Charlie Higson: The Enemy – Felnőttek nélkül (The Enemy 1.)

„Charlie ​Higson regénye egy young adult disztópia első része. Az ismeretlen vírus pusztította London romjain gyerekek próbálnak egy új világot felépíteni.

A végzetes járványt követően ugyanis bomlásnak indult testű, vérszomjas lényekké változtak mindazok, akik életben maradtak és elmúltak tizennégy évesek. A kiskamaszok különböző épületekben barikádozták el magukat London-szerte, és csak akkor merészkednek ki az utcára, ha élelmet kell keresniük.

A bátor Arran és az érzékeny Maxie vezette gyerekcsapat a Waitrose szupermarketben él. Tartalékaik megfogyatkoztak. Ám felbukkan egy titokzatos fiú, Jester, aki azzal kecsegteti őket, hogy a Buckingham-palotában biztonságos menedékre lelhetnek, ételben, italban sem lesz hiány. Nekivágnak az útnak, miközben városszerte mindenütt (a sikátorokban, az elhagyatott házakban, a föld alatt) lesben állnak a felnőttek.

Vajon eljutnak a gyerekek a biztonságos helyre? A palotában tényleg boldog jövő vár rájuk, vagy a látszat csal?

A váratlan csavarokban bővelkedő The Enemy – Felnőttek nélkül megpróbál választ találni arra a kérdésre, hogyan élhetjük túl a rémálmainkat is messze meghaladó borzalmakat. Miközben az olvasó szembesül egy másik, filozofikusabb problémával is: mivé lesz a társadalom, ha a közösségek a gyerekek elképzelései szerint szerveződnek újra?”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2019.01.09.

Fordította: Horváth Márta Zsanett

Fordítás alapjául szolgáló mű: Charlie Higson: The Enemy

Oldalszám: 400

ISBN: 978-963-293-867-7

Borító: Földi Andrea

Itt olvashattok bele:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1577478.pdf

Charlie Higson (született Charles Murray Higson) 1958. július 3-án született az angliai Somerset megyei Frome-ban. Sikeres szerző, színész, komikus és forgatókönyvíró. Ő írta a nagy sikernek örvendő Young Bond sorozatot, melyet Angliában több mint egymillió példányban adtak el, és huszonnégy különböző nyelvre fordították le. A szerző nagy rajongója a horrorfilmeknek és könyveknek, az egyetemen egy ideig a gótikus irodalmat is tanulmányozta.

A Kelet-angliai Egyetemen (UEA: University of East Anglia) tanult, ahol a bátyja tanít már 1986 óta. Ott ismerkedett meg a Paul Whitehouse, David Cumming és Terry Edwards alkotta trióval. Higson, Cummings és Edwards megalakította a The Higsons együttest, amiben egészen 1986-ig Higson volt az énekes. Ezt követően Paul Whitehouse és a komédia került középpontban, s egészen 2000-ig a BBC egyik műsorának a fő írója és előadója volt, ezt követően szintén Whitehouse-zal együttműködve egy rádiós komédiában és egy televíziós projektben is együtt dolgoztak.

1990-ig négy felnőtteknek szóló disztópikus jellegű regénye jelent meg, tehát elmondható, hogy több korosztályt is megpróbált lebilincselni.

Együtt írta Lise Mayer-el az 1994-es angol-belga-holland thriller, a Suite 16 című film forgatókönyvét.

Tudja, hogyan kell a tinédzsereket megragadni vagy épp elrettenteni, ezért is írta meg a The Enemy című young adult sorozatát, amit külföldön poszt-apokaliptikus zombie horrorként reklámoztak. Angliában 2009-ben jelent meg a sorozat első kötete, kis hazánkban viszont erre tíz évet kellett várni, idén január 9-én jelent meg az Atheaneum kiadó égisze alatt. 2011-ben a szerző még úgy nyilatkozott, hogy a The Enemy trilógia lesz, ám végül a sorozat a hetedik kötettel zárult.

Higson jelenleg Londonban él a feleségével és a három fiával.

