Bíró Szabolcs: Lázár evangéliuma

„Apám ​nagy uralkodó volt: felült a szent királyok trónusára, és repedező örökségükből erős birodalmat épített. S rám miféle sors vár? Én láthatom mindezt elevenen szétrohadni…”

1348 nyarán Anjou Lajos hazatér a Nápoly elleni bosszúhadjáratából. A várost elfoglalta, politikailag és erkölcsileg azonban kudarcot vallott. Diadalmenetét mégsem az ellenségei, hanem egy titokzatos idegen kórság miatt kényszerül megszakítani. Az ifjú uralkodó meglehetős sietséggel igyekszik vissza a Magyar Királyságba, ahová magával hurcol valami olyasmit is, amit korábban még soha senki nem látott, nem tapasztalt: egy betegséget, amely nemcsak megöli, de fel is támasztja az embert halottaiból. Mindez először valódi csodának tűnik, ám a hálaimák helyét hamar átveszi a rémült könyörgés az isteni megbocsátásért. A feltámadottak ugyanis korántsem régi önmagukként térnek vissza: az életre kelt holtak megállíthatatlanok, és az éhségük csillapíthatatlan…

Bíró Szabolcs, a Non nobis Domine és az Anjouk-sorozat írója teljesen új oldalát mutatja be a Lázár evangéliuma lapjain. A liliomos lobogó ezúttal olyan háborúba megy, mint még soha azelőtt: az ellenség nem keletről vagy nyugatról, hanem a síron túlról érkezik, és jóval többet akar a puszta hatalomnál. A legfőbb kérdés, hogy fennmaradhat-e egyáltalán az emberi élet, vagy minden odavész a kárhozat oltárán.

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2020. április 20.

Oldalszám: 288

ISBN: 978-963-543-013-0

Borítóterv és belső illusztráció: Bodnár Balázs

A borítót Bodnár Balázs festménye alapján Földi Andrea tervezte.

A szerzőről:

„Bíró Szabolcs 1988. július 29-én született a felvidéki Dunaszerdahelyen. Az írói vénát minden bizonnyal édesapjától örökölte, és már kisgyermekként versikéket, rövid történeteket fabrikált. A versírással később felhagyott, a próza szerelmese lett. Tizenöt évesen kóstolt bele először a novellaírásba, eleinte főleg a fantasy műfajához és a kalóztörténetekhez vonzódott. Tizenhat évesen, gimnazistaként kezdett aktív kulturális tevékenységbe: íróként, újságíróként, az iskolaújság főszerkesztőjeként és énekesként is bontogatta szárnyait. Prózai művei mellett 2006-tól több száz cikke jelent meg az Új Szó, a netBarátnő, az ekultura.hu, a Vasárnap, a Napvilág.Net, a PRESStige, a Penna Magazin és más internetes, illetve nyomtatott lapok hasábjain. 2010 októberétől 2012 januárjáig könyv- és filmkritikusként dolgozott a szlovákiai magyar Pátria Rádiónál. 2013-ban Vissza a középkorba! címmel önálló rovatot jegyzett a Csallóköz c. regionális hetilapban. Tizenegy éven keresztül folytatott aktív amatőrzenei pályát, ebből kilenc évig (2004 és 2013 között) a Csak Van zenekar énekeseként tevékenykedett: erről a korszakról tanúskodik többek között a zenekar első nagylemeze, a Mindennek a teteje.

(…)

Bíró Szabolcs 2007-ben debütált regényíróként, első öt könyve (és egy nem hivatalos e-novelláskötete) még Francis W. Scott álnéven jelent meg. 2010 első napjától kezdve kizárólag polgári nevén publikál, saját bevallása szerint székirodalmat ír, és egyre megszállottabban fordul a középkor felé. Első komolyabb sikerét Sub Rosa c. kalandregényének köszönheti, mely három különböző kiadást is megért, a szakmai hírnevet azonban a Non nobis, Domine c. történelmi regénye hozta meg számára. 2014-ben megjelent Ragnarök c. regényével rövid kitérőt tett a vikingek és az óskandináv mitológia világába, ám azután ismét visszatért a magyar középkorhoz: tizenöt részesre tervezett, Anjouk c. történelmi regénysorozatát az Athenaeum Kiadó gondozza.

Az író kamaszkora óta kerekesszékben él, ám határokat nem igazán ismer, ezt a helyzetet pedig humorosan, ironikusan fogja fel. Innen ered a székirodalom kifejezés. Ez a kategória egyben azt is sejteti, hogy az író nem kíván egyetlen műfaj mellett lecövekelni: a székirodalomba bármilyen irodalmi kategória belefér. Emellett a székirodalomaz évek során egyfajta branddé erősödött: Bíró Szabolcs minden évben ún. székirodalmi könyvturné keretein belül indul előadó- és dedikálókörútra, 2015-től pedig havonta többször is jelentkezik a Székirodalom vlog címen futó videónaplója egyes epizódjaival.

Bíró Szabolcs jelenleg feleségével és fiával a Csallóközben él, főállású regényíróként dolgozik, folyamatosan álmodozik, és komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy ezek az álmok valóra váljanak.”

Forrás és teljes életrajz itt: http://biroszabolcs.eu/eletrajz

Bíró Szabolcsot 2016-ban, a Szent György Lovagrend alapításának 690. évfordulóján, Visegrádon lovaggá ütötték. 2017 nyarán pedig Eger Kulturális Nagykövete lett.

