Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2016. július 29., péntek

Nyerj könyvet!

Sziasztok!

Amint azt már a facebook-os oldalon (https://www.facebook.com/ariadneolvasmanyai/) beharangoztam, a blog elérte a 40.000 megjelenítést. Ennek köszönhetően úgy döntöttem, játékot hirdetek.

Hogyan nyerhetsz könyvet nálam?
Könnyen. Írj egy könyvajánlást (bővebben arról, hogy mit várok el, lentebb olvashatsz), majd küldj egy e-mailt 2016. augusztus 6. éjfélig az ariadne0603@gmail.com vagy az ariadne87@citromail.hu email címre.
Az email-ben tüntesd fel azt is, hogy milyen néven szeretnél részt venni a sorsoláson.
A nyereményt csak belföldön postázom, mindenki ennek tudatában jelentkezzen. Amennyiben külföldi vagy, de Magyarországon van ismerősöd, akihez mehet a csomag, már meg is oldódott a dolog.  

Mi a nyeremény?
Emma Forrest: Visszhangzó szavak című könyve.


Aminek szerepelnie kell a könyvajánlásban:
- Melyik az a könyv, amelyikre szerinted mindenképpen érdemes időt szakítani, esetleg kihagyhatatlan (szerző, könyvcím, kiadó, műfaj)?
- Miért pont az?
- Mi fogott meg benne?
- Kinek ajánlod?

A sorsolás 2016. augusztus 7-én lesz, eredményhirdetés várhatóan ugyanezen a napon, az esti órákban várható.

Jó szerencsét mindenkinek! 

2016. július 26., kedd

Rita Falk: Télikrumpligombóc (Franz Eberhofer 1.)

Fülszöveg: „Franz Eberhofert, a testestül-lelkestül bajor rendőrt fegyelmi okokból helyezték át a nyüzsgő nagyvárosból csendes kis szülőfalujába, az ugyancsak jellegzetesen bajor Niederkaltenkirchenbe. Élete itt néha túlságosan is nyugodt mederben folydogál, esti járőrözései általában Wolfi kocsmájának pultjánál érnek véget, napközben pedig kedvenc tartózkodási helye süket nagymamájának konyhája, ahol ínycsiklandó ételeket ehet reggeltől estig. Apja, a kiöregedett 68-as lázadó közben vadkendert termeszt a hátsó kertben és folyamatosan Beatlest hallgat, amivel kishíján az őrületbe kergeti a kemény rockot előnyben részesítő fiát. A békés hétköznapokba azonban időnként zavaró események tolakodnak be. Itt van mindjárt a Neuhofer család, amelynek tagjai a legkülönösebb módokat választják az elhalálozásra. Annyira különös módokat, hogy Franz nyomozói szimata feléled és elhatározza, hogy utánanéz egy kicsit a morbid haláleseteknek. Ahogy egyre több gyanús körülményt fedez fel, az ügy is egyre érdekesebbé, ugyanakkor hátborzongatóbbá is válik… 
A jó krimik, a jó ételek és a jó humor kedvelőinek – Nagyi hamisítatlan bajor receptjeivel.”

Kiadja a Művelt Nép kiadó.
Várható megjelenés: 2016. július 30.
Fordította: Balla Judit
Fordítás alapjául szolgáló mű: Rita Falk: Winterkartoffelknödel
ISBN: 978-615-561-787-4
Oldalszám: 300
Műfaja: krimi
Tetszik, hogy meghagyták az eredeti borítót. Illik a történethez. Szolid, és jó a színválasztás.


Rita Falk, német író, 1964. március 30-án Oberammergau-ban született. Nyolc éves koráig a szülővárosában élt, majd szüleivel egy évre München-be költöztek, onnan pedig Landshut-ba, ahol humanista gimnáziumba járt. Münchenben él második férjével, aki rendőr. Három felnőtt gyermeke van.
Úgy tudom, a könyvsorozatot elkezdték megfilmesíteni is. Sebastian Bezzel játssza Franz Eberhofer szerepét. Az első rész 96 perces lett, és 2014. október 7-én vetítették először. Kíváncsi lennék, hogy milyen részeket emeltek ki ebből a kötetből. :) Az biztos, hogy Sebastian Bezzel jó választás volt, mint főszereplő, nagyon is illik hozzá a karakter. Remélem, egyszer szinkronizálják, és mi is megnézhetjük. Garantáltan nagyokat nevetne a néző.


A könyvsorozatnak eddig külföldön hat része jelent meg, idén várható a hetedik kötet. Itthon pedig még idén ősszel, október közepén megjelenik a második kötet, ami a Gőzgombóc blues címet viseli.


Történetünk kezdetén Eberhofer felügyelő éppen a szokásos sétáját teszi Ludwig nevű kutyájával Simmerl hentesboltja felé, mert csábítja a keddenkénti szokásos disznótoros gondolata, amikor Simmerl ajtaja előtt egy prémsapkát fedez fel. Erről eszébe jut egy emlék, ami igencsak megmosolyogtatja az olvasót. Bár a könyv műfaját tekintve alapjában véve egy krimi, igencsak sűrűn fordul elő benne olyan rész, aminél a hasunkat foghatjuk a nevetéstől. Fontos szerepet kap a humor, valamint a bajor ételek és receptek.
Már rögtön a könyv elején ízelítőt kapunk a poénok tárházából.
„– Friss a hurka? – kérdezem szelíden.
– Frissebb már nem is lehetne. Ma hajnalban döglött bele a disznó a vérmérgezésbe, amit a májráktól kapott.
– Ma hajnalban? Akkor tényleg nem lehetne frissebb. Három szálat, mint mindig. Aztán ki vele, mit tudsz erről a nőről?”

