Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

"Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.

Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin."

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. június 5.

Fordította: Tábori Zoltán

Fordítás alapjául szolgáló mű: Rhiannon Navin: Only Child

Oldalszám: 352

ISBN: 978-963-293-211-8

A borítót az angol eredeti (Ház illusztráció: Shutterstock, borítóterv: Ami Smithson, Pam Macmillan art department) alapján Földi Andrea készítette.

A szerzőről az alábbi információt láthatjuk a könyv belső borítóján: „Rhiannon Navin könyvimádó nők között nőtt fel Brémában. Mielőtt főállású anya és író lett, több jelentős ügynökségnél dolgozott New Yorkban. Jelenleg férjével, három gyermekével, két macskával és egy kutyával él nem messze New Yorktól. Az Egyetlen gyermek az első regénye.”

A fülszöveg már sejteti az olvasóval, hogy a regény nem lesz egy sétagalopp, mert egy borzalmas eseményről, illetve annak a vonzatairól ír a szerző, egy hat éves kisfiú szemszögéből. Egyáltalán nem túlzás, hogy aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a regény. Tényleg hasonló hatással volt rám, mint Picoult könyvei. Elgondolkodtató és érzelmeket közvetít. Talán ez most egy picit jobban meg is viselt, mert annyi gyermek vesztette életét egy értelmetlen tragédiában, s ezt követően is még rengeteg szenvedés tanúja lehettem.

Ez a könyv alaposan felborítja az ember lelki egyensúlyát. Mindennek nevezhetnénk, csak épp rendhagyónak nem. Szívet tépő eseményeknek leszünk tanúi, és garantált, hogy nem tudsz teljesen külső szemlélő maradni.

Zach Taylor hat éves, első osztályos gyermek, aki épp Miss Russel óráján ül, amikor egy ámokfutó lövöldözni kezd a biztonságosnak hitt iskola falai között. Felhangzik a hangosbeszélőn a zárkózás felhívás, mire Russel kisasszony egy cifra káromkodás kíséretében a gyerekeket igyekszik beterelni az egyetlen biztonságosnak hitt helyre, a kabáttárolóba. Három pukkanás, szünet, majd újabb három pukkanás. Ez ismétlődik újra meg újra, szinte végeláthatatlanul. Egyre inkább eluralkodik a gyerekeken a félelem. Volt, aki hangosan sírt, míg más bepisilt félelmében. A tanárnő igyekszik ugyan nyugalomra és csendre inteni őket, de rajta is látszott, hogy retteg a végkifejlettől. Zach megpróbált erős maradni és követni Miss Russel utasításait. Nem lehetett tudni, hogy percek vagy órák teltek el, mire kopogtatott az ajtón a rendőrség, és fellélegezhettek, nincs már veszély. Ám ezután szabadult el igazán a pokol.

Az ámokfutónak tizenkilenc áldozata lett, ebből tizenöt gyerek és négy felnőtt. Végül ő is halálos sérülést szerzett az egyik rendőrtől. Húsz ember értelmetlen halála.

Rengeteg kérdést felvet a könyv.

- Vajon megelőzhető lett volna a tragédia?

- Ki a felelős?

- Okolhatóak az ámokfutó szülei?

- Esetleg a rendszer, ami nem akadályozta meg, hogy egy fiatal fegyvert szerezzen és bevigye az iskolába?

- Mi volt a kiváltó ok?   

- Hogyan dolgoz fel egy közösség egy ilyen tragédiát?

- Hogyan dolgozza fel a család egy hozzátartozójuk elvesztését?

- Mennyire változtatja meg az emberek viselkedését a gyász?

- Képesek vagyunk egy ilyen tragédia után folytatni az életet, vagy megrekedünk, és napról napra újraéljük a pokoli eseményeket?

- Szétszakíthat egy ilyen borzalmas esemény egy családot?

Sok kérdésre egy nagyszerű hat évestől kapunk választ.

Nagyon szerettem Zach-et, szerintem a szerző nagyon jól felépítette a karakterét, és simán hihető, hogy így éli meg egy gyerek a történteket.

Örültem, hogy a történet során közelebb került az apukájához, és hogy valamilyen módon elkezdte feldolgozni a történteket.

Érthető volt a család fájdalma, ahogy az is, hogy az anya kereste a felelőst, ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a felelős keresése és a tragédia átvészelése teljesen lefoglalta az anyukát, és nem maradt idő a túlélő gyermekre, akit láthatóan megviseltek a történtek. Rémálmai voltak, nem mert iskolába menni, szorongott, vizelettartási problémái lettek, illetve egy idő után dühkitörései, amik után általában bűntudatot érzett. Amikor a legfontosabb dolog a biztonságérzet lett volna, akkor borult fel minden, és a biztonságos, szeretetteljes családi légkör helyett otthon is egyfolytában viharos veszekedések, ajtócsapkodások voltak, a gyerek pedig magára maradt a tragédiával és következményeivel.

Hogyan képes feldolgozni egyedül egy gyermek egy ilyen tragédiát, főleg úgy, hogy a tíz éves bátyját is elveszítette? Bár Andy-vel nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis rá gondolva, hozzá beszélve kezdett oldódni a feszültség Zach-ben. Rá gondolva alakított ki magának búvóhelyet, amit berendezett olyan képekkel, tárgyakkal, amik segítettek a kisfiúnak elérni a belső béke egy kis szigetét. Különböző színekkel dekorálta ki a falat, s elnevezte érzelemképeknek. Egyszer az édesapja is bement a búvóhelyre, meglátta a képeket és megkérdezte melyik mit jelent. A zöld a harag, a szürke a szomorúság, a piros a szégyenkezés, a fekete a félelem, a sárga a boldogság, majd jött egy üres, ám lyukas lap, aminek a magyarázatánál összeszorult a szívem.