A könyvről:

Bíró Szabolcs ötrészes videósorozatot készített a könyvhöz, amely arra az alapötletre épül, hogy mi lett volna, ha 1348-ban pestis helyett élőholtak özönlik el Európát. Érdemes ezeket a videókat megnézni, mert Szabolcs sok információt megoszt az olvasókkal, ráadásul az ötödik videóban az olvasók néhány kérdésére is válaszol. A videók az Athenaeum Kiadó közösségi oldalán és Bíró Szabolcs YouTube-csatornáján is megtalálhatóak.

https://www.facebook.com/athenaeumkiado/

https://www.youtube.com/user/szekirodalom/videos

Történelmi horror. Furcsa párosítás, de a könyvet olvasva egyáltalán nem éreztem furának, sem idegennek. Ez többek között annak is köszönhető, hogy oly sokszor kalandoztam már Bíró Szabolcs által (is) az említett korban, így ismerősek voltak a helyek, valamint a szerzőnek köszönhetően régi ismerősök tekintettek vissza rám a lapokról. Ilyen volt Lackfi István, Bátor Szilárd, Holló Tamás, Szolnoki Pista, Lackfi Palkó és nem utolsó sorban Lajos király is.

Le kell szögezni, hogy bár az Anjouk uralkodása idején játszódik és a jól ismert szereplők is helyet kaptak a történetben, nem képezi a szintén Bíró Szabolcs által írt Anjouk történelmi sorozat részét. Ez a kötet abszolút különálló, melyben tökéletesen keveredik a történelem és a fikció.

A történet feléhez érve rá kellett jönnöm, hogy elég gyakran hagyta el a számat a „hű, a mindenit” és a „te jó ég” kifejezés. Bíró Szabolcs olyan könyvet írt, amitől sűrűn a padlón koppant az állam. Egyszerre borzongató, izgalmas, lendületes és lehengerlő. A regény olvastatja magát, ha az embernek van ideje, és nincs zavaró tényező, egy délután elolvasható.

Komor és döbbenetes, minden cselekményszál tovább növeli az ember baljós érzéseit. Ahogy haladunk a történetben Bátor Szilárddal és társaival, egyre inkább átragad ránk a könyv hangulata. A kezdeti hitetlenkedést és sokkot felváltja a küzdeni akarás és a remény, a kudarc után pedig a kétségbeesés és a kilátástalan helyzet miatti gyötrődés.

Hogy mit vártam a könyvtől?

Bíró Szabolcs neve számomra garancia arra, hogy nem fogok unatkozni, mi több, jól fogok szórakozni. Bármit olvastam tőle, mindig jó érzéssel tettem le a könyveket.

Olvasás közben reméltem, hogy az élőhalottakat valahogy sikerül megfékezni, mielőtt mindennek vége lenne. Vágytam a pozitív történésekre, ám ez másképp alakult. Búcsút kellett vennem a kedvelt szereplőim többségétől, és a könyv lezárása sem sugallt olyat, hogy bármi jó kisülhet még ebből.

Mégis imádtam ezt a történetet az első betűtől az utolsóig. Hogy miért? Minden oldal tartogatott valami meglepetést, sose tudtam, mi vár rám a következő fejezetben. Izgalmas volt, érdekes, és egyáltalán nem megszokott. Szabolcs képes volt egy igazán egyedi és ötletes zombis történetet írni.

Kedves Szabolcs! Köszönöm! Legyen mese, ifjúsági regény, történelmi regény vagy történelmi horror, én vevő vagyok rá. Itt a bizonyíték, hogy bármilyen műfajban képes vagy nagyot alkotni! Érezhető a rengeteg ráfordított idő és az aprólékos munka. Köszönöm, hogy a minőséget képviseled! A könyveidre érdemes várni.  

Pontozás: 10/10

Angela Marsons: Egy élet ára (Kim Stone 3.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Két ​kislányt, két barátnőt elrabolnak úszóedzés után. A szüleik egy időben kapnak SMS-t az emberrablóktól, akik egyelőre csak arról értesítik őket, hogy a gyerekeik életben vannak. Amikor azonban megérkezik a következő üzenet, az a szokásos követelések helyett még szörnyűbb tartalmat rejt: a családoknak licitálniuk kell, és aki többet ajánl a lányáért, azé életben marad, a másik gyereknek viszont meg kell halnia. Kim Stone felügyelő vezeti a nyomozást, és tudja, hogy ha nem sikerül a lányokat visszaszereznie, az az állásába kerülhet. Őt azonban nem ez motiválja, hanem az a tudat, hogy a két gyerek rémisztő körülmények között kénytelen eltölteni a rohanó perceket, azt az időt, amíg nem bukkannak a nyomukra. És nyomból kevés van, pedig az emberrablóknak nem ez az első ilyen ügyük. Egy anya jó ideje hiába várja vissza élete értelmét…

Angela Marsons regényei és Kim Stone karcos, igazságérzettől fűtött alakja nemcsak a hazájában örvend hihetetlen népszerűségnek, hanem megindult a világhírnév felé is: idén már húsz országban jelenik meg a sorozat.”

Kiadta: General Press kiadó

Kiadás éve: 2017

Fordította: Őri Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Angela Marsons: Lost Girls

Oldalszám: 400

ISBN:978-963-452-051-1

A borítót Kiss Gergely tervezte.

Angela Marsons egyik pillanatról a másikra tört be a krimik világába. Első regénye, az Elfojtott Sikoly hatalmas sikernek örvendett az olvasók, a bloggerek és a kritikusok körében is, és szerencsére a folytatással sem volt másképp. Igyekezett olyan főszereplőt kreálni, aki különbözik az átlagtól. Kim Stone erős, független, kissé karcos, stílusa egyedi, de mindenképpen nagyszerű a munkájában. 

Az írónő oldalán (http://angelamarsons-books.com/about/) a bemutatkozásán túl megtudhatjuk azt is például, hogy mi az, amit még nem tudunk Kim Stone nyomozónőről.

Például:

- Titokban fél a tűktől.

- A kedvenc tv műsora a Top Gear.

- Ha volna hely a motorjai számára, akkor egy lakókocsiban élne.

- Jobban szereti az ezüstöt, mint az aranyat.

- Utál nyilvánosság előtt beszélni.

- Tudja, hogy el lenne veszve Bryant nélkül, de ezt sose vallaná be.

Egyenlőre tizenhat kötetet tervez Kim Stone-nal a szerző, bár úgy fogalmazott, hogy addig írja a felügyelőnő történeteit, amíg az olvasók szeretnék. 