Persze akadtak olyan jelenetek is a könyvben, aminél erőteljesen felhúztam az orrom. Az egyik ilyen eset akkor következett be, amikor Eberhofer arra utalt, hogy a Beatles rémséges, ugyanis én személy szerint imádom a dalaikat. Ezekért a részekért valamennyire kárpótoltak azok a jelenetek, amiken jókat derültem. Például amikor Eberhofer elmegy a teljesen süket nagyival vásárolni, de a nagyi a kocsiban marad, a központi zár leblokkol, a nagyi pedig elszunyókál, így a felügyelő az autón kívül reked több órára.
A film néhány szereplője és a könyv szerzője
A szereplőkkel az a helyzet, hogy vagy megkedveled őket még a legelején, amikor képbe kerülnek, vagy mindvégig utálni fogod őket. Köztes lehetőség nálam sajnos nem fordult elő ennél a történetnél. Akit kedveltem, azt nagyon, ám akit utáltam, azt a végletekig.
Kedvencem a végtelenül vicces és aranyos Nagyi. Persze, ha az enyém viselkedne így, valószínűleg annyira nem szórakoznék jól, mindenesetre szerintem ő volt a legjobb karakter a történetben.
Franz Eberhofer a kedvelt listán foglalt helyet, bár mint fentebb említettem, voltak olyan dolgai, amikkel nem értettem egyet, ám a bátyja, Leopold abszolút a nem kedvelt listára került, a fickó annyira irritált amennyire csak lehetséges.
Persze olyan karakter is volt, akik semlegesek voltak számomra, nem kedveltem őket különösebben, de az utált listát sem erősítették.

Eberhofernek macska allergiája van, imádja a kutyáját, de utálja a Beatles-t, a papa meg pont a Beatles-t imádja és hallgatja orrvérzésig. A nagyi süket, mint az ágyú, Leopold pedig, aki szegény Franznak a bátyja, egy idegesítő és arrogáns fickó. Érdekes család. S akkor még nem említettem Roxanát, Leopold nőjét, aki minden egyes alkalmat kihasznál, amikor az Eberhofer házban van, hogy Franz kegyeibe férkőzzön.

Franz Eberhofer gyilkossági ügyben nyomoz, mert gyanúsnak vélte, hogy egy család három tagja egymás után halálozott el „véletlen balesetben”. Az anya öngyilkos lett (állítólag), az apát megrázta az áram, az idősebbik fiúra pedig ráesett egy konténer.
A legtöbben bolondnak nézik, s megeshet, hogy valamicskét elgurult nála a gyógyszer, de alapjáraton egy rendes, okos, elhivatott fickót kapunk, aki csak a munkáját végzi teljes erőbedobással. Persze a rendőri intézkedéseiben is találtam olyan esetet, aminél csak a fejemet csóváltam.

Később újabb rejtélyes haláleset következett be, s folytatódott gőzerővel a nyomozás.
Én személy szerint azt vallom, egy krimi attól jó, ha nem csak rejtélyeket oldunk meg, de felpezsdül a vérünk olvasás közben és izgulunk a végkifejlet miatt. Sajnos ez ennél a könyvnél kimaradt. Rejtély és haláleset volt a könyvben, ám az izgalom kimaradt. Egész végig úgy lavíroztam át a történeten, mint egy egyszerű leíráson, az érzéseim kordában maradtak, nem izgultam, nem aggódtam, egyszerűen csak olvastam tovább nyugodt lélekkel a könyvet, míg a végére nem értem. Ami nagyot dobott a könyvön, az a humor szál volt. Inkább nevezném burleszk regénynek, mint kriminek, ha címkéznem kellene.

A könyv szereplői kissé elnagyoltak, néha olyan érzésem volt, mint ha az Addams family-be csöppentem volna vagy épp a Rém rendes családba. Az események leírása mindig tartalmazott valami mosolycsalogatót. Nagyi és a két kutya vitte a pálmát a szereplők terén, valamint Rudi, aki a legsűrűbben felelt a könyv második felében azért, hogy jó hangulatom legyen. Bár izgalmat nem kaptam, volt nyomozás, gyilkosság, csalás, hűtlenség, kapuzárási pánik, abszurdabbnál abszurdabb helyzetek, amin az olvasó jókat derülhetett. Részemről ez a könyv mindenképpen burleszk kategóriás.
A könyv végén megtalálhatóak Nagyi receptjei, valamint a szerző bemutatkozása.

Pontozásnál figyelembe vettem a borítót, a történetet, a cselekményvezetést, a szereplők jellemzését, a humort és a krimi szálat.

Pontozás: 10/7



2016. július 10., vasárnap

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött


Fülszöveg: „Mindenki ismer olyan párokat, mint Jack és Grace. Jack jóképű és gazdag, Grace bájos és elegáns. Kedveljük őket, még ha nem is áll szándékunkban. 
És szeretnénk Grace-t jobban is megismerni.
Csakhogy ez nem is olyan egyszerű, ugyanis Jack és Grace elválaszthatatlanok. 

Van, aki ezt igaz szerelemnek nevezné. Mások talán feltennék a kérdést, hogy Grace miért nem veszi fel soha a telefont. Vagy miért nem lehet vele beülni valahova egy kávéra, jóllehet nem dolgozik. És hogy marad olyan sovány, noha rafinált fogások sorát főzi? És vajon miért van rács az egyik hálószoba ablakon?
„ Briliáns, dermesztő, félelmetes és letehetetlen. "
Lesley Pearse”

A könyvet kiadja a Művelt Nép kiadó.
Várható megjelenés: 2016. július vége - augusztus eleje
Fordította: Gálvölgyi Judit
ISBN: 978-615-5617-645
Oldalszám: 400


A francia–ír származású B. A. Paris Angliában nevelkedett, majd Franciaországba költözött, és rövid ideig egy nemzetközi banknál dolgozott, majd felfrissítette tanári képesítését, és nyelviskolát nyitott a férjével. Változatlanul Franciaországban élnek, és öt lányuk van. Ez az első regénye. 

Már a történet legelején érezhető a feszültség a főszereplőink között, s ez megalapozza a hangulatot.
Grace és Jack alig egy éve házasok. A külsőségeket tekintve minden tökéletes, talán túlzottan tökéletes is.  
A cselekmények láncolata azzal indít, hogy Jack megismerkedik golfozás közben egy új lakóval, és úgy dönt, hogy mivel a férfi nem jelent veszélyt az ő golftudására, meghívja a párjával együtt vacsorára, segít a beilleszkedésben. Természetesen a vacsorára hivatalos a család egy régebbi ismerős párja, Adam és Diane is, így a három házaspár együtt költi el a tökéletes vacsorát, a tökéletes házaspárral, a tökéletes otthonban.