„– Az mit jelent azzal a lyukkal a közepén? – kérdezte apa.– Magányosságot – magyaráztam. – A magányosság átlátszó, úgyhogy lyukat csináltam, mert nincs átlátszó szín.– Magányosság? Andy miatt? – Apa torokhangra váltott.– Hát, a búvóhelyemen nem érzek magányosságot – feleltem.– Nem? Miért nem?Nem tudtam, elmondjam-e apának, hogy itt én Andyvel beszélgetek, és könyveket olvasok neki. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy dilis vagyok.– Én… mert azt játszom, hogy Andy itt hall engem – feleltem, és a fénykört a gardróbsarok felé irányítottam. Nem akartam, hogy apával lássuk egymást.– Beszélsz hozzá? – kérdezte apa halkan.– Aha. Hangosan felolvasok neki – feleltem. Apa egyszeriben mindent ki akart deríteni a búvóhelyemről, én meg nem tudtam, hogy ez lesz belőle. – Illetve tudom, hogy ez nem valóságos, hiszen Andy meghalt, és a halottak nem hallják az embert. Szóval ez mindenképpen butaság – mondtam.Apa megfogta az elemlámpát tartó kezet, és kettőnk közé húzta. Így már nem a sötétben beszélgettünk. Ez nehezebb volt. Nem tudtam elrejteni apa elől a vöröslő arcom.– Én nem hiszem, hogy ez butaság lenne – mondta apa.– Jó érzés, amikor mondom neki a magamét. – Rántottam egyet a vállamon.– Akkor miért vetted be a magányosságot az érzelemképeid közé? – kérdezte apa.– Az a búvóhelyemen kívüli magányosságérzésre vonatkozik.– A búvóhelyeden kívül magányosnak érzed magad?Megint a vállamat rángattam.– Néha.”

Kétségbeesés, fájdalom, düh, könnyek, bosszúvágy, önvád, családi viszály, és még megannyi más tükröződik vissza a lapokról. Az olvasó könnyen beleéli magát a szerepbe, ami néha nem egy hálás dolog. Nekem fájt, amikor felmerült a kisfiúban az a gondolat, hogy esetleg a szülei inkább kívánnák az ő halálát, mint a bátyjáét. Egy-egy jelenetnél könnyeket hullattam, mert szíven ütöttek a történtek. A szerző nagyszerűen bemutatja egy gyermek szemszögéből a boldogságkeresést, valamint a gyász fázisait, és magát a feldolgozását.

Bár a szövegezése egyszerű, maga a könyv nem könnyű olvasmány, köszönhetően a súlyos témának, amit akár a mindennapokból is kiragadhatott volna a szerző. Annyira életszerű, valóságos, hogy az már fáj. Mindenképpen ajánlom a könyvet minden erős lelkű embernek, mert nagyon sok bölcs dolog megfogalmazódik a könyvben, és tényleg igaz, hogy a bölcsesség nem feltétlenül korfüggő.

Pontozás: 10/10

Számomra abszolút kihagyhatatlan volt. Remélem, még sokat olvashatok az írónőtől.

Jodi Picoult: A nővérem húga

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

„Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Kiadás éve: 2018. Ez a 6. változatlan utánnyomás.

Fordította: Kocsis Anikó (2006)

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: My Sister’s Keeper

Az eredeti regény 2005-ben jelent meg Amerikában és azonnal a bestseller listák élén landolt.

 A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Tudni kell, hogy most a filmet láttam előbb, és csak utána olvastam el a könyvet. Ennek egyetlen oka volt, hogy egyik alkalommal adták a tévében, én pedig ott ragadtam a képernyő előtt. Szerintem, aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy kibőgtem a lelkem.

Sose értettem, hogyan választanak szereplőket, amikor egy könyv alapján készül a film, ugyanis 90%-ban nem egyezik a szereplő kinézete a könyvbeli jellemzéssel. Persze, tökéletes szereplőt nehéz találni, de annyira nehéz hogy legalább az alapok egyezzenek? Hajszín, szemszín, magasság, vagy egyáltalán a szereplő neme vagy az alkata (gondolok itt DeSalvo bíró esetére)? Talán ez az egy dolog, ami miatt érdemes előbb megnézni a filmet. Nincs viszonyítási alap, magát a filmet értékelheted. Tetszik, nem tetszik. Míg ha először a könyvet olvasod, akaratlanul is azt figyeled, mi az, ami nem olyan, mint a könyvben.

Én most igyekszem nem összehasonlítgatni a filmet a könyvvel (bár nem mindig sikerül), magát a könyvet értékelem, de a bejegyzéshez a film képeit illesztem be, mert bár vannak eltérések, számomra tökéletesen hozták a karaktereket a színészek.

Jodi Picoult könyvei mindig az elevenembe hatolnak, mégis azt veszem észre, hogy figyelem mikor jön már a következő. Pedig utána még napokig rágódom a könyv témáján. Még nem sikerült az összes eddig magyarul megjelentet elolvasnom, de rajta van a bakancslistámon.

Jesse, Kate, Anna

Olvastam már pár Picoult regényt, de talán eddig ez volt az egyik legmegrázóbb. Sosem könnyű egy gyermek tragikus sorsáról olvasni. Ebben a történetben azonban több áldozat is van, még ha különböző módon is.

Adott Jesse, a legidősebb gyermek, akinek addig jó élete volt, míg ki nem derült húga, Kate betegsége. Onnantól a világ mintha csak Kate körül forgott volna, Jesse a háttérbe szorult, s úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy folyamatosan bajba került. Ez nem jelentette azt, hogy nem szereti a húgát, csak azt, hogy hirtelen úgy érezte, ő már nem létezik a szüleik számára.

Kate-nek akut promielocitás leukémiája van (APL), ami a vérképzőrendszerből kiinduló daganatos betegség, mely a káros sejtek felszaporodását jelenti a vérben és a csontvelőben. Fő tünetei a visszatérő fertőzések, étvágytalanság, fogyás, fáradékonyság, bőrön zúzódásszerű bevérzések. Az akut promielocitás leukémia (AML-M3) gyakran jár súlyos véralvadási zavarokkal, ami sürgősségi ellátást tehet szükségessé.

Amikor közölték az orvosok, hogy mi a baja Kate-nek, a szülei úgy érezték, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt. Jött a kétségbeesés, a düh és a „miért pont a mi gyerekünk?” kérdés, amire nincs válasz. Aztán az érzés, hogy mindenképpen meg kell menteni a gyereket. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem volt elég hatásos. Aztán az orvos ajánlotta, hogy esetleg „alkossanak” egy genetikailag tökéletesen megfelelő testvért, aki donorként szolgálhat Kate számára. Ő lett Anna.

Anna élete minden volt, csak nem átlagos. A születése pillanatában donorrá vált, s néha úgy érezte, nincs is élete. Élete első tizenhárom évét a testvérének alárendelve töltötte. Majd történt valami, ami mindent megváltoztatott. Történetünk pedig itt veszi kezdetét.

