Jodi Picoult: A nővérem húga

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

„Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Kiadás éve: 2018. Ez a 6. változatlan utánnyomás.

Fordította: Kocsis Anikó (2006)

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: My Sister’s Keeper

Az eredeti regény 2005-ben jelent meg Amerikában és azonnal a bestseller listák élén landolt.

 A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Tudni kell, hogy most a filmet láttam előbb, és csak utána olvastam el a könyvet. Ennek egyetlen oka volt, hogy egyik alkalommal adták a tévében, én pedig ott ragadtam a képernyő előtt. Szerintem, aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy kibőgtem a lelkem.

Sose értettem, hogyan választanak szereplőket, amikor egy könyv alapján készül a film, ugyanis 90%-ban nem egyezik a szereplő kinézete a könyvbeli jellemzéssel. Persze, tökéletes szereplőt nehéz találni, de annyira nehéz hogy legalább az alapok egyezzenek? Hajszín, szemszín, magasság, vagy egyáltalán a szereplő neme vagy az alkata (gondolok itt DeSalvo bíró esetére)? Talán ez az egy dolog, ami miatt érdemes előbb megnézni a filmet. Nincs viszonyítási alap, magát a filmet értékelheted. Tetszik, nem tetszik. Míg ha először a könyvet olvasod, akaratlanul is azt figyeled, mi az, ami nem olyan, mint a könyvben.

Én most igyekszem nem összehasonlítgatni a filmet a könyvvel (bár nem mindig sikerül), magát a könyvet értékelem, de a bejegyzéshez a film képeit illesztem be, mert bár vannak eltérések, számomra tökéletesen hozták a karaktereket a színészek.

Jodi Picoult könyvei mindig az elevenembe hatolnak, mégis azt veszem észre, hogy figyelem mikor jön már a következő. Pedig utána még napokig rágódom a könyv témáján. Még nem sikerült az összes eddig magyarul megjelentet elolvasnom, de rajta van a bakancslistámon.

Jesse, Kate, Anna

Olvastam már pár Picoult regényt, de talán eddig ez volt az egyik legmegrázóbb. Sosem könnyű egy gyermek tragikus sorsáról olvasni. Ebben a történetben azonban több áldozat is van, még ha különböző módon is.

Adott Jesse, a legidősebb gyermek, akinek addig jó élete volt, míg ki nem derült húga, Kate betegsége. Onnantól a világ mintha csak Kate körül forgott volna, Jesse a háttérbe szorult, s úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy folyamatosan bajba került. Ez nem jelentette azt, hogy nem szereti a húgát, csak azt, hogy hirtelen úgy érezte, ő már nem létezik a szüleik számára.

Kate-nek akut promielocitás leukémiája van (APL), ami a vérképzőrendszerből kiinduló daganatos betegség, mely a káros sejtek felszaporodását jelenti a vérben és a csontvelőben. Fő tünetei a visszatérő fertőzések, étvágytalanság, fogyás, fáradékonyság, bőrön zúzódásszerű bevérzések. Az akut promielocitás leukémia (AML-M3) gyakran jár súlyos véralvadási zavarokkal, ami sürgősségi ellátást tehet szükségessé.

Amikor közölték az orvosok, hogy mi a baja Kate-nek, a szülei úgy érezték, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt. Jött a kétségbeesés, a düh és a „miért pont a mi gyerekünk?” kérdés, amire nincs válasz. Aztán az érzés, hogy mindenképpen meg kell menteni a gyereket. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem volt elég hatásos. Aztán az orvos ajánlotta, hogy esetleg „alkossanak” egy genetikailag tökéletesen megfelelő testvért, aki donorként szolgálhat Kate számára. Ő lett Anna.

Anna élete minden volt, csak nem átlagos. A születése pillanatában donorrá vált, s néha úgy érezte, nincs is élete. Élete első tizenhárom évét a testvérének alárendelve töltötte. Majd történt valami, ami mindent megváltoztatott. Történetünk pedig itt veszi kezdetét.

