Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2016. március 29., kedd

Izolde Johannsen: A Lamarr-ház átka (A kobzos éneke 2. dal)

„Thuran városát rejtélyes halálesetek tartják rettegésben. Van egy ház, ahol nappal életnek semmi nyoma. A Vének Tanácsa odaküld egy utcakölyköt, derítse ki, mi folyik a három ember magas kőfalak mögött. A Lamarr-család nem jókedvében éli fordított életét. Fiaik éjjelente kilovagolnak, és álruhában elűzik az útonállókat, elengedik a csapdába esett vadakat. Csakhogy összekeverik őket a lápbéli gyilkosságok elkövetőivel. Az ifjabb testvér ráadásul beleszeret a rájuk vadászó helytartó húgába. 
A két fivértől egyszer már elvették a nappalokat. Most az életüket követelik….”


Kiadta az Underground kiadó 2015-ben.
Oldalszám: 314
ISBN: 978-963-123-256-1

Köszönöm a lehetőséget az írónőnek! :)

A Lamarr-ház átka a kobzos éneke sorozat második történetét meséli el nekünk. Ahogy azt az írónő honlapjáról is megtudhatja az olvasó, ez a sorozat tizenöt történetet ölel körül, amit nem feltétlenül kell sorban olvasnunk, mert nem függnek össze szorosan a történetek.

Izzie az egyik interjújában így nyilatkozott:
„A kalandregényekben minden főszereplő és történet más és más, a regények variálhatóak, egymás elé helyezhetőek, mindegy melyiket olvassa az ember elsőnek, mert csak nagyon laza szálakkal kötődnek egymáshoz adott esetben csak a városok vagy az épp soros uralkodó jelenti ezt a kapcsolatot. Így olvashatunk kalózokról, parasztlázadásról, tolvajokról, boszorkányokról, régészeti kalandról vagy éppen egy vándorcirkusz mindennapjairól. A titokzatos felcser a középkor nagy társadalmi problémáit is alaposan körüljárja példának okáért a hóhérdinasztiákat sújtó kiközösítést mutatja be.”

Már a negyedik oldalon kezdetét veszi az olvasó bekebelezése, az alábbi bevezető szöveggel:
„A nevem Florian. Vándorénekes vagyok.Dalaim régmúlt időkbe vezetnek el, a nagy háború utáni évszázadokba, amikor is a mindenkori herceg uralta Észak földjét és az egész nagy birodalmat. Népek százai éltek egymás mellett, a jó és a gonosz összecsapása megszokott dolog volt. A három tenger titokzatos vizei csalfa ártatlansággal csábították a vakmerő utazókat. Szállás és étel fejében akár egész éjszaka elszórakoztatlak történeteimmel. Minden ember egy külön dalt érdemel, és mivel épp elegen vannak, hát bízvást kijelenthetem, nem unatkozom.Hallgassátok második történetemet, a Lamarr-ház átkát.”
 A prológus figyelemfelkeltő. Tetszett a titokzatosság, ami körüllengte.

Főbb szereplők: 
Lothar Thatcher: Thuran helytartójának fia, a lovasság kapitánya
Billy: Tizenhat éves zsebtolvaj, a Lamarr-ház új "szolgája"/családtagja 
Vének tanácsa: egyetlen nőtag van, az összes többi férfi. Öncélú ítélő bizottság, feljebbvalónak tartják magukat a helytartónál és a katonaságnál.
Samuel: A Lamarr-ház egyik alkalmazottja. Kedves öreg, akit azonnal a szívembe zártam, ahogy Billy is.
Sofia: Billyvel egyidős lányka a Lamarr-házból. Aranyos, cserfes, kedves, segítőkész.
Birgit Lamarr: a ház úrnője. „Dús haját vékony aranypánt szorította le, sötétszőke hajzuhataga szebben ragyogott, mint az ékszerek, melyek finom ruháit csak még inkább kiemelték.”
Renard Lamarr: magas, széles vállú, sötétszőke hajú férfi, Birgit legidősebb fia. „Markáns vonásai, határozott álla, borostája vagány jóképűséget kölcsönzött számára, csupán arcának szokatlan fehérsége ütött el a városiak megszokott barnaságától.”
Renaud Lamarr: szakasztott a bátyja, csak alacsonyabb és öt évvel fiatalabb kiadásban. :D
Juliette Thatcher: Lothar kishúga, a helytartó lánya.
Wulgar herceg: A birodalom uralkodója.

A történet szövegezése megnyerő, jó volt olvasni. A leírások mesések, olvasás közben megelevenednek a szereplők és a tájak a szemünk előtt.
Magával ragad a történet cselekménye, ahogy a rejtélyekre is fény derül, úgy szövődik egyre szorosabb szál a könyv és olvasója között.

Juliette Thatcher és Renaud Lamarr találkozását imádtam.
„Virágillattól terhes, tavaszi éjszaka volt. Szelíden, nyugodtan várakozott a táj, egészen addig, amíg a hófehér paripa be nem robbant az alvó tisztásra…
   Renaud itt szeretett a legjobban időzni. Szabadjára engedte saját, fekete csődörét, ő maga elheveredett a fűben, onnan nézegette a vonuló felhőket. Sokszor megfestette otthon a mindig komor eget, és néha, ha búbánatnak eresztette szép szőke fejét sorsa miatt, az álmaiban élő színekkel ruházta fel kövér alakjukat. Festményei ott lógtak valamennyi szolga szobájában, de az ő képei díszítették a ház fehérre meszelt falait is. Ma éjjel a fivérek különváltak, ami egyébként nem túl gyakran fordult elő.A fehér mén tehát szétdúlta képzeletének nyugodt képeit, úgy ugrott át felette, akár egy nagyra nőtt griffmadár. Szerencséjére nem taposta halálra. Mire a fiatal gróf felpattant, a ló, szellemszerű lovasával eltűnt a fák között. Renaud odafutott izgatottan toporgó hátasához, azzal utánuk vetette magát.”
Juliette, bátyja kifejezett tiltása ellenére hófehér paripáján kilovagolt az éjszakába, ám egy farkas megtámadta.
Az izgalom a tetőfokára hágott, feszültség is volt bőven, mindez úgy ábrázolva, hogy az olvasó túlfűtött izgatottsággal várja, hogy mi fog történni.
Juliette kétségbeesett sikolyt hallatott, amelyet meghallott a nyomába eredő Renaud, aki a segítségére sietett. Végzett a fenevaddal, majd az eszméletlen lányt egy barlangba vitte. A lány eszméletének visszatérése után érdekes és mosolyfakasztó párbeszéd következett, amelyet körüllengett továbbra is a titokzatosság. Renaud úgy érezte, mindenkinek jobb, ha titok övezi kilétét.