A szerző honlapja könnyen átlátható, aki szeret fordítgatni, rengeteg információt találhat rajta. Tetszik a közvetlen stílusa, az olvasók és kezdő írók felé való megnyilvánulása.

Már az elején magával sodort a regény lendülete. Bár az előző köteteket nem olvastam, mégis régi ismerősnek éreztem Kim Stone csapatát. Mindannyian a szívemhez nőttek pillanatok alatt. A szerző egyszer azt nyilatkozta, hogy Bryant és Kim közös jeleneteit volt a legizgalmasabb megírni, ugyanakkor már az elején igyekezett tisztázni, hogy kettejük kapcsolata sosem alakul szerelmi szállá, csak kollegiális és baráti kapcsolat van közöttük. Kim Stone felügyelőnő csapata külön egyéniség, önmagukban is határozottan kedvelhetőek, ugyanakkor egyenként más-más személyiségjegyet hoznak elő Kimből, így a segítségükkel megismerhetjük Kim Stone karakterét.

A szereplők között akadtak, akik elsőre közel kerültek hozzám, illetve voltak olyanok is, akiket én magam löktem volna a gyilkos karmaiba, annyira idegesítettek. Néha már az őrület határán jártam, mert nem voltam benne biztos, hogy miképp is ér véget ez a történet.

Rettentő feszültség, izgalom, nyomozás vár az olvasóra, ha jó a beleérző képessége. Én személy szerint némely jelenetnél szívesen kihagytam volna ezt a momentumot.

 

A humor, amit a szerző belecsempészett a történetbe, kicsit tompította az erős krimi szálat, s néha sikerült picit fellélegezni. Erre főleg a téma mibenléte miatt van szükség. A szerző igen részletesen taglalt egy-egy véresebb jelenetet, aminél bizony szükség volt a lélekjelenlétre.

Angela Marsons bármikor képes arra, hogy kiragadjon minket a hétköznapokból és egy véres, áldozatokkal és rettegéssel teli helyszínre teleportáljon minket.

A történet lebilincselő, izgalmas, fordulatokban gazdag, és számomra sokáig rejtélyes is volt. A szerző stílusa magával ragadó, mindenképpen szeretnék sort keríteni a többi könyvére is.

Mindvégig reménykedtem abban, hogy ha valaki, akkor hát Kim Stone képes lesz hazavinni a lányokat a családjukhoz. 

Ami pedig Kim Stone karakterét illeti… a szerző egyszer úgy nyilatkozott, hogy a karakterét nem kedvelheti mindenki, ahogy az a való életben sem lehetséges. Én személy szerint nagyon szimpatizáltam vele, úgy gondolom nagyon is érti a dolgát, és már az első pár fejezet után bizalmat szavaztam neki úgy, hogy az előzményeket én nem olvastam. Tetszett, hogy az írónő nem akart egy mindenki számára elfogadható és szeretnivaló karaktert kreálni, inkább fektetett hangsúlyt arra, hogy nagyszerű szakember legyen, akit valósághű tulajdonságokkal ruházott fel.

Angela Marsons történeteiben nincsenek tökéletes szereplők. Igyekszik földhözragadt maradni, ugyanakkor olyan témáról ír, ami nem csak őt, de mást is érdekelhet.

Örülök, hogy lehetőségem adódott elolvasni ezt a regényt, mert azt hiszem, újabb kedvenc szerzőt avatok hamarosan, ha minden könyve ennyire lehengerlő Angela Marsonsnak.

Pontozás: 10/10

Claire North: Harry August csodálatos élete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Harry August a halálos ágyán fekszik. Már megint.

Bármit tesz, bárhogy dönt, ha eljön a halál, Harry mindig visszatér oda, ahonnan elindult: újra gyerek lesz, de olyan gyerek, akinek birtokában van az immár jó néhányszor leélt életére vonatkozó összes tudás. E téren soha nem változik semmi. 

Egészen mostanáig. Ugyanis a tizenegyedik élete végéhez közeledő Harry ágya mellett fölbukkan egy kislány: „Kis híján lekéstem magát, dr. August” – mondja. „Küldenem kell egy üzenetet.” 

A könyv annak történetét meséli el, hogy mit tesz Harry ez után, mit tett előtte, és hogyan próbálja megmenteni a múltat, amelyen nem változtathat, illetve a jövőt, amelyet nem hagyhat bekövetkezni.”

  

A könyvet kiadta az Athenaeum kiadó 2015-ben.

Fordította: Szeiberth Ádám

Fordítás alapjául szolgáló mű: The First Fifteen Lives of Harry August

Oldalszám: 480

ISBN: 978-963-293-452-5

Mit is tudhatunk arról a hölgyről, aki Claire North néven ír?

1986-ban született Angliában, Catherine Webb néven. Pályafutása elején, saját nevén publikálta írásait, amik főképp Young Adult könyvek voltak. Később felnőtteknek szóló könyveket kezdett el írni (főleg fantasy-t), amikor a kiadója felvetette az ötletet, hogy ehhez a stílushoz új név is dukál, így születetett meg Kate Griffin. Aztán megírta a Harry August csodálatos életét, és „megszületett” Claire North írónő. Többen megkérdezték, hogy ki is ő valójában, amire az volt a válasza, hogy mindhárom összegyúrva. :)

Az írónő honlapja sok-sok információval: http://www.kategriffin.net/

A könyv nyolcvankét fejezetre tagolódik. Mondhatni elég rövidekre. Mégis szükségesnek éreztem én is, az ily módú tagolást.

A történetünkben adott egy szőke, hosszú lófarokba fogott hajú, hétéves kislány, aki megjelenik a kórházban, miközben a hetvennyolc éves dr. August haldoklik. Immáron tizenegyedszer. Már ez a tény is felvet megannyi kérdést az emberben, hát még ha kiderül, hogy miért is ment hozzá a kislány. A kezdésre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos. Az írónő tudta, hogy az olvasó grabancát már rögtön a legelején el kell kapnia, és a figyelmét úgy megragadnia, hogy az a történet utolsó soráig megmaradjon.

