Rachel Van Dyken: Egyetlen méreg (Egyetlen 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Wes és Kiersten legjobb barátja, Gabe igazi balhés srác: egyik lányt fogyasztja a másik után, sötét haja és tetovált karja sem riaszt el senkit. Sőt. 
Saylor igazi mintadiák: nagyszerű eredményei vannak, ösztöndíjat kap, kiválóan zongorázik, de valami mégis hiányzik az életéből – és a játékából. 
A szenvedély. 

Ők ketten egy zaklatott délutánon egy gyakorlóterembe futnak össze – szó szerint –, és bár elsőre taszítják egymást, hamar kiderül, hogy valami furcsa módon egy húron pendülnek. 

Aztán egy napon Saylor önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézetben. Az ápoltak közül kiragyog Hercegnő, a nyaktól lefelé bénult lány. 
De mit keres ott Gabe minden nap? Mire Saylor választ talál a kérdésre, menthetetlenül belegabalyodik Gabe életébe. Vajon együtt sikerül megküzdeniük a múlt döntéseinek következményeivel?”

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015-ben.

Fordította: Szilágyiné Márton Andrea

Fordításul szolgáló mű: Rachel Van Dyken: Toxic

Oldalszám: 328

ISBN: 978-963-293-448-8

Borítóterv: Földi Andrea

Ez a borító a történethez képest nekem kissé túl vidám. A külföldi egy orrhosszal győzött. Talán a sok fekete miatt, ami visszatükrözte a könyv hangulatát (legalábbis részben).

Kicsit félve folytattam a sorozatot, mert az előző kötetben annyira megszerettem a szereplőket, hogy attól tartottam, már csak csalódhatok.

Gabe Hyde volt az a srác a történetben, aki igazi rosszfiúnak mutatta magát, tele volt tetoválásokkal, falta a nőket, mégis ő volt az is, aki elsőként védte, támogatta, biztatta és vigasztalta Kiersten-t. Persze az unokatesóját, Lisát mindig piszkálta, ami kölcsönös is volt, de sosem volt sértődés, és igazából szeretik egymást. Az akkori mellékszerepből viszont most főszerepbe lépett, és tartottam tőle, hogy elveszíti a történet során azt a rosszfiús bájt, ami miatt imádtam.

Lássuk, igazam volt-e?

Gabe-et már az előző részben is körüllengte valami titokzatosság, érezhető volt a feszültség, főleg amikor Wes a kórházba került, és ott beszélgettek. Aztán már az elején elkezdett lehullani a fátyol a titokról, és felfedezhettük a sebezhető, önmarcangoló Gabe-et.

Az alábbi idézet a 9. fejezetnél olvasható, és Gabe gondolata:

„A zene az életem – talán ezért is hagytam el olyan hosszú időre. Nem éreztem azt, hogy megérdemlem az életet – többé már nem.”

Majd jött a 17. fejezetnél Wes Michels mondása: „Mindenki maszkot visel. A maszkok sokféle méretűek és formájúak. Az egyetlen gond a felpróbálásával az, hogy illik rád. Milyen könnyen esünk bele abba a csapdába, hogy nem is kell annak lennünk, akik vagyunk! Milyen könnyen győzzük meg magunkat, hogy el kell fednünk azt, amilyennek születtünk! Ez tragédia – tragédia, hogy a félelem elválaszt minket a sorsunktól. Ez pokoli – amikor annak az embernek a helyébe, akivel megalkottak, valami olcsó szemfényvesztő lép.”

Rengeteg minden történt, és igazán bepillantást kaphattunk Gabe világába, életébe. Nem mondom, hogy nem értek apróbb meglepetések. Régmúlt történései kerültek napvilágra, kiderült, hogy bizonyos emberek nem teljesen azok, akiknek mondták magukat, és még sorolhatnám.

A történetben megismerhettük Saylor-t, akinek fő szaka az egyetemen a zene volt. Zongorázott, de hiányzott a játékából a szenvedély. Ehhez viszont hosszú, tanulságos út, rengeteg szenvedély és szenvedés árán juthatott csak hozzá.

Jó volt újra olvasni az előző kötet szereplőiről, mert igencsak közel kerültek hozzám az olvasás során. Wes abszolút kedvenc volt, aki most is, mint mindig bölcs meglátásaival terelgette az eltévelyedett báránykákat. Ugyanakkor Lisa is nőtt egy hatalmasat a szememben, Gabe pedig... nos, az előző kötethez képest sem csalódtam. A zongorás részeket egyenesen imádtam. 

Bár az előző kötetet is belengte az a bizonyos mélabú és félelem, amit a rákos megbetegedés váltott ki, mégis rengeteg pozitív, humoros vagy megható jelenet volt, ami miatt az ember fent maradt a felszínen. Ebben a kötetben azonban határozottan mélymerülést végez az olvasó. Sokkal nyomasztóbb, szomorúbb, megrázóbb. 

Hiszen miről is szól ez a könyv? Rossz döntésekről, félelemről, menekülésről, bűntudatról, titkokról, betegségről, gondoskodásról, gyászról, önmarcangolásról, barátságról, családról, új szerelemről, kötődésekről.

Sok témát körülölel, és van mondanivalója. Azt hiszem talán ezért szerettem igazán. A pozitív mondanivalótól, ami igazán elgondolkodtatja az olvasót. Kíváncsian várom a folytatást. Ha nem csal a megérzésem, akkor a következő kötet Lisáról fog szólni. S ha így van, abban biztosak lehetünk, hogy hatalmasat fog csattanni, főleg ha Lisa karakterére gondolunk. 

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10

Előző részről a véleményem itt:

http://ariadneolvasmanyai.blogspot.com/2015/09/rachel-van-dyken-egyetlen-egyetlen-1.html

A. O. Esther: Frigg rokkája 1.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Valaki vár valahol, akivel összetartozol. Aki a halálnál is erősebben szeret, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld…

A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…

Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.