Aztán jöttek az újabb találkozások, a meghitt pillanatok, a titkolózás, a veszély, a rejtély és megannyi más, amitől ez a történet valami csodás. A Lamarr-ház lakói a szívemhez nőttek, és mindvégig nagyon reméltem, hogy happy end lesz. Samuel miatt nagyon aggódtam, mert ő támogatta a fiúkat mindenben.
Az álarcosbál történése egyszerre késztetett mosolyra és szomorított el. Lotharban hatalmasat csalódtam, míg Juliette és Renaud párosát sajnáltam.

Az álarcosbál után felgyorsultak az események, fantomok, haramiák, árvíz, párbaj, emberrablás, gyilkosság, szeretet, szerelem, család, önfeláldozás, mind-mind szerepet kapott a regényben. Érzések örvénye kavargott bennem, miközben a sorokat faltam. Az utolsó harminc oldalon már könnyes szemmel haladtam végig. Imádtam a Lamarr családot, a ház minden lakójával együtt, legyen vérszerinti, vagy fogadott rokon. A szívem picit összetört a végkifejlet miatt, még ha Juliette és Renaud mégse értek oly véget, mint Rómeó és Júlia.  


Pontozás: 10/10

2016. március 22., kedd

Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és kockafej – A fiam autista, de nem zseni

„A szerző életrajzi regényében fiával való kapcsolatát tárja elénk, a gyermek születésétől napjainkig, tinédzser koráig. Zsombi Asperger-szindrómás, és mint ahogy az alcím is írja, nem zseni. Nincs 130-as IQ-ja, nincsenek különleges képességei, legalábbis olyanok, amilyeneket a hollywoodi filmek vagy a média olykor hamis képei alapján képzelnénk róla.
Az autisták és Asperger-szindrómások közössége egy meg nem értett közösség. „Autista? Na és mit tud?” hangzik el rendre velük kapcsolatban, és Kartali Zsuzsanna hiánypótló könyvében megkísérli megválaszolni az unásig ismert kérdéseket, no meg a kimondatlanokat is. Bemutatni az értetlen, gunyoros, rosszindulatú vagy éppen kedvesen kíváncsi tekintetektől kísért „más” gyerekek mindennapjait, életét, lehetőségeit a bölcsődétől az iskoláig. 
Az Anyacsavar és Kockafej a megismerésről szól, arról, mennyire érthetsz meg egy másik embert, az anyaságról és a gyermeklétről, olyan életekről, melyek a külvilág számára különösnek, akár furcsának is tűnnek, de van, akinek ez a valóság.
Fontos könyv, irodalmi igényességgel megírt, humorral és empátiával átszőtt kis kötet egy nőről, aki szeretné, hogy gyermeke a „normális” társadalom részévé válhasson, és a fiúról, aki megtalálja a saját útját, legyen az mégoly kacskaringós. És nem utolsósorban: a toleranciáról.”

Megjelenés várható időpontja: 2016. március 24.
Kiadja: Athenaeum kiadó
ISBN: 978-963-293-527-0
Oldalszám: 280
Ára: 2990.-
20%-os kedvezménnyel megvásárolhatjátok az alábbi oldalon: 
Műfaját tekintve életrajzi regény.
A könyvet meg is nyerhetitek, ha 2016.03.21. – 2016.03.27. között játszotok a Líra könyv facebook-os oldalán:

A szerzőről:
Kartali Zsuzsanna 1970-ben született Budapesten.
Tanári végzettségű, de dolgozott kutatóintézetben, volt köztisztviselő, és újságíróskodott is. Tizenöt évig egy magyar-kínai kulturális cserekapcsolatokkal foglalkozó alapítványt vezetett.
Két útikönyv társszerzője 2008-ban elhunyt férjével (Kína útikönyv, Pallas Stúdió, 2001. Úti cél: Kína, 2004 és 2008, Kalandor Könyvkiadó).
Öt éve megtalált új párja kedvéért 2014-ben költözött két gyermekével Keszthelyre. A KavicsBOGár című mesekönyve 2013-ban jelent meg (Prem-X Kft.).



S most lássuk a könyvet:

TARTALOM
Előhang 5
Kiment az eszem a fejemből
A gyermekvárás gyönyörei 17
Jön az Ivatar
Szülés, születés 21
Apróbaba-mutatvány
Mire jó az anyatej? 24
Nézd, Apu, mind a két láb mezít!
Kismama- és kispapa-neurózis 27
Méregbe gurul az autó
Az együtt játszás üröme 32
Sajnos tallér
Anyagcsere-mizériák 40
Az igazi Zsombi
Gyerekközösségek, elvárások, szakvélemények 44
Bugyog a szerviz
Mozgás, rajz, beszéd 52
Ormánylázam márpedig nincsen!
Kórházi kalandok 61
Köszönjük a névnapot!
Az első iskolánk 69
Egyetértesz? Nem egyet, kettőt!
Integrálódunk 77
Zacskócsücsök-csíptető
Tennivalók a háztartásban 90
Mi van a Papa kertjében?
Vetemény meg lyuk!
Élet a nagyszülőkkel 97
Anyu, dagadt vagy!
Testvérlét, rokonság, félárvaság 104
Ez itt egy hód? Nem, egérfóka!
Programok és kedvtelések 111
Pukedli a rózsabokron
A társas élet nehézségei 118
A pókhálóban pókok hálnak
Zsombi és az állatok 122
Bemegyek, mert mindjárt esik.
Anyu, te még homokozhatsz!
Nyaralás: kinyílik a világ 128
Nemes egyszerűséggel...
konkrét helyzet van
Családi változások 141
A begyulladt villanykörte
Továbbtanulás kérdőjelekkel 145
Csak Mr. Beant szereted?
Iskola, váltás 155
Utóhang 161