Jacknek volt egy mondata, amin hihetetlenül felháborodtam. Nos, nem magán a mondaton, inkább a képmutatáson, amit a férfi tanúsít.

„– Csak megvetni tudom a férfiakat, akik erőszakosan bánnak a feleségükkel – mondja határozottan Jack. – Mindent megérdemelnek, amit kapnak.”

Már rögtön itt leszögezhetjük, hogy szerintem erről a mondatról nem csak a testi erőszakra kellene asszociálnunk, hiszen létezik egy másfajta erőszak, a pszichikai, lelki terror, amikor az ember személyiségét vetik támadás alá.
A szóbeli-lelki bántalmazás sokkal alattomosabb, mint a fizikai bántalmazás. Akit ily módon bántalmaznak, folyamatosan pusztítják a lelkét. Megvonják tőle az életörömöt, s lassan már azt sem tudja az illető, hogy mi a valóság.
A bántalmazásnak többféle formája ismert. Gúnyolódás, megalázás, mások előtt becsmérlés, veréssel való fenyegetés, zsarolás, alapvető érzelmi igények és szükségletek megtagadása, barátoktól, munkától, családtól, kedvenc foglalatosságoktól való elszigetelés vagy eltiltás.
Előfordulhat még féltékenység, a nő önbizalmának módszeres lerombolása, a nő állandó hibáztatása,  félelmet keltő viselkedés (dühödt nézés, üvöltés), támadó faggatózás, különböző kommunikációs csatornák lezárása, telefonon való állandó ellenőrzés, nő zsebeinek/táskájának átkutatása, elzárkózás a problémák közös megbeszélésétől.

Történetünkben szerepet játszik Grace húga, Millie is, aki Down-kóros, bár én inkább a Down szindróma elnevezést kultiválom. Grace mindent, szó szerint MINDENT megtenne a húgáért, többek között azt hiszem ezért tűrt el annyi mindent a férjétől.

A regény eseményei váltakozva vetül az olvasók szeme elé. Jelennel indít, aztán visszarepíti az olvasót a múltba, majd ismét következik a jelen. 
A múlt eseményeiből sok minden kiderült. Minden azzal kezdődött, hogy Grace feladott mindent azért, hogy hozzámehessen Jackhez, s később Millie hozzájuk költözhessen.

Olvasás közben féktelen dühöt éreztem Jack iránt. Rettegésben tartotta Grace-t, teljesen beszűkítette a mozgásterét, nem mehetett ki egyedül, ellenőrizte van-e valami a zsebeiben vagy táskáiban, előírta, hogy mit vegyen fel, mit és mikor főzzön, süssön, kivel és hogy társalogjon, egyszóval mindent.  Grace-t más sem vezérli, mint az, hogy megfeleljen Jack elvárásainak, hogy még véletlenül se dühítse fel.
Jack amikor elmegy munkába bezárja, van hogy enni, inni se kap. Minden rendszertelenül megy, mert a rendszeresség megnyugtató, Jack pedig nem akarja, hogy Grace nyugodt legyen. Játszik az idegeivel, próbára teszi, azon dolgozik, hogy tönkre tegye. S a későbbiekben ezt tervezi Millie-vel is.

A könyv hihetetlen brutális. Első sokkom kb. arra az időszakra tehető, amikor a múltba révedve Grace felidézi, mit mondott Thaiföldön Jack neki. A múltjáról, a terveiről. A hideg síelt a hátamon. Ekkor fogalmazódott meg először bennem, hogy ez a férfi pszichopata. A külvilágnak kedves, okos, szellemes, de otthon, négy fal között, négyszemközt teljesen más. Kifordul magából. Gondosan mérlegel, tervez, és követi is a tervet mindvégig. Tönkreteszi Grace-t. Mivel a családon belüli erőszak a szakterülete ügyvédként, nagyon is jól tudja, hogyan védje be magát, s miképp állítsa be a feleségét őrültnek, labilisnak, ha épp nem úgy táncol, ahogy ő fütyül.

Minél jobban belemélyedtem a történetbe, annál jobban elborított az a mocsok, amit Jack készített elő Grace-nek. Nem tudom, milyen szó illene rá a legjobban. Rettenetes, borzalmas, szörnyű, elképesztő, sokkoló…
Egy nő megismerkedik egy jóképű, okos, szellemes férfival, fél év múlva hozzámegy és kezdődik a rémálom. Ez a mondat kellőképpen jellemezheti Grace Angel életét. Abból a helyzetből, amibe sikerült önként kerülnie, nem lát kiutat. Újra és újra elképzeli a lehetőségeket, mit és hogyan lehetne tenni, de nem adódik rá alkalom. Az idő pedig vészesen fogy. Grace élete versenyfutás az idővel. Megoldást kell találnia, hogy megszabaduljon Jack-től, vagy legalább megvédhesse tőle Millie-t.
Aztán Millie-nek akad egy ötlete. Hihetetlen, hogy ilyesmi nem jutott Grace eszébe, bár…ő nem bírta volna egyedül kivitelezni, tekintve hogy semmihez nem fér hozzá. Szorítottam, hogy Millie ötlete beváljon, vagy legalább Grace megpróbálkozzon vele. Gyűlöltem a férfit, és bár nem szép dolog, azt kívántam végig, hogy bár meghalna az a tetű, hogy Grace és Millie biztonságban legyen.

Brutális ez a regény. Az ember minél mélyebben merül a történetbe, annál rosszabbul érzi magát. Én személy szerint a beleélő típusba tartozom, általában valamelyik karakter szerepébe beleélem magam. Nos… most kivételesen azon igyekeztem, hogy még véletlenül se éljem át a történteket. Mivel nincs olyan beteges gondolkodásom, mint Jack-nek, így ezt megúsztam, de Millie és Grace helyébe sűrűn sikerült mégis beleélnem magam, vagy épp a kíváncsi „barátokéba”.
Hálás voltam Millie-nek az ötletéért, Grace-nek a kreativitásáért, és Esthernek, mert olyan volt, amilyen.

Kedvenc szereplőim abszolút Esther és Millie voltak.
Esther a kedves új barát, akinek feltűnt, hogy Grace-t sose látja Jack nélkül. Millie pedig, a drága jó Millie, akit alábecsültek, csak azért, mert Down-szindrómás.