A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…

Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…

Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2015-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-615-80189-0-6

Oldalszám: 450

Mint ahogy azt már Eszter könyveinél megszokhattuk, csodás borítóval, nagyszerű kidolgozással találkozhatunk, ha kézbe vesszük egy-egy kötetét. A Frigg rokkájával sem voltam másként. Amikor először fogtam kézbe, megtapogattam, megszaglásztam (ahogy a könyveket általában), csodáltam a szépségét, s csak ezek után figyeltem meg jobban a szerkezetét. Talán a legjobban a „Szolidan szép” kifejezés jellemezheti. A belső borítón található Orion csillagkép igazán magával ragadó, kissé misztikus.

Érdekesség: Nem tudom, hányan tudjátok, de az Orion csillagképhez rengeteg, ma is hallható mitológiai történet kötődik. A mai nevét a görögöktől kapta, és az egyik leghíresebb mitológiai történet hozzájuk köthető. Az egyik ilyen történetben Orion, Poszeidón fia (aki óriás termetű vadász volt) Atlasz hét leányát (Celaeno, Electra, Taygeta, Maia, Asterope, Merope, Alcyone) addig üldözte a szerelmével, amíg azok csillagokká nem változtak, s így ők lettek a Plejádok hét csillaga. A Plejádok az Orion csillagkép északi felére esnek, és az a közös jellemzőjük, hogy ezen a területen a csillagok egy irányba tartanak. Szabad szemmel is igen jól láthatóak a tagjai, mivel óriáscsillagok. Ilyen óriáscsillag például a béta csillag, a Rigel. :) Ez a csillag az Orion csillagkép legfényesebb csillaga, s nem mellesleg azt mondják, hogy az egész égbolton látható csillagok között is a hetedig legfényesebb.  (forrás: wikipedia)

A történet előtt az alábbi Ibsen verset olvashatjuk:

  

Az első fejezet a 21. században, 2024-ben indul, Stjerne városában. Főhősnőnk, Sonja Sommerland itt került először a látómezőbe. Hosszú fekete haja vizesen verdeste a vállát, ezüstszürke szeméből pedig szomorúság tükröződött. Ha nem láttam volna őt a borítón, akkor is megjelent volna előttem róla a kép, s egy picit belesajdult a szívem. Ismerős érzés kerített hatalmába, amikor arról olvastam, hogyan bóklászott a kórház falai között keresve azt a személyt, aki oly nagyon fontos szerepet töltött be az életében.

A tizenkilencedik oldalon már potyogó könnyekkel olvastam tovább. Éreztem Sonja fájdalmát, kétségbeesését, s már-már önostorozását is, valamint azt, ahogy mindenki másra is haragudott. Aztán megjelent Alex, a hét évvel idősebb testvér, aki szintén főszereplője a történetünknek. Már az első oldalak után szívemhez nőtt a karaktere. Tipikus gondoskodó, határozott, erős, macho jellemmel megáldott férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy az lesz amit ő akar, s ezen túlságosan nem is volt kedve változtatni. Ő nem kérdezett, nem megbeszélt, pusztán kijelentett dolgokat, és az úgy is volt. Nagyon hasonlított külsőleg a húgára. Ugyanolyan színű haj és szem, ám Alex jóval magasabb volt, így rendszerint ha egymás mellett álltak, húga fölé tornyosult. Alex igazán sármos férfi volt. Egyenes orr, világosszürke (ezüstös) szem, lehetetlenül sűrű szempilla. Fekete, felnyírt haja elől a szemébe hullott, ezért hátrasimítva viselte, olykor be is copfozta. Sötét borostája és markáns szemöldöke markánssá tette az arcát.  

Claire, Alex barátnője nem igazán volt szimpatikus, és azt hiszem most enyhén fogalmaztam. Utálatosan viselkedett, rémes stílusa volt alapjáraton, ráadásul tényleg nagyon nem kedveltem. Reméltem, hogy gyorsan eltűnik a képből. S lám-lám, a megérzéseim nem csaltak. Tényleg nem érdemelt túl sok figyelmet.

Furch Durango gitár

A második fejezet a Szent Iván napi jelmezbállal indult. Azt hiszem, a jelmezekért hatalmas taps illeti az illetékest, nagyon jót nevettem. Magam előtt láttam Sonját Arwenként, és simán el tudtam képzelni Alexet is Neo-ként. :D Jó kis páros. Hatalmas koncertet tartottak, ami több mint két órán át tartott, s ezalatt Sonja úgy érezte, nem fáj annyira a lelke. Ám a koncert után ismét úgy érezte, kell egy kis egyedüllét, így elindult a tópartra kedvenc gitárjával (születésnapjára kapta a Furch Durango-t), hogy egymagában lehessen, s zenélhessen. A dal, amit ott énekelt igazán a szívemig hatolt. Ez volt az, s az Egyedül címet viseli:

 Aztán belépett a képbe Einarr Sigurdsson, és felgyorsultak az események. Imádtam, ahogy jellemezte őt Eszter.

„Sonja kíváncsian nézett a férfi nemes vonású arcára. Bár korábban sosem találkoztak, hirtelen az az érzése támadt, mintha ismerné őt. Mintha ismerné a kék szempár minden árnyalatát, az örömét s a bánatát. Mintha hallotta volna már ezt a hangot, és látta volna már ezt a szigorú pillantást… a férfi egyenes orrát, szép ívű száját, magas homlokát, széles vállát, sudár alakját…”

„ … A szőke férfi haja arasznyi hosszú lehetett, és hátra volt simítva. A feje két oldalán szinte kopaszra borotválta, világos szakállát rövidre vágta. Bőrnadrágot, csizmát, inget, mellényt viselt, a derekán széles övet, s a beletűzött balta is egész élethűen festett. A kézfejét és alkarját színes tetoválások borították, és úgy tűnt, a minták a ruhája alá kúsznak.”

