nem bántam azt, hogy mi történt vele.


A történet lebilincselő, semmit nem veszített a varázsából, hiába olvastam a harmadik kötetet, már alig várom, hogy a negyediknek nekikezdjek. A végén mikor megjelent a „katona” már sejtettem, hogy ki lehet ő, s amikor megbizonyosodtam róla, fülig érő mosoly terült szét az arcomon. A kis kedvencem, aki öregedett egy pár évet, amíg Sophielék a pokolban voltak.
Tartottam tőle, hogy minél több szereplőt von be Eszter a történetbe, annál felületesebb lesz a kidolgozás, és felborul az egyensúly. Sajnos elég sok könyv itt vérzik el, ám megbizonyosodhattam arról, hogy Eszter könyveinél nem így van. Mesterien bánik a szavakkal, s ugyanezzel a profizmussal alakítja ki a sokoldalú szereplőit, és mindig tud meglepetést okozni. A sorozatoknál ugye már tapasztaltuk, hogy vannak igen erős, és vannak gyengébb kötetei a történetnek. Vannak kivételek, de a kivételek erősítik a szabályt. Nos, az összetört glóriák sorozat is egy ilyen kivétel, aminek nagyon örülök, mert a szívemhez nőtt ez a sorozat.
Hamarosan jövök a negyedik résszel. :)

Pontozás: 10/10