Charlie Higson: The Enemy – Felnőttek nélkül (The Enemy 1.)

„Charlie ​Higson regénye egy young adult disztópia első része. Az ismeretlen vírus pusztította London romjain gyerekek próbálnak egy új világot felépíteni.

A végzetes járványt követően ugyanis bomlásnak indult testű, vérszomjas lényekké változtak mindazok, akik életben maradtak és elmúltak tizennégy évesek. A kiskamaszok különböző épületekben barikádozták el magukat London-szerte, és csak akkor merészkednek ki az utcára, ha élelmet kell keresniük.

A bátor Arran és az érzékeny Maxie vezette gyerekcsapat a Waitrose szupermarketben él. Tartalékaik megfogyatkoztak. Ám felbukkan egy titokzatos fiú, Jester, aki azzal kecsegteti őket, hogy a Buckingham-palotában biztonságos menedékre lelhetnek, ételben, italban sem lesz hiány. Nekivágnak az útnak, miközben városszerte mindenütt (a sikátorokban, az elhagyatott házakban, a föld alatt) lesben állnak a felnőttek.

Vajon eljutnak a gyerekek a biztonságos helyre? A palotában tényleg boldog jövő vár rájuk, vagy a látszat csal?

A váratlan csavarokban bővelkedő The Enemy – Felnőttek nélkül megpróbál választ találni arra a kérdésre, hogyan élhetjük túl a rémálmainkat is messze meghaladó borzalmakat. Miközben az olvasó szembesül egy másik, filozofikusabb problémával is: mivé lesz a társadalom, ha a közösségek a gyerekek elképzelései szerint szerveződnek újra?”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2019.01.09.

Fordította: Horváth Márta Zsanett

Fordítás alapjául szolgáló mű: Charlie Higson: The Enemy

Oldalszám: 400

ISBN: 978-963-293-867-7

Borító: Földi Andrea

Itt olvashattok bele:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1577478.pdf

Charlie Higson (született Charles Murray Higson) 1958. július 3-án született az angliai Somerset megyei Frome-ban. Sikeres szerző, színész, komikus és forgatókönyvíró. Ő írta a nagy sikernek örvendő Young Bond sorozatot, melyet Angliában több mint egymillió példányban adtak el, és huszonnégy különböző nyelvre fordították le. A szerző nagy rajongója a horrorfilmeknek és könyveknek, az egyetemen egy ideig a gótikus irodalmat is tanulmányozta.

A Kelet-angliai Egyetemen (UEA: University of East Anglia) tanult, ahol a bátyja tanít már 1986 óta. Ott ismerkedett meg a Paul Whitehouse, David Cumming és Terry Edwards alkotta trióval. Higson, Cummings és Edwards megalakította a The Higsons együttest, amiben egészen 1986-ig Higson volt az énekes. Ezt követően Paul Whitehouse és a komédia került középpontban, s egészen 2000-ig a BBC egyik műsorának a fő írója és előadója volt, ezt követően szintén Whitehouse-zal együttműködve egy rádiós komédiában és egy televíziós projektben is együtt dolgoztak.

1990-ig négy felnőtteknek szóló disztópikus jellegű regénye jelent meg, tehát elmondható, hogy több korosztályt is megpróbált lebilincselni.

Együtt írta Lise Mayer-el az 1994-es angol-belga-holland thriller, a Suite 16 című film forgatókönyvét.

Tudja, hogyan kell a tinédzsereket megragadni vagy épp elrettenteni, ezért is írta meg a The Enemy című young adult sorozatát, amit külföldön poszt-apokaliptikus zombie horrorként reklámoztak. Angliában 2009-ben jelent meg a sorozat első kötete, kis hazánkban viszont erre tíz évet kellett várni, idén január 9-én jelent meg az Atheaneum kiadó égisze alatt. 2011-ben a szerző még úgy nyilatkozott, hogy a The Enemy trilógia lesz, ám végül a sorozat a hetedik kötettel zárult.

Higson jelenleg Londonban él a feleségével és a három fiával.

A honlapját megtekinthetitek itt (bár egy ideje már nem került fel friss tartalom): https://www.charliehigson.co.uk

Amennyiben szeretnétek többet tudni Charlie Higson-ról vagy épp a The Enemy sorozatáról, akkor érdemes elolvasnotok a The Guardian oldalán található interjút. Igaz, hogy nem magyar, de még úgy is érthető, hogy én csak töröm az angolt. https://www.theguardian.com/childrens-books-site/2015/oct/30/charlie-higson-the-enemy-interview

A könyvről:

Ez a könyv talán az egyik legdurvább, leggyomorforgatóbb young adoult regény, amit valaha olvastam. Brutális. Alig hiszem el, hogy tényleg fiataloknak ajánlják. Nem vagyok szívbajos, krimi, thriller, horror, bármi jöhet, de azért néhány jelenetnél még az én lélegzetem is elakadt, vagy épp a gyomrom bukfencezett. Szóval mindenképpen olyanoknak ajánlom, akiknek a szívük és a gyomruk egyaránt erős és szeretnek borzongani. Nem vagyok egy nagy zombi rajongó, nem is rendelkezem túlságosan széles ismeretekkel a zombi könyvek terén, de ez betalált. Hogy miért? Lássuk mi az, amit spoilermentesen elárulhatok.