A második és harmadik fejezet gyorsan elolvasásra került, s immáron már nem a 21. hanem a 10. században találtuk magunkat főhősnőnkkel Sonjával, aki nem tudja, hogy került oda, sem azt, hogyan juthat egyáltalán haza, a bátyjához, aki minden bizonnyal majd beleőrül abba, hogy mi lehet vele. Érdekesek voltak a leírások, az emberek és helyek jellemzései, minden. Eszter elég érdekesen építette fel a két század közötti kapcsolatot, így mindenképpen érdemes odafigyelni, és nem csak úgy, hipp-hopp átszökellni ezeken a részeken, mert a végén még lemaradhattok valami lényegesről.  Például arról, hogy mi történt Alex-el és a banda többi tagjával (egy kivétellel), amikor elindultak hazafelé a búcsúztatásról.

Imádtam az alábbi megjegyzést, úgyhogy nézzétek el nekem, de egy sort  idézek:

„ – A halottak nem tudnak hányni… - hümmögött Alex.”

Alex, Leif és James eljutott Magnusson jarl udvarába, ahol dalnokokként elég jól gondjukat viseltél, és megbeszélték a jarllal, hogy hajót kapnak, amin eljuthatnak Einarr-ékhoz. Már alig várták, hogy Sonját újra a karjukba tarthassák.

Alex és Sonja rémálmai aggasztottak. Reméltem, hogy nem fognak bekövetkezni, és néma imát mondtam értük gondolatban.

Amikor Einarr házánál megkérdezte a férfi Sonját, hogy miért van ott a nyúl, nagyon nevettem. Szívemből megkedveltem a lányt, és reméltem, hogy számára Happy end lesz, míg a férfi anyja remélhetőleg nem végzi valami túl jól. Rühelltem azt az áskálódó, szemét banyát.

Idézek egy részt, mert tényleg nagyon jót nevettem:

„ – Kicsikém, mondd, mi az ott, a fal melletti asztalon?

- Hát…, az egy döglött nyúl.

Einarr elmosolyodott.

- És mit keres ott?

- Carter odatette, én pedig nem mertem hozzányúlni.

- Miért nem?

- Mert úgy néz k, mint egy halott macska.

- Nem ettél még nyulat?

- Nem. És nem is fogok.

- De miért?

- Mert szép és kedves állat. Sosem tudnám bántani.

- És odakint a kecskéket meg a tyúkokat?

- Hát, ha adnak tejet meg tojást, annak örülni fogok, de hogy őket nem esszük meg, abban biztos lehetsz. Nem eheted meg azt, aki bízik benned.

- Te most viccelsz?

- Nem.”

Itt egy pillanatra felvisítottam, hogy szépen fogunk kinézni, ha Sonja mellett Einarr vegetáriánus lesz. :D Egy vega viking azért vicces.

Aztán sorozatban történtek olyan dolgok, amin kiakadtam, de úgy igazán. Például Brenna (Einarr anyja) ármánykodásai, Sonja álmai amik egyre tisztábban felfedték, hogy mi köze van neki igazán Einarrhoz, illetve a történet hangulata, ami a vége felé áthatja az ember. Ám a hajó, ami akkor érkezett, amikor Einarr, Asa és Sonja beszélgetett, tudtam, hogy nem lehet másik hajó, mint az, amelyik Alexéket vitte Syn városába. Erre mi történt? Vége a kötetnek. Áááááááááááááá. Most várhatok, amíg megjelenik a többi kötet, hogy tudjam, mi lesz kis kedvenceimmel. Igazságtalan ám. :)

A kötet végig bővelkedett kalandokban, poénos és könnyáztatta jelenetekben, szívmelengető és hátborzongató részekben. Nagyon megszerettem a szereplőket, Alex volt a fő kedvencem, de Einarr sem maradt le túlságosan. Eszter megint nagyszerű karaktereket alkotott, s egyáltalán nem bántam, hogy időutaztam is, mert megismerhettem a vikingek életét (vagy tovább ismerkedhettem velük?).

Az a rész viszont, amikor Einarr közölte Sonjával, hogy ha visszatérne a saját világába mi történne, sokkolt. Enyhén kirázott a hideg a gondolatra, hogy ha Sonja helyében lennék, örökre 924-ben rekedtem volna. Főleg Brenna miatt.

Szeretnék még sokkal többet olvasni Einarról, Sonjáról, Alexről és társairól, mert tudom, hogy rengeteg érdekes dolgot fogunk még róluk megtudni Eszternek köszönhetően.

A történet kicsit más, mint az eddigi A. O. Esther könyvek. Az Összetört Glóriák sorozatban angyalok és emberek harcoltak, angyalokkal és különböző pokoli jövevényekkel. A Gombnyomásra trilógia egy nem hétköznapi kivitelezésű disztópia, ami happy enddel zárult. A Frigg rokkája viszont először a jövőben játszódott, majd visszacsöppentek a régmúltba, ahol minden új nekik, és meg kell birkózniuk a rájuk váró nehézségekkel, a történet végkifejletéről pedig az ég adta világon semmit sem tudunk még. Viszont vannak hasonlóságok. Olyan karaktereket kreált az írónő, akik kedvelhetőek, legyenek angyalok, démonok, mutánsvadászok, tudósok, vikingek vagy zenészek. Szerethetőek, kellő mennyiségű jó tulajdonsággal, ám kaptak azokból a tulajdonságokból is szép számmal, ami igazán emberivé teszi őket (féltékenység, erőszakra való hajlam, stb.). Én rühellem az állandóan tökéletes szereplőket, s pont ezért szeretem annyira azokat, akikről Eszter írt. Nem tökéletesek, mégis szerethetőek, érthetőek, s könnyen beleélhetjük magunkat a helyzetükbe. A történetek fordulatosak, izgalmasak, s nem utolsó sorban a fantasy mellett erős romantika szálunk is van, ami könnyedebbé teszi a történetet.

Nagyon örülök, hogy egy árva rossz szót sem tudok erről a könyvről sem írni, mert magával ragadott, még ha voltak olyan pillanatok is olvasás közben, amik sírásra késztettek. Sokszor meghatódtam, összerázkódtam, vagy hangosan nevettem a jeleneteken. Élveztem az olvasás minden percét, s Ti, kedves olvasók tudjátok, hogy ennél több nem is kell.

