Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.
Fülszöveg:
„Natalie Kaleta, a galériában dolgozó asszisztens mindent bevet a művészek érdekében. Akár az életét is kockára téve dacol a felhőszakadással, hogy megnézze, nem történt-e valami baja a hegyek közt élő Ronan Mitchellnek, aki öt napja nem adott életjelet magáról. Ám egy sárlavina miatt a férfi házában reked, ahol megtapasztalja a fásult, emberkerülő művész derűsebb oldalát is.
Miután kipattan egy szörnyű családi titok, Ronan otthagyja szülővárosát, ám a napfényes Happily Incben sem talál enyhülést. Megismerkedik a gyönyörű, örökké vidám Natalie-vel, de nem akar elköteleződni mellette, mert attól fél, hogy megfertőzné búskomorságával és apátiájával.
Pedig Natalie saját tapasztalatból tudja, hogy a sorscsapások megedzik az embert. Az élet nem tündérmese, de az álmok néha valóra válnak. Akkor leghőbb vágya miért ne teljesülhetne? És miért ne ma éjjel?”
Kiadás éve: 2022
Fordította: Szabó Júlia
Oldalszám: 367
ISBN: 978-963-540-434-6
A történet helyszíne egy kisváros,
Happily Inc. Minden alkalommal, amikor olvasni kezdem az írónő sorozatának következő kötetét, szinte ismerősként „térek vissza” ebbe a kisvárosba. Vannak visszautalások a korábbi kötetek történeteire, de önálló regényként is megállja a helyét. A Mitchell testvérek közül most Ronan történetét olvashatjuk. Az előző részekben nem igazán ismerhettük meg Ronant, hisz eltávolodott a családjától. Egy vihar és kényszerű összezártság Natalie-vel kimozdítja az eseményeket a holtpontról. A két művészlélek segít feldolgozni egymás traumáit. A nő megpróbál segíteni a Mitchel fiúknak, hogy helyrehozzák a kapcsolatukat. A történet egyik fontos mondandója, hogy a problémák nem oldódnak meg maguktól. A könyv egyik legnagyobb erőssége a karakterek mélysége és fejlődése, valamint a testvéri és baráti kapcsolatok ereje.
Natalie Kaleta részmunkaidőben a helyi Willow Galériában dolgozik. Többnyire nem tesz féket a nyelvére, kimondja, amit gondol. Kedves és vidám nő, aki értékeli az élet apró örömeit. Általában Ronan is jobban érezte magát a társaságában. Mivel Ronan Mitchell öt napja nem adott hírt magáról (az üzenetekre sem válaszolt), ezért Natalie felment a hegyre hozzá. Egy vihar megnehezítette a dolgát. Földcsuszamlásokat okozott, és napokra járhatatlanná tette az utakat. Ronan fantasztikus tehetséggel megáldott, megnyerő külsejű, nem különösebben barátságos fickó. A fivérei arra tippeltek, hogy az öccsük elbújt a világ elől, alkotni. A nőnek feltűnt, hogy Ronan az utóbbi időkben semmit sem alkotott, alkotói válságba került.
Bár a nő ott ragadt, és elveszítette az autóját, mégis remekül érezte magát. Tetszett, hogy mindennek próbálta a jó oldalát nézni. Az anyja hét évvel ezelőtti elvesztése óta igyekezett a barátaiból létrehozni egy „pótcsaládot”. Az embernek társaságra van szüksége. A kötődés alapvető emberi szükséglet. Natalie és Ronan már az elején vonzódtak egymáshoz. A szívük mélyén mindketten vágytak arra, hogy kapcsolatban éljenek valakivel, aki fontos, és megtartsák. Szerencsére Ronan nem veszítette el teljesen a régi önmagát. Kezdte élvezni a társalgást. Szórakoztató, csipkelődő párbeszédeket folytattak.
Nataliet két évvel korábban az esküvője előtt elhagyta a vőlegénye. Úgy hitte, hogy nincs szerencséje a szerelemben.