A szereplők kedvelhetőek, szerintem mindenkinek akad legalább egy kedvence a gyerekek között. Ugyanakkor ez nem feltétlenül szerencsés, mert Charlie Higsonnak nem esik nehezére leöldösni a karaktereit, s néha úgy érezheted, mintha az író azokra vadászna, akiket te megkedvelsz. Amikor az egyik kedvenc szereplőm meghalt, nagyon haragudtam Higson-ra. Felmerült bennem, hogy miért pont őt kellett, aztán rájöttem, hogy biztos fogom még ezt érezni a könyv hátralévő részében. A szerző egy kis reményt ad számodra, majd a következő fejezetben elveszi azt. Úgy játszadozik az olvasó érzéseivel, mintha ő irányítaná azt a tetteikkel együtt. Egyszer ad, máskor elvesz. Nem tudhatod, végül merre billen majd a mérleg nyelve.

Arran volt Waitrose gyermekcsapatának vezére. Körülbelül húsz gyerekért volt felelős. A vírus pusztítása előtt a focicsapat kapitányaként tevékenykedett, megszokta, hogy irányítsa a társait. A menők csoportjába tartozott, odafigyeltek arra, amit mondott. Okos volt és szerethető. Magas, szőke, atletikus alkatával kitűnt társai közül.

Maxie volt Arran helyettese, a vezér távollétében ő volt a főnök. Lojális a csapatához, mindig sikerült megütnie a többiekkel a közös hangot, így könnyen rávehette őket bármire. Talán rá mondanám, hogy a csapat szíve. Érzékeny volt, ugyanakkor, ha a helyzet úgy kívánta, tudott kemény is lenni. A helyzet pedig elég sűrűn úgy kívánta…

Ollie volt a csapat esze. Többnyire csendes és visszahúzódó volt, abszolút nem nevezném alfának, ugyanakkor sokszor mégis ő húzta ki a csávából a többieket merész ötleteivel.

Kis Sam karakteréről elmondható, hogy bátorsága és kitartása jó példa lehet mindenkinek. Hihetetlen, mennyi nehézségen küzdötte át magát a maga kilenc évével. Ő az a szereplő, akit lehetetlen nem szeretni. Szerintem titkon mindenki neki drukkol.

Blue volt a Morrisons csapat feje. Eleinte nem igazán szimpatizáltam vele, ám a könyv utolsó felében megmutatta az igazi arcát, s csak remélni tudom, hogy neki megkegyelmez majd Higson.

Whitney a Morrisons csapat vezetőjének volt a jobb keze. Igazi vagány csaj, erős egyéniség, jó harcos, ugyanakkor nagyon jószívű lány, aki igyekezett pártfogásába venni a kicsiket. Első pillanatban megkedveltem.

A történetben rengeteg gyerekről olvashatunk, a Waitrose és a Morrisons gyerekcsapat együtt körülbelül ötven főt jelentett, mindenkinek megvan a saját megkülönböztető jegye, egyedi személyisége, ami miatt beleillik a történetbe. Persze ők csak egy részét teszik ki a túlélő gyerekeknek. Tetszett, hogy a szerző kellő időt és energiát fektetett a bemutatásukra, még akkor is, ha már tudta, hogy egyesek nem fogják megélni a második kötetet.

A Morrisons gyerekcsapatában is találtam kedvelhető karaktereket, de a fő kedvenceim természetesen Waitrose-osok.

Persze olyan szereplők is akadtak, akiket nagyon rühelltem, ők voltak számomra az abszolút negatív karakterek. Ilyen volt Jester, David és John.

London utcáin élet-halál harc folyik, tizennégy év alatti gyerekek válnak kényszerfelnőtté, hiszen gondoskodniuk kell önmagukról és társaikról, miközben bujkálniuk kell a rejtélyes vírussal fertőzött felnőttek elől, nehogy eledel legyen belőlük. Persze nem csak a zombik jelentenek veszélyt a gyerekekre, a falkában portyázó állatok is élelem után kutatnak, ráadásul az egyre fogyó élelmiszerkészlet is aggodalomra ad okot. Mindig és mindenhol veszély leshet rájuk, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmük, mert az az életükbe kerülhet. Ráadásul ott is gond adódik, ahol nem számítanak rá.

Charlie Higson nagyon jó munkát végzett, mert a történet eredeti, drámai, akciódús, kiszámíthatatlan, borzongató, lebilincselő. Képes fenntartani az érdeklődést, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, mert minden oldalon vár valami meglepő. A karakterei szinte életre kelnek, képesek a fejlődésre, a változtatásra.

A helyszínválasztásért külön megdicsérném Higson-t, imádom Londont, még ha a történetben vírusfertőzött felnőttekkel is van tele.

Tekintve, hogy a sorozat hét kötetes, nem csoda hogy függővéggel zárul, még bármi történhet a folytatásokban. Remélhetőleg a maradék hat kötet is megjelenik kis hazánkban, mert jó lenne, ha fény derülne arra is, hogy milyen vírus fertőzte meg a felnőtteket, hogyan terjedt el, s van-e még remény?

Imádtam a történetet, ha lehetne, már most olvasnám a folytatást.

Pontozás: 10/10

Apró megjegyzés: bár zombinak nevezik a fertőzött felnőtteket, hagyományos értelemben nem azok. Nem élőhalottak, s nem is támadnak fel. Ők vírussal fertőzött emberek, akik vagy a kór lefolyásának végén halnak meg, vagy a túlélő gyerekek végeznek velük önvédelemből.

A szerzőnek/fordítónak köszönhetően leszoktam a pukkancs jelző használatáról, mert mindig Charlie Higson karaktereit juttatja eszembe.

Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

"Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.

Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin."

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. június 5.