Már az előhangban több olyan gondolatsor is helyet kap, amin elgondolkodhat a kedves olvasó. Mennyire lehet valakit kiismerni? Mennyiben lényeges, hogy mi hogy látjuk a világot? Manapság mennyire toleránsak az emberek?
„Önmagunkat sem érthetjük meg teljesen soha, nemhogy valaki mást, akit csupán a saját szubjektivitásunk torzító lencséjén át láthatunk. A képben, amit róla alkotunk, mi magunk is benne vagyunk. A másik ember személyiségéből ráadásul csak annyit láthatunk, amennyit a szavai és a cselekedetei megmutatnak, sosem az egészet.”
„Sokszor az az érzésem, hogy manapság a tolerancia zászlaja alatt
egyen-emberek masíroznak, akik mind a tévé és az internet sugározta képhez akarnak hasonlítani, és ahhoz mérnek másokat is. Éljen a sokféleség, de azért mindennek van határa. Mégpedig elég szűk, média és oktatás szabta határa, ami Magyarországon még inkább szűkül. Éppen ezért egyre kisebb mértékű másság egyre könnyebben szúr szemet.”
Kartali Zsuzsanna már a könyv elején rengeteg információt megosztott az olvasókkal. Mesélt az Asperger-szindrómáról, különböző incidensekről, a babavárásról, szülésről, a kapcsolatáról a kisfiával még az anyaméhbeli időszakból, az információgyűjtésről, hogy minél felkészültebb legyen, mire Zsombor megszületik.

Mi is az az Asperger-szindróma?
„Az Asperger-szindróma (Asperger syndrome, gyakori rövidítése AS) neurobiológiai pervazív fejlődési zavar; az autizmus spektrum zavarok közé tartozó pszichiátriai kórkép.”
 „A súlyosabban autista egyénektől eltérően az Asperger-szindrómások nem vonulnak vissza az emberi kapcsolatoktól. Például hosszas beszédbe kezdenek egy általuk kedvelt témáról, és figyelmen kívül hagyják hallgatóik jelzéseit, hogy érdekli-e őket a téma, vagy távozni akarnak. Ez a viselkedés aktív, de furcsa. Ez úgy hat, mintha az Asperger-szindrómás egyén nem lenne tekintettel másokra, figyelmen kívül hagyná mások érzéseit, így érzéketlennek tűnhet.
A tesztek szerint az Asperger-szindrómás gyerekek elméletben értik mások érzelmi reakcióit, és a szociális normákat; az életben azonban nehézségeik vannak az alkalmazásukkal. Az Asperger-szindrómás emberek megfigyelik, elemzik és merev szabályokba foglalják ezeket a normákat, és közvetlenül alkalmazzák őket, ezáltal merevnek vagy szociálisan naivnak tűnnek. A sikertelen kapcsolatteremtési kísérletek miatt eltompulhat a gyermekkori vágy a társaságra.”
(forrás: wikipedia)
Pervazív = egész személyiségre kiterjedő
Az Aspergeres emberek érdeklődése gyakran beszűkült, korlátozott.

Aztán szépen sorban betekintést nyerhettünk a mindennapi életükbe. A fürdetésekbe; hogy apa nem vette ki a részét igazán a gyerek és a háztartás körüli teendőkből; aztán ott voltak a jelek, amiből következtetni lehetett egy idő után, hogy a gyerek viselkedése nem feltétlenül makacsság, hanem valami más…
Közben magunk előtt láthattuk, hogy az anyuka a már rutinná vált dolgokat is muszájból csinálta; a kétségbeesést, ami felütötte a fejét a jelek észlelésekor; valamint a bölcsi és az ovi, s úgy általában a közegváltás milyen hatással volt Zsombira. Ezek után szó volt az Autizmus ambulancián tett látogatásokról, vizsgálatokról, tesztekről, arról hogy Zsuzsanna a férjét, Zsombi és a testvére az apukáját veszítette el, valamint a többi nehézségről, ami egy „átlagos” családot is megvisel, hát, még ha egy különleges gyermek is van a családban. Kórházlátogatások, betegségek, beilleszkedési nehézségek, idegenek előítélete, tolerancia hiánya, s még sorolhatnám mennyi téma felmerült ebben a rövidke történetben.

Ebben a könyvben nincsenek szépítgetések. Nyílt, kendőzetlen és őszinte. Tele van érzéssel, szívszorító és mosolyfakasztó jelenetekkel egyaránt. Egyik kedvenc mosolygós részem a Klaudia nénis történet volt, amikor Zsombi elsős lett.
„Zsombi utána még évekig azt használta, abból élt, amit Klau nénitől tanult egyetlen tanév során. Szimpla, de fontos dolgok voltak ezek. Itthon is alkalmaztuk előtte, talán gyakrabban is, mint más családokban, mégsem kapták meg azt a jelentőséget, amit a tanító néni adni tudott nekik. Egyetlen köszönés, a „Jó napot!”, bárkinek és bármikor, de legalább valami. Egyetlen formula, a „Kérlek!”, ha valamit akart, és egy másik, a „Bocsánat!”, ha valami nem sikerült. A „Köszönöm!”, ha kapott valamit. És egyetlen varázsszó, amivel bárkinek és bármikor kifejezhette jóérzését, és amit soha nem mondott ki korábban: „Szeretlek!” Úgy gyakorolták ezeket napról napra, hogy egy pillanatig sem tűnt monotonnak, sem erőltetettnek. A tanító néni elemi erővel örült, és ezt ki is mutatta, amikor valamelyik gyerek jól alkalmazta valamelyik varázsigét. A faliújságon sorakozó piros és fekete pontok (illetve a pontként használt piros-kék számolókorongok két oldala) azáltal nyertek jelentést, hogy Klaudia néni boldog volt-e miattuk vagy szomorú. A név- és születésnapokat nagycsaládként ünnepelte meg az osztály, és a karácsonyi misztériumjátékon Zsombi pásztornak öltözve, mindenki előtt, életében először hangosan elszavalt egy versszakot.”
 Másik, amit még nagyon szerettem, az Zsombor számítógépek és egyéb mechanikus kütyük iránti érdeklődése. Jó volt olvasni, hogy a nagypapájával együtt szétszedtek ezt-azt, és azt javítgatták, illetve megbeszélték melyik alkatrész mire való. :)
Minél jobban megismertem Zsombi személyét a történetben, annál jobban a szívemhez nőtt, ahogy a családja is. Hihetetlen lélekereje van az anyukájának, hogy ennyi mindent, így képes megoldani, és bár fáradt, újra és újra felveszi a harcot, és kiáll a családjáért. Igazi anyuka. A gyerkőc pedig, bár Asperger szindrómás, vannak beilleszkedési, alkalmazkodási problémái néha, és makacs is, attól még egy szeretnivaló ember, aki megérdemel egy esélyt mindenkitől.