Egyetlen elütést fedeztem csak fel, az ötödik fejezetnél az évszám nem 2014, hanem 2024. :) Viszont aki olvassa a könyvet, az alapjáraton tudhatja, hogy csak két évszám között kalandozunk. 2024 és 924 a két fontos évszám, ami rögzül az emberben, mire leteszi a kötetet. 

Pontozás: 10/10

Köszönöm a könyvet Eszternek, és azt, hogy elsők között lehettem, aki elolvasta. Nagyon várom a folytatást! 

Tartalomjegyzék

A bejegyzésemet pedig nem más zárja, mint Eszter köszönete, ami a könyv hátuljában található. 

A. O. Esther: Gombnyomásra 3.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Miután a vadászok megtisztították a mutánsoktól a körzetet, a Hobbs-birtok lakói többnapos ünneplésbe kezdenek. Dylan és Stella szerelme is végre kibontakozhatna, ám az ördög nem alszik…

Kommandósok csapnak le közéjük, és elrabolják Stellát, hogy visszavigyék annak, aki „jogos” igényt tart rá… Miközben a csapat a megmentésére siet, a missziójukról sem feledkezhetnek meg, ami Manipura megváltása a zsarnokoktól. Arra viszont senki nem számít, hogy a mutánsok a csillogó városra is rárontanak. Iszonyú vérontás kezdődik, a katonaság tehetetlen…

A Hobbs-birtokot eközben pusztító erejű terrorista-támadás éri. Liam és Mia fogságba esnek, és ketrecharcosként kénytelenek küzdeni az életükért. A lány egy régi ismerősével is szembekerül, aki most a halálát kívánja. Fullánk, az egykori ellenálló megvásárolja és magával viszi a halálán lévő Miát, mert azt reméli, vele zsarolhatja majd gyűlölt ellenségét, Talbotot.

Russel és Kristen nem kevés kaland árán a felhőkarcolók felett átívelő, égi zarándokútra érkeznek, hogy megkeressék a viking rúnakövet, amely az egyetlen esély az odalent tomboló mutánsok ellen.

Vajon képesek-e megfékezni hőseink a vérengzést és a terroristák támadásait? Képesek-e leverni a gyűlöletes manipurai önkényuralmat? És ha igen, képesek lesznek-e még valaha emberségre, szerelemre ennyi lélekölő harc és iszonyat után?”

 

Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2015-ben. 

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-615-80189-1-3

Oldalszám: 604 (+3)

Ismét a kedvenc Goethe idézetemmel indít a könyv, ezt követi maga a történet, majd a tartalom. Utána egy kedves Apacs áldás angol nyelven (magyarul majd az 589. oldalon láthatjátok), és Eszter kedves sorai az olvasókhoz. 

Csodálatosak a könyvben és borítón is megtalálható motívumok. 

Az előző kötet vége azzal zárult, hogy Liam megmondta Miának, otthagyták Amandát az erdőben. Ez a kötet pedig ugyanitt veszi fel a fonalat, ahogy azt már az előzőeknél is megszokhattuk. 

Örültem, hogy Mia nem kezdett hisztizni Amanda miatt. A csaj tényleg idegesítő liba volt az előző kötet elején, én is otthagytam volna az erdőben. Ráadásul előtte megmentették Liamék a mutánsoktól, szóval nem mondhatja, hogy teljesen védtelenül hagyták. 

Ahogy Dylan és Stella az ebédlőben egymásba feledkezett, aranyos volt. Mia szemén keresztül láttam őket, és mosolyogtam a meghitt érintéseken, a halkan elsuttogott édesen becéző szavakon. 

Stella és Mia kettőse nagyon kedvemre való, mert korban is, hozzáállásban is igen hasonlóak, ráadásul mindketten megszenvedtek már a múltban éppen eléggé ahhoz, hogy megértsék és támogassák egymást. Amíg Mason, Dylan, Leam, Russel és Kristen vadászni volt a mutánsokra, addig Stella és Emily ruhákat próbált Ria mama gardróbjában, Mia pedig a mamával együtt halk és komoly beszélgetést, utazást folytattak. 

„- Egy hatalmas könyvtárban járunk, ahol a polcok az égig érnek, és ameddig a szem ellát, könyvek sorakoznak egymás mellett. 

Ez az Akasha-könyvtár, Mia. Nem kell létra, ahhoz a sorhoz repülünk, amelyikről úgy érzed, hívogat… Minden könyvnek lelke van. Érzed, ahogy megközelíted őket. Izgatottan pusmognak, néha elhallgatnak, mások ujjongva hívnak, és megint mások kíváncsian lesnek. De az az egy, aki a tiéd, csak a tiéd, csendben figyel téged… látod a fényét? Látod, amint kiragyog a többi közül? Ő a tiéd, Mia. A te titkos naplód, amiben minden gondolatod, minden érzésed, álmod, örömöd és fájdalmad le van írva. Repülj oda, ahhoz a könyvhöz és vedd a kezedbe! Érzed, milyen hűvös a selyemkötés tapintása? Óvatosan nyisd ki, és hagyd, hogy a lapok oda peregjenek, ahová kell! A naplód megmutatja, amit látnod kell! A hatalmas papírlapok lassan peregnek, míg végül megállnak. Olvad fel hangosan az üzenetet!

Mia sötét szempillái megrebbentek.