Fordította: Tábori Zoltán

Fordítás alapjául szolgáló mű: Rhiannon Navin: Only Child

Oldalszám: 352

ISBN: 978-963-293-211-8

A borítót az angol eredeti (Ház illusztráció: Shutterstock, borítóterv: Ami Smithson, Pam Macmillan art department) alapján Földi Andrea készítette.

A szerzőről az alábbi információt láthatjuk a könyv belső borítóján: „Rhiannon Navin könyvimádó nők között nőtt fel Brémában. Mielőtt főállású anya és író lett, több jelentős ügynökségnél dolgozott New Yorkban. Jelenleg férjével, három gyermekével, két macskával és egy kutyával él nem messze New Yorktól. Az Egyetlen gyermek az első regénye.”

A fülszöveg már sejteti az olvasóval, hogy a regény nem lesz egy sétagalopp, mert egy borzalmas eseményről, illetve annak a vonzatairól ír a szerző, egy hat éves kisfiú szemszögéből. Egyáltalán nem túlzás, hogy aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a regény. Tényleg hasonló hatással volt rám, mint Picoult könyvei. Elgondolkodtató és érzelmeket közvetít. Talán ez most egy picit jobban meg is viselt, mert annyi gyermek vesztette életét egy értelmetlen tragédiában, s ezt követően is még rengeteg szenvedés tanúja lehettem.

Ez a könyv alaposan felborítja az ember lelki egyensúlyát. Mindennek nevezhetnénk, csak épp rendhagyónak nem. Szívet tépő eseményeknek leszünk tanúi, és garantált, hogy nem tudsz teljesen külső szemlélő maradni.

Zach Taylor hat éves, első osztályos gyermek, aki épp Miss Russel óráján ül, amikor egy ámokfutó lövöldözni kezd a biztonságosnak hitt iskola falai között. Felhangzik a hangosbeszélőn a zárkózás felhívás, mire Russel kisasszony egy cifra káromkodás kíséretében a gyerekeket igyekszik beterelni az egyetlen biztonságosnak hitt helyre, a kabáttárolóba. Három pukkanás, szünet, majd újabb három pukkanás. Ez ismétlődik újra meg újra, szinte végeláthatatlanul. Egyre inkább eluralkodik a gyerekeken a félelem. Volt, aki hangosan sírt, míg más bepisilt félelmében. A tanárnő igyekszik ugyan nyugalomra és csendre inteni őket, de rajta is látszott, hogy retteg a végkifejlettől. Zach megpróbált erős maradni és követni Miss Russel utasításait. Nem lehetett tudni, hogy percek vagy órák teltek el, mire kopogtatott az ajtón a rendőrség, és fellélegezhettek, nincs már veszély. Ám ezután szabadult el igazán a pokol.

Az ámokfutónak tizenkilenc áldozata lett, ebből tizenöt gyerek és négy felnőtt. Végül ő is halálos sérülést szerzett az egyik rendőrtől. Húsz ember értelmetlen halála.

Rengeteg kérdést felvet a könyv.

- Vajon megelőzhető lett volna a tragédia?

- Ki a felelős?

- Okolhatóak az ámokfutó szülei?

- Esetleg a rendszer, ami nem akadályozta meg, hogy egy fiatal fegyvert szerezzen és bevigye az iskolába?

- Mi volt a kiváltó ok?   

- Hogyan dolgoz fel egy közösség egy ilyen tragédiát?

- Hogyan dolgozza fel a család egy hozzátartozójuk elvesztését?

- Mennyire változtatja meg az emberek viselkedését a gyász?

- Képesek vagyunk egy ilyen tragédia után folytatni az életet, vagy megrekedünk, és napról napra újraéljük a pokoli eseményeket?

- Szétszakíthat egy ilyen borzalmas esemény egy családot?

Sok kérdésre egy nagyszerű hat évestől kapunk választ.

Nagyon szerettem Zach-et, szerintem a szerző nagyon jól felépítette a karakterét, és simán hihető, hogy így éli meg egy gyerek a történteket.

Örültem, hogy a történet során közelebb került az apukájához, és hogy valamilyen módon elkezdte feldolgozni a történteket.

Érthető volt a család fájdalma, ahogy az is, hogy az anya kereste a felelőst, ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a felelős keresése és a tragédia átvészelése teljesen lefoglalta az anyukát, és nem maradt idő a túlélő gyermekre, akit láthatóan megviseltek a történtek. Rémálmai voltak, nem mert iskolába menni, szorongott, vizelettartási problémái lettek, illetve egy idő után dühkitörései, amik után általában bűntudatot érzett. Amikor a legfontosabb dolog a biztonságérzet lett volna, akkor borult fel minden, és a biztonságos, szeretetteljes családi légkör helyett otthon is egyfolytában viharos veszekedések, ajtócsapkodások voltak, a gyerek pedig magára maradt a tragédiával és következményeivel.

Hogyan képes feldolgozni egyedül egy gyermek egy ilyen tragédiát, főleg úgy, hogy a tíz éves bátyját is elveszítette? Bár Andy-vel nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis rá gondolva, hozzá beszélve kezdett oldódni a feszültség Zach-ben. Rá gondolva alakított ki magának búvóhelyet, amit berendezett olyan képekkel, tárgyakkal, amik segítettek a kisfiúnak elérni a belső béke egy kis szigetét. Különböző színekkel dekorálta ki a falat, s elnevezte érzelemképeknek. Egyszer az édesapja is bement a búvóhelyre, meglátta a képeket és megkérdezte melyik mit jelent. A zöld a harag, a szürke a szomorúság, a piros a szégyenkezés, a fekete a félelem, a sárga a boldogság, majd jött egy üres, ám lyukas lap, aminek a magyarázatánál összeszorult a szívem.