Imádtam a Zsombiságokat, amik igazi szívmelengetőként hatnak az olvasókra.
„A következő, szakállas viccnek számító párbeszéd Zsombi és énközöttem valóban lezajlott az egyik sétánk során:
– Nézd, a Minimax megy a templomban!
– Hogyhogy?
– Éppen mese van, csak hibásan írták ki.”

„– Anyu! A virágmintás autó vezetője szerinted kertész?
– Lehetséges.
– A csövekkel teli teherautóé vízvezeték-szerelő?
– Valószínűleg.
– Aki hűtőládákkal furikázik, az kajafutár?
– Gondolom, igen.
– Akkor az, amiben a csíkos sityak van, biztosan egy manó kocsija!”
„Zsombi számára, aki hamarabb megismerne az utcán egy manót, mint egy osztálytársat, én figyelem az iskolatársakat. Mint egy kém valamely kalandfilmből, megsúgom a neveket, elcsípem a beszélgetéseket, amelyek az ő ingerküszöbét el sem érik. Mintegy „kihangosítom” ezeket. Társas hallókészülék vagyok neki, messzelátós mikroszkóppal kombinálva. Lökhárítóval és villámhárítóval felszerelt, általában láthatatlan, nonstop szolgálatban álló házimanó vagyok, amíg még lehetek. Aztán majd meglátjuk.”
 Egy szó, mint száz, ez a könyv nem csak az olvasó érzelmi húrjait pengeti meg, de elég sok gondolatot is ébreszt az emberben. Arra tanít, hogy azért, mert valaki más, ne skatulyázzuk be őt rögtön, hanem adjunk neki esélyt, lehetőséget arra, hogy megmutassa a személyisége egy darabját. Csak azért, mert valaki nem olyan, mint az „átlag”, még nem rossz.
Egyszer egy tanárom mondta nekünk az órán, hogy „Nem minden arany, ami fénylik, ahogy a kagyló sem „csak” egy kagyló. Ha türelmesek vagyunk, megpillanthatjuk a benne rejlő igazgyöngyöt.” Ez a mondás az emberekre is igaz. Elvégre a könyveket sem a borítójuk alapján ítéljük meg. Ugye?

Köszönöm Kartali Zsuzsannának, hogy megírta a történetüket, s ezáltal megismerhettük Zsombit, aki a családjával együtt példaértékű. Ismeretlenül is a szívemhez nőtt az egész család. Szívből kívánok nagyon boldog életet nekik!

Az Athenaeum kiadónak pedig most is, mint mindig, nagyon szépen köszönöm a lehetőséget!


Pontozás: 10/10

2016. március 20., vasárnap

Vavyan Fable: Holt volt, holt nem volt… (Banyamese)

„Antidepresszáns, immunerősítő. 
Adagolás: igény szerint.
Mellékhatások: gyakori röhögőgörcs, szívtáji felmelegedés, néha pityergés. 
Hatóanyagok: humor, szeretet, szerelem, akció, őszinteség, tisztaság.
Vigyázat, ez egy Banyamese! Humort, varázslatot, hamisítatlan Fable-t, nyomokban vasreszeléket tartalmaz.”


Megjelent a Fabyen kiadó gondozásában 2014-ben.
ISBN: 978-963-930-054-5
Oldalszám: 504

Megjelenés óta ott csücsült Meseanyó újabb fantasy regénye a polcomon, de eddig nem igazán jutott rá „idő”, bár a legújabb regényét a teljes Vis Major és Halkirálynő sorozattal már újraolvastam. Igazság szerint kicsit tartottam ettől a kötettől, mert a fantasy terén igen magas mércét állított saját magának, amikor megírta az Álomhajszát és a Tündértáncot. Nekem személyes kedvenceim, úgyhogy reméltem, újra nagyot alkotott.

Már az első oldalak bizonyították, hogy nem fogok unatkozni. Könnyesre nevettem magam, ráadásul mindezt egy parkoló autóban. Csendes magányomban várakoztam az anyósülésen, elővettem hát eme remek irományt, s bár számítottam arra, hogy jócskán fogok nevetni a történet folyamán – amire kellőképp fel is hívták a figyelmet a könyv hátoldalán – arra azért nem számítottam, hogy ez már a tizenegyedik oldalon kezdetét veszi.
Névalkotásban megint jeleskedett a mi igen nagyra tartott írónőnk, ugyanis a főszereplő úrnak bőven adott. Mire végig olvastam, ismét könnyeztem a nevetéstől.
Casablanca Biscaya Cavall Conamore Dharma El Aziz Gnoma Maha Nemesis Sangraall Vadzsra Glock, kinek beceneve csak Zsömönfu. Az isteni pasiról tudni kell még azon kívül, hogy rengeteg nevet kapott drága szülőanyjától – amit szerintem nem köszönt meg – az, hogy mogyorós csoki színű haja van, magas termetű, szolidan izmos, arcformája hosszúdad, borostás, szeme „zavarbaejtően kék vagy inkább kékesszürke, esetleg szürkészöld, zöldeskék, netán mindezek együtt; íriszén sötét szegély futott körbe, az esztétikai hatást fokozandó”. Álla széles és makacsságot sugallt, ám a szélességen finomítottak azok a bizonyos gödröcskék, amik annyira jól tudnak állni egy férfinak. Ráadásul, ahogy a történet elején megtudja az olvasó, a pacáknak erogénes hangja van.
„…fülbe-agyba, szoknya alá lopakodó, borzongatóan hajlékony, játszi hang”
Pár oldallal később:
„A férfi kuncogott. Ez a hangadása is gerincvelőig hatolt, ha nem is kéjes, de taglózóan pikáns érzést keltve. A szerelem első látásra frázis helyett a szexdüh első hallásra nevezet illett volna rá. A hang, amelynek gazdájával akár láthatatlanul is megérné ágyba zuhanni. Vagy kizárólag láthatatlanul.”
 Főhősnőnk Samira Empress csinos, hosszú „vörösbarna” hajú hölgy, zöld macskaszemmel, formás testtel. Vagány, profi a közelharcban és a szájkaratéban is. Szövegezésétől egyfolytában kacarásztam, mint aki valami bogyót szedett. Nagy valószínűséggel nem keltettem túlságosan épelméjű ember benyomását.