„Túl sok mindent kéne most elmagyarázni neki… Hogy a saját vérem kering a testvérem ereiben; hogy a nővérek lefognak, mielőtt megszúrnak, hogy levegyék a fehérvérsejteket, amikor csak Kate-nek kell; hogy aztán a doktor azt mondja, nem sikerült eleget levenni elsőre, még több kell. A sebhelyet is el kéne mesélnem, meg a mélyből jövő csontfájdalmat egy-egy csontvelő-levétel után, és az injekciókat előtte, hogy még több őssejtem termelődjön, és a fölöslegből a testvéremnek is jusson elég. Hogy én ugyan nem vagyok beteg, de még az is lehetek. Hogy csak azért születtem meg, hogy időnként le tudjanak csapolni Kate számára. Meséljem, hogy az a helyzet, nagy döntés előtt állok, de sajna, azt meghozzák helyettem, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze annak a véleményét, aki ezt talán a leginkább megérdemelné.”

Elgondolkodtató felvetések, mély gondolatok, érzések tömkelege várja az olvasót. Múlt és jelen egyaránt teret kap a könyvben, megismerhetjük a család mindennapjait, az örökös harcot és vívódást, a megfelelési kényszert, a mérhetetlen szeretetet és fájdalmat, ami az egész helyzettel együtt jár. Hová vezetnek a döntéseink? Mi lenne a helyes döntés egy ilyen helyzetben? Hogyan kellene reagálni az adott pillanatban?

Nagyon megkedveltem a szereplőket. Különösen Jesse karaktere fogott meg, illetve az apáé, Brian-é. Nagyon közel álltak hozzám, bár az egész családdal így voltam. Valahogy úgy éreztem, az ő fájdalmuk, kétségbeesésük, haragjuk hatványozódva jelentkezett bennem olvasás közben, csak épp azt nem tudtam, hogy kire haragudjak pontosan. A szülőkre, mert annyira csak Kate-el foglalkoztak, hogy közben nem vették észre mi játszódik le a másik két gyerekükben? Az orvostudomány mai állására, mert a való életben naponta történnek meg ilyen események, csak épp nincsenek ennyire az arcunkba tolva? Talán az univerzumra, Istenre, sorsra, amiért egyáltalán létezik ez a betegség?

Egyedül abban voltam biztos, hogy Jesse-re, Kate-re és Annára nem haragudhatok. Brian-re szintén nem, mert a két szülő közül ő volt az, aki próbált egyensúlyozni az élet okozta kulimászban, s igyekezett Annát is támogatni. Sara sem okolható mindenért, mert hát nézzen mindenki mélyen magába, s úgy mondja, hogy nem tenne meg mindent a lányáért, hogy újra egészséges legyen. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk el?

A bírósági tárgyalás minden részlete megelevenedik a szemem előtt, ahogy az a rész is, amikor Taylor Ambrose megjelenéséről írt a szerző. Ez szerencsére a filmben is így volt, szóval megkönnyebbültem, hogy nagyon sok dolgot megtartottak a könyvből. Nagyon kedveltem Taylor karakterét, örültem, hogy szerepet kapott a Fitzgerald család életében.

A könyv befejezése brutális. Nem számítottam erre. Földhöz vágott és ott is maradtam. Bár azt mondtam, nem hasonlítgatom a filmhez, de itt erősen lázadott a lelkem, hogy "de a filmben nem így volt"! Rengeteg kérdés kavargott bennem, és tudom, hogy a könyv elolvasását követően még napokig foglalkoztatni fog ez a könyv, s a téma, ami örök kérdésként jelen van mindenkinek az életében, csak épp addig nem kerül elő, amíg nem muszáj.

Ez a könyv az elejétől a végéig egy érzelmi mélyrepülés. Ha csak a happy end-et szereted, akkor ez a könyv nem neked való. A könyv végeztével ugyanis úgy érzed, kifacsartak minden lehetséges módon. Hihetetlenül felkavaró történet, aminek a végén csak az jár a fejedben, hogy nagyon igazságtalan az élet. Ugyanakkor, ha kicsit a színfalak mögé pillantasz, megtalálod most is az aktuális értékes mondanivalót, amit minden Picoult könyvben felfedezhetsz.

Mindenképpen olyanoknak ajánlom ezt a könyvet (meg a legtöbb Picoult regényt), akik elég erősek lelkileg ahhoz, hogy feldolgozzák a könyv által előidézett érzelmi hullámvölgyeket, valamint akik megértek arra, hogy elfogadják, a könyveknek sem lehet mindig boldog végkimenetele.

Pontozás: 10/10

Colleen Oakley: Nem hagylak egyedül

 Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Daisy Richmond gyerekkora óta tudja, hogyan szervezze életét, és még a rák sem zökkentheti ki. Tennivalói listájára a heti bevásárlás, valamint a szakdolgozat megírása mellé újabb tétel kerül: új feleséget keresni férje, Jack számára – hogy a tehetséges állatorvos, de az élet gyakorlati dolgaiban gyermekien tehetetlen férfi boldogsága biztosítva legyen. Persze ez korántsem olyan egyszerű, és a húszas évei végén járó nő kénytelen újragondolni, mit is jelent az elengedés, és kinek a boldogsága a (leg)fontosabb. Versenyt fut az idővel: ultrahatékony személyiségének megfelelően, határidő előtt próbál teljesíteni egy lehetetlen feladatot.”

Kiadta: az Athenaeum kiadó

Megjelent: 2016 június 20-án.

Fordította: Szili Orsolya

Fordítás alapjául szolgáló mű: Colleen Oakley: Before I Go

ISBN: 978-963-293-544-7

Oldalszám: 440

Műfaja: romantikus

Hálásan köszönöm a lehetőséget és a könyvet az Athenaeum kiadónak!

A könyv megrendelhető 20% kedvezménnyel itt:

http://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/nem-hagylak-egyedul

Nézzetek nyugodtan bolondnak, de a borító olyan volt első ránézésre, mint ha épp kinőne belőle rengeteg kis smarties cukorka. (Oké, bevallom, a Smarties a gyengém…, de nyugtassatok meg, hogy nem csak én láttam annak.)

Most is megállapítottam, hogy ez a borító nekem jobban tetszik, mint a külföldiek.

Az írónőről az alábbiakat tudhatod meg, ha megtekinted a könyv belső hátoldalát:

„Középiskolás koromban egyszer anyukámmal néztem a híreket, amikor hangosan szidni kezdte az interjút készítő riportert:

- Utálom az újságírókat!

Ekkor döntöttem el, hogy én is az leszek.

Azóta a cikkeimet és riportjaimat a New York Times, a Redbook és a Martha Stewart Weddings is közölte.