Köszönöm a lehetőséget a Művelt Nép kiadónak!
A könyvet szigorúan 18 éven felülieknek ajánlom, mert határozottan megbolygatja az ember lelkét.

Pontozás: 10/10


Jamie McGuire: Maddox testvérek sorozata

Először is megjegyezném, hogy bár a fent említett sorozat egy trilógia (legalábbis így jelölik), egy nagyon kedves barátnőm, Erika (Nilla) sugalmazására én négy könyvet olvastam, tekintvén hogy bár két külön sorozatra bontották, az első általam olvasott könyvben is Maddox fiú szerepel.
Nilla azt is kikötötte, hogy ne olvassak előre fülszöveget, csak érezzem át a könyvek adta hangulatot. Nehéz volt nem kíváncsiskodni, de betartottam (ezért a sorrendnél linkeltem a könyv adatlapját, hogy a fülszöveget is megtudjátok nézni).
Először arra gondoltam, hogy külön-külön bejegyzést hozok a könyvekről, aztán meggondoltam magam, s ezért kapjátok a zanzásított jegyzeteimet. Remélem, elnézitek ezt nekem.

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás
Jamie McGuire: Gyönyörű tévedés (Maddox testvérek 1.)
Jamie McGuire: Gyönyörű megváltás (Maddox testvérek 2.)
Jamie McGuire: Gyönyörű áldozat (Maddox testvérek 3.)


A Gyönyörű sorscsapásban Travis „Veszett Kutya” Maddox történetét ismerhettem meg. Izmos, tetkós, tüsi hajú, barna szemű, dögös pasi, aki Harley-val jár és egy igazi zsivány. A Maddox fiúk közül ő a legfiatalabb. Még csak tizenkilenc éves.
Abby Abernathy visszafogott, nyugodt, okos, humoros, tartózkodó. Mivel mindig visszautasítja Travist, így a srác kihívásnak tekinti, majd szép lassan szerelem szövődik.
A könyv már csak azért is jó pontot érdemel, mert határozottan sokat nevettem olvasás közben. Majdnem minden oldalon akadt olyan megjegyzés, amin hangosan „felvinnyogtam”.
Szerettem a szereplőket, pont azért, mert olyanok voltak, amilyenek. Akit utáltam, azt rendesen (Chris és Parker), szóval nem lehetett ok panaszra.
Tetszett az America és Abby közötti mély és igaz barátság, s a közös történetük. Ugyanakkor örültem a Shepley és Travis közötti "kapcsolatnak" is, ők unokatestvérek, barátok, lakótársak egyben.  Jó volt, hogy tényleg ismerték a betyárbecsületet, és kiálltak egymásért. Bár imádtam Travis karakterét, valószínűleg Shep volt az, akit kicsit jobban kedveltem.
Persze ez a történet sem tökéletes, voltak olyan cselekmények, amiknél úgy voltam, hogy alaposan megcibálnám a szereplőket, vagy épp két nagy pofonban részesíteném, hogy észhez térjenek, de aztán megoldódtak a dolgok maguktól.
Ami idegesített, az az állandó Gal-ozás volt. Az ég szerelmére! Abby a neve, s nem elég, hogy ráaggatta Travis a Galamb becenevet a lányra, még mellé azt is rövidíti.
Ettől függetlenül a molyos értékelésemkor maximális csillagot adtam, mert egyszerűen nem tudtam kukacoskodni. A történet magával ragadt, megnevettetett, és kellőképp kikapcsoltam olvasás közben.


Gyönyörű tévedés: Hm. Mit is írhatnék? Trenton (Trent) Maddox hasonlóan az öccséhez tetovált nőcsábász, akit már ismerhet az olvasó, ha olvasta a Gyönyörű sorscsapást. Kedveltem abban a kötetben, bár túl sok mindent nem tudtam meg róla, s szerencsére ez most megváltozott annyiban, hogy megismertem a karakterét alaposan. Ennek következtében imádtam is ezt a kötet. Határozottan jobban kedveltem őt, mint Travist, pedig ő is szimpatikus volt. Szerettem, ahogy Trent Camival bánt, s viszont. Nagyon jó történet volt, mindvégig fennmaradt az érdeklődésem, voltak kellően jól ábrázolt szaftos jelenetek is, meg ugye ott volt Olive, aki a kedvenc karakterem volt Trent után.
Tetszett, hogy Trentet nem csak egy agyontetovált, csajozós pasinak ábrázolták, hanem megmutatták az értékeit is. Kedves, okos, humoros, elszánt. Imádtam, ahogy Olive-val bánt. Jó apa lesz belőle.
A tetoválószalonos részeken mindig jókat nevettem.
A mellékszereplők fontosak voltak a történetben, már-már annyi szerepet is kaptak, mint a főhőseink.
Volt egy olyan karakter is, akit hol szerettem, hol utáltam. Nilla ezért jól ki is nevetett. A végére már értettem miért. 
A történet lendületes volt, szórakoztató, humoros, olykor megható, vagy épp dühítő. Attól függ, épp melyik részhez értem. Bár sejtettem bizonyos dolgokat, azért azt meg kell vallanom, leesett a végén az állam.


Gyönyörű megváltás: Azta! Hűha, és hű a mindenit! Nem érdekel, hogy van még egy kötet, ez a kedvencem már most! Még az se érdekel, hogy sűrűn káromkodnak benne (meg úgy az egész sorozatban), pedig ezzel általában nem értek egyet, azt vallom, hogy trágár szöveg nélkül is lehet ilyen könyveket írni.
Forró, tüzes, vad, eszméletlen, vicces, lehengerlő, magával ragadó, fordulatos történet.
Úgy látszik Jamie McGuire könyvei elérik, hogy minden törlődjön a fejemből, s ne tudjam, hogy mit akarok írni. :D 
Thomas Maddox az etalon férfi. Rajongtam a karakteréért. Határozottan az a véleményem, hogy ha valós személy lenne, jókat tudnánk veszekedni, mégis tudom, hogy amilyen mufurc néha, garantáltan ő az egyik leggondoskodóbb ebben a sorozatban. Persze, ő is követett el hibákat, sűrűn elveszíti a fejét, de csupa szív fickó. 
Liis karaktere is tetszett, mert karakán, szókimondó, vagány és aranyos. 
Ők ketten igazán egymáshoz illettek. Ami a furcsa, hogy ebben a kötetben pont a főszereplő párosunk miatt egyre jobban haragudtam Camille-ra. 
Egy biztos. Ez a kötet mindenképpen újraolvasós. Bár a végét kicsit összecsapottnak érzem, hiányoltam a részleteket.