A cselekmények fordulatosak voltak, volt itt minden, amire csak az olvasó vágyhatott. Nevetés, sírás, sírva nevetés, romantikázás, akciók, gyilkosság, szellemek, anyósok, boszorkányok, állatok, állatorvos, agyturkász, pap, bolond násznép, házasulandó pár és még sorolhatnánk.
Voltak, akik megjegyezték, hogy túl hosszú és szövevényes volt, ám én ezt is szerettem benne. Rengeteg szereplő volt, furcsábbnál furcsább jelenetek, frappáns idézetek, odaillő képek, jó hangulat. Kellően kikapcsolt, ellazított. Más volt, mint az eddig általam olvasott Fable regények, de szerettem. Kedvenc karakterem Samira, Zsömönfu és Szenzor után Befana volt. Hatalmasat alakított a banya.

Pontozás: 10/10


2016. március 16., szerda

Drága Nagymamám - Nagyik régen és ma – 12+2 történet magyar szerzők tollából

„Nagymamák: szüleink szülei, melegszívű asszonykák, akik mérhetetlen türelemmel és bölcsességgel terelgetik unokáikat, tanítanak, vigyáznak ránk, szeretnek. Látjuk bennük édesanyánkat és édesapánkat, leendő önmagunkat, múltat és jövőt. De vajon kik is a mi nagymamáink? Sokfélék ők, de hogy mennyire, azt hadd meséljék el a magyar irodalom legjelesebb képviselői: Örkény István, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Csáth Géza, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Benedek Elek, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Móra Ferenc, Bródy Sándor, és a legmodernebb író-nagymama, Pataki Éva.”

ISBN: 978-963-293-526-3
Tervezett megjelenés: 2016. 03. 18.
Oldal: 248

tArtAlom

Örkény István: Az öltözőben 5. oldal
Mikszáth Kálmán: A nagyanyám füve 11. oldal        
Ambrus Zoltán: Páriák 19. oldal
Csáth Géza: Mariska az anyjánál 41. oldal
Krúdy Gyula: Téli szél a Bakonyban 55. oldal
Kosztolányi Dezső: Ali 67. oldal
Benedek Elek: Az „öreg” nagymama 85. oldal
Karinthy Frigyes: Schnabel nagymama, a technikus 95. oldal
Kaffka Margit: Süppedő talajon 105. oldal
Móra Ferenc: Böske a telet 155. oldal
Csáth Géza: Józsika 167. oldal
Bródy Sándor: Két néni 199. oldal
Pataki Éva: A nőből is megárt a nagymama 213. oldal
Pataki Éva: … és megint nagymama 237. oldal

Mindig nagyszerű érzés előolvasónak lenni, főleg ha olyan témákról olvashatok, amik közel állnak a szívemhez. Ahogy a kötet címe is mutatja, a könyvkiadó egy novelláskötetet jelentet meg, aminek fő témája nem más, mint a nagymamák. Olyan szerzők írásait gyűjtötték csokorba, akik neve láttán az ember már garantálja, hogy jól fog szórakozni olvasás közben.

Mindegyik történet egyedi a maga nemében. Mosolyfakasztó, elgondolkodtató, szomorú és érdekes történeteket tartalmaz ez a könyv, más-más korszakokból, különböző szerzőktől. A tizennégy történetből volt egy pár igen emlékezetes, lássuk melyek is voltak azok!  

Örkény István novellájának eseménye, ahogy a cím is mutatja egy öltözőben zajlik, ahol egy tenorista beszélget a nagymamával és a nagypapával. A történet sűrűn megmosolyogtatott, a végére már sajnáltam szegény tenoristát. Mivel törte a magyart, a nagypapa mindig kijavítgatta, a nagymama meg folyamatosan kérdésekkel bombázta, hogy mi a helyzet az unokájával, majd a tenorista válaszaira mindig az „Édes jó Istenem” érkezett reakciónak.
Ezt a történetet kétszer olvastam el, mert elkövettem azt a hibát, hogy fáradtan kezdtem legelőször olvasni, és így néha átalakultak a szavak a történetben. A legszembetűnőbb az volt, amikor szegény tenoristát terroristának olvastam, és nem értettem, hogy lehet olyan kedves vele a nagymama. Tanulság: fáradt és beteg szervezet furcsa szövegezést eredményezhet, olvass inkább tiszta fejjel! :)

Mikszáth Kálmán novellája egy tanmeséhez hasonlított, amelyben a hiszékenység, valamint maga a hit játszott fontos szerepet.

Ambrus Zoltán története nagyon elgondolkodtató volt. Rámutat, hogy az ember, mint egy gyorsvonat átszáguld az életen úgy, hogy szinte nem is lát belőle semmit. Monoton napjai egyre csak telnek, dolgozik és pénzt keres, de amik igazán lényegesek lennének az életben, azokra nem jut idő. Pedig az ember nem tudhatja, hogy mennyi adatik meg neki a földi létben.

 Kosztolányi Dezső novellájában a szeretetről esett szó.
„Én értettem, hogy mindig va­lamiért szeretnek bennünket, csak azt nem ér­tettem, hogy ez a valami olyan bizonyos, mint ők hiszik, mert ez a valami, ha igazi szeretetről van szó, mindig rejtély.”
„Az igazi szeretet szerény. Az igazi sze­retet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulaj­donunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.”

Benedek Elek története szerintem arról szól, hogy jó-e a kegyes hazugság, ha azzal elkerülhetjük, hogy bánatot okozzunk másnak?