Hihetetlen mennyiségű adatot juttat el az olvasóhoz a könyv, és néha eléggé sokkolóak, ép ésszel felfoghatatlanok, vagy legalábbis mélyen elgondolkodtatóak. Rengeteg kérdés felmerül, amire a válasz vagy megérkezik, vagy sem. Többnyire a kérdés újabb kérdéseket szül, és a történet felénél már egy hatalmas kérdőjel villog az ember szeme előtt. Az biztos, hogy még a mai „fejlett” világban sem lenne olyan, aki kétkedés nélkül elhinné azt, amit dr. August állít. Talán ezer emberből egy lenne, aki elgondolkozna a felvetésen, a maradék kilencszázkilencvenkilenc pedig muszájdzsekit adatna a jó doktorra. Lássuk be, elég meredek a téma, és bőven okot adna a szkepticizmusra.

Kíváncsi lennék, hogy az írónőnek hogy pattant ki ez az ötlet a fejéből, illetve pontosan milyen fogadtatásra számított az olvasóktól? A témája minden, csak nem könnyed. S az is biztos, hogy rengeteg kérdést felvet, gondolatokat ébreszt, különböző érzéseket vált ki.

Ezt a könyvet nem lehet kutyafuttában elolvasni. Bár terjedelemben olvastam már nagyobb lélegzetvételnyit, témáját, mondanivalóját tekintve viszont határozottan az a véleményem, hogy hagyni kell időt magunknak arra, hogy megemészthessük a cselekményeket és a mondanivalót. Személy szerint én bő száz oldal után letettem a könyvet, és hagytam a mondanivalóját érlelődni másnapig, hátha a kérdéseimre választ is találok a már elolvasott részletben.

Annyi témát körülölel ez a könyv…

Világháborúk, családok, halál, titkos társaság, ismétlődő rendszerek, rendszertelen ismétlődések, emberi kapcsolatok, emberi természet, titkok, összeesküvések, gyilkosság, világvége, stb. Napestig sorolhatnám, és egyiket sem mondanám könnyű témának. Az egész közepében pedig ott áll a jó doktor, Harry August, aki az egészbe belecsöppent, cseppet sem önszántából, és nem tud mást tenni, csak beletörődni, és kihozni az egészből a lehető legjobbat.

Mindenesetre dr. August személyisége magával ragadó, a gondolkodásmódja pedig lebilincselő. Azt hiszem, az írónő nem kicsit alkotott ezzel a könyvvel. Nem állítom, hogy minden sorát értettem (kellett néha az a fránya google), viszont az agytekervényeimet alaposan megmozgatta.

Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mit tenne, ha ugyanúgy járna, mint Harry August? Ugyanazt, vagy legalábbis majdnem ugyanazt az életet leélni annyiszor, újra meg újra tudván, hogy veszélyes bármit is változtatni, már ha egyáltalán lehetséges. Tekintve, hogy milyen kemény időszakok vártak szegény doktorra, alighanem becsavarodnék. Ép ésszel felfogni, hogy bármi történik, visszacsöppenek ugyanabba az életbe, újra és újra átélve minden fájdalmát és nehézségét, szinte lehetetlen. Látni rengeteg embert meghalni, és semmit nem tehetsz, hogy megváltoztasd a dolgok végbemenetelét, ráadásul rád is veszély leselkedik, nem tudhatod kiben bízhatsz.

Ez az olvasmány egy cseppet sem rendhagyó remekmű. Elgondolkodtató, néha ijesztő, máskor döbbenetes és frusztráló. Bár sok kérdésre választ kaptam a történet olvasása közben, újabb és újabb kérdések születtek, amikből maradt néhány megválaszolatlan. Biztos vagyok abban, hogy ez a könyv maradandó nyomot hagy az emberben, és még sokáig foglalkoztatja az írónő által felvetett téma az olvasót.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak! Újabb érdekes élménnyel gazdagodtam. :)

Pontozás: 10/10

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

Ismertető: "Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat… Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről, és a törékeny reményről. A Reason to breathe a nagy kritikai elismerést aratott Breathing-sorozat első kötete."

Kiadó: Maxim kiadó

Kiadás éve: 2013.

A történet érdekes, izgalmas, megrázó. Végre egy olyan történet, ami leplezetlenül bemutatja a családon belüli erőszakot, s az ellene való harcot.

Emma: zárkózott fiatal lány, egyetlen barátja Sarah, aki igyekszik támasza lenni a nehéz időkben. Emma igazi neve Emily, de édesapja mindig Emmának szólította, ezért a többség is így szólítja. Apja halála után az édesanyja nem tudott gondoskodni róla, és ezért került át George (nagybátyja) és a pszichopata Carole gyámsága alá. Védeni próbálja a két kis unokatestvérét, ezért nem szól senkinek a bántalmazásokról.

Sarah: kedves, humoros, segítőkész lány, aki igyekszik falazni Evan és Emma légyottjait, és védeni Emma testi és lelki épségét. Szüleivel együtt pártfogolják a lányt.

Evan: Különleges fiatalember, aki első pillanatban vonzódni kezd Emmához. Akármennyire magába zárkózik a lány, annál kitartóbb. Először csak barátkoznak, szépen lassan alakul kettőjük kapcsolata kicsit mássá. 

Carole: elmeháborodott nő, aki rettegésben tartja Emmát, George-ot pedig az ujja köré csavarta. Újabbnál újabb bántalmazásokat eszel ki azért, hogy a lányt szenvedni lássa. 

George: papucs férj. Mindent elhisz a feleségének, és szemet huny annak ténykedései felett. Nem törődik sem a gyerekeivel, sem Emmával.

Vivian: Evan édesanyja. Abszolút kedvelhető karakter, első talákozásukkor szívébe zárta fia barátnőjét. Igyekszik mindent megtenni azért, hogy Emma jól érezze magát náluk.