„Túl sok mindent kéne most elmagyarázni neki… Hogy a saját vérem kering a testvérem ereiben; hogy a nővérek lefognak, mielőtt megszúrnak, hogy levegyék a fehérvérsejteket, amikor csak Kate-nek kell; hogy aztán a doktor azt mondja, nem sikerült eleget levenni elsőre, még több kell. A sebhelyet is el kéne mesélnem, meg a mélyből jövő csontfájdalmat egy-egy csontvelő-levétel után, és az injekciókat előtte, hogy még több őssejtem termelődjön, és a fölöslegből a testvéremnek is jusson elég. Hogy én ugyan nem vagyok beteg, de még az is lehetek. Hogy csak azért születtem meg, hogy időnként le tudjanak csapolni Kate számára. Meséljem, hogy az a helyzet, nagy döntés előtt állok, de sajna, azt meghozzák helyettem, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze annak a véleményét, aki ezt talán a leginkább megérdemelné.”

Elgondolkodtató felvetések, mély gondolatok, érzések tömkelege várja az olvasót. Múlt és jelen egyaránt teret kap a könyvben, megismerhetjük a család mindennapjait, az örökös harcot és vívódást, a megfelelési kényszert, a mérhetetlen szeretetet és fájdalmat, ami az egész helyzettel együtt jár. Hová vezetnek a döntéseink? Mi lenne a helyes döntés egy ilyen helyzetben? Hogyan kellene reagálni az adott pillanatban?

Nagyon megkedveltem a szereplőket. Különösen Jesse karaktere fogott meg, illetve az apáé, Brian-é. Nagyon közel álltak hozzám, bár az egész családdal így voltam. Valahogy úgy éreztem, az ő fájdalmuk, kétségbeesésük, haragjuk hatványozódva jelentkezett bennem olvasás közben, csak épp azt nem tudtam, hogy kire haragudjak pontosan. A szülőkre, mert annyira csak Kate-el foglalkoztak, hogy közben nem vették észre mi játszódik le a másik két gyerekükben? Az orvostudomány mai állására, mert a való életben naponta történnek meg ilyen események, csak épp nincsenek ennyire az arcunkba tolva? Talán az univerzumra, Istenre, sorsra, amiért egyáltalán létezik ez a betegség?

Egyedül abban voltam biztos, hogy Jesse-re, Kate-re és Annára nem haragudhatok. Brian-re szintén nem, mert a két szülő közül ő volt az, aki próbált egyensúlyozni az élet okozta kulimászban, s igyekezett Annát is támogatni. Sara sem okolható mindenért, mert hát nézzen mindenki mélyen magába, s úgy mondja, hogy nem tenne meg mindent a lányáért, hogy újra egészséges legyen. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk el?

A bírósági tárgyalás minden részlete megelevenedik a szemem előtt, ahogy az a rész is, amikor Taylor Ambrose megjelenéséről írt a szerző. Ez szerencsére a filmben is így volt, szóval megkönnyebbültem, hogy nagyon sok dolgot megtartottak a könyvből. Nagyon kedveltem Taylor karakterét, örültem, hogy szerepet kapott a Fitzgerald család életében.

A könyv befejezése brutális. Nem számítottam erre. Földhöz vágott és ott is maradtam. Bár azt mondtam, nem hasonlítgatom a filmhez, de itt erősen lázadott a lelkem, hogy "de a filmben nem így volt"! Rengeteg kérdés kavargott bennem, és tudom, hogy a könyv elolvasását követően még napokig foglalkoztatni fog ez a könyv, s a téma, ami örök kérdésként jelen van mindenkinek az életében, csak épp addig nem kerül elő, amíg nem muszáj.