Móra Ferenc novellája igazán a szívemhez nőtt. Annyira láttam magam előtt a környezetet. Már régen is szerettem a tájleírásait, s jó volt újra olvasni az ő stílusában. Na jó, az is közrejátszott, hogy Móra Ferenc könyvei, történetei mindig is a szívemhez közel álltak, a Zengő ABC-től, A cinege cipőjén át a Kincskereső Kisködmönig mindent szerettem.
„ESETT A HÓ SŰRŰN, nagy pelyhekben, a szél bömbölve szórta szét a csendes pusztaságon. Sem ember, sem állat semerre, ameddig a szem elláthatott. A nagy hófúvások úgy betemették az apró tanyaházakat, hogy csak a kéményük látszott ki, fekete füstfelhőket eregetve a fehér világba. A nap alighogy kipillantott délfelé az ólomszín felhőkárpitok mögül, megint csak visszabújt aludni. Bágyadt világosságát eltakarta az alkonyat, égre, földre ráborulva lomha szárnyaival.”
Ez a történet a legkedvesebb a szívemnek a kötetben. Igazi szívmelengető, mosolycsalogató. Történet a szeretetről, gondoskodásról.


Az utolsó két történet, Pataki Éva, egy 21. századi nagymama tollából származik. Mindkettő regényrészlet, ezek után persze kíváncsi lennék a regényre magára is. Az első történet babakocsis jeleneteinél erősen bólogattam, ismervén a babakocsik „problémáit”, amik igazság szerint a mi problémánk, ha a gyereket bele kell tenni. Régen, amikor még mi kicsik voltunk, annyira egyszerű volt a babakocsi használat – legalábbis anyukám szerint – ám a mai járgányok bőven képesek kifogni, s nem csak az idősebb korosztályon. Ilyen pedál, olyan fék, így kell nyitni, úgy meg bezárni – persze egyáltalán nem következik a kinyitás után, hogy be is fogod tudni csukni – úgyhogy bőven megértettem a nagymamát, hogy már az elején kiverte a víz. A sport babakocsit én is áldottam, amikor a testvérem kislányát tologattam, sokkal könnyebb volt, mint az elődje, ráadásul nem csak súlyilag, de kezelhetőségét tekintve is.  Pataki Éva történeteinél úgy éreztem magam, mint Móra Ferenc írásainál. Szerettem, ismerősnek éreztem, magával ragadott, mert életszerű volt, néhol mulatságos, máskor elgondolkodtató és tanulságos.


Ez a novellagyűjtemény jó ajándék szülőknek, nagyszülőknek, dédszülőknek, de még a fiatalabb korosztályoknak is, mert rengeteg tanulságos történetet tartalmaz, szórakoztató, szívmelengető, igazi emlékidéző. Tucatnyi saját emlék bújt elő az elmém rejtett zugából, ami a nagyszüleimhez köthető, ezért hálás vagyok. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb nagymamámmal közösen is fellapozzuk. :)
Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak! 


Pontozás: 10/9

2016. március 3., csütörtök

Jodi Picoult & Samantha Van Leer: Sorok között

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?
Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre.
Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…
A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét – egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.”

Kiadja: Athenaeum kiadó
Megjelenésének várható időpontja: 2016. március 10.
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult and Samantha van Leer: Between the Lines
Fordította: Babits Péter
Eredeti színes illusztrációk: Yvonne Gilbert
Fekete illusztrációk: Scott M. Fischer

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak!

Már nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a történetet, mert Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek mondanivalóban és érzelmekben, s eddig csak igazán komoly témákat boncolgatott azokban a könyvekben, amiket tőle olvastam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a lányával közösen megírt könyv mennyi újdonságot tud mutatni, milyen érzelmeket tud kiváltani? 


Furcsa Jodi Picoult nevét egy olyan regényen látni, ami ifjúsági, fantasy, romantikus és chick lit címkét kapott.  Az ő neve számomra eddig a drámával, és a véresen komoly témákkal volt egyenlő, most viszont egy teljesen más műfajban mutatta meg magát, ami nagyszerű, mert nem igazán szeretem beskatulyázni sem az írókat, sem a színészeket. A könyv elolvasása után most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Jodi Picoult minden műfajban nagyot tud alkotni! :)

Fontos megemlítenem, hogy a könyvben csodálatos illusztrációk láthatóak, amik még színesebbé, elevenebbé teszik a történetet. Yvonne Gilbert, az illusztrációk készítője rajong a tündérmesékért és rengeteg könyvet illusztrált már világszerte, a nevét határozottan érdemes lesz megjegyeznünk. Néhány illusztrációját megtekinthetitek a honlapján: http://yvonnegilbert.com/

S most lássuk a történetet magát. :)


A könyv egy-egy kétsoros ajánlással indít mindkét szerző részéről, majd ezt követi Jodi Picoult bevezetője, s a történet maga.
Ha nem lenne elég megkapó a könyv fülszövege, akkor simán a bevezetőt elolvasva úgy érezném, muszáj elolvasnom. Ugyanis az írónő elmesélte, hogyan is vetődött fel ennek a történetnek az ötlete, s hogy az egész a lányának, Samanthának/Sammy-nek a fejéből pattant ki. :)
Így hát… amikor azt mondta, van egy érdekes könyvötlete, figyelmesen hallgattam.Mondjak valamit? Megérte.Mert mi van, ha a szereplők tényleg önálló életet élnek, miután a könyv fedele lecsukódik? Mi van, ha az olvasás azt jelenti, hogy újra és újra eljátsszák ugyanazt a szerepet – ám ettől még ugyanúgy vannak álmaik, reményeik, vágyaik, cél­jaik, melyek messze túlmutatnak szokványos szerepükön? S mi van, ha az egyik szereplő minden erejével próbál kisza­badulni a könyvből?Vagy ami még jobb: ha az egyik olvasója beleszeret, s úgy dönt, segít neki?” „A legtutibb az volt, amikor belebot­lottunk egymás mondataiba, és kiderült, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk – mintha ugyanazt álmodnánk; mint­ha írás közben telepatikusan összekapcsolódnánk.Néha, ha egy nagyszerű könyvet olvasok, azt gondolom: Hű, bárcsak én találtam volna ki ezt a fordulatot!” Csodálatos, hogy ugyanez az érzés töltött el, míg a lányom sorait olvas­tam.”
A cselekmények két szálon futnak. Egyrészt maga a tündérmese történetét követhetjük nyomon, másrészt a „való élet” eseményeit Delilával és Olivérrel, ahogy azért harcolnak, hogy mindketten egyszerre legyenek ugyanott.