Nagyon tetszett a történet, az írónő mesterien csavarta a cselekményszálakat. A karakterek összetettek, átláthatóak voltak. Egyaránt voltak szerethető és utálható személyek. Volt néhány rész, ahol meghatódtam, és olyan is, amikor dühbe gurultam. A történet befejezésével gondjaim vannak, mert lóg a levegőben az egész. Remélem ez csak azt jelenti, hogy több részes. 

Pontozás: 10/9,5

Véleménykülönbségek - avagy hol a határ a moderáció és a diktatórikus szemlélet között!

Adott egy oldal, ahol végre olyan társasággal ismerkedhettem meg, akikkel közös az érdeklődésünk, és kulturáltan megvitathatjuk a véleményünket (akár ezek különbségeit is), és jól érezhetjük magunkat. Viszonylag mindent megtalálhattunk egy helyen. Könyvek, könyvkritikák, kiadók, szerzők, fordítók adatlapjai, jó társaság, és nem kell a böngészőben húsz külön ablakot megnyitni ehhez. Aztán szépen lassan beüt a crach. Először fejlesztés révén átvariálják az oldal kinézetét, mellyel nem kis nehézséget okoznak a megszokottakat szerető felhasználóknak úgy, hogy valószínűleg ebbe bele sem gondoltak. Oké, van hogy kell a változtatás feltétlenül, de ha már az oldal értünk, felhasználókért van, akkor miért nem lehetett ezt szavazásra bocsájtani, esetleg megbeszélni? Oké, ebbe még beletörődött az ember, nagy nehezen ezt is megszoktam, bár nem mondom hogy ez a megoldás osztatlan sikert aratott. Nekem személy szerint könnyebb volt, hogy a bal oldalon volt a felhasználói menü, de ez ugye egyéni szoc. probl. ahogy mondani szokás, megszoksz vagy megszöksz. Megy az élet tovább, élünk mint Marci hevesen, zajlanak ám közben az események, zónák létrejönnek, ahol szűkebb körben lassan összeszokik a társaság (mint pl. a Vavyan Fable zóna, ahol az írónő könyveiről, és egyebekről is beszélgetünk, vagy a kézimunka sarok ahol ötletelünk, véleményezünk barátilag), erre beüt az újabb crach, és az ember nem tudja hova kapja a fejét.

Adott egy könyvkritika, mely alatt kommentekben születtek a vélemények. És az egyik ilyen vélemény valakinek nem tetszett, s ebből kiindulva eljutottunk egészen a mai naphoz. 

Akit az előzmények érdekelnek pontosan, itt megtudja őket nézni:

http://kemenyfedel.blogspot.hu/

http://zenkaolvas.blogspot.hu

http://www.grettyszerintavilag.com

http://tittiolvastar.blogspot.hu

http://szilviirkal.blogspot.hu

http://napifalat.blogspot.hu/

http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2013/09/volt-egyszer-egy-konyves-kozossegi-oldal.html <-- összefoglalva a történtek.

http://irodalmiszabadrablas.blogspot.hu/2013/09/molyirtas.html <-- vers ami mosolyt csalt az arcomra, bár a történet ami ihlette kis híján könnyeket is. 

http://olvasoszoba.blogspot.hu <-- Ez egy egészen másik történet mint a fenti, mégis besorolták a fentihez a kedves adminok/modik. Innen is grat külön is.

És most jöjjön az, ami miatt megszületik eme bejegyzés (hiszen a fentebbi linkeken már megtalálható, hogy miből indult ki a dolog.

Született az oldalon egy "karc" imma (kisbetűvel írja a nevét, nem én játszok Pál utcai fiúkat) kézjelével, ami elindította a lavinát. 

Íme a nevezett bejegyzése:

"Másfél éve, amikor belecsöppentem az adminisztrátorok csapatába, számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy @Bence – aki ezt az egész oldalt a saját szabadidejéből és zsebéből működteti és fejleszti, mintegy hobbiként – mennyi időt tölt el azzal, hogy miként lehetne a Molyról, a Molyon dolgozó emberekről vagy épp az ő személyéről terjedő hazugságoknak gátat szabni. Kérdezhetnétek, minek ezeknek gátat szabni, hiszen vannak emberek, akik úgy veszik ezt, hogy a rossz reklám is reklám. Nekünk a Moly viszont inkább szívügy, mint üzlet, ezért nem tudunk a rágalmazásokra így tekinteni.

A tapasztalataink azt mutatják, könnyű megfeledkezni arról, hogy a Molyt is emberek működtetik. Amikor valaki mindenféle valós alap nélkül hazugnak nevezi a Molyt, akár kollektíven, akár valamelyik moderátort vagy adminisztrátort, akkor valójában épp egy őérte dolgozó ember becsületébe gázol bele.

Az ilyen rágalmak és a felszámolásuk rengeteg hasznos időnket és energiánkat felemésztette már, és egyszer és mindenkorra szeretnénk, ha megszűnnének. Rengeteg jó ötletet kaptunk már, hogyan lehetne a Moly még klasszabb hely, miket lehetne fejleszteni, javítani és a felszabaduló időt szívünk szerint ezzel töltenénk.

Ennek érdekében többféle moderációval is próbálkoztunk már, és a mostani rendszer remekül be is vált az olyan tagoknál, akik amúgy szeretik a Molyt, csak nehezen illeszkednek be, mert például olyan környezetben nőttek fel, ahol a káromkodás vagy a rasszizmus megengedett, sőt elvárt.

Azonban meglepő módon vannak olyan emberek is a Molyon, akik nem szeretik az oldalt, vagy nem értenek egyet az itteni szabályokkal, mégis naponta használják, anélkül, hogy kérnék, változtassunk, vagy elfogadnák, hogy bizonyos dolgokon nem fogunk. Az ilyen emberekkel nehéz bármit is kezdeni, mert nem is akarnak beilleszkedni, hiszen egy olyan oldalon vannak, ami nem elfogadható számukra, és ezt minduntalan ki is nyilvánítják.

Persze tudjuk, hogy a Molyt szapulni nagyon megtérül, hiszen egy blogger legalább tízszer annyi kommentre számíthat, mintha egy könyvről írna. És ez sajnos úgy működik, mint a drogok: aki egyszer így tesz, utána már vágyni fog a nagy figyelemre.