„– Az mit jelent azzal a lyukkal a közepén? – kérdezte apa.– Magányosságot – magyaráztam. – A magányosság átlátszó, úgyhogy lyukat csináltam, mert nincs átlátszó szín.– Magányosság? Andy miatt? – Apa torokhangra váltott.– Hát, a búvóhelyemen nem érzek magányosságot – feleltem.– Nem? Miért nem?Nem tudtam, elmondjam-e apának, hogy itt én Andyvel beszélgetek, és könyveket olvasok neki. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy dilis vagyok.– Én… mert azt játszom, hogy Andy itt hall engem – feleltem, és a fénykört a gardróbsarok felé irányítottam. Nem akartam, hogy apával lássuk egymást.– Beszélsz hozzá? – kérdezte apa halkan.– Aha. Hangosan felolvasok neki – feleltem. Apa egyszeriben mindent ki akart deríteni a búvóhelyemről, én meg nem tudtam, hogy ez lesz belőle. – Illetve tudom, hogy ez nem valóságos, hiszen Andy meghalt, és a halottak nem hallják az embert. Szóval ez mindenképpen butaság – mondtam.Apa megfogta az elemlámpát tartó kezet, és kettőnk közé húzta. Így már nem a sötétben beszélgettünk. Ez nehezebb volt. Nem tudtam elrejteni apa elől a vöröslő arcom.– Én nem hiszem, hogy ez butaság lenne – mondta apa.– Jó érzés, amikor mondom neki a magamét. – Rántottam egyet a vállamon.– Akkor miért vetted be a magányosságot az érzelemképeid közé? – kérdezte apa.– Az a búvóhelyemen kívüli magányosságérzésre vonatkozik.– A búvóhelyeden kívül magányosnak érzed magad?Megint a vállamat rángattam.– Néha.”

Kétségbeesés, fájdalom, düh, könnyek, bosszúvágy, önvád, családi viszály, és még megannyi más tükröződik vissza a lapokról. Az olvasó könnyen beleéli magát a szerepbe, ami néha nem egy hálás dolog. Nekem fájt, amikor felmerült a kisfiúban az a gondolat, hogy esetleg a szülei inkább kívánnák az ő halálát, mint a bátyjáét. Egy-egy jelenetnél könnyeket hullattam, mert szíven ütöttek a történtek. A szerző nagyszerűen bemutatja egy gyermek szemszögéből a boldogságkeresést, valamint a gyász fázisait, és magát a feldolgozását.

Bár a szövegezése egyszerű, maga a könyv nem könnyű olvasmány, köszönhetően a súlyos témának, amit akár a mindennapokból is kiragadhatott volna a szerző. Annyira életszerű, valóságos, hogy az már fáj. Mindenképpen ajánlom a könyvet minden erős lelkű embernek, mert nagyon sok bölcs dolog megfogalmazódik a könyvben, és tényleg igaz, hogy a bölcsesség nem feltétlenül korfüggő.

Pontozás: 10/10

Számomra abszolút kihagyhatatlan volt. Remélem, még sokat olvashatok az írónőtől.

Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és kockafej – A fiam autista, de nem zseni

„A szerző életrajzi regényében fiával való kapcsolatát tárja elénk, a gyermek születésétől napjainkig, tinédzser koráig. Zsombi Asperger-szindrómás, és mint ahogy az alcím is írja, nem zseni. Nincs 130-as IQ-ja, nincsenek különleges képességei, legalábbis olyanok, amilyeneket a hollywoodi filmek vagy a média olykor hamis képei alapján képzelnénk róla.
Az autisták és Asperger-szindrómások közössége egy meg nem értett közösség. „Autista? Na és mit tud?” hangzik el rendre velük kapcsolatban, és Kartali Zsuzsanna hiánypótló könyvében megkísérli megválaszolni az unásig ismert kérdéseket, no meg a kimondatlanokat is. Bemutatni az értetlen, gunyoros, rosszindulatú vagy éppen kedvesen kíváncsi tekintetektől kísért „más” gyerekek mindennapjait, életét, lehetőségeit a bölcsődétől az iskoláig. 

Az Anyacsavar és Kockafej a megismerésről szól, arról, mennyire érthetsz meg egy másik embert, az anyaságról és a gyermeklétről, olyan életekről, melyek a külvilág számára különösnek, akár furcsának is tűnnek, de van, akinek ez a valóság.

Fontos könyv, irodalmi igényességgel megírt, humorral és empátiával átszőtt kis kötet egy nőről, aki szeretné, hogy gyermeke a „normális” társadalom részévé válhasson, és a fiúról, aki megtalálja a saját útját, legyen az mégoly kacskaringós. És nem utolsósorban: a toleranciáról.”

Megjelenés várható időpontja: 2016. március 24.

Kiadja: Athenaeum kiadó

ISBN: 978-963-293-527-0

Oldalszám: 280

Ára: 2990.-

20%-os kedvezménnyel megvásárolhatjátok az alábbi oldalon: 

http://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/memoar-eletrajz-interju/anyacsavar-es-kockafej

Műfaját tekintve életrajzi regény.

A könyvet meg is nyerhetitek, ha 2016.03.21. – 2016.03.27. között játszotok a Líra könyv facebook-os oldalán:

https://www.facebook.com/lirakonyv/photos/a.148621438512916.24857.144599248915135/1065071096867941/?type=3&pnref=story

A szerzőről:

Kartali Zsuzsanna 1970-ben született Budapesten.