Szereplők:
- Móric király
- Matilda királyné
- Olivér királyfi
- Naspolya: gonosz varázsló a történetben, de amikor épp nem olvassák a tündérmesét, akkor egy aranyos lepkemániás varázsló. :)
- Orbánc: udvari varázsló
- Füge: a pék fia, Olivér barátja. Egyszer csak eltűnt, valószínűsíthetően a királyné keze volt a dologban, mert Füge és Olivér háborúsat játszottak.
- Frocli vadászkutya (= Füge, csak Naspolya kutyává változtatta a történetben)
- Szerafima: megmentendő királylány, aki bár gyönyörű, egy kissé butácska. Nem tudja megkülönböztetni a színészkedést a valóságtól.
Valamint egyéb meseszereplők: Piró a sárkány, manók, sellők, kalózok, unikornisok, stb.
- Delila: olvasó lány, s egyben a főhősnőnk. Visszahúzódó, kedves, okos. Ő olvassa azt a tündérmesét, amiben Olivér szerepel.
- Jules: Delila legjobb barátnője, kicsit elvont figura, de nekem nagyon szimpatikus volt.
- Jessamyn: a Sorok között tündérmese írónője, Edgár anyukája
- Edgár: Jessamyn fia, Olivér és Delila új barátja
Ezen felül persze még több mellékszereplő, mint például Delila anyukája, a pszichológus, a tanárok és diáktársak.

Történetünk a kezdetek kezdetére nyúlik vissza, amikor Móric király és Matilda királyné boldogan élt a birodalomban, a nép szerette és becsülte őket, s gyermekáldás elébe néztek. Ám volt valaki, aki nem örült a boldogságuknak. Ő nem más, mint Naspolya, aki évek óta szerelmes volt Matilda királynéba, de a szerelmet felváltotta a gyűlölet, és a bosszúszomj, amikor Matilda Móricot választotta.
Az ifjú trónörökös születésének éjszakáján, egy fekete szárnyas szörnyeteg jelent meg a királyságban, és tűzcsóvákkal borította be a nádtetőket. Ezt a lényt Naspolya festette rá egy varázsvászonra, s keltette így életre. A király látva népe riadt tekintetét úgy döntött, gyorsan cselekszik. Feleségét a szolgákra bízta, ő pedig magára öltötte fényes páncélját, és lovagjaival a sárkány ellen indult.
Ezen az éjszakán Matilda királyné megszülte Olivér királyfit, de elvesztette imádott királyát, Móricot.

Olivér tizenhat éves korára tizenhét nyelven beszélt, ismerte a királyság törvényeit, kitalálta a vetésforgó új rendszerét, és az udvari varázslóval, Orbánccal feltalálták a hőálló vértet arra az esetre, ha újabb sárkány támadna rájuk. Rengeteg mindenhez értett, de a harc nem tartozott közéjük. Egy nap elé járult egy köpenyes alak, aki arra kérte, mentse meg a lányát, akit elraboltak.
Matilda királynő mielőtt útjára bocsátaná Olivért, az alábbiakat mondja:
„– Atyád mindig azt mondta: félni annyit tesz, hogy van mi­ért élned.”

S ezután kezdődött igazán a történetünk. :)
Yvonne Gilbert munkája
 Olivér „gondolatmenetén”, felvetésein nagyon jót mosolyogtam:
„Más szóval: mindnyájunk­nak megvan a magunk élete, túl azon, amit az Olvasó lát. Ez mindenki más számára kényelmes így – szívesen eljátsszák a szerepüket, újra és újra, sőt még azután is benne ragadnak, hogy az Olvasó becsukja a könyvet –, nekem viszont folyton pörög az agyam. Logikus: ha nekem van egy másik életem a mesén túl, akkor kell lennie az Olvasóknak is, akiknek az arca felettünk lebeg. Csakhogy ők nem a könyv foglyai – de akkor hol vannak igazából? S mit csinálnak, miután becsuk­ják a könyvet?”„A könyv­ben mindenki másnak tökéletesen elég, hogy részese lehet a mesének – nem bánja, ha mindig ugyanazt kell tennie és mondania, újra meg újra, mint egy színdarabban, amit sosem vesznek le a műsorról. Nyilván azt hiszik, hogy a Más-világ­ban ugyanígy élnek. Csak nekem esik nehezemre elképzelni, hogy az Olvasók is minden áldott nap ugyanakkor kelnek és ugyanazt reggelizik, majd ugyanabban a székben ücsörögnek és ugyanazt a társalgást folytatják le a szüleikkel, míg végül lefekszenek, hogy másnap elölről kezdjenek mindent. Sze­rintem hihetetlen az életük – és a hihetetlen alatt azt értem, hogy van szabad akaratuk. Folyton azon tűnődöm, milyen lehet: érezni, ahogy kinyílik a könyv, mégsem esengeni a ki­rálynőnek, hogy engedjen el a lovagi küldetésre. Elkerülni a tündérek csapdáit és a gonosztevőket. Beleszeretni egy lányba, akinek szeme a legédesebb méz. Látni olyanokat, akiket nem ismerek, de még a nevüket se tudom. Tényleg nincsenek nagy igényeim. Szívesen lennék királyfi helyett mondjuk mészáros. Szívesen átúsznám a tengert, hogy úgy ünnepeljenek, mint legendás sportolót. Szívesen veszekednék valakivel, aki bevág elém az úton. Csinálnék bármit, csak azt ne kelljen, amit em­beremlékezet óta teszek. Szerintem kell lennie egy világnak a lapokon túl. Vagy csak mindenáron szeretném ezt hinni.”
Delila szemszögéből olvasni, s a gondolatait a magadénak érezni… kicsit furcsa, ha magát a regény cselekményét nézzük. :D Adott ugyanis a „való életben” Delila, tizenöt éves gimis, aki egy tündérmesét olvasgat a legszívesebben, ami nem másról szól, mint Olivér királyfiról. Ugyanakkor ott van Olivér szemszöge, aki tisztában van vele, hogy egy mesekönyv főhőse, mégis vágyik az ismeretlen világba, hogy megtapasztalhassa azt, amit Delila is.
Imádtam a váltakozó nézőpontot, mert bármilyen nevetségesen hangzik is, mindkettő szerepbe bele tudtam magam élni. Olivér helyében én is vágyódnék az ismeretlenbe, hogy felfedezhessem, hisz’ ha túl sokat ismételgetek valamit, néha én is megjegyzem, hogy nem vagyok én papagáj, hogy folyton ugyanazt hajtogassam, tehát minden nap ugyanazt és ugyanúgy csinálni, kicsit unalmas, s egy idő után idegesítő is lehet. Ráadásul ugye Delilát megismerve már ott volt az a bizonyos szikra is, ami miatt muszáj volt kijutnia a könyvből.
Viszont Delilát is megértem, mert sokszor, amikor olvasok, én is egy másik világban találom magam, élvezem a könyvek által nyújtott lehetőségeket, és pillanatok alatt egy karakter rajongójává válok, vagy épp azonosulok vele.