A Georgia állambeli Atlantában (USA) élek a férjemmel és két gyermekünkkel, akik a genetikának köszönhetően, szintén lázadók. Szeretek írni, olvasni és tequilát inni – nem feltétlenül ebben a sorrendben.”

A honlapján se árul ám el magáról többet, igazán titokzatos jelenség. :) Annyit azért megjegyzett tréfásan, hogy jelenleg a második regényén dolgozik, s ha valakinek van kedve ez idő alatt vigyázni a gyerekeire („babysit my child”), küldjön neki email-t. :D

Volt vele egy interjú a neten, ami arról szólt, hogy hat évvel azelőtt, mielőtt megjelent volna a könyve, az volt a feladata, hogy interjút készítsen egy rákban haldokló nővel. Napokkal később is az járt a fejében, hogy ő mit tenne ebben a helyzetben, illetve ami még fontosabb, a férje mit tenne. Újraházasodna? Milyen lenne a nő? Azután azon töprengett, hogy kedvelni akarná-e őt.

Meg kell hagyni, elgondolkodtató. Ez az interjúalany inspirálta és végül ezért született meg Daisy és Jack története.

Írás közben többször előfordult, hogy vérvörös szemmel ment ki az irodájából, a férje pedig megijedt, hogy valami rettenetes szörnyűség történt. Aztán persze kiderült, hogy maga a történet, amit ír viseli meg ennyire. Mivel ilyen hatással vannak rá a negatív vagy épp erős érzelmek, ő az a nő, aki valami viccel próbálja oldani a hangulatot. Ezért lett a könyv nem csak érzelmes, de sűrűn vicces is, bár egyes emberek ezt akasztófahumornak nevezik.

Legvadabb álma az, hogy a könyvet megfilmesítik, Daisy és Jack szerepét pedig Emma Stone és Ryan Gosling játssza, mivel a képernyőn bámulatosan átjön a játékuk által a kettőjük közötti kémia, és a szívet megérintő sebezhetőség. Ezzel mélyen egyetértek, Ryan Gosling abszolút alkalmas lenne a szerepre.

Az írónő következő könyve egy olyan nőről fog szólni, aki allergiás az emberekre. Bámulatos lesz, vagy épp szörnyű. Attól függ, hogy melyik napon kérdezik tőle. :)

Na, az biztos, hogy arra is kíváncsi leszek! :D

(A fenti információk, a teljesség igénye nélkül az alábbi oldalakról származnak, de csak a lényeg van kiemelve, nem tükörfordítás. Aki tud angolul és teheti, olvassa el a csatolt linkeken talált információkat, megéri. http://colleenoakley.com/bio/

http://www.atlantamagazine.com/news-culture-articles/atlanta-author-colleen-oakley-releases-debut-novel-before-i-go/

http://www.atlantamagazine.com/news-culture-articles/interview-author-colleen-oakley-before-i-go/

http://books.simonandschuster.com/Before-I-Go/Colleen-Oakley/9781476761671/reading_group_guide)

Már a könyv elolvasása előtt kijelentettem a családnak, hogy ez a könyv valószínűleg meg fog bőgetni, úgyhogy ne ijednek meg.

A szerző igyekezett úgy adagolni a dolgokat, hogy semmiből ne legyen túl sok, törekedett az egyensúlyra minden ponton. Már az elején beleszerettem a történetbe. Szerettem Daisy és Jack karakterét, a kapcsolatukat, s mindent, ami őket jellemezte. Már az alábbi idézettel sikerült könnyes mosolyt csalni az arcomra, pedig általában nem vagyok ennyire érzelgős.

„És ez a vigyor nem abból a felszabadultságból fakad, hogy az elfelejtett szó végre valahára beugrott. Jack az oka. A férjem, aki csütörtök reggel képes kontextus nélkül, csak úgy szavakat bedobni a konyha közepén. És én csak álmélkodom és elönt az elégedettség, amit a kettőnk közti kapcsolat miatt érzek. Gondolom, egy ponton minden pár érez így, hogy a köztük lévő érzelmi kapocs a legkülönlegesebb, a legerősebb, Minden Idők Legnagyobb Szereleme. Nem egyfolytában, persze, csak azokban a nagyon ritka és kivételes pillanatokban, amikor ránézel a másikra, és azt gondolod: Igen. Te vagy az igazi.Ez most egy ilyen pillanat.”

A könyv tele volt olyan jelenetekkel, amik megmelengetik az olvasó szívét, megnevettetik, vagy épp megbőgetik. Úgy éreztem magam olvasás közben, mint ha felültem volna egy hullámvasútra, ami emelkedik és süllyed, miközben a hangulatom utánozza a mozgását. Bár ennek a könyvnek a témáját csak ihlette a való életből egy személy, s a történet maga kitalált, mégis úgy éreztem magam, mint amikor Szentesi Éva könyvét olvastam. Olyan volt, mint ha épp a valóságban történne meg, te pedig kedves olvasó maga lennél a tehetetlenség. Pocsék érzés.

Adott egy huszonhét éves fiatal nő, akinél három év tünetmentesség után kiújul a rák. Mi jut először az eszedbe? Jönnek azok a gondolatok, hogy „de hiszen előtte még az élet…” vagy „te jó ég ennyire fiatalon…” mintha a ráknak köze lenne ténylegesen az életkorhoz. Pedig a rák bárkinél bármikor kialakulhat, nemtől, kortól, nemi irányultságtól, faji hovatartozástól függetlenül. Erre mondják azt az orvosok, hogy a rák (s a halál…) bizony nem válogat.

Daisy karaktere magával ragadó. Kedves, okos, gondoskodó, szerető szívvel rendelkező. Úgy érzed olvasás közben, mint ha már a legjobb barátnőd lenne. Jack pedig… (mély sóhaj), ő az a személy, aki a világon a legfontosabb Daisy-nek. Kissé bohókás, rendetlen, de csupa szív állatorvos, aki imádja a feleségét. Ők a tökéletes pár. Az ember olvasás közben szinte érzi, mekkora szeretet áramlik e között a két ember között. Nos, ha netán film készülne ebből a könyvből, csatlakozom a szerzőhöz, határozottan azt akarom, hogy Ryan Gosling játssza Jack-et.