A honlapját megtekinthetitek itt (bár egy ideje már nem került fel friss tartalom): https://www.charliehigson.co.uk

Amennyiben szeretnétek többet tudni Charlie Higson-ról vagy épp a The Enemy sorozatáról, akkor érdemes elolvasnotok a The Guardian oldalán található interjút. Igaz, hogy nem magyar, de még úgy is érthető, hogy én csak töröm az angolt. https://www.theguardian.com/childrens-books-site/2015/oct/30/charlie-higson-the-enemy-interview

A könyvről:

Ez a könyv talán az egyik legdurvább, leggyomorforgatóbb young adoult regény, amit valaha olvastam. Brutális. Alig hiszem el, hogy tényleg fiataloknak ajánlják. Nem vagyok szívbajos, krimi, thriller, horror, bármi jöhet, de azért néhány jelenetnél még az én lélegzetem is elakadt, vagy épp a gyomrom bukfencezett. Szóval mindenképpen olyanoknak ajánlom, akiknek a szívük és a gyomruk egyaránt erős és szeretnek borzongani. Nem vagyok egy nagy zombi rajongó, nem is rendelkezem túlságosan széles ismeretekkel a zombi könyvek terén, de ez betalált. Hogy miért? Lássuk mi az, amit spoilermentesen elárulhatok.

A szereplők kedvelhetőek, szerintem mindenkinek akad legalább egy kedvence a gyerekek között. Ugyanakkor ez nem feltétlenül szerencsés, mert Charlie Higsonnak nem esik nehezére leöldösni a karaktereit, s néha úgy érezheted, mintha az író azokra vadászna, akiket te megkedvelsz. Amikor az egyik kedvenc szereplőm meghalt, nagyon haragudtam Higson-ra. Felmerült bennem, hogy miért pont őt kellett, aztán rájöttem, hogy biztos fogom még ezt érezni a könyv hátralévő részében. A szerző egy kis reményt ad számodra, majd a következő fejezetben elveszi azt. Úgy játszadozik az olvasó érzéseivel, mintha ő irányítaná azt a tetteikkel együtt. Egyszer ad, máskor elvesz. Nem tudhatod, végül merre billen majd a mérleg nyelve.

Arran volt Waitrose gyermekcsapatának vezére. Körülbelül húsz gyerekért volt felelős. A vírus pusztítása előtt a focicsapat kapitányaként tevékenykedett, megszokta, hogy irányítsa a társait. A menők csoportjába tartozott, odafigyeltek arra, amit mondott. Okos volt és szerethető. Magas, szőke, atletikus alkatával kitűnt társai közül.

Maxie volt Arran helyettese, a vezér távollétében ő volt a főnök. Lojális a csapatához, mindig sikerült megütnie a többiekkel a közös hangot, így könnyen rávehette őket bármire. Talán rá mondanám, hogy a csapat szíve. Érzékeny volt, ugyanakkor, ha a helyzet úgy kívánta, tudott kemény is lenni. A helyzet pedig elég sűrűn úgy kívánta…

Ollie volt a csapat esze. Többnyire csendes és visszahúzódó volt, abszolút nem nevezném alfának, ugyanakkor sokszor mégis ő húzta ki a csávából a többieket merész ötleteivel.

Kis Sam karakteréről elmondható, hogy bátorsága és kitartása jó példa lehet mindenkinek. Hihetetlen, mennyi nehézségen küzdötte át magát a maga kilenc évével. Ő az a szereplő, akit lehetetlen nem szeretni. Szerintem titkon mindenki neki drukkol.

Blue volt a Morrisons csapat feje. Eleinte nem igazán szimpatizáltam vele, ám a könyv utolsó felében megmutatta az igazi arcát, s csak remélni tudom, hogy neki megkegyelmez majd Higson.

Whitney a Morrisons csapat vezetőjének volt a jobb keze. Igazi vagány csaj, erős egyéniség, jó harcos, ugyanakkor nagyon jószívű lány, aki igyekezett pártfogásába venni a kicsiket. Első pillanatban megkedveltem.

A történetben rengeteg gyerekről olvashatunk, a Waitrose és a Morrisons gyerekcsapat együtt körülbelül ötven főt jelentett, mindenkinek megvan a saját megkülönböztető jegye, egyedi személyisége, ami miatt beleillik a történetbe. Persze ők csak egy részét teszik ki a túlélő gyerekeknek. Tetszett, hogy a szerző kellő időt és energiát fektetett a bemutatásukra, még akkor is, ha már tudta, hogy egyesek nem fogják megélni a második kötetet.