Tanári végzettségű, de dolgozott kutatóintézetben, volt köztisztviselő, és újságíróskodott is. Tizenöt évig egy magyar-kínai kulturális cserekapcsolatokkal foglalkozó alapítványt vezetett.

Két útikönyv társszerzője 2008-ban elhunyt férjével (Kína útikönyv, Pallas Stúdió, 2001. Úti cél: Kína, 2004 és 2008, Kalandor Könyvkiadó).

Öt éve megtalált új párja kedvéért 2014-ben költözött két gyermekével Keszthelyre. A KavicsBOGár című mesekönyve 2013-ban jelent meg (Prem-X Kft.).

(Forrás: http://kiadok.lira.hu/kiado/athenaeum/index.php)

S most lássuk a könyvet:

TARTALOM

Előhang 5

Kiment az eszem a fejemből

A gyermekvárás gyönyörei 17

Jön az Ivatar

Szülés, születés 21

Apróbaba-mutatvány

Mire jó az anyatej? 24

Nézd, Apu, mind a két láb mezít!

Kismama- és kispapa-neurózis 27

Méregbe gurul az autó

Az együtt játszás üröme 32

Sajnos tallér

Anyagcsere-mizériák 40

Az igazi Zsombi

Gyerekközösségek, elvárások, szakvélemények 44

Bugyog a szerviz

Mozgás, rajz, beszéd 52

Ormánylázam márpedig nincsen!

Kórházi kalandok 61

Köszönjük a névnapot!

Az első iskolánk 69

Egyetértesz? Nem egyet, kettőt!

Integrálódunk 77

Zacskócsücsök-csíptető

Tennivalók a háztartásban 90

Mi van a Papa kertjében?

Vetemény meg lyuk!

Élet a nagyszülőkkel 97

Anyu, dagadt vagy!

Testvérlét, rokonság, félárvaság 104

Ez itt egy hód? Nem, egérfóka!

Programok és kedvtelések 111

Pukedli a rózsabokron

A társas élet nehézségei 118

A pókhálóban pókok hálnak

Zsombi és az állatok 122

Bemegyek, mert mindjárt esik.

Anyu, te még homokozhatsz!

Nyaralás: kinyílik a világ 128

Nemes egyszerűséggel...

konkrét helyzet van

Családi változások 141

A begyulladt villanykörte

Továbbtanulás kérdőjelekkel 145

Csak Mr. Beant szereted?

Iskola, váltás 155

Utóhang 161

Már az előhangban több olyan gondolatsor is helyet kap, amin elgondolkodhat a kedves olvasó. Mennyire lehet valakit kiismerni? Mennyiben lényeges, hogy mi hogy látjuk a világot? Manapság mennyire toleránsak az emberek?

„Önmagunkat sem érthetjük meg teljesen soha, nemhogy valaki mást, akit csupán a saját szubjektivitásunk torzító lencséjén át láthatunk. A képben, amit róla alkotunk, mi magunk is benne vagyunk. A másik ember személyiségéből ráadásul csak annyit láthatunk, amennyit a szavai és a cselekedetei megmutatnak, sosem az egészet.”

„Sokszor az az érzésem, hogy manapság a tolerancia zászlaja alatt
egyen-emberek masíroznak, akik mind a tévé és az internet sugározta képhez akarnak hasonlítani, és ahhoz mérnek másokat is. Éljen a sokféleség, de azért mindennek van határa. Mégpedig elég szűk, média és oktatás szabta határa, ami Magyarországon még inkább szűkül. Éppen ezért egyre kisebb mértékű másság egyre könnyebben szúr szemet.”

Kartali Zsuzsanna már a könyv elején rengeteg információt megosztott az olvasókkal. Mesélt az Asperger-szindrómáról, különböző incidensekről, a babavárásról, szülésről, a kapcsolatáról a kisfiával még az anyaméhbeli időszakból, az információgyűjtésről, hogy minél felkészültebb legyen, mire Zsombor megszületik.

Mi is az az Asperger-szindróma?

„Az Asperger-szindróma (Asperger syndrome, gyakori rövidítése AS) neurobiológiai pervazív fejlődési zavar; az autizmus spektrum zavarok közé tartozó pszichiátriai kórkép.”

 „A súlyosabban autista egyénektől eltérően az Asperger-szindrómások nem vonulnak vissza az emberi kapcsolatoktól. Például hosszas beszédbe kezdenek egy általuk kedvelt témáról, és figyelmen kívül hagyják hallgatóik jelzéseit, hogy érdekli-e őket a téma, vagy távozni akarnak. Ez a viselkedés aktív, de furcsa. Ez úgy hat, mintha az Asperger-szindrómás egyén nem lenne tekintettel másokra, figyelmen kívül hagyná mások érzéseit, így érzéketlennek tűnhet.

A tesztek szerint az Asperger-szindrómás gyerekek elméletben értik mások érzelmi reakcióit, és a szociális normákat; az életben azonban nehézségeik vannak az alkalmazásukkal. Az Asperger-szindrómás emberek megfigyelik, elemzik és merev szabályokba foglalják ezeket a normákat, és közvetlenül alkalmazzák őket, ezáltal merevnek vagy szociálisan naivnak tűnnek. A sikertelen kapcsolatteremtési kísérletek miatt eltompulhat a gyermekkori vágy a társaságra.”

(forrás: wikipedia)

Pervazív = egész személyiségre kiterjedő

Az Aspergeres emberek érdeklődése gyakran beszűkült, korlátozott.