Az ember már a könyv elején annyira megszereti ezt a fiatal párt a háromlábú kutyájukkal, hogy egyszerűen nem akarja elhinni, ennek vége lehet. Aztán egyre csak bekövetkeznek a dolgok, amiktől már te rettegtél a könyv kezdetén is, s nem tudsz mit csinálni. Tehetetlen külső szemlélőként látod, mi lesz velük, miként alakul tovább a sorsuk. Olvasás közben benned is végbemegy a változás, más lesz a hozzáállásod, a szemléletmódod. Úgy teszed majd le a könyvet, hogy végigjátszódott a fejedben kis ezer módszer és esemény, majd arra gondolsz, a szerző elérte a célját, sikerült kizökkentenie téged a megszokott világodból, új nézőpontok kerültek eléd, s úgy érzed majd, nem szabad egy percet sem vesztegetned az életedből, mert nem tudhatod, neked mit hoz a sors. Mindig megfogadjuk, hogy kiélvezzük az élet minden pillanatát, aztán végül csak halogatjuk. A kérdés csak az, meddig? Mikor eszmélünk fel? Mikor fogunk eljutni arra a pontra, hogy bizony egy életünk van, ami most van? MOST! Ebben a pillanatban, a jelenben létezünk. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a múlton pedig már hiába siránkozunk, azt kell kihasználni, amink jelenleg van.

Bármennyire is próbálta humorral átszőni a történetet a szerző, hogy ne legyen annyira megrázó, nem mindig sikerült. Amikor Daisy-vel közölte az orvosa, hogy mennyire előrehaladott az állapota, összetörtem. Bár tudtam, hogy miről fog szólni a könyv, és sejtéseim is voltak a végkifejletet illetően, mégis szíven ütött az egész.

Túl voltam százötven oldalon, s úgy éreztem nem megy tovább. Fájt a tudat, hogy egy fiatal, kedves, okos és aranyos nő életének vége. Hónapjai vannak csak hátra, és más nem is jár a fejében, csak az, hogy találjon valakit, aki gondoskodni tud Jack-ről.

Eközben ott motoszkált a fejemben, hogy mennyi minden várhatna még rájuk, és megannyi dologról lemaradnak. Mindkettőjüknek piszkosul nehéz időszakon kellett keresztülvergődniük. Daisynek, a drága, önzetlen, jószívű Daisynek el kellett fogadnia, hogy már csak hónapjai vannak hátra, s ezalatt úgy érezte, gondoskodnia kell arról a személyről, akit a világon a legjobban szeret. Jackről, a férjéről. Elfogadni, hogy nem lesz többé „mi”, Jacknek egyedül kell boldogulnia. Őrület…

Ahogy Daisy azon munkálkodik, hogy Jacknek új feleséget szerezzen, egyszerre aranyos és dühítő. Miért gondolja, hogy az ő elvesztése után más se fogja szerencsétlen Jack-et foglalkoztatni, mint hogy megtalálja az utódját? Ez az egész inkább arra megy ki, hogy ő megnyugodhasson, a szeretett férfi éli tovább az életét, ahogy eddig. Ebben viszont akkor sem lehet biztos, ha megtalálja azt a nőt, aki szerinte illene a férjéhez. Az emberi érzéseket nem lehet csak úgy ki-bekapcsolgatni, s hagyni kell időt arra is, hogy feldolgozza a szeretett nő elvesztését.

Aztán végül ő maga is rosszul érzi magát attól, hogy Jack beszél egy másik nőről, még ha szó sincs randizásról.

Düh, kétségbeesés, pánik, lelkiismeret-furdalás és rengeteg fájdalom jön át a sorok között. Az utolsó nyolcvan oldalt már könnyezve olvastam. Haragudtam Daisy-re, hogy igyekezett elmarni maga mellől Jack-et csak azért, mert az ő érdekeit nézte. Közben pedig nem fogta fel, hogy Jack-nek is az a jó, ha vele van, amíg csak teheti. Kellett idő, mire ő is rájött dolgokra, pedig pont ebből volt kevés. :(

Ez a könyv kifacsart. A történet végére már olyan vörös volt a szemem a sírástól, mint ha végigsírtam volna az éjszakát, s ezt megspékeltem volna egy kötőhártya gyulladással. Bár az írónő szerette volna oldani a feszültséget a történetben több humoros jelenettel is, a téma annyira komoly volt és megrázó, hogy bár elmosolyodtam többször, nem igazán sikerült könnyeden venni ezt a könyvet.

Sokan azt mondanák, hogy „Ó, már megint egy rákos könyv!”, de megkérek mindenkit, ne skatulyázzátok be! Ahogy Szentesi Éva könyve sem egy átlagos „rákos” könyv (én személy szerint nagyon hálás vagyok azért, hogy elolvashattam az ő könyvét is), John Green: Csillagainkban a hiba című könyve sem egy egyszerű rákos könyv (már magától a kifejezéstől a fejemet verném a falba…), s ez sem az. A közös bennük, hogy van mondanivalójuk. Éva a saját tapasztalatait foglalta könyvbe, amivel rengeteg embernek segített, és segít most is, tanácsot ad, s erőt ahhoz, hogy kibírd, kitarts, amíg csak szükséges (akár rákkal küzdesz, akár hozzátartozó vagy). Colleen Oakley könyvét is a való élet ihlette, elgondolkodtat és hat az érzelmekre, ahogy John Green könyve is, bár azt még nem olvastam (tervben van…), csak filmen láttam, de hatásos és elgondolkodtató, tehát szerintem arra sem lehet azt mondani, hogy „csak egy újabb rákos könyv”. Tegyétek meg magatoknak azt a szívességet, hogy skatulyák nélkül nézitek a könyvet, esélyt adva, hogy valamit adjon.

Ez az a könyv, ami napokkal az elolvasása után is benned fog motoszkálni. Akárcsak egy belső hang, ami nem engedi, hogy a figyelmed máshová összpontosuljon. Egyszer mindenképpen újraolvasós lesz ez a könyv, mert bár nehéz témát dolgoz fel, az írónő stílusa megnyerő és szívhez szóló.

Amikor befejeztem a könyvet, gyorsan írtam egy üzenetet az írónőnek a facebook-os oldalára, amelyben gratuláltam a könyvhöz, leírtam, hogy mit váltott ki belőlem, s azt, hogy várom a következő regényét. Nagyon kedvesen válaszolt, és azt is elárulta, hogy nagyon tetszik neki a magyar borító. ;)

Pontozás: 10/10

Nicholas Sparks: Hosszú utazás

Fülszöveg: „Két szerelem. Két szívbe markoló történet az örök reményről és mindarról, ami igazán fontos az életben.