- Labradorit – szólalt meg álmos hangon, és bár nem volt tudatában, hajszálpontosan megismételte Doktor Cohen korábban mondott szavait. – Egy színjátszó, gyönyörűséges ásvány. Úgy is nevezik, a fényhozó. Ez a kő ugyanis képes arra, hogy az univerzum energiájával összekapcsolódva megváltoztassa a hatósugarában lévő élőlények rezgésszintjét. Egy sajátos erővel bíró, zöld kőre van szükségünk, amelyet egykoron a legendás sumér királynő viselt. Kérjétek az égiek segítségét! Az út maga a cél. Ezt nem csak Buddha, de a vikingek is tudták már. Az ezüstfonál elszakadt…”

Imádom az Akasha könyvtárral kapcsolatos részeket. Az Összetört Glóriák sorozatban is szerettem, amikor Sophiel vagy Machiel mesélt az Akasha könyvtárról, most pedig Ria mama és Mia került ugyanebbe a helyzetbe. Az ilyen összefüggések annyira jók. :) 

Amikor Liamék elvitték Miát mutánsokra vadászni, meghűlt bennem a vér. Komolyan. A hideg rázott, ahogy olvastam, az egyik mennyire közel jutott. Titkon persze büszke voltam a lányra, mert jól állta a sarat, és beavatkozás nélkül ellátta a baját mindnek. 

Stella és Dylan hajókirándulása eszményi volt, imádtam volna az egészet én is, bár a hideg vízben való lubickolástól eltekintenék, főleg hogy én se tudok úszni. 

Utána viszont Bob Forest (Dylan és Kristen apja) tett egy megjegyzést a fiának, miszerint addig kellene szakítania Stellával, míg nem késő, ezt meghallotta Stella és elszaladt. Jól megrángattam volna a kedves papát, mert bele, mert szólni a fia magánéletébe, főleg hogy Dylan betöltötte a huszonnyolcat. Még szerencse, hogy semmi nem volt veszve, és sikerült megbeszélniük a fiataloknak a dolgot. 

Ám amikor a horgászatról beszélgettek a vacsoránál, elkezdtem nagyon nevetni. Idézem:

„- Na, végre! – mondta Liam. – Már nem tudtuk elképzelni, hol vagytok!

- Csak elbeszélgettük az időt! – mosolyodott el Stella.

- És legalább fogtatok valamit? – kérdezte Russel.

- Nem. Abban a vízben nincsenek halak.

A fivérei felröhögtek.

- Stella, abban a holtágban annyi hal van, hogy puszta kézzel is kifoghatnád őket. Hányszor tettetek fel friss csalit a horogra?

Mia és Stella összenéztek.

- Ne már! – ingatta a fejét Russel.

A lányokból kibukott a nevetés.

- Ti az üres bot mellett üldögéltetek négy órán át??

- Úgy tűnik – hümmögte hitetlenkedve Liam. – És Max? Akkor most diétázik? Megvárjátok, míg éhen pusztul?

- Jaj, ne mondj nekik ilyeneket, mert komolyan veszik! – mondta Dylan. – Max egy ragadozó. Ha halat akar enni, fog magának. Ez ilyen egyszerű! De ha akarjátok, holnap lövünk neki egy nyulat vagy valamit. Jó?

- Tényleg? –nézett rá Stella hálásan.

- Tényleg. Amúgy te is lelőheted azt a nyulat, ha akarod. Segítek.”

Max

Rengeteg mindenen mentek keresztül a főhőseink, de mindig sikerült egymásban tartani a lelket. Például Ria mama régi háza miatti búslakodást nézve úgy döntöttek, hogy építenek neki egy lombházat a birtokon. Ám amikor elkészültek Elrabolták Stellát, bármennyire is küzdött Mia és Stella a zsoldosok ellen. Ennél a résznél nagyon büszke voltam Miára, mert gondolkodás nélkül alkalmazta a tanultakat, s ezzel megnehezítette a zsoldosok dolgát. Végül azért elvitték Stellát, de Dylan és Liam mint két hős lovag kimenekítette a mocsok patkány új házából Stellát, és annak a féregnek mindörökre vége.

Amikor elmentek a kiállításra, hogy megszerezzék a Labradorit nevű követ, amivel elpusztíthatják vagy meggyengíthetik a mutánsokat, Mason jegyzetein harsogva nevettem fel.

„Ziusudra, i.e. 3000, sumér király – nagy szakállú, vízözönös csóka. A mezopotámiai Noé. Nőt szerintem sosem látott, csak egy bárkányi állatot. 

Szukurlam, Dumuzi, Alagar, Alulim – Russel, ezek a sumérok mind ugyanolyanok, és a múmia feleségeik sem különböznek semmiben sem! Megőrülök, ha még egyszer ilyen helyre hozol!!”

Utána persze megismerte Aliát, és minden megváltozott. Már annyira nem is bánta a múzeumi kirándulást. :) Férfiak… :D Na jó, nem nevetem ki, mert szegénykém fülig szerelmes lett, ami alapjában véve nem lett volna baj, ha nem Alia kulcsa kellett volna ahhoz, hogy megszerezhessék a labradoritot. Ezzel azonban bonyolulttá vált a helyzet, főleg miután Mason mindenről beszámolt a lánynak. Aggódtam, hogy mi lesz a lány döntése, és hogy a férfi boldog lesz-e azzal a nővel, aki életében először ellopta a szívét. 

Amanda mikor újra felbukkant, rosszabb volt, mint valaha. Megkeseredett, elmebeteg perszóna. Ez barát? Előbb melengethetett volna Mia egy viperát a keblén, mint hogy ezzel a ribizlivel barátkozzon. Gyűlöltem amikor az előző kötetekben úgy beszélt Liamékről, most viszont azért gyűlöltem mert úgy viselkedett, mint egy igazságosztó, közben meg csak egy bosszúszomjas, hazugságokat fröcsögő, kegyetlen és ostoba liba. 

Amikor Fullánk magával vitte Miát, a szívroham kerülgetett. Főleg ahogy kiderült, hogy Talbot menyasszonyaként magas fejpénz jár érte, Fullánk meg utálja az ezredest, amit teljes mértékben megértek, mert osztozok az érzéseivel. Aztán kiderült a nagy titok Stellának köszönhetően, és mosolyogtam. Örültem a hírnek Mia miatt, és tetszett, hogy Liam is a békejobb felé hajlott. Tetszett Fullánk háza, a viselkedése, még ha jeges is volt az elején. Oka volt rá. 