Tegnap írtunk öt levelet öt tagnak, akik arról beszélgettek, mennyire nem szeretik a Molyt, miért nem törlik még magukat, milyen hazug társaság is vagyunk. Az ilyen hozzáállás nem összeegyeztethető a molyos tagsággal. Kértük, hogy ha szeretnék megbeszélni az őket ért sérelmeket, vegyék fel velünk a kapcsolatot, azonban sajnos nem kaptunk konstruktív választ egyikőjüktől sem. A levél azt is tartalmazta, hogy ha továbbra is olyan viselkedést tanúsítanak, amivel azt támasztják alá, hogy ők nem is akarnak beilleszkedni a Moly közösségébe, profiljukat törölni fogjuk az oldalról, miután lementették a számukra fontos tartalmaikat. Őszintén sajnáljuk azoknak a molyoknak a veszteségét, akik jó barátságban vannak velük, és hiányolni fogják őket az oldalról, ugyanakkor biztosak vagyunk benne, hogy a jó barátságok a Moly nélkül is megmaradnak.

Sajnos be kell látnunk, hogy véges a mi időnk is, és a továbbiakban nem akarunk olyan emberekért hobbiból és szeretetből dolgozni, akik örülnek, ha árthatnak nekünk. Ellenük pedig pláne nem.

Aki szereti a Molyt, annak köszönjük. Örülünk, hogy itt vagytok és részesei vagytok a legjobb magyar könyves projektnek.

Aki nem szereti a Molyt, az is normális érzés. Nem mindenki szereti ugyanazt. Írja meg nekünk, hogy miért, és ha tudunk rajta változtatni, változtatunk és minden rendben lesz. Ha nem tudunk rajta változtatni (ahogy például nem fogunk változtatni azon, hogy a politizálás tiltott dolog az oldalon), akkor vagy elfogadja a Molyt olyannak, amilyen, vagy nem. Aki elfogadja az oldalt, az ne rágalmazza, és ez nekünk éppen elég. Aki nem fogadja el, és kényszert érez rá, hogy minduntalan panaszkodjon róla, és valótlanságokat állítson az oldalról vagy a készítőiről, az ne használja.

 Kérdezzetek, ha van kérdés.  "

Volt kérdés, és lett semmitmondó, vagdalkozó válasz tömérdek. 

Itt pedig jöjjön az én kommentem, a válasz, s a válaszra a kommentem ami már reakció nélkül maradt. Vajon lesz valaha értelmes válasz a kérdéseinkre?

2013.09.06. 21:14

Ariadne

Üdv mindenkinek!

Először is, kezdeném azzal, hogy még „csak” másfél éve vagyok moly tag, de jócskán vannak már tapasztalataim az oldallal és a közösséggel kapcsolatban is.

Először is: Szerintem enyhén túl van reagálva a dolog. Egyáltalán nem nézzük le a ténykedéseiteket az oldalon, főleg nem Bencéét, nagyon jól tudjuk, hogy rengeteget dolgozik azért, hogy fejlődjön az oldal. Ezt szerintem senki, még az említett bloggerek és kommentelők sem vonták kétségbe. Viszont mindenkinek joga van elmondani a véleményét, és nem csak veletek vitathatják meg, de velünk is. Miért baj, ha valaki őszinte? Jobb lenne ha alakoskodnának? Biztos, hogy ők is szeretnek egy s mást a moly-on, viszont néhány dologgal igencsak nem értenek egyet. Ezért törölni? Na ne már! Ez enyhén gyerekes! Tudjátok hogy melyik században élünk?

Személy szerint a töröltek közül én is kedveltem néhányat (a többieket ritkábban olvastam), szerettem olvasni a kritikáikat, karcaikat. Egyáltalán nem volt sértő, még csak polgárpukkasztó sem. Akinek meg Uram bocsáss valamelyik karc vagy komment nem tetszik, mi a fenének olvassa? Van egy nagyszerű találmány, amit úgy hívnak hogy görgő, és az egéren megtalálható. Vagy aki laptopról vagy telefonról néz fel, az is tovább tud lapozni. Aki ilyeneket jelentget, az kicsinyes és gyerekes. Gratulálok ezúton is neki. Főleg, hogy nem merte felvállalni a többiekkel szemben saját magát. Fenemód bátor más háta mögött irkálni, jelentgetni.

Másrészt: Nagyon szeretem a moly oldalát, mert egy jó közösség csoportosul itt. Egy helyen van jó kritika, könyvlista, jó társaság, rengeteg jó kezdeményezés is (pl. Ajándékozz kreatívan). Mégis most csalódtam egy hatalmasat. Ennyiért kizárni valakit? Komolyan? Akkor a következő én leszek, mert annó megjegyeztem, hogy nem tetszik a moly új kinézete? Vagy épp ezért a hozzászólásomért leszek reptetve? Ha végigolvassátok a kommenteket, a legtöbben nem azért csalódnak, mert valaki leírta a véleményét, hanem azért, mert ezzel a bejegyzéssel enyhén felháborítottátok a közösség némely tagját. Hiszen elolvasni bármit ellehet, de elolvasni vagy egyetérteni között van különbség. S még ha egyet is értünk bizonyos pontokban az elolvasottakkal, még nem jelenti azt, hogy bárki is rágalmazná az oldalt.

S még egy dolog. Igen, lehet csatolni a blogot a molyos profilunkhoz, s ha a blogbejegyzéssel volt a gond, ahogy írtad is, akkor miért nem kértétek meg, hogy törölje a profiljából a blogot, hogy itt ne jelenjen meg? Nem ez lett volna az ésszerűbb? Vagy egyszerűen nem ez volt az igazi ok, csak ezt kaptuk mi magyarázatként?

2013.09.07. 09:16

imma AP (az A és P jelzés Adminisztrátor és Pro tagságot jelent)

@Ariadne: Örömmel olvasom, hogy te nem nézed le a ténykedésünket, de sajnos a mondandódból nem ezt érezni, és rajtad kívül is vannak, akik lenézik, például az általad említett személyek.