Amikor az iskolai öltözőben Delila elővette a könyvet és elkezdett Olivérrel beszélgetni, már fülig ért a szám, megjegyezném, hogy nem is hiába. A várva várt mosolyfakasztó rész nem váratott sokáig magára:

– Miért beszélünk egyáltalán ilyenekről? – fakadok ki. – Egy szereplőt se lehet kivenni a könyvből!
– Miért vagy olyan biztos benne? Próbáltad valaha is?
– Nem, de Hamupipőkét se láttam még mosogatni a Star­bucksban…
– Hamupipőke? Starbucks?
– Hát ez az. Tíz másodpercig se húznád a világomban. Fo­galmad sincs, mennyi minden van itt, amiről fogalmad sincs.
– Téged viszont ismerlek – erősködik Olivér.
Ahogy rám néz, szinte még azt is elfelejtem, hogy csak a képzeletem játszik velem.
– Aligha ismersz. Mióta is dumálunk, kábé húsz perce?
– Tévedésben vagy – jelenti ki Olivér. – Tudom, hogy ró­zsaszínre van festve a szobád. És harapdálod az ajkad annál a résznél, amikor Naspolyával harcolunk. És minden este jó éj­szakát kívánsz az aranyhaladnak. És amikor reggel öltözködsz, néha táncolsz a zenére, ami abból a fura kis dobozból jön…
– Te kémkedsz utánam, míg öltözködöm?
Felvillantok egy széles vigyort.
– Nem én hagytam nyitva a könyvet…”

Aztán ott van Olivér, aki annyiszor gondol a főhősnőnkre, amennyiszer csak levegőt vesz. Igazi hősszerelmes, akit nem lehet nem szeretni.
„ELMONDOM, MIT TUDOK Delila McPhee-ről:Amikor ideges, rágja a körmét.Hamisan énekel.Fura akcentussal ejti a szavakat, mégis kitart amellett, hogy én mondom rosszul őket.Neki van a legigézőbb szeme. Szinte meg se kell szólalnia, minden érzést ki lehet olvasni belőle.”
 Annyira aranyos volt, ahogy Delila és Olivér azon fáradoztak, hogy Oli végre kikerüljön a „való világba”, és személyesen is találkozhassanak. Velük izgultam minden próbálkozásnál, és reméltem, hogy mihamarabb happy end lesz, aztán eszembe jutott, hogy akkor viszont vége lesz a könyvnek, amit azért nem akartam, mert annyira jó. 22-es csapdája. Végül arra jutottam, hogy nem baj, mert a könyveknek van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy újra és újra elolvashatjuk őket, s ezzel mi is megkapjuk a kis happy end-ünket. :)

Amit még nagyon szerettem a történetben, az a rengeteg okos gondolat volt. Igazán elgondolkodhatnának néhányan rajtuk.
„A kölykök véleményét persze soha senki nem kérdezi, de számomra úgy tűnik, hogy akkor lesz felnőtt valaki, amikor már nem reménykedik a legjobban és elkezd készülni a leg­rosszabbra. De hogyan mondjuk meg egy felnőttnek, hogy talán minden rossz azért van a világon, mert már nem hiszünk abban, hogy a legjobb valóra válhat?”
 A cselekmények fordulatosak, a párbeszédek humorosak, a jelenetek eszményiek, a karakterek pedig eszméletlen aranyosak és szeretni valóak.
Scott M. Fischer illusztrációja
S amikor minden szépen happy end-del zárult, a köszönetnyilvánításnál Jodi külön megemlíti a kedves illusztrátorunkat/illusztrátorainkat, aki(k) segített(ek) tökéletessé tenni a varázslatot. :)
 „Amiért külön hálával tartozom Yvonne Gilbert-nek, aki életre keltette a mi kis hercegünket, és Scott M. Fishernek, aki elképesztő árnyképeket készített. Mindketten szó szerint elvarázsoltak minket a látásmódjukkal és a könyv iránti lel­kesedésükkel.”
Most, hogy végére értem a történetnek, egyszerre örülök és sírok egy picit legbelül. Már az elején magával ragadott ez a fantasztikus tündérmese, ami gyermeknek, tininek és felnőttnek egyaránt ajánlott. Jodi és Samantha olyan világba segít eljutnunk, ahol önfeledten kalandozhatunk, s átélhetjük az érzelmek színes kavalkádját. A szerzőpárosnak és magának a regénynek rengeteg mosolyt, boldog és önfeledt órát köszönhetek, s olyan élményeket, amelyek rengeteget tettek hozzám emberként. Új tapasztalatokkal gazdagodtam, új világot fedezhettem fel, valamint ismét rájöhettem, hogy a fantázia világának kiapadhatatlan a forrása, ami újra és újra csak arra vár, hogy felfedezzük! Számomra a Picoult és Van Leer élmény abszolút nyerő volt, remélem még sok-sok közös regényük születik! Én ugyanis újabb kedvenccel gazdagodtam.

Pontozás: 10/10***********