Aztán jöttek Talboték, akik közeledtek Fullánk házához. Kihordtam lábon egy szívrohamot miattuk, főleg amilyen terepen kényszerültek menekülésre. Miával együtt rettegtem végig az utat.

Russel és Kristen őrült. Komolyan! Tandem ugrás egy hivatásos ugrás után egyedül? Ezeknek totál elmentek otthonról. Dylan jól fogalmazott. Bolondok szerencséje… Aztán az utolsó ugrásnál, pontosabban fogalmazva az érkezésnél mégsem úgy sikerültek a dolgok ahogy szerették volna, és bokatöréssel végezték, ám megváltoztatták a várososok, s a környező falvak életét, bár rengeteg munka várt még rájuk, ha teljes harmóniát akartak teremteni. 

Az utolsó fejezetet szinte végig bőgtem. A végén még érzelgős leszek? 

Drága Eszter! Kalapom emelem és fejet hajtok előtted, feltetted az I-re a pontot, a habot a tortára, és mindent, amit csak elképzelhettem. Az egész történet magával ragadó volt, ám az utolsó fejezet… leírhatatlanul csodaszép. Köszönöm a happy end-et, az izgalmakat, kalandokat, szerelmeket, mosolyokat és könnyeket, amiket kiváltott belőlem a történeted. Bármennyi viszontagság is érte a szereplőket, pozitív lett a végkifejlet. Mit is várhattunk volna mást? Csodás történetet egy csodás lélektől! Kívánom, hogy még rengeteg ilyen mesés történettel gazdagítsd a világ olvasni szerető közönségét!

Pontozás: 10/10*******************

U.i.: Ha minden disztópia ilyen lenne, megszeretném a kategóriát, ám így csak a Gombiért vagyok oda. :)

A. O. Esther: Gombnyomásra 1.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„A 19 éves Mia Milton élete fenekestül felfordul, amikor álmában megjelenik dr. Cohen, a halott tudós szelleme, és arra kéri, segítsen befejezni a munkáját, amely egy gombnyomásra megváltoztatja majd a világot… 
2222-ben járunk, Manipura városában. A Föld igencsak megváltozott. A húsz évvel korábbi Dimenzióváltás óta ugyanis látják az emberek egymás auráját, így nem titok többé, ki milyen ember… A „jók” megalopoliszokba gyűlnek és energiafalakkal veszik körül magukat, a „rosszakat” pedig száműzik a vadonba. A fal egyik oldalán tengernyi luxus, csúcstechnológia és mesés körülmények, míg a másik oldalán középkori viszonyok és véres harcok várnak a túlélőkre, kit hova sorol az élet. 
Mia tisztában van azzal, mit kockáztat, amikor sírt rabol és betörést követ el. Menekülnie kell hát a rengetegbe, holott ártatlan. A sors Liam Blackwood, a fejvadász karjába sodorja, aki zsigerből gyűlöli a manipuraiakat, ráadásul súlyos adósság nyomja a vállát bajba került öccse, Russel miatt. 

Ruby és Stella két fiatal lány, akik a vadonban, a Hobbs-birtokon élnek. Minden álmuk az, hogy szerencsét próbáljanak a csillogó nagyvárosban, ezért munkát vállalnak, ám hamar rájönnek, hogy a mesés aurák fénye súlyos titkokat rejt. 

A vadonban eközben gyilkos mutánsok szedik az áldozataikat, akiket mesterségesen tenyésztett ki a katonaság a népesség-szabályozásra. Dylan, Mason és Liam gyerekkori jó barátok, akik a Hobbs-birtokon élők biztonságát vigyázzák, ám ők sem számítanak a lavinára, amit a Milton-lány kutatása eredményez. A halálesetek sorra követik egymást, és Mia egyre mélyebbre merül a kinti, véres világban. Öl vagy megölik – ez a két lehetőség áll előtte, miközben a lánynak a saját, fojtogatóan sötét múltjával is meg kell küzdenie… 

Hőseink útjai ezúttal két, egymástól merőben különböző világba vezetnek, sok-sok izgalommal, könnyed romantikával és forró erotikával fűszerezve. 
Készen állsz Te is a nagy utazásra?”

A könyvet kiadta a Decens Magazin Média Kft 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-08-9260-5

Nagyon örülök, hogy ugyanaz a csapat tökéletesítette ezt a könyvet is, mint az Összetört Glóriák sorozatot, mert most is igen igényes és precíz kivitelezésben kaptuk meg a történetet.

Tudni kell a könyvről, hogy egy trilógia első része (igen, a másik két résszel is jövök majd), és disztópia.

/Disztópia = A disztópia vagy antiutópia egy társadalom víziója, mely ellentétes az utópiával. Gyakran negatív jövőképet mutat. A disztopikus társadalmakban gyakran az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik./

Eddig nem igazán volt komoly „kapcsolatom” ilyen műfajú regényekkel, ám Eszter stílusát nagyon megszerettem, így természetesen úgy döntöttem, belevágok ebbe a trilógiába is.

Vág Bernadett ajánlója most is, mint mindig mosolyt csalt már a könyv legelején az arcomra.

A könyv felépítését tekintve az alábbiakat mondhatom el: a könyv 470 oldalas, az ajánlóval kezdődik, ezt maga a történet követi, és a tartalomjegyzék zárja a kötetet.  A történet 19 fejezetre lett tagolva.

Történetünk Manipura külvárosában kezdődik, 2222. május 12-én. 

Helyszínünk nem mindennapi, hiszen egy temetőben ismerkedhetünk meg legelőször magabiztos főhősnőnkkel, Mia Miltonnal, és persze két minden lében kanál társával, a szőke szépség Amandával, és a nyurga Jasonnel. Mia álmot látott, amiben nem más, mint Dr. Noah Cohen, a nemrég elhunyt tudós vette fel vele a kapcsolatot és kért tőle segítséget. Meg kell hagyni, érdekes indítása volt ez a történetnek.