Neked is elmondom, hogy örülünk a véleményeknek, akkor is, ha azok negatívak, de kérjük, hogy kulturált formában közöljétek, és ne a Moly szidalmazása legyen a cél. Kérlek, hogy ne sértegesd a tagokat azzal, hogy ilyen cinikus hangnemben írsz róluk. Szeretnénk, ha a Molyon nem lennének olyan tartalmak, amik egy normális ember számára sértőek lehetnek, és ha ebben segítenek azzal, hogy jelzik a bántó hozzászólásokat, azért mi csak hálásak lehetünk. Azért fogjuk törölni ezeket az embereket, mert nem kívánnak beilleszkedni az itteni közösségbe, és úgy is viselkedni. Ez teljesen komoly, és bízom benne, hogy számodra is elfogadható.

A probléma az, hogy ha valaki ártani akar a Molynak és olyanokat ír róla, az már nem egy olyan konfliktus, amit egy blog rejtésével meg lehet oldani.

2013.09.07. 11:34

Ariadne

@imma: Érdeklődnék, hogy @Bence mit gondol a dolgokról? Ő is úgy gondolja, hogy az ehhez a poszthoz érkező kommentek sértők, esetleg cinikusak, vérlázítóak illetve hogy mindenki lenézi a ténykedéseiteket? 

Ugyanis rajtad kívül más megnyilvánulása itt nem olvasható, ráadásul míg mi (mezei olvasók, felhasználók) érdeklődéssel és véleményünk kinyilvánításával, kulturáltan igyekszünk valamerre haladni, te ugyanazt szajkózod. Nem bántásból, de így semerre nem haladunk. Ugyanakkor amit mi írtunk, egyáltalán nem bántásból született, te mégis az ellenetek irányuló támadásnak veszed, nem pedig úgy, hogy ezen tán el kellene gondolkodni, ha ennyien így gondolják. Nem? 

Soha egyetlen szóval nem szidalmaztam a molyt, amennyiben igen, kéretik beidézni. :) Mindig kulturált formában adtam hangot a véleményemnek, a fentebbi hozzászólásomban sem voltam bántó szerintem. Ha mégis, akkor kérem azt is idézni, mely rész volt bántó, hiszen én szeretek tanulni a hibáimból, amennyiben tényleg azok!! Az pedig, hogy azok az emberek akik törlésre kerülnek nem illeszkednek be a közösségbe enyhén butaság már ne haragudj, hiszen már nagyon is régen beilleszkedtek, jó ismeretségeket alakítottak ki, ráadásul építették az oldalt veletek együtt! Tettek hozzá, építő jellegű kritikákat írtak a könyvekről, véleményeztek, alátámasztották észérvekkel a mondanivalójukat, és nem csak vagdalkoztak. Kérdem én, hogy akkor kiben, hol a hiba? Miért nem jelentkezik az a sok jelentgető ember, akinek bántotta a szemét néhány hozzászólás? Kulturált emberek lévén miért nem próbálták meg megbeszélni? A törlés számomra nem elfogadható, mivel az eddigi pozitív ténykedésük a delikvenseknek egyáltalán nincs arányban azzal, amit megpróbáltok annyira felfújni. 

Másik dolog. Mivel sértettem meg embereket? Azzal hogy kicsinyesnek és gyerekesnek tituláltam ama viselkedést, hogy névtelenül jelentgetnek? Miért szerintetek ez micsoda? Aki nem meri felvállalni a nevét és a véleményét, az igenis gyerekesen viselkedik. Cinikus vagyok? Lehet. Viszont soha nem volt rá példa az itt tartózkodásom ideje alatt, hogy bárkivel lealacsonyító hangnemben „beszéltem” volna. Őszinte véleménnyel rendelkezem, és mint a moly közösségének egyik tagja úgy gondolom, jogom van eme vélemény kinyilvánításához. Szólj ha tévednék. Hozzáteszem, sem a szabályzatban, sem máshol nem olvastam olyat, hogy nem lehet őszintén nyilatkozni bizonyos dolgokról. 

És tudom…. ha valami nem tetszik, lehet törölni. Olvastam már egy pár véleménynyilvánításra való reakcióként. Hozzáteszem, ez enyhén nevetséges. Már lassan kezd az egész úgy kinézni, hogy akinek más a véleménye törölje magát, mert csak bólogató emberekre van itt szükség.

Jó lenne, ha megértené a tisztelt vezetőség, hogy az itt jelenlévő, megnyilvánuló tagok sem ellenetek vannak, hanem azért, hogy a moly közösségét ne érje olyan kár, ami nem feltétlenül muszáj.

Szóval ezek után úgy vélem, hogy bár mi kérdezhettünk, őszinte, becsületes választ már aligha remélhettünk ettől az adminisztrátortól, a többiek pedig nem nyilatkoztak. Nem szeretném leírni az oldalt, mert vannak pozitív oldalai, amint azt már az elején is kifejtettem. Viszont nagyon nagyot csalódtam benne, mert szerintem egy közösség nem ezt várhatja az oldal üzemeltetőjétől, adminisztrátoraitól és moderátoraitól, amit mi kaptunk. Mi volt amit kaptunk? Kioktatást, támadást (amiért kérdezni mertünk), valamint azt, hogy ha valami nem tetszik, el lehet menni. Vagy még ennyit se, mert hallgatás volt a kérdéseinkre a felelet. Elég szomorú, hogy egy ilyen oldalon ez megtörténhet, és meg is történik. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen oldalon, ilyen emberek között lehet kulturált társalgást folytatni, megbeszélhető a véleménykülönbség, és kollektíve talán picit adnak is a véleményünkre. Sajnos úgy látszik nem így van. Kemény diktatúra van kialakulóban úgy vesszük észre, és sajnos aki nem puncsol, vagy nem húzza meg magát, az bizony repül előbb vagy utóbb. Talán van még innen visszaút, ha az adminok és modik összekapják magukat, és elgondolkodnak a leírtakon. Nem akarja senki bántani az oldalt, hiszen nem azért regisztráltunk és vagyunk ott hosszabb-rövidebb ideje (ki-ki hogy van ezzel), hogy tönkrevágjuk az oldalt és utáljuk együttesen, hanem hogy jól érezzük magunkat. Nagyon szépen kérem ezúton is az értelmesebb adminisztrátorokat és moderátorokat, hogy gondoljátok már át, hogy mit is akartunk nektek mondani a kommentjeinkkel. Ha téved az ember, nem szégyen bocsánatot kérni! 

imma! Neked pedig ha olvasod, csak annyit mondanék: Lübíííííííííííííí, ha ezért törölsz. 