Gyönyörű Áldozat: Nagyon gondolkodtam, hogy mennyire vagyok szőrös szívű, ha levonok egy fél pontot. Hisz' mindegyik kötetben volt olyan, amitől a hajam az égnek állt, mégis maximális csillagot adtam. Aztán arra gondoltam, hogy most mégis egy fél pontot levonok. Az előző részek elvarázsoltak, imádtam minden pillanatát, amíg olvastam őket, de ennél a kötetnél néha bajban voltam, és legszívesebben megrángattam volna a szereplőket. Viszont összességében tényleg tetszett, ezért csak fél pontot vontam le. 
Taylor karakterét kedveltem, bár egyes jeleneteknél úgy viselkedett, mint egy hisztis gyerek, máskor meg ő volt a legelragadóbb és leggondoskodóbb fickó. Kicsit Thomas jutott az eszembe, az idősebb testvér. Talán ő volt mindegyik Maddox fiú közül a leggondoskodóbb, bár ő is követett el hibákat szép számmal. Ugyan ki nem? Taylor ebben rá hasonlított. Ráadásul a munkáját tekintve ő is határozottan felelősségteljes állást, hivatást talált. Tetszett, hogy ebben a kötetben is felbukkant Olive, és nem is akármilyen apropóból. Örültem ennek a fordulatnak, bár Felyn-nel kapcsolatban néha ellenérzéseim voltak. Nem tudom. A Maddox fiúk partnerei közül őt és Camit nem zártam annyira a szívembe. Illetve ez nem teljesen igaz, mert Camit a saját történetükben (Trenttel) szerettem többnyire (bár rá is orroltam), de Thomas és Liis történetében kifejezetten utáltam. 
Egyedül Abby, Liis és Ellison (bár őt még nem ismerem annyira) volt végig szimpatikus.

Összességét tekintve jó kis sorozat ez. A Maddox fiúk (Thomas, Taylor és Tyler, Trenton, Trevis) taroltak. Szerettem a fő és mellékszereplőket, az átfedéseket, hogy több nézőpontból olvashattam a történetet, és hogy az írónő mindvégig következetes maradt. Kikapcsolt, szórakoztatott, ellazított, megnevettetett. Örülök, hogy elolvastam.
Amivel bajban voltam: mindegyik nőnek volt valami kínja, gondja. A férfiakat úgy ábrázolták, mint valami csajozógépet, akiknek soha nem nő be a fejük lágya, a lányok meg a megmentendő személyek. 


Részemről a pontozás a teljes sorozatra: 10/9

2016. július 3., vasárnap

Colleen Oakley: Nem hagylak egyedül

 Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Daisy Richmond gyerekkora óta tudja, hogyan szervezze életét, és még a rák sem zökkentheti ki. Tennivalói listájára a heti bevásárlás, valamint a szakdolgozat megírása mellé újabb tétel kerül: új feleséget keresni férje, Jack számára – hogy a tehetséges állatorvos, de az élet gyakorlati dolgaiban gyermekien tehetetlen férfi boldogsága biztosítva legyen. Persze ez korántsem olyan egyszerű, és a húszas évei végén járó nő kénytelen újragondolni, mit is jelent az elengedés, és kinek a boldogsága a (leg)fontosabb. Versenyt fut az idővel: ultrahatékony személyiségének megfelelően, határidő előtt próbál teljesíteni egy lehetetlen feladatot.”
Kiadta: az Athenaeum kiadó
Megjelent: 2016 június 20-án.
Fordította: Szili Orsolya
Fordítás alapjául szolgáló mű: Colleen Oakley: Before I Go
ISBN: 978-963-293-544-7
Oldalszám: 440
Műfaja: romantikus

Hálásan köszönöm a lehetőséget és a könyvet az Athenaeum kiadónak!

A könyv megrendelhető 20% kedvezménnyel itt:

Nézzetek nyugodtan bolondnak, de a borító olyan volt első ránézésre, mint ha épp kinőne belőle rengeteg kis smarties cukorka. (Oké, bevallom, a Smarties a gyengém…, de nyugtassatok meg, hogy nem csak én láttam annak.)
Most is megállapítottam, hogy ez a borító nekem jobban tetszik, mint a külföldiek.


Az írónőről az alábbiakat tudhatod meg, ha megtekinted a könyv belső hátoldalát:
„Középiskolás koromban egyszer anyukámmal néztem a híreket, amikor hangosan szidni kezdte az interjút készítő riportert:
- Utálom az újságírókat!
Ekkor döntöttem el, hogy én is az leszek.
Azóta a cikkeimet és riportjaimat a New York Times, a Redbook és a Martha Stewart Weddings is közölte.
A Georgia állambeli Atlantában (USA) élek a férjemmel és két gyermekünkkel, akik a genetikának köszönhetően, szintén lázadók. Szeretek írni, olvasni és tequilát inni – nem feltétlenül ebben a sorrendben.”

A honlapján se árul ám el magáról többet, igazán titokzatos jelenség. :) Annyit azért megjegyzett tréfásan, hogy jelenleg a második regényén dolgozik, s ha valakinek van kedve ez idő alatt vigyázni a gyerekeire („babysit my child”), küldjön neki email-t. :D