Natalie és Ronan bagoly típusok. Éjjel kezdtek igazán „élni”, leginkább akkor tört rájuk az ihlet. Szerintem nagyon aranyos, ahogy évődve kötekedtek egymással. Bár Ronan többnyire üveggel dolgozott, volt egy másik műterme is mindenféle alapanyagokkal, amit most örömmel engedett át a nőnek. Arra bátorította őt, hogy engedje szabadon a benne élő művészt. Minél több időt töltöttek együtt, annál jobban érvényesült a humorérzékük, és egyre erősebb lett a kémia köztük. Ki hitte volna, hogy a legvisszavonultabb, legmorcosabb Mitchell fiú története lesz a legcukormázasabb?
Natalie biztos volt benne, hogy csak egy átlagos lány, aki nem is igazi művész, mint Ronan. Mindkettőnek jót tett, hogy megnyíltak, kiöntötték a szívüket egymásnak. Ronan még mindig nem tudta feldolgozni a múltban történteket. Hiányzott neki Mathias. Úgy gondolta, hogy a szoros testvéri köteléknek véget vetett az igazság, amit az apjuk kíméletlenül az arcukba vágott. Pedig Mathias sokáig próbálkozott megmenteni a kapcsolatukat, és meggyőzni őt, hogy a testvéri kötelékükön ez nem változtat. (Ez már az előző kötetekből is kiderült.) Nem állt helyre a kötelék, és ettől mindketten szenvedtek. Pedig nagyon vágytak arra, hogy javuljon a helyzet.
Natalie inspirálta Ronant. A férfi újra alkotni kezdett. Tetszett a nő derűs természete, a temperamentumossága, és az, hogy mindig új dolgokat talált ki. Szerintem nagyon illik Ronan-hez.
Három napot és három éjszakát töltöttek egy fedél alatt, Ronan házában. Amikor megtisztították az utakat, és Natalie hazament, egyikük sem örült ennek. Véleményem szerint kedves, lovagias volt, hogy Ronan addig nem akart „rámozdulni” a nőre, amíg a vendége volt. Bezzeg utána… Nagyon imponáló volt, hogy nyíltan, egyenesen beszélt vele. Mindketten úgy érezték, hogy még egyikük sem áll készen egy komoly kapcsolatra, és megállapodtak, hogy a kapcsolatuk könnyed lesz, komolyabb kötelezettségek nélkül. Egy olyan viszony, amibe a hazugság és a megcsalás nem fér bele. Élvezték az együttlétüket. Natalie úgy gondolta, hogy nincs közös jövője Ronannel, mert nem meri rábízni a szívét. A férfi hátat fordított a testvéreinek, a családjának, és a nő attól félt, hogy vele is ezt teszi majd.
Egy „hídprojekt” lehetőséget adott arra, hogy a testvérek sok időt töltsenek egymás társaságában, és jól érezzék magukat együtt. Natalie foglalta le nekik a művészeti célra szánt területet, és vette rá őket az együttműködésre. Ronan is úgy vélte, hogy talán a közös munka a megfelelő lépés a helyes irányba, hogy minden olyan legyen köztük, mint egykor. A fivéreivel találkozgatás és közös munka, valamint a Natalie és közte kialakult viszony biztonságérzetet és fényt hozott az életébe.
Bevallom, egy kicsit furcsának találtam azt, hogy amikor kiderült, hogy Ronan és Mathias nem ikrek, ráadásul „csak” féltestvérek, akkor Ronan kezdett kételkedni magában, és már nem tudta, kicsoda. Azt viszont megértem, hogy a narcisztikus személyiségű apjuk mellett a fiúk sok lelki sebet szereztek. Lassan Ronan is belátta, hogy valamennyiüknek meg kellett küzdenie azzal, amit az apjuk előidézett. Rajta kívül leginkább Mathiasnak. Őszintén szólva engem is komolyan elgondolkodtatott, hogy hogyan is hathatott ez pszichológiailag a fiúkra. És persze Natalie múltjának pszichológiai hatásain is el lehet töprengeni. Mindannyiuknak volt mit feldolgozni. Ez a vergődés energiaigényes, fárasztó állapot. És a helyrehozása sok belső munkát igényel. Ezt a nehéz témát nagyon jól ellensúlyozták a humoros, erotikus, romantikus részek.
Szerintem a születésnapi parti a molinóval (főleg a kiírt szöveggel) nagyon kedves és megható ötlet volt. Felkavaró volt az érzelmek hullámzása.