(aki látta Pofa be című filmet annak egyértelmű)

J. A. Redmerski: A soha határa

"Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kezdeném azzal, hogy először nem is akartam ezt a könyvet elolvasni. Kicsit előítéletes voltam, azt hittem, hogy mivel Ulpius, csak olyan könyv lehet, ami merő förtelem. (Ismerve a mostanság megjelenő "remekműveiket")
A molyon néhányan megegyeztünk, hogy egyszerre olvassuk a történetet, így átsegíthetjük egymást az olvasás okozta "sokkon"?
Mit is mondhatnék erről a történetről? Szívfacsaró? Egyszerre szórakoztató és lehangoló.  Ez a történet bizony elég sok érzelmi húrt megpenget az emberben. Kacagtat, ledöbbent, megríkat. Mindezt úgy, hogy az ember közben az érzelmi skála minden pontján elidőzik egy kicsit.  A könyv kétharmadában váltakozik nálam a nevetés és a furcsa előérzet. Minden annyira gyors, mégis alig várom hogy még többet tudjak. Aztán beüt a krach.
Olvasok, és amikor Andrew bekerül a kórházba patakzani kezdenek a könnyeim. Nem vagyok egy síró picsogó hisztike (ahogy Fable anyó mondaná), de igazi bőgőmajom lett a történet végére belőlem.
Elég sokszor gondoltam azt, hogy ugye ez nem igaz? Ugye ez most vicc? Ilyen nem történhet. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen (és itt most az íróra gondolok), hogy ezt műveli a szereplőivel, s egyúttal velünk is? Eszembe jutott az Utolsó dal című filmben Steve dala. Lejátszottam, és annyira illik hozzá, hogy az már fáj. Szíven ütött rendesen, pedig nem vagyok "annyira?" érzelgős fajta. Sírtam amikor kiderült az a bizonyos dolog, sírtam amikor olvastam a levelet, és sírtam a végén. Ahhoz képest hogy nem vagyok ennyire bőgőmasina, ennél a könyvnél igazán az  voltam. :D
Imádom Andrew karakterét, és Camryn stílusát is. Úgy hallottam, hogy folytatásos lesz, nagyon remélem, hogy nem fog rosszra fordulni a történet.
Egyetlen egy dolog nem tetszett, mégpedig a kórház után két hónap kihagyás. Camryn elájul, aztán se kép se hang, csak a két hónappal később.

Örülök, hogy Roselyn felvetette azt az ötletet, hogy együtt olvassuk el ezt a történetet, mert így én is rászántam, és nagy örömömre szolgált, hogy végre kellemesen csalódtam egy Ulpiusos könyvben. 

Pontozás: 10/9

Melegen ajánlom Roselyn blogján az értékelést! Elég sok elgondolkodtató dolgot felvet. :) 

http://roselynkonyv.blogspot.hu/2013/08/j-redmerski-soha-hatara-2013.html

Jane Yolen - Csipkerózsa

Ismertető: "Rebecca egész gyermekkorának meghatározó élményei voltak Gemma nagymama meséi Csipkerózsáról. Az amerikai kislány számára egzotikus európai folklórvilág azonban új értelmet nyer, amikor a nagymama halálos ágyán közli vele, hogy ő maga volt Csipkerózsa. Ez a vallomás hosszú útra indítja az immár felnőtt Beccát térben és időben egyaránt, mert csak egy másik földrészen fejtheti meg azt a titkot, amely homályba burkolja családja múltját. Ám Európában a várt csodák helyett a holokauszt nyomasztó emlékeivel kell szembesülnie, és ez a fokról fokra megismert történet, noha bizonyos párhuzamokat mutat a klasszikus mesével, egyre élesebb ellentmondásba kerül a gyermekként oly sokszor hallott „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezéssel.

Jane Yolen díjnyertes regénye nélkülözhetetlen olvasmánya lehet a felnövekvő új nemzedékeknek, mivel a történelemnek vannak korszakai, amelyeket nem feledhetünk el, nehogy véletlenül megismétlődjenek.

„Hihetetlen érzelmeket szabadít fel az olvasóban.” Washington Post

„Yolen tehetsége vitathatatlan abban, ahogyan a valóságot mesevilággá alakítja át.” Library Journal

„Egyszerre szívszaggató és szívmelengető. Yolen regénye nemcsak a holokauszt időszakát idézi meg döbbenetesen, de hozzákapcsol egy titkokkal és érzelmekkel teli mai történetet is.”  Booklist"

Nos, azt hiszem a legmegfelelőbb jellemző rá többek között a megrázó. Sokkoló történet volt. Bekka elveszítette a nagymamáját (Nami-nak hívta) , aki egészen babakora óta a sajátságos Csipkerózsika történettel szórakoztatta unokáit. Az ő meséjének viszont nem volt boldog befejezése. A mese végén a hercegről nem esett több szó, és az egész rejtélyes volt. Nami a halálos ágyán megesketi Bekkát, hogy megtalálja a kastélyt és a herceget. Rebecca ezek után minden szabadságát kiveszi, és elindul, hogy kinyomozza, ki is volt az ő nagymamája igazán. Döbbenetes felfedezéseket tesz, egy haláltáborban, és Lengyelország különböző pontjain. A történet érdekes, szívszorító, döbbenetes, szomorú. Őszintén szólva eléggé lehangolt. 

Pontozás: 10/6