Aztán szépen sorban betekintést nyerhettünk a mindennapi életükbe. A fürdetésekbe; hogy apa nem vette ki a részét igazán a gyerek és a háztartás körüli teendőkből; aztán ott voltak a jelek, amiből következtetni lehetett egy idő után, hogy a gyerek viselkedése nem feltétlenül makacsság, hanem valami más…

Közben magunk előtt láthattuk, hogy az anyuka a már rutinná vált dolgokat is muszájból csinálta; a kétségbeesést, ami felütötte a fejét a jelek észlelésekor; valamint a bölcsi és az ovi, s úgy általában a közegváltás milyen hatással volt Zsombira. Ezek után szó volt az Autizmus ambulancián tett látogatásokról, vizsgálatokról, tesztekről, arról hogy Zsuzsanna a férjét, Zsombi és a testvére az apukáját veszítette el, valamint a többi nehézségről, ami egy „átlagos” családot is megvisel, hát, még ha egy különleges gyermek is van a családban. Kórházlátogatások, betegségek, beilleszkedési nehézségek, idegenek előítélete, tolerancia hiánya, s még sorolhatnám mennyi téma felmerült ebben a rövidke történetben.

Ebben a könyvben nincsenek szépítgetések. Nyílt, kendőzetlen és őszinte. Tele van érzéssel, szívszorító és mosolyfakasztó jelenetekkel egyaránt. Egyik kedvenc mosolygós részem a Klaudia nénis történet volt, amikor Zsombi elsős lett.

„Zsombi utána még évekig azt használta, abból élt, amit Klau nénitől tanult egyetlen tanév során. Szimpla, de fontos dolgok voltak ezek. Itthon is alkalmaztuk előtte, talán gyakrabban is, mint más családokban, mégsem kapták meg azt a jelentőséget, amit a tanító néni adni tudott nekik. Egyetlen köszönés, a „Jó napot!”, bárkinek és bármikor, de legalább valami. Egyetlen formula, a „Kérlek!”, ha valamit akart, és egy másik, a „Bocsánat!”, ha valami nem sikerült. A „Köszönöm!”, ha kapott valamit. És egyetlen varázsszó, amivel bárkinek és bármikor kifejezhette jóérzését, és amit soha nem mondott ki korábban: „Szeretlek!” Úgy gyakorolták ezeket napról napra, hogy egy pillanatig sem tűnt monotonnak, sem erőltetettnek. A tanító néni elemi erővel örült, és ezt ki is mutatta, amikor valamelyik gyerek jól alkalmazta valamelyik varázsigét. A faliújságon sorakozó piros és fekete pontok (illetve a pontként használt piros-kék számolókorongok két oldala) azáltal nyertek jelentést, hogy Klaudia néni boldog volt-e miattuk vagy szomorú. A név- és születésnapokat nagycsaládként ünnepelte meg az osztály, és a karácsonyi misztériumjátékon Zsombi pásztornak öltözve, mindenki előtt, életében először hangosan elszavalt egy versszakot.”

 Másik, amit még nagyon szerettem, az Zsombor számítógépek és egyéb mechanikus kütyük iránti érdeklődése. Jó volt olvasni, hogy a nagypapájával együtt szétszedtek ezt-azt, és azt javítgatták, illetve megbeszélték melyik alkatrész mire való. :)

Minél jobban megismertem Zsombi személyét a történetben, annál jobban a szívemhez nőtt, ahogy a családja is. Hihetetlen lélekereje van az anyukájának, hogy ennyi mindent, így képes megoldani, és bár fáradt, újra és újra felveszi a harcot, és kiáll a családjáért. Igazi anyuka. A gyerkőc pedig, bár Asperger szindrómás, vannak beilleszkedési, alkalmazkodási problémái néha, és makacs is, attól még egy szeretnivaló ember, aki megérdemel egy esélyt mindenkitől.

Imádtam a Zsombiságokat, amik igazi szívmelengetőként hatnak az olvasókra.

„A következő, szakállas viccnek számító párbeszéd Zsombi és énközöttem valóban lezajlott az egyik sétánk során:

– Nézd, a Minimax megy a templomban!

– Hogyhogy?

– Éppen mese van, csak hibásan írták ki.”

„– Anyu! A virágmintás autó vezetője szerinted kertész?

– Lehetséges.

– A csövekkel teli teherautóé vízvezeték-szerelő?

– Valószínűleg.

– Aki hűtőládákkal furikázik, az kajafutár?

– Gondolom, igen.

– Akkor az, amiben a csíkos sityak van, biztosan egy manó kocsija!”

„Zsombi számára, aki hamarabb megismerne az utcán egy manót, mint egy osztálytársat, én figyelem az iskolatársakat. Mint egy kém valamely kalandfilmből, megsúgom a neveket, elcsípem a beszélgetéseket, amelyek az ő ingerküszöbét el sem érik. Mintegy „kihangosítom” ezeket. Társas hallókészülék vagyok neki, messzelátós mikroszkóppal kombinálva. Lökhárítóval és villámhárítóval felszerelt, általában láthatatlan, nonstop szolgálatban álló házimanó vagyok, amíg még lehetek. Aztán majd meglátjuk.”

 Egy szó, mint száz, ez a könyv nem csak az olvasó érzelmi húrjait pengeti meg, de elég sok gondolatot is ébreszt az emberben. Arra tanít, hogy azért, mert valaki más, ne skatulyázzuk be őt rögtön, hanem adjunk neki esélyt, lehetőséget arra, hogy megmutassa a személyisége egy darabját. Csak azért, mert valaki nem olyan, mint az „átlag”, még nem rossz.