A Morrisons gyerekcsapatában is találtam kedvelhető karaktereket, de a fő kedvenceim természetesen Waitrose-osok.

Persze olyan szereplők is akadtak, akiket nagyon rühelltem, ők voltak számomra az abszolút negatív karakterek. Ilyen volt Jester, David és John.

London utcáin élet-halál harc folyik, tizennégy év alatti gyerekek válnak kényszerfelnőtté, hiszen gondoskodniuk kell önmagukról és társaikról, miközben bujkálniuk kell a rejtélyes vírussal fertőzött felnőttek elől, nehogy eledel legyen belőlük. Persze nem csak a zombik jelentenek veszélyt a gyerekekre, a falkában portyázó állatok is élelem után kutatnak, ráadásul az egyre fogyó élelmiszerkészlet is aggodalomra ad okot. Mindig és mindenhol veszély leshet rájuk, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmük, mert az az életükbe kerülhet. Ráadásul ott is gond adódik, ahol nem számítanak rá.

Charlie Higson nagyon jó munkát végzett, mert a történet eredeti, drámai, akciódús, kiszámíthatatlan, borzongató, lebilincselő. Képes fenntartani az érdeklődést, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, mert minden oldalon vár valami meglepő. A karakterei szinte életre kelnek, képesek a fejlődésre, a változtatásra.

A helyszínválasztásért külön megdicsérném Higson-t, imádom Londont, még ha a történetben vírusfertőzött felnőttekkel is van tele.

Tekintve, hogy a sorozat hét kötetes, nem csoda hogy függővéggel zárul, még bármi történhet a folytatásokban. Remélhetőleg a maradék hat kötet is megjelenik kis hazánkban, mert jó lenne, ha fény derülne arra is, hogy milyen vírus fertőzte meg a felnőtteket, hogyan terjedt el, s van-e még remény?

Imádtam a történetet, ha lehetne, már most olvasnám a folytatást.

Pontozás: 10/10

Apró megjegyzés: bár zombinak nevezik a fertőzött felnőtteket, hagyományos értelemben nem azok. Nem élőhalottak, s nem is támadnak fel. Ők vírussal fertőzött emberek, akik vagy a kór lefolyásának végén halnak meg, vagy a túlélő gyerekek végeznek velük önvédelemből.

A szerzőnek/fordítónak köszönhetően leszoktam a pukkancs jelző használatáról, mert mindig Charlie Higson karaktereit juttatja eszembe.

Karin Tidbeck: Amatka

„Vanját, ​a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben: Amatka lakói furcsán viselkednek, miközben a hatalom mindenütt a felforgató tevékenység nyomait kutatja. 

Bár a kiküldetése csak rövid időre szól, Vanja beleszeret lakótársába, Ninába, ezért meghosszabbítja látogatását. Eközben akaratlanul is tudomást szerez az egész kolóniát érintő, növekvő fenyegetésről. Minden erejével igyekszik eltitkolni, és önhatalmúlag olyan vizsgálódásba kezd, amivel önmagát is bajba sodorja. 

Karin Tidbeck világában mindenki gyanús, senki nincs biztonságban, és semmi nem egyértelmű – még az írott és beszélt nyelv, vagy éppen a valóság szövete sem. Az Amatka lenyűgöző és végtelenül eredeti mű, óda a szabadságról, a szeretetről és a művészi teremtőerőről.

„Javaslom, hogy ragadj meg egy példányt!” – Ann Leckie 

„Született klasszikus.” – Jeff VanderMeer 

Szürreális bemutatkozó regény Margaret Atwood és Ursula K. Le Guin stílusában, egy olyan idegen világról, ahol a nyelv valóban élő és ható.”

Kiadta az Athenaeum kiadó 2017 októberében.

