Fülszöveg:
„TÉNYLEG HAGYJUK? TÉNYLEG NEM SZÁMÍT?
Hanna kívülről nézve sokaknak csak egy kamasz. Csakhogy ő másként látja a világot. Képes észrevenni azt is, amit mások nem. Ezért vette észre elsőként, hogy a kishúga bajban van. És hiába szólt, hiába kérlelt… már késő volt.
A helyzet azóta egyre rosszabb.
Az anyja állandó szorongással küzd, az iskolában kívülállónak érzi magát, a tanárai átnéznek rajta. A barátai meg… inkább csak úgy… vannak.
Ebben a világban még egy plüssnyúl is többet tud az emberekről, mint a pszichológusok.
Most, évekkel később, Hanna megint tudja. És az anyja megint nem hisz neki. A tanárok pedig ismét mással vannak elfoglalva.
Csakhogy Hanna ezúttal már nem hajlandó csendben maradni.
Egy lány története, aki mindenkinél jobban tudja, milyen érzés láthatatlannak lenni. És aki mégis eldöntötte, hogy ha kell, egyedül is megment valakit. De mi lesz az ára annak, ha egy gyerek komolyabban veszi az életet, mint a felnőttek?
Ha neked is volt már olyan érzésed, hogy senki sem ért igazán, akkor ez a könyv biztosan neked szól. Sőt. Lehet, hogy rólad!
Szívszorítóan ismerős, fájóan pontos, mégis gyengéden felemelő regény egy belső világról, amit ritkán mutatunk meg.
Ha elolvasod, rájöhetsz, hogy igazából sosem vagy egyedül. És arra is, hogy mennyire fontos figyelni másokra – és magadra.”
Kiadta: Táblácska.hu
Megjelent: 2026.
Oldalszám: 240
ISBN: 978-615-6746-06-1
A borítóterv a szerző munkája.
Vámos Robi író, gyermek+szülő mentor, senior Gyémántbogár coach. Olyan, mint egy tündérkeresztapa, aki szebbé és jobbá akarja varázsolni a világot. Amikor először találkoztam az írásaival, még nem tudtam, ki ő, vagy mivel foglalkozik, a mondatai mégis az elevenembe vágtak. Rákerestem, és azóta követem a munkásságát.
A honlapján a bemutatkozásában van egy rész, amit annyira szeretek, hogy elhoztam nektek: „Én abban hiszek, hogy mindenki egy kicsit varázsló. Egy kicsit bátor, egy kicsit bolond, egy kicsit rendkívüli. És ez az, ami előre viszi a világot. Nem a tökéletesség, hanem a különbség; nem az elvárások, hanem az egyéniség. Mert amikor valaki elhiszi, hogy lehet más, amikor elhiszi, hogy amit érez, az nem gyengeség, hanem szupererő, akkor születik meg az igazi varázslat.”
Ugye milyen szép gondolat?
Legújabb könyve, a Never Mind kicsit más, mint az eddigiek. Nem motivációs vagy edukációs könyv, sokkal inkább egy regény. A szerző a főszereplő lány, Hanna személyén keresztül mutatja be a sokunk által jól ismert kamaszkori szorongást, és támpontot ad a tinédzsereknek, valamint szüleiknek a helyzet kezeléséhez. Megpróbálja áthidalni a generációs szakadékokat, így minden korosztály számára segítséget kínál. Ez a regény kicsit olyan, mint a dolgozathoz a megoldókulcs.
A címben szereplő „hagyjuk… nem számít” kifejezés egy általános reakció a tiniknél (is), amikor azt érzik, hogy a környezetüket nem érdekli a valódi véleményük vagy a fájdalmuk.
Hanna hatalmas terhet cipel, és úgy érzi, egyedül Nyunyu, a plüssnyúl érti meg őt. Persze ott van neki Orsi, Dávid, Mira és időnként Sári, de nekik sem mond el mindent; sokszor csak magában fogalmazza meg, ami a lelkét nyomja. Zárkózott és magányos.
A szüleivel való kapcsolata korántsem tökéletes: az édesanyjával sok a konfliktusa, amiben közrejátszik az az örökölt minta is, amelyet az anya hordoz magában. Olyan tudatalatti érzelmi, viselkedési és kommunikációs sémák mutatkoznak meg náluk, amelyek az édesanya és a nagypapa közötti kapcsolat miatt rögzültek. Ezektől a sémáktól rendkívül nehéz szabadulni – főleg úgy, hogy az édesanya sokáig tagadásban él, és nem látja be a probléma létezését. Az édesapa ebben a feszült környezetben sokszor a békítő szerepét tölti be. Egy alkalommal azonban igazán megmutatkozik, mennyire törődik Hannával: amikor a lány helyére ülve talál egy cetlit, beszélgetést kezdeményez róla. Ebből végül egy valódi, odafigyelős, mély beszélgetés bontakozik ki, ami mindkét félnek rengeteget ad.
A könyv témája nem könnyű, rengeteg érzést hoz a felszínre – bevallom, többször megkönnyeztem.
A kedvenc szereplőm Tamás bá volt, aki fényt vitt a diákok életébe. Nem hétköznapi módszerekkel tanított, a tananyagnál sokkal fontosabbnak tartotta a gyermekek lelkivilágát. Nemegyszer a matematika helyett is beszélgetős órát tartott, amelyek keretében igyekezett oldani a kamaszokban felgyűlő feszültséget. A diákjainak küldött cikkeiben és leveleiben olyan témákat vetett fel, amelyek segítettek a gyerekeknek megérteni az érzéseiket és a mindennapi történéseket. Nagyon tetszett, hogy kihangsúlyozta: a negatív érzések sem cikik, nem kell szégyellni, meg kell őket élni, és meg kell tanulni a helyükön kezelni őket.
Ez egy jól felépített, cselekményekben és érzelmekben gazdag regény, mely tele van fontos mondanivalóval, amire reményeim szerint rengetegen nyitottak lesznek. Számomra is sokat adott.
Ti mit gondoltok?
Szerintetek is nehéz megtörni az otthonról hozott, tudatalatti mintákat?
Nektek volt olyan „Tamás bá” az életetekben, akihez tinédzserként bármivel fordulhattatok?
Ti hogyan kezelitek, ha a környezetetekben egy kamasz bezárkózik és azt mondja: „hagyjuk... nem számít”?