Egyszer egy tanárom mondta nekünk az órán, hogy „Nem minden arany, ami fénylik, ahogy a kagyló sem „csak” egy kagyló. Ha türelmesek vagyunk, megpillanthatjuk a benne rejlő igazgyöngyöt.” Ez a mondás az emberekre is igaz. Elvégre a könyveket sem a borítójuk alapján ítéljük meg. Ugye?

Köszönöm Kartali Zsuzsannának, hogy megírta a történetüket, s ezáltal megismerhettük Zsombit, aki a családjával együtt példaértékű. Ismeretlenül is a szívemhez nőtt az egész család. Szívből kívánok nagyon boldog életet nekik!

Az Athenaeum kiadónak pedig most is, mint mindig, nagyon szépen köszönöm a lehetőséget!

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: Csodalány - Recenzió -

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Mariah White életében másodszor kapja rajta férjét egy másik nővel, lányuk, a hétéves Faith pedig életének minden fájdalmas másodpercében vele van. A gyors válást követően Mariah depresszióval küzd, Faith azonban új barátra lel. Egy képzeletbeli barátra, aki lehet, hogy mégsem annyira képzeletbeli… 

Faith folyamatosan beszélget az „őrzőjével”, s hamarosan a Bibliából kezd idézni – a könyvből, amelyet sem ő, sem egyetlen rokona nem olvasott. Mariah pánikba esik, pszichiáterek hada vizsgálja a kislányt, de nem találnak nála semmit. 

Egy nap aztán Faith kezén stigmák jelennek meg, és csodás gyógyulások követik az útját. Mariah-nak szembe kell néznie a ténnyel, hogy Faith – a kislány, aki sosem kapott vallásos neveltetést – talán tényleg Istennel beszélget. 
Ahogy lenni szokott, Faith csodálatos gyógyító ereje nem marad titokban. A hívők és a médiacápák hordái ostromolják a házat, és ha ez nem lenne elég, a kislány apja, Colin gyermekelhelyezési pert indít volt felesége ellen. 
A Csodalány újra a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Hol a határ csoda és valóság között? Összeegyeztethető-e az orvosi hivatás és a vallás? Lehet-e, kell-e választani az anyaság és az élet között?”

Kinek ajánlanám a könyvet? Azoknak az embereknek, akik nem félnek kilépni a komfortzónájukból, és szeretnek elgondolkodni az élet nagy kérdésein.

Kiadó: Athenaeum

Megjelenés ideje: 2015. augusztus 27.

A fordításul szolgáló mű: Keeping Faith

Fordította: Peiker Éva

ISBN: 978-963-293-451-8

Borító: Lágy, egyszerű, mégis nagyon szép és figyelemfelkeltő.

Történetünk a Prológussal nyit, ami 1999. augusztus 10-én történt eseményekre mutat. Már rögtön az elején több információt is megtudhattunk. Például azt, hogy Mariah (a feleség) szigorú napirendekhez szeret alkalmazkodni, és kicsit elveszettnek érzi magát, és persze idegesnek, ha ez valami miatt felborul. Építész végzettségű, ennek tulajdonítja azt a tényt, hogy listák szerint szeret élni, meglepetések nélkül. Colin a férj, üzletkötési menedzser, és a fülszövegből is kiderül, hogy nem épp az a férfi, akiről példát kellene venni. Kislányuk Faith (= hit) része anyja napirendjének, gondosan betáblázzák az idejét, megvan a pontos időpontja a balettórának, úszásnak és minden más elfoglaltságnak.

Aztán ott volt még a fura nagymama, Millie, aki koporsómániájával igencsak kilógott az átlagemberek közül, bár nekem a lánya sokkal furább volt.

A tizedik oldalon felmerült egy apró kérdés bennem, amikor Mariah figyelmeztette az anyját a gyógyszerek bevételének fontosságára.

„– Nemrég voltál dr. Feldmannál az éves vizsgálaton, tudod, mit mondott: ha vallásosan szeded a vérnyomásgyógyszereidet, nincs okunk kételkedni benne, hogy mindannyiunkat túlélsz.”

Hogy lehet vallásosan szedni egy gyógyszert? Az írónő itt a hitre utalt? Hogy ha hiszünk abban, hogy a gyógyszer szedése javít az állapotunkon, akkor úgy is lesz?

Aztán elindulnak a balettstúdióba, ám a kislány jelzi, hogy otthon hagyta a ruháját. Hazamennek, és hirtelen otthon találják a „mintaférjet”, akit tetten érnek. A kislány elrohan, Mariah szépen felépített világa pedig újra összeomlik.

Vége a prológusnak, bennem pedig már kialakultak az első érzések. Nagyon utáltam Colint, mert fájdalmat okozott a családjának. Mariah-t nem igazán értettem meg, a kislányt viszont már az elején megszerettem. A szivárványérintős rész nagyon tetszett.

Aztán pár oldallal később már nem csak, hogy nem értettem Mariah-t, hanem már rá is elkezdtem haragudni. Teljesen elhagyta magát, és önsajnálatba temetkezett. Rendben, megcsalta a férje. Pocsék érzés, ha hűtlen az, akiért bármit megtennénk, de az ég áldja meg, azért elhagyni nem kellene magát, hiszen ott van a kislányuk, aki a legvétlenebb a dologban. Főleg, hogy évekkel azelőtt, amikor még csak állapotos volt, már egyszer hűtlen volt az a nyomorult. Miből gondolta, hogy megváltozik? Az meg, hogy olyan dolgok jártak a fejében a nőnek, amilyenek… nos, ott jó erősen megráztam volna, hogy térjen már észhez. Ebben az egész helyzetben, a legjobban talán a habókos, koporsógyűjtő nagymama viselkedett a legésszerűbben. Talán itt vált ő, az egyik kedvenc szereplőmmé. :)

A cirkuszos rész a történetben igazán szíven ütött. Ott éreztem először, hogy talán Mariah nem menthetetlen, bár nem igazán jól sültek el a dolgok.