Ira Levinson egy hideg téli reggelen balesetet szenved: autójával átszakítja az út menti szalagkorlátot, és az árokban landol. A kilencvenegy éves, rákbeteg férfi a lassan behavazódó autóban kényszerülne szembenézni a halállal, ha imádott felesége, Ruth nem sietne a segítségére. Az asszony kilenc éve meghalt, ám Ira valósággal úgy érzi, Ruth még mindig mellette van, és ez arra készteti őt, hogy felelevenítse egy nem mindennapi szerelem és házasság történetét. 
Sophia Danko művészettörténetet tanul a Wake Forest Főiskolán, és életében először baráti unszolásra részt vesz egy rodeón. Itt ismerkedik meg Luke Collinsszal, az egyik rodeóssal, és a két fiatal között hamarosan szerelem szövődik. Sophia nagyvárosi lány, okos és ambiciózus, míg Luke egy farmon él az édesanyjával, és kőkeményen dolgozik a megélhetésért, még súlyos sérülése miatt sem adja fel a rodeózást. Kérdéses, hogy két ennyire különböző, ilyen eltérő családi háttérrel és érdeklődéssel rendelkező ember megtalálhatja-e egymás mellett a boldogságot. 
A sors úgy hozza, hogy a két pár története különös módon egybefonódik, és az események innentől kezdve nem várt fordulatot vesznek.

Nicholas Sparks (Szerelmünk lapjai, Éjjel a parton, Üzenet a palackban), a világszerte ünnepelt, megannyi megfilmesített regényt író szerző új kötete a soha el nem múló szerelemről és az örökké jelen lévő reményről szól megrendítő erővel.”

  

  

Megjelent: 2013 szeptemberében a General Press kiadó gonozásában.

Fordításul szolgáló mű: The Longest Ride

Oldalszám: 392

Fordította: Kolláth Nóra

Nicholas Charles Sparks 1965. december 31.-én született Omahában. Könyvei meghódították a külföldi és hazai olvasókat egyaránt. Több történetét is megfilmesítették, amik szintén nagy sikernek örvendenek.

Édesapja professzor, édesanyja pedig szemészeti asszisztens. A Sparks házaspárnak három gyermekük született, Nicholas volt a középső gyermek. Bátyja csak egy évvel idősebb nála, húga pedig egy évvel fiatalabb volt, sajnos azonban harminchárom évesen meghalt. Ő ihlette Jamie Sulluvan karakterét az egyik könyvéhez, az „A Walk to Remember”  azaz: A leghosszabb út című regényéhez,  amit meg is filmesítettek (Séta a múltba).

Rengeteg szakmában kipróbálta magát, volt pincér, ingatlanközvetítő, gyógyszerügynök, stb.

1993-ban írta meg a The Notebook (Szerelmünk lapjai) című könyvét, amiért két év múlva elég sok pénzt kapott, s ami a megjelenés első hetén már a New York Times sikerlistájának élére került.

Első könyvének sikere után New Bernbe költöztek. Azóta is itt él feleségével és gyermekeivel. Több jótékonysági szervezetet támogat, igen nagylelkűen.

Ebben a történetben két szálat követhetünk nyomon. Egyrészt Ira és Ruth történetét, ami egyfajta visszaemlékezés Ira szemszögéből, valamint Sophia és Luke történetét, ami „napjainkban” játszódik, és felváltva olvashatunk Luke és Sophia szemszögéből. Mindkét szál bővelkedett érzelmekben és igazán mély, elgondolkodtató gondolatokban. Szerettem Ira és Ruth történetéről olvasni, hisz’ szinte egy egész életet együtt töltöttek. Ugyanakkor Luke és Sophie története is magával ragadó volt. A rodeós és a művészettörténész kapcsolata. :) Két nagyon különböző ember, akiben több a közös, mint először hinné az ember.

Ritkán esik meg velem, hogy először látom a könyv alapján készült filmet, majd csak később olvasom el a könyvet. Most így történt. Tetszett a film, és tetszett a könyv is. Sok dologban más volt, hiszen a könyv történéseit a film nem adhatta volna vissza teljes egészben, annyi mindent tartalmazott. Imádtam a részletes leírásokat, a jellemzéseket, az egyedi stílust, amit Nicholas Sparks könyveiben mindig felfedezek. Szeretem azt, ahogy egy-egy helyzetet ábrázol. A karaktereiből mindig süt a szenvedély, élettel teli és magával ragadó szereplők, akik szinte kilépnek a regényből. A legnagyobb eltérés a film és a könyv között az volt, ahogy Ira és Sophia kapcsolatát ábrázolták. Meg kell vallanom, ebben az esetben a film felé hajlottam, mert ez jobban tetszett úgy, ahogy a filmben kivitelezték. Ám a filmesek nem tudták visszaadni azt a sok információt, amit Sparks belefoglalt abba a 392 oldalba. Én szívem szerint azt ajánlanám, hogy aki elolvassa a könyvet, az nézze majd meg a filmet is. Úgy kerek egész. Főleg azért, mert a szereplőgárda hatalmasat aratott. Scott Eastwood (Luke Collins) Britt Robertson (Sophia Danko) Jack Huston (Ira) és Oona Chaplin (Ruth) nagyszerűen megtestesítették a karaktereiket. Olvasás közben is őket láttam magam előtt.

Ez a történet számomra felért egy vérátömlesztéssel.

Filmes poszter

Pontozás: 10/10

Gwenda Bond: Lány a kötélen

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: "Üdvözli nézőit a Cirque American!

A tizenhat éves Jules Maroni álma, hogy kötéltáncos édesapja nyomdokaiba léphessen a magasban. A Repülő Garciák jelenléte azonban könnyen keresztülhúzhatja a lány számításait. A rivális Maronik és a Garciák ugyanis hosszú évtizedek óta esküdt ellenségként kerülik egymást…

Jules azonban nem hajlandó tudomásul venni a családi drámát, és csakis a drótkötélre összpontosít. De amikor felfedez egy pávatollat – egy hírhedt, balszerencsét hozó tárgyat – a jelmezén, Jules kis híján elveszíti az egyensúlyát. Miközben egyre több titokzatos, balszerencsét hordozó talizmán bukkan fel a színen, Jules rájön, nincs más választása: segítséget kell elfogadnia, mégpedig a legváratlanabb forrásból: Remy Garciától, aki mellesleg a Cirque legjobb légtornásza. 

De mitől óvja annyira nagyanyja a lányt? Mit tartogatnak Jules számára a Nagy Arkánum lapjai? Meg lehet-e változtatni előre megírt sorsunkat?"