Ez a könyv az elejétől a végéig egy érzelmi mélyrepülés. Ha csak a happy end-et szereted, akkor ez a könyv nem neked való. A könyv végeztével ugyanis úgy érzed, kifacsartak minden lehetséges módon. Hihetetlenül felkavaró történet, aminek a végén csak az jár a fejedben, hogy nagyon igazságtalan az élet. Ugyanakkor, ha kicsit a színfalak mögé pillantasz, megtalálod most is az aktuális értékes mondanivalót, amit minden Picoult könyvben felfedezhetsz.

Mindenképpen olyanoknak ajánlom ezt a könyvet (meg a legtöbb Picoult regényt), akik elég erősek lelkileg ahhoz, hogy feldolgozzák a könyv által előidézett érzelmi hullámvölgyeket, valamint akik megértek arra, hogy elfogadják, a könyveknek sem lehet mindig boldog végkimenetele.

Pontozás: 10/10

Diana Peterfreund: Ébredj velünk

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Fülszöveg: "A LEGFRISSEBB HÍREK: Az elszánt, fiatal TV-producert, Becky Fullert kirúgják a New Jersey-i helyi reggeli műsorból, így szakmai élete – magánéletéhez hasonlóan – kilátástalanná válik. 

Kétségbeesetten, de töretlen optimizmussal, Becky elhatározza, hogy talpán landol, és egyszer csak a Pirkadat, egy New York-i TV-csatorna bukdácsoló reggeli hírműsorának alkalmazásában találja magát. A csatorna viszont gyorsabban süllyed, mint maga a Titanic, és a béka feneke alatti nézettség csupán a jéghegy csúcsa: a stúdió kamerái a kőkorszakból származnak, a vezető producerek pedig reklámblokkonként adják egymásnak a kilincset. 

Becky megígéri a csatorna igazgatójának, hogy megállítja a zuhanást és fellendíti a nézettséget. Ennek érdekében a legendás híradóst, Mike Pomeroy-t kéri fel műsorvezetőnek egy olyan ajánlat kísértében, amelyre lehetetlen nemet mondani. Mike-nak persze borsódzik a háta a műsor komolytalan témáitól, ráadásul a másik – hozzá hasonlóan a végletekig hiú – ex-szépségkirálynővel és társműsorvezetővel, Colleennal is azonnal összeakasztja a bajszát. Becky életében az egyetlen jó dolog Adam Bennett, a csatorna egy másik, igen jóképű producere, ám az Ébredj velem sikertelensége kettejük bimbódzó kapcsolatára is árnyékot vet. Miközben Mike és Colleen a kamerák előtt iszapbirkóznak, Becky minden erejével szerelmi élete, hírneve, illetve maga a műsor megmentésén fáradozik, mielőtt a csatorna végképp lehúzná előttük a rolót."

Kiadta: Cor Leonis kiadó 2010-ben.

Fordította: Balika Anna

Oldalszám: 230

ISBN: 978-963-88891-8-8

Ritka esetek egyike, hogy előbb látom a filmet, és csak utána olvasom a könyvet. Mivel filmadaptáció, és forgatókönyv alapján írták meg a könyvet, túl sok újat nem nyújtott, ám mindkettőt kellőképp szerettem. Határozottan jó, egy nem agyalós, kikapcsolódós délutánhoz. A kívánt hatást nálam elérte, kikapcsolt, megnevettetett. 