Fordította: Babits Péter

A fordítás alapjául szolgáló mű: Karin Tidbeck: Amatka

ISBN: 978-963-293-700-7

Oldalszám: 250

A könyvet megrendelhetitek 20% kedvezménnyel itt:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/amatka

Bele is olvashattok:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1396002.pdf

Karin Tidbeck Stockholmból származik. Jelenleg Malmöben él és dolgozik, szabadúszó író, műfordító és kreatívírás-tanácsadó. Svéd és angol nyelven egyaránt alkot. Íróként 2010-ben mutatkozott be Vem är Arvid Pekon? című svéd nyelvű novellagyűjteményével. Angol nyelven 2012-ben debütált a Jagannath címet viselő válogatásával, melyet 2013-ban Crawford-díjjal jutalmaztak, és World Fantasy Awardra jelöltek. Az Amatka az első regénye.

Karin Tidbeck - fotót készítette Andreas Ingefjord

A fülszöveg alapján Vanja és Nina története tele lesz érdekességekkel, rejtélyekkel és izgalommal. Milyen titokra bukkanhat Vanja ami miatt életveszélybe kerül? Megoldást talál a fenyegető problémára? Megússza ép bőrrel ezt a kalandot? Hogy alakul a Nina iránt táplált szerelme? Rengeteg kérdés felmerül már a könyv bemutató szövegének elolvasása közben. Vajon megtaláljuk minden kérdésre a választ?

Elég szomorú képet kapunk a világról, amiben főhősünk él. Olyan, mint ha a boldogság nem is lenne jelen az emberek életében. Napi rutin, szabályok és skatulyák rendszere, amiből nem lehet kitörni. Az emberek napestig robotolnak, fáradtak, életkedvük teljes mértékben lecsökkent. A felnőttek kolóniákban laknak, ahol a környezet minimalista, szűkös, egyhangú és rideg, míg a gyermekek gyerekotthonokban nevelkednek, de hétvégén hazalátogathatnak. A családi kapcsolat felszínes, a kötöttség szülő és gyermek között nem alakul ki nagymértékben, ezért a későbbiekben a gyermekek érzelemszegény életet folytatnak.

„A bizottság szerint a túlzott közelség nem tett jót sem a szülőknek, sem a gyerekeknek, ezért csak hetente egyszer találkozhattak. Ilyenkor élték ki érzelmi szükségleteiket, melyek sajnálatos módon még mindig sokakat megfertőztek, és ez megfelelő kezelés híján neurózishoz vezethetett. A túlzottan erős kötődés ráadásul függővé tette a gyermeket, aki így kevésbé hajlott arra, hogy szolidaritást vállaljon a közösség tagjaival.”

A könyv első fele ismerkedés Amatka lakóival, illetve az ottani helyzet bemutatása. A feszültség lassan növekszik, ahogy egyre több furcsaság kerül előtérbe. Aztán ott van Vanja személyisége, ami határozottan furcsa. Meg kell vallanom, eleinte (főleg a fülszöveg elolvasása után) meg voltam győződve arról, hogy Vanja férfi. Szóval ért egy kis meglepetés, amikor kiderült az ellenkezője. 
Néhány alkalommal kellőképp ledöbbentem, megrökönyödtem, vagy épp értetlenül néztem magam elé, hogy „ez most mi?”. Visszaolvastam, mert azt hittem elvesztettem a fonalat, aztán kiderült, hogy amit olvastam, az tényleg úgy van leírva, ahogy én értelmeztem. Tényleg igaz, amit a fülszövegben olvasni. Semmi sem egyértelmű.

A könyv felénél lendült be igazán a cselekmény, s ez volt az a pont, amikor már hajszolt a kíváncsiság, hogy kiderítsem, mi történik Amatkában.

Kedvenc szereplőm abszolút a könyvtáros volt, Saminék Evgenje. Az ő karakterével tudtam a legjobban azonosulni. S talán ennek is köszönhető, hogy a kedvenc jeleneteim a könyvtárhoz köthetőek. 

A két főszereplő Brilarék Vanja Essre Kettese és Ulltorék Nina Négyese számomra sokszor a meg nem értett kategóriába volt sorolható. Nem igazán álltak közel hozzám, Ninát pedig nem is igazán sikerült megkedvelnem. Vanja tetteit megértettem, egyet is értettem sűrűn vele, hajtotta a kíváncsiság és a vágy egy boldog életre, Nina tettei mögött azonban a félelem lapult meg és sokszor rossz döntésre késztette. A többi szereplő pedig megmaradt semlegesnek, igazság szerint nem sok vizet zavartak. Talán még Ullát és Ivart tudnám a kedvelem kategóriába sorolni. 