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015. szeptember 21.

Fordította: Robin Edina

Fordításul szolgáló mű: Girl on a Wire (ami megjelent 2014-ben)

Oldalszám: 368

ISBN: 978-963-293-461-7

Borítóterv: Földi Andrea

Bár a külföldi borító is tetszik, most a hazai jött be jobban. Imádom a kék színt, ráadásul ez a csillagképes megoldás nagyon ötletes.

Gwenda Bond kreatív írásból diplomázott. Több ifjúsági regénye örvend nagy népszerűségnek. Ezek közül hozzánk a Lány a kötélen című jutott el, amiben a vakmerő főhősnő megismerkedik a cirkusz varázslatos és rejtélyekkel teli oldalával. Írásai megjelennek többek között a Los Angeles Times, Publishers Weekly, és a Locus Magazine oldalain. Az írónő gyermekkora óta rajong Lois Lane karakteréért, és az a szóbeszéd járja, hogy emiatt újságírói végzettséget is szerzett.

A férjével, Christopher Rowe íróval, és állatseregletükkel, többek között egy Hemingway nevű macskával a Kentucky állambeli Lexingtonban élnek egy száz éves házban.

Honlapján (www. gwendabond.com) arra bíztatja olvasóit, hogy bátran lépjenek vele kapcsolatban akármilyen közösségi fórumon (facebook, twitter és társai), mert szívesen hallana az olvasóiról, illetve ha feliratkoznak a hírlevelekre, akkor minden újdonságról tájékoztatja őket. :)

A Lány a kötélen című könyv a Cirque American sorozat első része. A sorozat minden kötete különálló történet lesz, a közös bennük természetesen, ahogy a cím is mutatja, a cirkusz. Első kötetben Jules Maroni a kötéltáncos áll a főszerepben, míg a második kötet (Girl in the Shadows) Moira Mitchell bűvésznőről fog szólni.

A történet indítása frappáns és lendületes volt, és szerencsére a végéig elkísérte a lendület. Az események viszonylag gyors folyásúak voltak.

A Maroni család érkezése nem volt zökkenőmentes, az első éjszakájuk eléggé érdekesen alakult. Verekedés, viszály, titkok, boszorkányság, próbák, vonzalom. Minden volt az első nyolc fejezetben, ami csak felkelthette az ember érdeklődését.

Szerettem nagyon azt a részt, amikor Bird Millman-ről olvashattam. Hisz’ az írónő printerest oldalán is találhatunk róla képet is (link a bejegyzés alján).

A könyvet valaki a Rómeó és Júliához hasonlította. Nos, talán néhány helyen tényleg felfedezhetünk párhuzamot a két történet között. Imádtam Jules és Remy karakterét, azt, hogy már az első pillanattól szikrázott a levegő közöttük, még ha két ellenséges család tagjai voltak, akkor is. Mindketten végletekig makacsok voltak, rafináltak, éles eszűek, elszántak és szerették volna megvalósítani az álmukat, ugyanakkor megfejteni a rejtélyt, ami a múltban történtek miatt nagy nyomással volt a kapcsolatukra. Megannyi veszély, gyűlölködés és vád, mégis mint a bimbózó rózsa megjelent a szerelem is a fiatalok között. Ahogy Dita és Sam között is. Imádtam őket, annyira tökéletes volt minden, még akkor is, ha rengeteg mindennel kellett szembenézniük.

Aztán a huszonnegyedik fejezet vége iszonyatosan megrázott. Ez a csavar igazán gonosz volt az írónőtől. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Nem kaptam levegőt, könnyek gyűltek a szememben, és nem akartam elhinni, hogy ez történt. Mégis megtörtént. Akkor, abban a pillanatban egy kicsit összetörtem. Reméltem, hogy ezt az egy dolgot elkerülhetjük. Végül nem így lett.

A könyv végig fordulatokban volt gazdag, és tudott meglepetést okozni. A szereplőket nagyon megszerettem, bár a nagyival szemben voltak fenntartásaim. Remy, Jules, Sam, Dita, a Maroni szülők és még a társulat néhány tagja mind-mind a szívemhez nőtt. Tökéletesen kidolgozott, életszerű karaktereket kaptunk, akik mindannyian hozzátettek a cselekmények értékéhez.

Az írónő által betekinthettünk tényleg egy olyan varázslatos világba, ahol néhány pillanatig nézőből előadóművésszé váltunk, megtapasztalva ennek a pozitív és negatív oldalát egyaránt. Titkokkal, viszályokkal, varázslatokkal és szerelmekkel tarkított történetet kaptunk, s egyaránt részesültünk boldog és szomorú pillanatokban. Nagyon remélem, hogy a kiadó a sorozat többi részére is vevő lesz, és eljut hozzánk a többi kötet is. Kíváncsian várom ugyanis, hogy legközelebb is képes lesz-e az írónő varázslatot bocsátani rám. Most sikerült. Nagyon megszerettem a történetet, bár egy kicsit vérzik a szívem egyes jelenetek miatt.

https://www.pinterest.com/gwenda007/girl-on-a-wire/

Az alábbi linken Gwenda Bond saját albumát láthatjátok, ahol összegyűjtött néhány képet a könyvvel kapcsolatban. Többek között láthattok egy képet Bird Millman O’Day-ről, aki a könyvben Jules Maroni nagy kedvence, s aki a “Golden Age of the American Circus,” egyik leghíresebb előadóművésze, kötéltáncosa volt.

A könyvet hálásan köszönöm az Athenaeum kiadónak! S ajánlom szívből mindenkinek! Érdemes figyelemmel kísérni az írónő munkásságát. :)

Pontozás: 10/10

Sara Crowe: Campari reggelire

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Sara Crowe, frissen debütált az írói pályán, eddig ugyanis főleg színészként ismerhettük. Első regénye, a Campari reggelire 2014-ben jelent meg külföldön, az Athenaeum kiadónak köszönhetően pedig idén szeptemberben nálunk is megjelenhetett.

Fülszöveg: „Az ember élete tele van borzalmas dolgokkal: elhunyt rokonok szelleme kísérti, befuccsol a szerelmi élete… és odaég a pirítós. 

1987-ben Sue Bowl élete fenekestül felfordul. Édesanyja halála miatt úgy érzi, önmagából vesztett el valamit. Aztán az apja is összebútorozik egy Ivana névre hallgató rettenetes férfifalóval. 