Filmes borító

Történetünkben adott egy fiatal, ambiciózus producer, Becky Fuller, akit elbocsájtanak, de sokáig nem kell az állástalanok között dagonyáznia, mert Oscar a volt főnöke beajánlotta Jerry Barnes-hoz, így sikerül elhelyezkednie egy kicsit gyengén muzsikáló tévécsatornánál, ahol a reggeli adás (Pirkadat) producere lesz. Első napján kirúgja a hírolvasót, Paul McVee-t, és kezdetét veszi a történet cselekménye. Túl sok meglepetést nem okoz a történet, viszont garantált a jóízű nevetés bizonyos jeleneteken. Megismerkedhetünk a helyes  Adam Bennett producerrel, aki a 7 napnál dolgozik, pár emelettel följebb. Ha jellemezni kellene, az aranyos jelzőt használnám. Aztán ott van Mike Pomeroy. Ő veszi át Paul helyét, mint hírolvasó. A filmben nem más alakította, mint az imádott Harrison Ford. Mike egy vérbeli híradós, aki nem éri be holmi celeb-hírek közvetítésével, ő igazi híreket akar a nézőknek közvetíteni. Igazán makacs figura, viszont határozottan ő a legjobb karakter az egész történetben. Sokat vív Becky-vel, ám a szíve mélyén megkedvelte a lányt, s tetszett neki a kitartás, ahogy harcolt a műsor fennmaradásáért. Mike műsorvezető társa nem más, mint Colleen Peck (a filmben Diane Keaton alakítja), akit eleinte egy Barbie baba és egy szépségkirálynő keresztezésének gondoltak, de kiderült róla hogy ez csak a felszín, és hogy humoros, kedves, és igazán bevállalós, ha arra van szükség. 

Becky néha az agyamra ment. Igazi kis buzgómócsing, akinek mindennél és mindenkinél fontosabb a munkája. Ez addig szép és jó, amíg nincs kapcsolata, bár ha valaki így csinál, eszméletlen kevés az esély rá, hogy valamikor is találjon magának valakit. Esetleg egy másik munkamániást, akivel napi szinten max fél órát érintkeznek, vagy beszorítanak egy puszit két telefonhívás, sms vagy email közé. 

Szerencsétlen Adam az egész történetben pedálozik, próbálja megértetni vele, hogy nem minden a munka, néha kell a magánélet is, és hogy rá számíthat, és megérti. Szerencsére azonban megjön a jobbik esze, és a könyv/film végére Adam és közte kialakul valami. 

Ha kedvenc szereplőket kellene megnevezni, akkor Mike és Colleen vinné el a pálmát. Imádtam a kettősüket, és külön-külön is jól megállták a helyüket. Aztán jönne Lenny, aki mindvégig Becky támasza volt a Pirkadatnál. 

Pirkadat stábja

Kedvenc jelenet: Mike frittatát csinál élő adásban, hogy visszacsábítsa a Pirkadathoz Becky-t. Ez egyfajta bocsánatkérés is, mivel elég csúnya dolgokat vág a lány fejéhez. 

"– Azt a jószagú…! – suttogtam. Nem érdekelt, hogy az NBC-sek meredten bámultak, és hogy nagy valószínűséggel elbaltáztam az interjút. Mike Pomeroy főzött! Ráadásul élő adásban!

– Én immár húsz éve készítek frittatát… – kezdte mesélni, miközben feldarabolt zöldségeket kevert a tálba, amiket biztosan a büféasztalon talált a ropogtatni valók között. – Egy bizonyos olasz filmcsillag tanított meg rá, akivel egyszer egy gyönyörű hétvégét töltöttünk el ruha nélkül – kacsintott a kamerába. – Azóta időnként otthon is elkészítem ezt az ételt, de csak azoknak, csakis azoknak az embereknek, akik igazán fontosak nekem.

Visszahuppantam a székemre.

– A frittata lényege – folytatta Mike –, hogy a lehető legforróbb legyen a serpenyőnk. Ugyanis ettől lesz, kedves barátaim, szinte – itt drámai hatásszünetet tartott – pihés.

Kitört belőlem a nevetés. A producerek zavartan néztek rám.

– Elnézést – mondtam még mindig kacagva. – Tudják, ez egy belső… elnézést. – És mennyivel jobb szó, mint a ’bolyhos’. Az úgy hangzana, mintha fertőző lenne a frittata."

Egy szó mint száz, a történet megér egy próbát, viszont ha elolvasod, mindenképpen nézd meg utána (vagy előtte) a filmet is, mert Harrison Ford most is nagyot alakít. :)

Pontozás: 10/9

Az egy pont levonás főképp azért volt, mert a filmhez képest a könyvben kevésbé voltak kidolgozottak a karakterek, és Becky tényleg sokszor idegesített.