A regény magában hordozza a tipikus disztópikus jegyeket. Szegényes életkörülmények, szenvedés, erőszak, elnyomás, árulás és negatív jövőkép mind-mind megtalálható a történetvezetés folyamán. Tehát mindenképpen ajánlom a disztópia kedvelőinek. Érdekes volt, bár néha kicsit zavaros. 

Pontozás: 10/9

Indoklás: számomra kicsit lassan indult be a cselekmény, a végét pedig függővégnek érzem. 

Cecelia Ahern: A Tökéletes (A Vétkes 2.)

„A társadalom, melyben Celestine North él, tökéletességet vár el tagjaitól. Azzal, hogy az erkölcsi vizsgálóbizottság Vétkesnek ítélte a lányt, megfosztotta őt alapvető jogaitól, és darabjaira zúzta szét egész eddigi életét. Amióta pedig Crevan bíró úr első számú közellenségnek nyilvánította, Celestine menekülni kényszerül egyetlen bizalmasával, Carrickkel. Óva őrzi nagy titkát, amellyel talán romba dönthetné az egész Vétkes-rendszert, és amely miatt már így is számtalan ember tűnt el nyomtalanul.

A csatában Crevan bíró úr áll nyerésre, és Celestine-nek fogytán az ideje, egyre nagyobb nyomás nehezedik rá. Döntenie kell, hogy magát menti-e, vagy önmagát feláldozva az összes Vétkest. Vajon be tudja-e bizonyítani, hogy az ember nem tökéletes lény, és olykor tévedhet?”

 

Megjelenés időpontja: 2017. 08. 28.

Kiadó: Athenaeum kiadó

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

Fordítás alapjául szolgáló mű: Cecelia Ahern: Perfect

ISBN: 978-963-293-659-8

Kötés: füles, kartonált

Oldal: 383

Műfaját tekintve YA, disztópia.

A könyv 20% kedvezménnyel megvásárolható itt:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/a-tokeletes

Már epub és mobi formátumban is kapható:

https://www.lira.hu/hu/ekonyv/gyermek-es-ifjusagi-1/ifjusagi-regenyek-es-elbeszelesek/a-tokeletes-ekonyv-epub-mobi

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak!

Cecelia Ahern az egyik legnépszerűbb, ír származású, kortárs regényíró. 1981. szeptember 30-án született Dublinban. Mielőtt nekivágott az írásnak és a filmrendezésnek, újságírásból diplomát szerzett.

Jelenleg férjével (David Keoghan) és gyermekeivel (lányával, Robinnal és Sonny nevű fiával) Dublin északi részén élnek.

Huszonegy éves korában írta meg P.S. I Love You (Utóirat: Szeretlek) című első regényét, melynek megjelenésekor huszonhárom éves volt, s ami tizenkilenc hétig vezette az eladási listákat Írországban, azonnal tarolt mind a külföldi, mind pedig a hazai piacon, negyvenhét országban adták el. Meg is filmesítették 2007-ben. A második, Ahol a szivárvány véget ér (Where Rainbows End) című könyve is nemzetközi bestseller lett, majd 2014-ben megfilmesítették. Úgy hírlik, hogy a Bárcsak láthatnál, valamint a Bennem élsz című könyveiből is filmet szeretnének készíteni.

Az eddig megjelent könyveiből több mint 25 millió példányt adtak el világszerte.

A Vétkes volt az első fiataloknak szóló regénye, amely hatalmas sikert aratott. Az írónő bebizonyította, hogy korosztálytól függetlenül képes lebilincselni az olvasóit, s képes minden műfajban maradandót alkotni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Celestine North-t az előző kötetben vétkesnek nyilvánították, s a lehető legnagyobb büntetéssel sújtották, mind az öt lehetséges helyre beleégették a V jelet. Halánték, nyelv, jobb tenyér, mellkas, jobb talp. Majd még egyet (gerinc), amiről szinte senki nem tudott. Akik az említett billogozáskor jelen voltak, mind eltűntek. A lány pedig üldözötté vált, mert nem tagadta meg a saját nézeteit, érzéseit és nem hazudott senkinek, sem a világnak, sem önmagának. Példaértékű tettével felhívta magára a figyelmet, egyfajta követendő mintává, példaképpé vált sokak számára, amivel kellőképp kivívta Crevan bíró és a kormány haragját. Celestine tette alapjaiban rengette meg az addig biztosnak látszó rendszert, ezért el akarták tüntetni örökre.