Ám Sue-t mindig arra bíztatta az anyja, hogy hozza ki mindenből a legjobbat – neki pedig ott volt a szavak szeretete és pár fura rokon. Sue végül Coral néni roskadozó családi otthonába, Green Place-be kötözik, amelyet szép lassan egyre több különc és csodabogár kezd el benépesíteni. A denevérekről nem is beszélve…”

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015-ben.

Fordításul szolgáló mű: Campari for Breakfast

Fordította: Beke Zsolt

ISBN: 978-963-293-454-9

Oldalszám: 328

A könyv, az alábbi sorokkal indít:

„A füveskönyv

A Füveskönyv nemcsak kalendárium volt, hanem jegyzetfüzet és bölcsességgyűjtemény is. Gyakran adták ajándékba gyereknek, hogy felkeltsék az érdeklődésüket a tanulás és a világ iránt. Egy nagyon személyes napló, amelyben az idézetek és tanácsok mellett megfértek az újságkivágások, levelek és receptek.

Lényegében egy könyv valakinek az életéről.

Giovanni Rucellai, egy, a régmúltban élt olasz költő a Füveskönyvét egy gazdag salátához hasonlította.”

Tetszett, hogy a történet több szemszögből is megmutat valamit. Egyrészt a fő szál, maga Coral Garden füveskönyve volt, a másik nézőpontot pedig Sue Bowl gondolatain keresztül ismerhettük meg.

Sue egy átlagos nyolcvanas évekbeli tini, aki úgy érzi, kihúzták a lába alól a talajt, elveszítette szeretett édesanyját, Buddleia-t (a nyári orgona latin neve), és még csak próbálgatja a szárnyait az írás terén.

A könyv elején megzavarodtam kissé, mert Coral néni füveskönyvében 1986-os dátummal Evelyn William Garden halálozásáról volt szó, akinek két lánya, Coral és Buddleia őrzi emlékét, míg Sue szemszögéből (1987-ben) arról olvastam, hogy az édesanyját, Buddleia-t veszítette el, és mennyire hiányzik neki.  Aztán a 43. oldalon kiderül, hogy a lány édesanyja szeptemberben hunyt el, míg Evelyn májusban. Aztán kiderült, hogy Evelyn William Garden nem más, mint Coral édesapja. Szóval egyik ámulatból a másikba estem.

Sue Bowl-ról elég sok információt kapunk olvasás közben. Tizenhét éves, elutazik édesanyja testvéréhez, ahol írhat nyugodtan, és emellett munkát is vállal a Tostie nevű kávézóban. A főnöknő elég szigorú, ám nem veszi kedvét, mivel Mrs. Fry fiai is ott dolgoznak, akik helyesek és segítőkészek.

Joe a kedves és segítőkész, míg Icarus Sue ideálja, bár túl sokat nem beszél (a könyv vége felé ki is derül, hogy miért). Akárhányszor meglátom a nevét, már fülig ér a szám. Határozottan érdekes választás volt ez a név. Bár a bátyjuk meg Sandy, szóval igazán nem akadhatok fent az Icaruson sem. :)

Joe szimpatikus karakter. Közvetlen, segítőkész, jó beszélgető társ. Szeret olvasni, és igyekszik mindenbe belevonni Sue-t. Már a legelején megkedveltem, és ez végig így volt a történet legutolsó betűjéig.

Igazság szerint Icarus karakterében nem sok vonzó dolgot fedeztem fel, így róla túl sok mindent nem is írnék. Talán csak azt, hogy még a várakozásomat is alulmúlta. :(

Coral néni gyakorlatias, hagyománytisztelő. Szenvedélyes, ugyanakkor neki is van olyan tulajdonsága, ami miatt igazán emberi. Méghozzá a vásárlási láz, ami miatt elég nagy katyvaszba kerültek a történetben. Igazi csupa szív nagynéni, aki nagyszerű támasz Sue-nak.

Delia, a lakótárs és egyben Coral barátnője, élettel teli, nyughatatlan és néha igencsak furcsa. Anyja egy kiállhatatlan, egoista és idegesítő lánynak, szóval nem lehet könnyű neki.

A rögtönzött panzió többi lakójáról pedig egyöntetűen elmondhatom, hogy különcek de szerethetőek. Mindenkiről kellő információt csepegtet az írónő, és kellőképp belevonja őket a történetbe. 

A történet szövevényes volt, és rengeteg információt elraktározott.

Ami nem igazán tetszett, az a névválasztás volt. Evelyn és Sandy mint férfinév? Anyám borogass! Nem csoda, hogy az elején azt hittem, amit.

A könyvben a kedvenc részeim többnyire az írói műhelyhez köthetőek. Nagyon szerettem ezeket a foglalkozásokat, mert sokkal több kiderült Coral néniről, Sue-ról és a többiekről, mint bármikor máskor.  

A legkedvesebb és legmeghatóbb pedig talán a 215. oldalon található levél volt. Egyszerre éreztem át Sue és édesanyja fájdalmát, és kezdtem átlátni igazán a történet lényegét. Talán itt fordult meg minden bennem. Ami először unalmasnak, vontatottnak tűnt, értelmet nyert. S nem meglepő, hogy innentől volt igazán fordulatokban gazdag a könyv. A végén már komolyan sajnáltam, hogy ennyi volt. Úgy szerettem volna még olvasni Joe-ról, Sue-ról, illetve jó lett volna megtudni, hogy alakult a későbbiekben Coral néni élete.

A történet humoros volt, megható, elgondolkodtató. Elég sokáig körüllengte a titokzatosság homálya, ami jó volt, mert nagyon szeretem a rejtélyeket, rejtvényeket. Magam elé képzeltem a nagy házat, a furcsa és talán kicsit különc társaságot, és néhány pillanatig úgy éreztem, én is jelen vagyok a történetben. Imádtam az írói műhely feladatait, gyűléseit, a szövevényes szálakat egyes személyek között, és a hangulatot, amit magával vonzott mindvégig.

Bár humorral volt fűszerezve, a könyv elég sok elgondolkodtató, mély érzelmet kiváltó témát boncolgatott. Az öröm, vidámság, boldogság, szerelem mellett elég sok düh, csalódás, tehetetlenség, gyász és rejtély volt jelen a könyvben, ezzel megadva egy olyan hangulategyveleget, ami garantáltan letarolja az olvasót. Néha olyan érzésem volt, mint amikor a Vadvirágok lányait olvastam. Magával ragadott a könyv hangulata, nem láttam és nem hallottam.

A könyvet köszönöm az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10