Ahogy Miának, úgy nekem is tetszett Cohen doktor sírfelirata:

„A lelked fénye vezessen utadon az örökkévalóságon át.”

A kalandjuk során sajnos Mia elég nagy bajba került, ugyanis elkapta őt Clark kapitány, aki a lányt zsigerből utálta, mert szerinte csak a szabályokat szegi, és nem tud beilleszkedni a normálisak közé. A kapitány fekete egyenruhájában, rövidre nyírt hajával és szakállával, napégette, kemény vonású arcával és ezüst szemével igen zord kinézetnek örvendhetett. Sugárzott belőle a megvetés, valamint az egyet nem értés, mivel nagyon nem tetszett neki, hogy a befolyásos apuci miatt újra megússza a lány a kihágást. Mia apja ugyanis nem más, mint Milton szenátor. Az apa megjelenése után eléggé borússá vált a hangulatom. Nagyon utáltam az első perctől fogva a pasast. Hiába magas rangú, akkor is egy erőszakos, agresszív, idegbajos ember. Gyűlöltem azért, mert megütötte a lányát csak azért, mert nem értette meg. Fontosabb volt neki a betöltött tisztsége, mint a családja. Felháborító. Ráadásul nem volt elég hogy mindenki előtt lepofozta és megalázta a saját lányát, még otthon is megütötte, majd megbüntette. Milyen apa az ilyen?

Teljes mértékben megértettem Miát, abban a városban én se érezném jól magam. Mindent tiltanak, ami jó. Se könyvek, se filmek, se hobbi nem lehet. Ez nem biztonság, hanem rabság. Jogos a szabadság iránti vágyódása. 

Hiába van a ház az erdő közepén (persze csak a kiváltságosoknak), vagy a csillogó és hiper mondern város, ha a benne lakók többsége inkább agymosott zombiként viselkedik, nem pedig ép eszű emberként.

A második fejezetben, a falon kívül elhelyezkedő 266-os körzetben felbukkan másik főhősünk, Liam Blackwood, aki testvérét, Russelt próbálta vadászatra tanítani. Már az első pillanatban megfogott a karaktere. Ő volt a nagy és jó testvér, aki mindenre megtanította öccsét, és felnevelte. Na meg ugye az sem utolsó, ahogy kinézett. Magas volt, izmos, széles vállú. Sötétbarna, rövid haja volt, ám néhány hosszabb rakoncátlan tincs a homlokába lógott mindig. Arcát általában finom borosta fedte, és a szeme kék volt, akár az ég. Tömör szemöldökét és egyenes orrát apjától örökölte, míg mandulavágású szeme, szép vonalú szája olasz származású édesanyját idézte.

Russel hasonlóan testvéréhez magas volt, ám sokkal vékonyabb. Szeme ezüstös kék volt és álmodozó. Elmúlt már 20 éves, vonásai mégis gyermekien szépek voltak, arca pedig sima. Haja eredetileg göndör, amit túl lányosnak tartott, ezért néhány milliméteresre borotválta. Igazi tudóspalánta, a találmányaival megkönnyítette a megalopoliszok falain túl élők életét.  Amikor megtámadták, nagyon aggódtam, hogy sikerül-e Liam-nek odaérnie vele időben az orvoshoz.

Eközben Mia és Amanda betörtek Cohen doktor lakásába. Ami ismét nem volt valami jó ötlet, tekintve, hogy később egy holttestet találtak a házban a katonák, mellette pedig nem mást, mint Mia kését. Itt kezdett fokozódni az izgalom. A lány megszökött, egy órával később pedig körözni kezdték. Határozottan pontos leírást adtak a lányról. 2203, május 15-én született, Daniel és Julia Milton lányaként. Van egy hat éves húga Emily. 165m magas, 53 kg. Bőre színe fehér, haja sötétbarna, hátközépig érő. Szeme világoskék. Eltűnésekor világoskék ujjatlan overált és dzsekit viselt fehér cipővel.

A körözés pont jól jött Liam-nek, mert 5000 kreditet kínáltak a lányért, ő pedig pontosan ennyivel tartozik az öccse gyógyításáért. A lány nyomába eredt, és ügyesen meg is találta.

Mia menekült Liam elől is, hiszen semmiképp nem akart visszamenni Manipurába, még kevésbé Sahasrarába. Ezért amikor a férfi meg akarta bilincselni, a lány tárt karokkal ugrott a mögötte tátongó szakadékba, ahol egyenesen a sebesen kanyargó folyóba esett. Liam szitkozódva indult utána, majd amikor meglátta, kisegítette a lányt a vízből. Tüzet rakott, levetkőztette, majd az ölében tartotta, hogy átmelegedjen. Közben pedig szépen megnézte magának.

„Az arca szív alakú volt, amit sötét haja még inkább kihangsúlyozott. A bőre finom volt és tiszta, az ajka dús, az orra kicsi, a szeme pedig hatalmas, akár a gyerekeké. Világosbarna szemöldöke íve természetes volt, mégis művészien szabályos.”

Ahogy haladt a történet, egyre több szereplőt ismerhettünk meg, és egyre közelebb kerülhettünk hozzájuk. Liam és Mia mellett nagyon megkedveltem Kristen, Russel, Mason, Dylan és Stella karakterét, ám Ruby-ra haragudtam az ostobasága, felelőtlensége miatt. Nem kellett volna azzal az idióta Mr Dale-el kezdenie. Ugyanakkor persze sajnáltam azért, ami vele történt. Nem érdemelte meg.

Valahogy a városfalakon belül az emberek mind annyira furák. A férfiakból süt az agresszió, még ha az aurájukban ez valamiért nem is látszik.

Nem tudom, hogy Manipura hogyan is lehetett valakinek vonzó egy percig is, amikor a falon túli világ rejtélyes, varázslatos, gyönyörű, ugyanakkor veszélyes is. A Hobbs-birtokos jelenetek a szívemnek nagyon fontosak lettek, hiszen látom magam előtt az egész helyet.