Ronan fejlődése nyilvánvaló volt. Sokat javult a helyzet. A sebei kezdtek begyógyulni, és ezt ő maga is érezte. De még nem teljesen gyógyultak be. Egy családi összejövetelen, amin a fivérei és a feleségeik, meg Natalie volt jelen kezdetben jól érezte magát. Amikor kiderült, hogy a testvéreinek hamarosan gyerekük lesz, ráadásul mindnek egyszerre, akkor elkezdte kényelmetlenül érezni magát. Azon rágódott, hogy ő az egyetlen Mitchell fivér, akinek nincs felesége és gyereke. Szerette volna, ha Natalie és közte tartós kötelék lenne, de még nem bízott magában. Nem hitte, hogy jó férj és apa lenne.
Az iskolai művészeti oktatás nagyon elragadó ötlet volt. Pláne így, hogy többen is csatlakoztak a kezdeményezéshez. Ronan hálás volt minden pillanatért, amit a bátyjaival tölthetett. Az együtt töltött időnek köszönhetően egyre jobban ment az alkotás is. Tele volt tervekkel.
Natalie egyik alkotása, mely szó szerint a hamvaiból született újjá, nagyon érzékletes, szimbolikus volt. A képet baleset érte, de megmaradt, és sok munkával jobb lett, mint új korában.
Az egyik nap még minden rendben volt a fiúk közt, aztán összekaptak és oda a békesség. Ezúttal egy kicsit könnyebben sikerült Natalie-nek észhez térítenie Ronant, visszarántania az „életbe”. Jó hatással volt rá a nő.
„A művészet lényege a szenvedély és az alkotás maga, a művész érzéseinek a kifejezésre juttatása.”
Elég gyakran szóba kerül a könyvben a félelem is. Bizonyos szempontból érthető a szereplők félelme. Ugyanakkor elgondolkodtatja az olvasót. Ha valaminek meg kell történnie, azt úgy sem tudjuk kikerülni. Mindannyian csak reménykedhetünk, hogy képesek leszünk jól dönteni, jól reagálni. Arra világít rá, hogy bíznunk kell magunkban. Bíznunk kell abban, hogy képesek leszünk megfelelően kezelni a helyzetet. El kell fogadni, hogy időnként félünk, és ennek ellenére cselekedni. Hiszen ez van, bizonyos társas helyzetekben félünk. Azt tehetjük, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni a helyzetből.
Natalie még magának is nehezen ismerte be, hogy beleszeretett Ronanbe. Idő kellett hozzá, hogy teljesen elfogadja a Ronan iránti érzéseit. Utána viszont rendkívül bátran viselkedett. A félelmei ellenére őszintén beszélt Ronannel. Lecsupaszította a lelkét, vállalta, hogy kiszolgáltatottá válik. Amikor bevallotta az érzéseit, a férfi elmenekült. Natalie tudta, hogy Ronannek mindent egyedül kell feldolgoznia. Amikor pedig Ronan készen állt rá, hogy segítséget kérjen tőle, akkor a nő önzetlenül segített. Számomra ekkor vált igazán nyilvánvalóvá, hogy milyen erős személyisége van Natalie-nek. Hitt abban, hogy felül tud emelkedni a fájdalmán, és jóra tudja fordítani a dolgokat. Mert kapcsolódni Ronanhez. Bátor volt, és ezt a férfi is észrevette.
Ronan félt attól, hogy tönkretenné Natalie-t. Attól rettegett, hogy előtör belőle az „apja része”, az apja minden önzése és erőszakossága. Nem értette, hogy mit szeret rajta Natalie.
Vicces volt, hogy Natalie többször megjegyezte, hogy Ronan milyen csökönyös. Pedig mindketten nagyon akaratosak. Kétségbeesetten vágytak egymásra. Szívszorító volt arról olvasni, hogy mennyit kellett küszködniük, küzdeniük azért, hogy együtt lehessenek.
A cselekmény alapvetően kiszámítható volt, a lezárás mégis tartogatott meglepetéseket, amik közelebb vittek a megoldáshoz.
Jó volt arról olvasni, hogy a korábbi kötetek szereplőinek hogyan alakult a sorsa, és hogyan kapcsolódnak a mostani eseményekhez.
A főszereplők kapcsolata nem volt könnyű és tökéletes, éppen ezért tűnt valóságosnak. A művészlelkek, a mély barátságok, az összetartás, és maga a történet elemi erővel hatott rám. Gondolatébresztő és magával ragadó volt.