Volt vele egy interjú a neten, ami arról szólt, hogy hat évvel azelőtt, mielőtt megjelent volna a könyve, az volt a feladata, hogy interjút készítsen egy rákban haldokló nővel. Napokkal később is az járt a fejében, hogy ő mit tenne ebben a helyzetben, illetve ami még fontosabb, a férje mit tenne. Újraházasodna? Milyen lenne a nő? Azután azon töprengett, hogy kedvelni akarná-e őt.
Meg kell hagyni, elgondolkodtató. Ez az interjúalany inspirálta és végül ezért született meg Daisy és Jack története.
Írás közben többször előfordult, hogy vérvörös szemmel ment ki az irodájából, a férje pedig megijedt, hogy valami rettenetes szörnyűség történt. Aztán persze kiderült, hogy maga a történet, amit ír viseli meg ennyire. Mivel ilyen hatással vannak rá a negatív vagy épp erős érzelmek, ő az a nő, aki valami viccel próbálja oldani a hangulatot. Ezért lett a könyv nem csak érzelmes, de sűrűn vicces is, bár egyes emberek ezt akasztófahumornak nevezik.
Legvadabb álma az, hogy a könyvet megfilmesítik, Daisy és Jack szerepét pedig Emma Stone és Ryan Gosling játssza, mivel a képernyőn bámulatosan átjön a játékuk által a kettőjük közötti kémia, és a szívet megérintő sebezhetőség. Ezzel mélyen egyetértek, Ryan Gosling abszolút alkalmas lenne a szerepre.
Az írónő következő könyve egy olyan nőről fog szólni, aki allergiás az emberekre. Bámulatos lesz, vagy épp szörnyű. Attól függ, hogy melyik napon kérdezik tőle. :)
Na, az biztos, hogy arra is kíváncsi leszek! :D
(A fenti információk, a teljesség igénye nélkül az alábbi oldalakról származnak, de csak a lényeg van kiemelve, nem tükörfordítás. Aki tud angolul és teheti, olvassa el a csatolt linkeken talált információkat, megéri. http://colleenoakley.com/bio/


Már a könyv elolvasása előtt kijelentettem a családnak, hogy ez a könyv valószínűleg meg fog bőgetni, úgyhogy ne ijednek meg.

A szerző igyekezett úgy adagolni a dolgokat, hogy semmiből ne legyen túl sok, törekedett az egyensúlyra minden ponton. Már az elején beleszerettem a történetbe. Szerettem Daisy és Jack karakterét, a kapcsolatukat, s mindent, ami őket jellemezte. Már az alábbi idézettel sikerült könnyes mosolyt csalni az arcomra, pedig általában nem vagyok ennyire érzelgős.
„És ez a vigyor nem abból a felszabadultságból fakad, hogy az elfelejtett szó végre valahára beugrott. Jack az oka. A férjem, aki csütörtök reggel képes kontextus nélkül, csak úgy szavakat bedobni a konyha közepén. És én csak álmélkodom és elönt az elégedettség, amit a kettőnk közti kapcsolat miatt érzek. Gondolom, egy ponton minden pár érez így, hogy a köztük lévő érzelmi kapocs a legkülönlegesebb, a legerősebb, Minden Idők Legnagyobb Szereleme. Nem egyfolytában, persze, csak azokban a nagyon ritka és kivételes pillanatokban, amikor ránézel a másikra, és azt gondolod: Igen. Te vagy az igazi.Ez most egy ilyen pillanat.”
A könyv tele volt olyan jelenetekkel, amik megmelengetik az olvasó szívét, megnevettetik, vagy épp megbőgetik. Úgy éreztem magam olvasás közben, mint ha felültem volna egy hullámvasútra, ami emelkedik és süllyed, miközben a hangulatom utánozza a mozgását. Bár ennek a könyvnek a témáját csak ihlette a való életből egy személy, s a történet maga kitalált, mégis úgy éreztem magam, mint amikor Szentesi Éva könyvét olvastam. Olyan volt, mint ha épp a valóságban történne meg, te pedig kedves olvasó maga lennél a tehetetlenség. Pocsék érzés.
Adott egy huszonhét éves fiatal nő, akinél három év tünetmentesség után kiújul a rák. Mi jut először az eszedbe? Jönnek azok a gondolatok, hogy „de hiszen előtte még az élet…” vagy „te jó ég ennyire fiatalon…” mintha a ráknak köze lenne ténylegesen az életkorhoz. Pedig a rák bárkinél bármikor kialakulhat, nemtől, kortól, nemi irányultságtól, faji hovatartozástól függetlenül. Erre mondják azt az orvosok, hogy a rák (s a halál…) bizony nem válogat.


Daisy karaktere magával ragadó. Kedves, okos, gondoskodó, szerető szívvel rendelkező. Úgy érzed olvasás közben, mint ha már a legjobb barátnőd lenne. Jack pedig… (mély sóhaj), ő az a személy, aki a világon a legfontosabb Daisy-nek. Kissé bohókás, rendetlen, de csupa szív állatorvos, aki imádja a feleségét. Ők a tökéletes pár. Az ember olvasás közben szinte érzi, mekkora szeretet áramlik e között a két ember között. Nos, ha netán film készülne ebből a könyvből, csatlakozom a szerzőhöz, határozottan azt akarom, hogy Ryan Gosling játssza Jack-et.

Az ember már a könyv elején annyira megszereti ezt a fiatal párt a háromlábú kutyájukkal, hogy egyszerűen nem akarja elhinni, ennek vége lehet. Aztán egyre csak bekövetkeznek a dolgok, amiktől már te rettegtél a könyv kezdetén is, s nem tudsz mit csinálni. Tehetetlen külső szemlélőként látod, mi lesz velük, miként alakul tovább a sorsuk. Olvasás közben benned is végbemegy a változás, más lesz a hozzáállásod, a szemléletmódod. Úgy teszed majd le a könyvet, hogy végigjátszódott a fejedben kis ezer módszer és esemény, majd arra gondolsz, a szerző elérte a célját, sikerült kizökkentenie téged a megszokott világodból, új nézőpontok kerültek eléd, s úgy érzed majd, nem szabad egy percet sem vesztegetned az életedből, mert nem tudhatod, neked mit hoz a sors. Mindig megfogadjuk, hogy kiélvezzük az élet minden pillanatát, aztán végül csak halogatjuk. A kérdés csak az, meddig? Mikor eszmélünk fel? Mikor fogunk eljutni arra a pontra, hogy bizony egy életünk van, ami most van? MOST! Ebben a pillanatban, a jelenben létezünk. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a múlton pedig már hiába siránkozunk, azt kell kihasználni, amink jelenleg van.