Az írónő a Vétkes című könyvet haraggal, szeretettel, szenvedéllyel írta, minden szó a szívéből jött. Szerette volna azt a tanulságot közvetíteni az olvasók felé, hogy senki sem tökéletes.

"Ne aggassunk címkéket az emberekre, és ne tegyünk úgy, mintha nem volnánk mind ugyanolyanok! Tartsuk észben, hogy hibázni emberi dolog, és tanuljunk minden hibánkból, hogy ugyanazt már ne kövessük el még egyszer." – írta az előző kötet köszönetnyilvánításában.

Hatalmas elvárásokkal kezdtem neki a második könyvnek, hiszen az első lebilincselt, imádtam minden sorát, mert a lelkemig hatolt, rengeteg érzést ébresztett bennem, s alig tudtam letenni. Hónapok óta tűkön ülve vártam, hogy folytathassam a történetet és belemerülhessek a szerző által kreált világba. A szerző túlteljesített, ez a kötet is a kedvenceim között landol. 

Az előző kötetben lettek kedvenc szereplőim, s csak remélni tudtam, hogy Celestine-en és Carrick Vane-en kívül újra szerepet kap majd a nagypapa is, akit a szívembe zártam örökre. Ők voltak a hármas fogat, akik garantálták, hogy nem fogok csalódni.

Már az első fejezetnél éreztem, hogy igen nehéz lesz letenni a könyvet, ha eljön a távozás, netalántán az alvás ideje.

Magába szippant a történet, s ez által te magad is szereplővé válsz. A cselekmények magukkal sodornak, nem hagynak leragadni egy-egy részletnél, visz tovább a lendület, s kapjuk sorozatban a kisebb-nagyobb ingereket.  

Hevesen dobogó szívvel menekültem a főhősnőnkkel az őrszemek elől, vagy épp egy egészen más, pozitívabb történés dobogtatta meg a pici szívemet. A kedvenc karaktereim felbukkanásának nagyon örültem, s reméltem, hogy nem esik bántódásuk. A cselekmények sorozata izgalmas volt, magával ragadó, lendületes és sokszor meglepetést is tartogatott. Olvasás közben alig érzékeltem az idő múlását, mire az első rész végére értem, már minden nesz elhalkult körülöttem. Nehéz volt a könyv által elképzelt világból visszatérni a valóságba. Igazság szerint nem is nagyon akartam. Cecelia Ahern rendelkezik azzal a képességgel, hogy történeteivel odaszegezze az olvasót a könyvhöz. Mindvégig mesterien keveri a szálakat, a cselekmény észbontó, a karakterek összetettek, és nem tudhatod, hogy mit várhatsz a következő fejezetben.

Azt hiszem, a legjobban akkor néztem fel Celestine-re, amikor a történet háromnegyedénél kiállt annyi ember elé, és felsorolta, hogy szerinte mi az, amit Crevan bíró vétségnek tekint. Büszke voltam rá, mert megtalálta a hangját és véleményt mert nyilvánítani ott és abban a helyzetben. Ahhoz képest, hogy mennyire nem kedveltem őt az első kötet elején, hatalmasat nőtt a szememben. Érezhető volt a karakterének fejlődése.

 Annyira szerettem ezt a történetet, hogy a végén könnyekkel a szememben zártam be a könyvet. Vége. Nincs tovább, eddig tartott a kalandozásom a Vétkesek világában. Határozottan igaz a mondás, miszerint azok a könyvek, amelyeket megszeretünk, határozottan túl rövidre sikerültek.

Rengeteg kérdés felmerül. Jó vagy rossz, amit teszünk? Mindenképp elítélendő, ha valaki egyszer az életben „rosszul” dönt?  Mi a rossz? Ki dönti el, hogy mi számít rossznak? Joga van az embereknek ítéletet mondani mások felett? Hiszen ők is csak emberek.