A második fejezet is egy idézettel indít, ami Ian Fletcher-től származik, s nem mellesleg ő az egyik karaktere ennek a történetnek is. Határozottan tetszettek a szövegei. Például az alábbi, a vezető producer és Ian között zajlott:

„– Tudod, James, az egyetlen dolog, ami miatt mégis el tudom képzelni, hogy létezik valamiféle magasabb hatalom, mert te mindig képes vagy a lehető legrosszabb pillanatban felbukkanni.

– E z nem isteni gondviselés, Ian, hanem Murphy törvénye.”

Ian Fletcher karaktere nagyképű, makacs, pofátlan és ördögien jóképű. Tény, hogy nagyon jó szövegkörnyezetet teremtett neki az írónő, és miután belépett a képbe, egyre jobban vártam, hogy mi fog kisülni az egészből. Nagymama és Faith után újabb kedvenc karakterre leltem, és úgy éreztem, már megvan az alapja annak, hogy pozitív élménnyel zárjam a könyvet.

Nagyon tetszettek azok a felvetések, amik megjelentek a könyvben. Érdekesek, és elgondolkodtatóak. Ha valaki igazán nyitott a világ felé, nem háborodik fel az ilyesmin, hanem legalább elgondolkodik rajtuk.

Az viszont nagyon nem tetszett, ahogy egyes karakterek viselkedtek. Ez sajnos a való életben is így van, ha valamiről úgy gondolják, hogy az érdeküket szolgálhatja, nem nézik, hogy kin vagy min gázolnak át, igyekeznek véghezvinni, amit elhatároztak.

Ahogy haladtam a történettel, szinte minden pillanatban ugrásra készen vártam, mi fog történni. Volt sok olyan, amit sejtettem ugyan, de mégse számítottam rá olyan kivitelezésben, ahogy az az olvasók elé tárult. Eleinte csak tetszett a történet kivitelezése, ám a kilencedik fejezetnél kezdtem igazán szeretni. Szívemhez nőtt a történet minden kérdésével, válaszával, találgatásával, szereplőivel és eseményével együtt.

A tizedik fejezet például egy William Shakespeare idézettel nyit, ami nekem nagyon tetszett.

„Midőn a szeretet

Kórrá lesz s fogyni kezd, erőltetett

Módot veszen fel. A nyílt, egyszerű

Hűség nem ismer áltatást.”

William Shakespeare: Julius Caesar (Fordította: Vörösmarty Mihály)

A bírósági tárgyaláson sok mindent megbolygattak, ami mélyen gyökerezett. Elhangzottak olyan vádak, amik ha igazak lettek volna, igazán szörnyű következményeket vonzottak volna be. Colin ügyvédjét rettentően utáltam, egy manipulatív féregnek mondanám, bár azt hiszem, határozottan nem vagyok pártatlan. Már az első pillanattól Millie nagyi és Faith volt a kedvencem, Metz úr pedig ártani akart nekik, még ha közvetetten, akkor is. Minden szereplő kiforrott, összeszedett volt, és az írónő igyekezett annyira élethűen ábrázolni mindenkit, hogy akár azt is hihetné az olvasó, hogy vele történt, csak épp átnevezte a szereplőket. Erről nincs szó, hisz’ az írónő a köszönetnyilvánításban utalt a fiktív szereplőkre, és megköszönte a segítőinek, hogy segítettek hitelessé, élettel telivé változtatni a könyvet.

Annyi kérdést felvet a könyv, és számtalanra talán választ sem kap az olvasó. Az is lehet, hogy mindenki más kérdésre kap választ. Emberek fordultak ki önmagukból vagy épp felfedték igaz valójukat? Csoda történt vagy humbug az egész? Létezik egy felsőbb hatalom, vagy csak tudatosan erre neveltek minket? Hány táborra oszthatja az embereket az, amiben hisznek? Feltétlenül rossz az, amit nem tudunk megmagyarázni?

A könyv vallási témájú, erősen taglalja a hit kérdést. Ezen felül azonban szó esik hűségről, kitartásról, aggódásról, szeretetről, kalandokról, útkeresésről és még megannyi másról. 

Az írónő nagyszerű köntösbe foglalta a világ azon kérdéseit, amik már sokszor, rengeteg emberben felmerültek. A történet elgondolkodtat, hat az érzelmekre, kétségeket ébreszt, vagy épp altat el.

Azt hiszem, én született szkeptikus vagyok, bár többnyire úgy vagyok vele, hogy nem azt kell bizonyítani, hogy létezik valami, hanem azt, hogy nem. A pohár nekem nem félig üres, hanem félig teli, és még sorolhatnám. Mondhatnánk, hogy minden csak hozzáállás kérdése, s talán erre próbált az írónő is utalni. Sokszor a karakterek hozzáállásán múlt, hogy merre haladt a cselekmény szála.

Hiszem, hogy van választása az embernek, és ez a könyv igazán jó választás volt a részemről. :)

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak! Nagyon megszerettem a történetet, és határozottan figyelemmel fogom kísérni az írónő munkásságát!

Pontozás: 10/10