Bármennyire is próbálta humorral átszőni a történetet a szerző, hogy ne legyen annyira megrázó, nem mindig sikerült. Amikor Daisy-vel közölte az orvosa, hogy mennyire előrehaladott az állapota, összetörtem. Bár tudtam, hogy miről fog szólni a könyv, és sejtéseim is voltak a végkifejletet illetően, mégis szíven ütött az egész.
Túl voltam százötven oldalon, s úgy éreztem nem megy tovább. Fájt a tudat, hogy egy fiatal, kedves, okos és aranyos nő életének vége. Hónapjai vannak csak hátra, és más nem is jár a fejében, csak az, hogy találjon valakit, aki gondoskodni tud Jack-ről.
Eközben ott motoszkált a fejemben, hogy mennyi minden várhatna még rájuk, és megannyi dologról lemaradnak. Mindkettőjüknek piszkosul nehéz időszakon kellett keresztülvergődniük. Daisynek, a drága, önzetlen, jószívű Daisynek el kellett fogadnia, hogy már csak hónapjai vannak hátra, s ezalatt úgy érezte, gondoskodnia kell arról a személyről, akit a világon a legjobban szeret. Jackről, a férjéről. Elfogadni, hogy nem lesz többé „mi”, Jacknek egyedül kell boldogulnia. Őrület…

Ahogy Daisy azon munkálkodik, hogy Jacknek új feleséget szerezzen, egyszerre aranyos és dühítő. Miért gondolja, hogy az ő elvesztése után más se fogja szerencsétlen Jack-et foglalkoztatni, mint hogy megtalálja az utódját? Ez az egész inkább arra megy ki, hogy ő megnyugodhasson, a szeretett férfi éli tovább az életét, ahogy eddig. Ebben viszont akkor sem lehet biztos, ha megtalálja azt a nőt, aki szerinte illene a férjéhez. Az emberi érzéseket nem lehet csak úgy ki-bekapcsolgatni, s hagyni kell időt arra is, hogy feldolgozza a szeretett nő elvesztését.
Aztán végül ő maga is rosszul érzi magát attól, hogy Jack beszél egy másik nőről, még ha szó sincs randizásról.

Düh, kétségbeesés, pánik, lelkiismeret-furdalás és rengeteg fájdalom jön át a sorok között. Az utolsó nyolcvan oldalt már könnyezve olvastam. Haragudtam Daisy-re, hogy igyekezett elmarni maga mellől Jack-et csak azért, mert az ő érdekeit nézte. Közben pedig nem fogta fel, hogy Jack-nek is az a jó, ha vele van, amíg csak teheti. Kellett idő, mire ő is rájött dolgokra, pedig pont ebből volt kevés. :(

Ez a könyv kifacsart. A történet végére már olyan vörös volt a szemem a sírástól, mint ha végigsírtam volna az éjszakát, s ezt megspékeltem volna egy kötőhártya gyulladással. Bár az írónő szerette volna oldani a feszültséget a történetben több humoros jelenettel is, a téma annyira komoly volt és megrázó, hogy bár elmosolyodtam többször, nem igazán sikerült könnyeden venni ezt a könyvet.

Sokan azt mondanák, hogy „Ó, már megint egy rákos könyv!”, de megkérek mindenkit, ne skatulyázzátok be! Ahogy Szentesi Éva könyve sem egy átlagos „rákos” könyv (én személy szerint nagyon hálás vagyok azért, hogy elolvashattam az ő könyvét is), John Green: Csillagainkban a hiba című könyve sem egy egyszerű rákos könyv (már magától a kifejezéstől a fejemet verném a falba…), s ez sem az. A közös bennük, hogy van mondanivalójuk. Éva a saját tapasztalatait foglalta könyvbe, amivel rengeteg embernek segített, és segít most is, tanácsot ad, s erőt ahhoz, hogy kibírd, kitarts, amíg csak szükséges (akár rákkal küzdesz, akár hozzátartozó vagy). Colleen Oakley könyvét is a való élet ihlette, elgondolkodtat és hat az érzelmekre, ahogy John Green könyve is, bár azt még nem olvastam (tervben van…), csak filmen láttam, de hatásos és elgondolkodtató, tehát szerintem arra sem lehet azt mondani, hogy „csak egy újabb rákos könyv”. Tegyétek meg magatoknak azt a szívességet, hogy skatulyák nélkül nézitek a könyvet, esélyt adva, hogy valamit adjon.


Ez az a könyv, ami napokkal az elolvasása után is benned fog motoszkálni. Akárcsak egy belső hang, ami nem engedi, hogy a figyelmed máshová összpontosuljon. Egyszer mindenképpen újraolvasós lesz ez a könyv, mert bár nehéz témát dolgoz fel, az írónő stílusa megnyerő és szívhez szóló.

Amikor befejeztem a könyvet, gyorsan írtam egy üzenetet az írónőnek a facebook-os oldalára, amelyben gratuláltam a könyvhöz, leírtam, hogy mit váltott ki belőlem, s azt, hogy várom a következő regényét. Nagyon kedvesen válaszolt, és azt is elárulta, hogy nagyon tetszik neki a magyar borító. ;)

Pontozás: 10/10

2016. július 1., péntek

Kati Hiekkapelto: Védtelenül (Fekete Anna 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Vérfagyasztó, irtózatos és rémisztően valóságos – egy rendkívüli thriller a krimi műfajának egyik legizgalmasabb új írójától.
Amikor egy idős férfit holtan találnak az út szélén – látszólag egy magyar bébiszitter ütötte el –, Fekete Anna nyomozó biztos benne, hogy többről van szó, mint egyszerű balesetről. Ahogy elkezdi felderíteni az egyre összetettebb ügyet, a nyomok az illegális bevándorlás szervezőihez, a drogkereskedőkhöz, gyilkosokhoz vezetnek. Amivel szembesül, az nemcsak a hitét fenyegeti, hanem az életét is.
Anna társa, Esko egy másik, de hasonlóan veszélyes nyomozásba keveredik egy bevándorló banda tevékenysége kapcsán, amely közben a kitoloncolási parancsok és razziák egyre növekvő feszültséget keltenek, és kétségbeesett cselekvésre késztetik a bandatagokat – illetve magát a rendőrséget is. Majd miután a hóban egy véres késre bukkannak, a két ügy úgy fonódik össze, ahogy arra senki sem számít. Egyre nő a feszültség, és nyilvánvalóvá válik, hogy Annáékon már nem segíthet az, hogy a törvény az ő oldalukon áll.”


Megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában, 2016 júniusában.
Fordította: G. Bogár Edit
Fordítás alapjául szolgáló mű: Kati Hiekkapelto: Suojattomat
ISBN: 978-963-293-541-6
Oldalszám: 372

A borítóterv Földi Andrea nevéhez köthető. Most is csak gratulálni tudok, mert bár a könyv alapjáraton egyszerű tört fehér, a védőborító, amit kapott nagyszerű. Sokkal jobban tetszik, mint a külföldi borítók. Sejtelmes, hangsúlyos, szép. Imádom. Már alapjáraton a borítóba beleszerettem. Egyszerűen vonzza az ember tekintetét.


A könyv megvásárolható 20% kedvezménnyel az alábbi linken: http://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/vedtelenul

Már az elején magába szippantott a könyv. Jó volt újra felfedezni Kati Hiekkapelto stílusát, lágyságát, az általa felsorakoztatott helységneveket, amik a Kolibri olvasásakor rengeteg mosolyt csaltak az arcomra. Pl. Rajapuro, Koivuharju, Vaarla. Az első részben Rajapuro és Koivuharju sűrűn felbukkant. Fekete Anna mindig a Koivuharju-i erdőben futott az ösvényen. Reméltem, hogy legalább olyan olvasmányos, élvezetes, magával ragadó és izgalmas lesz ez a kötet is, mint a Kolibri volt.

A második fejezetnél úgy éreztem, hazataláltam. A régi megszokott emberekről olvashattam, akiket már az előző részben is megszerettem. Virkkunen alezredesről, aki az erőszakos bűncselekmények osztályának volt a vezetője, s egyúttal Fekete Anna főnöke, Esko Niemi-ről, aki Anna társa volt azóta, hogy a nő az osztályra került, Sari Jokikokko-Pennanen-ről, akit röviden csak Sarinak hívtam, mert a többi nevétől már a hideg verejték is kivert, s nem utolsó sorban természetesen Fekete Anna nyomozónőről, akit az előző kötetben végig körüllengett egy bizonyos titokzatosság.
Tetszett, hogy most is gördülékenyen ment minden, azonnal rákaptam a történet hangulatára és lelkesen vágtam bele a nyomozásba. Kicsit olyan volt, mint ha véget se ért volna a Kolibri, csak egy újabb fejezetbe csöppentem volna bele. Esko továbbra is alkoholproblémákkal küzdött (bár a másnaposságot kivéve szerintem minden percét élvezte…), s ezért természetesen senki nem is szólt neki egy szót se, mert a munkáját viszont maradéktalanul és tökéletesen elvégezte. A Kolibri elején azt gondoltam, hogy ő a sakktáblán a sötét paraszt, ám a történet végére megkedveltem, ezért is vártam kíváncsian, hogy Anna és Esko kapcsolata miképp folytatódik ebben a kötetben. Nem ért nagy meglepetés, amikor azzal szembesültem, hogy zord, mufurc énje még mindig megvan, és előszeretettel szólogat be Annának, Sarinak és minden körülötte lévőnek. Egy biztos. Esko Niemi sajátságos jelenség, viszont jó rendőr.

Amikor egy idős bácsi holttestére bukkannak, először arra gondolnak, hogy közlekedési baleset történt. Mivel a jármű vezetője egy magyar lány, így Fekete Anna kapja utasításba, hogy hallgassa ki. Az olvasó persze tisztában van a haláleset körülményeivel, hiszen ezzel indít a történet, ám a nyomozás során rengeteg mindenre fény derül.

A cselekmények most is, mint ahogy azt már Hiekkapelto-tól megszokhattuk, több szálon futnak, erőteljesen elgondolkodtatva ezzel az olvasókat. Első szálként ott van a halott idős úr esete, aminek az ügyében Anna nyomoz főként, aztán másodiknak ott van a Black Cobra banda esete, amely Esko hatásköre, harmadiknak egy erdei helyszín, ahol minden csupa vér, a helyszínre pedig Anna és Sari ment ki, negyediknek pedig egy eltűnt idős hölgy esete, amit szintén Anna nyert meg magának. Természetesen mindenki nyomozott mindenkivel, ám mégis érezhetően kétfelé szedhető a történet, Esko és Anna szemszögére.
Anna és Esko most körülbelül ugyanannyit szerepelt a könyvben. Tetszett, hogy már összeszokott párosként eredtek a bűnösök nyomába és a régi ellentéteket most már felváltotta a már-már barátságos viselkedés. Esko elismerte Anna munkáját, s viszont. Ám azért még mindig akadtak köztük súrlódások.
Sűrűn aggódtam a történet folyamán Esko-ért. Kedveltem a fickót, még ha olyan pokróc stílussal is rendelkezett, és utálta a bevándorlókat, meg akik ellent mondtak neki. Az egészségügyi problémái, a viselkedésében beálló furcsaságok sok mindenre utaltak a későbbiekre nézve.

A történet szövevényes szálai határozottan kedvemre voltak. Tudtam ugyan, hogy mi történt Vilho bácsival, ám ott volt az a tény is, hogy a szomszéd néni is eltűnt szó nélkül, a bandák háborúra készültek, egy drogos srác magára vállalt minden gyilkosságot csak azért, hogy ne toloncolják ki, a rendőrség gőzerővel nyomoz, ugyanakkor ott vannak a magánéleti szálak, amik bőven nehezítik szegények dolgát is.

Kati Hiekkapelto mesterien szövi továbbra is a szálakat, információkból pont annyit adagol, amennyi éppen csak kielégíti pillanatnyilag a kíváncsiságunkat, határozottan ért a feszültség fokozásához, izgalmas, magával ragadó, lendületes történeteket ír, amit szinte lehetetlen letenni. Mikor még éjjel kettőkor is azt szajkózod magadnak, hogy „csak még egy fejezetet”, akkor már tudod, hogy elvesztél.

Amikor befejeztem a könyvet, feltört belőlem egy hűha… Nem számítottam ilyen fejleményekre Annát illetően, s az egész történet maga is olyan fordulatokat vett, amikre tényleg nem számítottam. Az írónőnek ismét sikerült meglepnie. Remélem a következő kötet is ennyire magával ragadó lesz. Egy percig sem unatkoztam.

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak! :)

Pontozás: 10/10