Imádtam, ahogy az írónő kifejezte magát a könyvben. Azon kívül, hogy egy fiatalok számára is közérthető, szórakoztató regényt írt, arra is gondot fordított, hogy hangsúlyozza, senki sem tökéletes. Minden ember felelős a cselekedeteiért, ugyanakkor nagyon kevés olyan dolog van, ami megváltoztathatatlan.

„Az ember soha nem egyetlen személy. Egyrészt azaz ember, akivé válnia kell, másrészt az, aki legbelül valójában. Én még nem tudom biztosan, milyen emberré kell válnom, de azt már tudom, ki vagyok. Szerintem tökéletes kiindulópont az újrakezdéshez.”

Kiknek ajánlom ezt a könyvet? Mindenkinek korosztálytól függetlenül. Egyetlen percet sem tartok elpazaroltnak, amit erre a történetre szántam. Én is több lettem általa. Köszönöm a szerzőnek és a kiadónak, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Garantáltan újraolvasós lesz. 

Pontozás: 10/10*****

Cecelia Ahern: A vétkes (A vétkes 1.)

Külföldi borító

„A skarlát betű és A beavatott izgalmas és gondolatébresztő ötvözete a bestsellerszerző, Cecelia Ahern lélegzetelállító regényében.

Celestine North minden szempontból tökéletes életet él. Példás testvér és gyermek, osztálytársai és tanárai kedvelik, és a barátja is lenyűgöző pasi. Egy nap azonban váratlan helyzetben találja magát, és ösztönösen dönt. Szabályt szeg, ez pedig hatással lehet egész életére. Akár börtönbe is kerülhet. Kiközösíthetik, megbélyegezhetik, billogot süthetnek rá. Lehet, hogy Vétkessé nyilvánítják.

Az ismert sikerszerző, Cecelia Ahern fiatal felnőtteknek írt első regényének társadalmában csak az engedelmeseknek van helye, a lázadást csírájában elfojtják. Egy fiatal lány, aki kiáll magáért, mindent elveszíthet.

A Vétkes és folytatása, a Perfect hamarosan a mozivásznon is látható lesz, filmes jogaikat nemrégiben megvásárolta a Warner Bros.”

Megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában 2016.04.15-én.

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

A fordítás alapjául szolgáló mű: Cecelia Ahern: Flawed

ISBN: 978-963-293-536-2

Oldalszám: 432 

Műfaját tekintve YA, disztópia.

Személy szerint én nagyon szeretem Cecelia Ahern írásait, mert tele vannak élettel, érzelemmel és nem utolsó sorban mondanivalóval. Ebben a regényében is megtalálhatóak az egyéni Ahern jegyek, ám egy teljesen új oldaláról mutatkozik meg az olvasóknak.

Cecelia Ahern az egyik legnépszerűbb, ír származású, kortárs regényíró. 1981. szeptember 30-án született Dublinban. Mielőtt nekivágott az írásnak és a filmrendezésnek, újságírásból diplomát szerzett.

Jelenleg férjével (David Keoghan) és gyermekeivel (lányával, Robinnal és Sonny nevű fiával) Dublin északi részén élnek.

Az írónő huszonhárom éves korában írta meg P.S. I Love You című első regényét, ami tizenkilenc hétig vezette az eladási listákat Írországban. Az Utóirat: Szeretlek azonnal tarolt mind a külföldi, mind pedig a hazai piacon, negyvenhét országban adták el. Meg is filmesítették 2007-ben, s ebben a filmben olyan filmcsillagokat vonultattak fel, mint Gerard Butler, Hilary Swank, Lisa Kudrow, Kathy Bates, Harry Connick Jr, Gina Gershon és Jeffrey Dean Morgan.

A karrier szempontjából viszont ez csak a kezdet volt. A második, Ahol a szivárvány véget ér (Where Rainbows End) című könyve is nemzetközi bestseller lett, majd 2014-ben megfilmesítették. Úgy hírlik, hogy a Bárcsak láthatnál, valamint a Bennem élsz című könyveiből is filmet szeretnének készíteni.