Mason

Hobbs doki egy igencsak szeretnivaló karakter volt, közel állt hozzám az öreg. Mondjuk, ezt elég sok karakterről elmondhatom. Ott volt például Mason, aki a maga 27 évével nem számított már annyira fiatalnak, viszont borostás arcán neki is megjelentek gödröcskék mikor nevetett, amikor pedig bolondozott, olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek. Bár tudom, hogy ez a történet teljesen más, mint az összetört glóriák sorozat volt, mégis hasonlóságokat fedeztem fel. Például Mason és Bardo humora között. Na meg az érzések között, amiket kiváltott belőlem mindkét történet. 

Nem gondoltam volna, hogy a disztópia nekem való, mert túl borús jövőképet fest, ám Eszter ezt is megoldotta.

Ez a jelenet is ismerős volt a pici lelkemnek. :D

„- Szorítok érted, hogy Hófehérke értékelje a hőstettedet.

Liam, bár a hátán jókora zsákot cipelt, vállon bokszolta a szőke férfit, aki az ütés erejétől a cserjék közé zuhant, de ahelyett, hogy megharagudott volna, hangosan felröhögött.

- Fejezzétek már be! – szólt rájuk elfojtott hangon Dylan. – Nem hiszem el, hogy ezt most kell csinálnotok. Majd otthon összeveritek egymást, de most hagyjátok abba, és húzzunk haza!”

Nagyon tetszett, hogy a Blackwood testvérek annyira nyitottak voltak mások felé, még ha Liam igen óvatos is volt. Stella már egészen más. Nyíltszívű, kedves, ugyanakkor igyekezett megfontoltan cselekedni.

Eszter így „mesélt” róla a könyvében: „Búzaszőke haja, hatalmas kék szeme, és kerek arca volt. Az orra mint egy kislányé, az ajka azonban egy érett nőé. Egyszerre volt gyermeki, mégis nagyon érzéki. Az alakja vékony volt, sokkal vékonyabb mint Miáé, de a hosszú, világoskék ruha nagyon jól állt neki. „

A Hobbs-birtok évfordulójának ünnepségét leírni sem lehetett volna szebben. Csupa fény, csillogás, rejtett varázs mi körbelengett mindent. 

Mia és Liam között végre kibontakozott az a valami, ami már a megismerkedésük óta titkon munkálkodott mindkettőjükben.

Aztán megérkeztek a katonák… megrázó jelenetek következtek, majd Liam visszaemlékezett a gyermekkorára, és sokkolt a múltja. Már teljes mértékben megértem, hogy miért lett olyan, amilyen. S ettől még jobban tisztelem és becsülöm azt, ahogy él.

Rengeteg mindenen keresztül mentek, s egyre közelebb kerültek egymáshoz a szereplők. Nagyon tetszett, ahogy Mia teljes vállszélességgel támogatta Stellát, és segített megnyugtatni zúgolódó lelkét.

Amikor a temetőben együtt imádkoztak, mélységes nyugalom áradt szét bennem is.

„Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.”

A történet maga szerintem izgalmas volt, rejtélyekkel teli, ugyanakkor bővelkedett erőszakban. Ezért volt jó a romantikus rész, ami lágyított az egész történeten, és ezzel megnyugtatta az ember néha igencsak felháborodó lelkét. Viszont Ryan valamiért nagyon gyanússá vált nekem a könyv felénél, és nem tudom miért.

A könyv vége felé közeledve sűrűn "bepárásodott" a szemem, s egyre nagyobb gombóc lett a torkomban. Az utolsó oldalra érve arra gondoltam, milyen igazságtalanul van vége a könyvnek, aztán eszembe jutott, hogy ez egy disztópia, másrészt viszont egy trilógia első része, valamint Eszter azt mondta nekem, hogy az ő jövőképe boldog végkifejletet ígér, szóval jöhet a következő kötet, hogy túl legyek a nehezén. 

Szeretném kiemelni, hogy a történet gördülékeny volt, a karakterek pedig szeretni valóak voltak. Ahogy azt már Esztertől megszokhattuk, minden tökéletesen ki volt dolgozva, a tájleírás és a személyek jellemzése is széleskörű és pontos volt, s az különösen tetszett, hogy ebben a könyvben is említésre került a skandináv mitológia valamint az egyiptomi szokások is. 

Megjegyzem, a történet végén Mr Miltonnál igencsak hiányoltam Elijah korbácsát, bár tudtam hogy ez nem az a történet. Az a szemét megérdemelné hogy véresre korbácsolják. Iszonyú indulatokat keltett bennem a karaktere. Alig várom a következő köteteket, hogy megtudjam megkapja-e méltó büntetését. 

Ha kedvenc szereplőt kellene megneveznem, azt hiszem picit bajban lennék. Mások valószínűleg rávágnák csípőből hogy Liam, ám nálam az első hely osztott. Liam és Hobbs doki egyaránt első helyen végzett, és Dylan, Mason, Russel, Stella, Mia és társai végeztek a második helyen. Amanda nyafogása miatt csak harmadik hely, de még így is dobogós. Az utálat listámon első helyen Mr. Milton áll, aztán az a szemét Graham, majd Clark kapitány, és csak utána a mutánsok. 

Az egyik könyves bloggertársam Adri (www.adrikonyvmoly.blogspot.hu) azt írta a facebook-on, hogy jó könyvvel kezdem a disztópiákkal való komolyabb ismerkedést, és hogy szerinte nekem tetszeni fog. Adri kedves, igazad volt. Nagyon szerettem a történetet, bármennyire lázadozott a lelkem az igazságtalan jeleneteknél. Ismét megpendült bennem minden érzelmi húr olvasás közben, és alig tudtam letenni. Holnap folytatom is a következővel. :)

Eszternek pedig ezúton is köszönöm a lehetőséget, valamint a dedikált példányt, amivel külön is megcirógatta betűéhes lelkemet. 

Pontozás: 10/10