Eddig tizennégy regénye és öt novellája jelent meg szerte a világban, s mind nagy sikernek örvend.  

Az eddig megjelent könyveiből több mint 22 millió példányt adtak el.

A könyv az alábbi idézettel nyit:

Néha éppen az tesz szabaddá, amitől a legjobban félsz.Robert Tew

A könyv címe utal a történet szereplőire és a cselekmények fő szálára. Kik is azok a vétkesek?

„A Vétkesek átlagos állampolgárok, akik valamilyen erkölcsi vagy etikai vétséget követtek el a társadalom ellen.”

Amennyiben valakivel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy vétkes lehet, azonnal a vizsgálóbizottság előtt találja magát, és egy vizsgálattal nézhet szembe. Mi történik azokkal, akikről kiderül, hogy vétkesek?

„A vizsgálat igazságos, hiszen nem csak az adott eset tanúit hallgatják meg, de barátok és családtagok is vallanak a gyanúsított személyiségéről. Az Igazság Napján eldöntik a bírák, hogy a gyanúsított Vétkes-e. Ha annak találják, nyilvánosan kihirdetik a vétkét, a bőrébe pedig beleégetik a V jelet az öt lehetséges hely egyikére. A megjelölés helye attól függ, milyen hibát vétettek.A rossz döntésekért a halántékukra sütik a jelet.Hazugságért a nyelvüket égetik meg.Ha megkárosították a társadalmat, a jobb tenyerüket jelölik meg.Ha hűtlenek voltak a Vizsgálóbizottsághoz, a szívük tájékán a mellkasukat billogozzák meg.Ha nem illeszkedtek be a társadalomba, a jobb talpukra kerül az égetett V.A Vétkesek ezen kívül mindig kötelesek viselni a vörös V betűs karszalagot, hogy az emberek bármikor megismerjék őket, és hogy elrettentő példaként szolgáljanak mindenki számára. Nem kerülnek börtönbe, hiszen nem sértettek törvényt, tettük nem illegális, mégis károsnak bizonyul a társadalom számára. Köztünk járhatnak, de a közösség kitaszítja őket. Száműzetnek a társadalomból, és más szabályok vonatkoznak rájuk.”

Történetünk elején Celestine (17) a családjával és a barátaival a Föld napját akarta épp megünnepelni, amikor megszólalt a Vétkesekért kiszálló vizsgálóbizottsági katonák szirénája, s hirtelen mindenki elhűlten várta a kertben, szorosan a családtagjaikba kapaszkodva, hogy kiért mennek a katonák. Egy közeli barát, egy szomszéd esett a rendszer áldozatául. Mindenkit felkavartak az események, lázasan gondolkodtak, hogy mi lesz ezután. Celestine hálás volt Art-nak, a barátjának azért, mert a legfeszültebb pillanatokban poénkodott, ezzel oldva a feszültséget.

„Art az apjától örökölte megnyerő kinézetét, a zabolátlan, göndör, szőke fürtjeivel és pajkos koboldéhoz hasonlóan csillogó, kék szemével mindig úgy fest, mint aki valami csínytevésre készül – mert általában valóban arra készül.”

A történet negyedik fejezetéből kiderül, hogy tizenkét éves koruk óta voltak barátok Arttal, évekig csak barátok voltak, s ebből a barátságból lett szerelem évekkel később, miután Art anyukája meghalt rákban.

Celestine egy tökéletességet jelentő medált kapott bokalánccal Arttól, s a lány úgy érezte, ennél tökéletesebb napja már nem is lehetne.

Másnap a lányt különböző gondolatok foglalkoztatták, miközben a buszon utaztak Arttal, valamint Celestine testvérével Juniperrel. Elgondolkozott a vétkességről, a helyes és helytelen dolgokról, az Arthoz fűződő kapcsolatáról, illetve a testvérével összekötő kapocsról, s annak meglazulásáról.

„Én problémamegoldó vagyok, megvizsgálom a rendelkezésre álló tényeket, és levonom a következtetéseket. Juniper ennél sokkal okosabb, ô másként olvas a jelek között. Ô az embereket ismeri. Nem tudom, hogyan csinálja: csak figyel, hallgat, és végül olyan eredményre jut, amilyet én elképzelni sem tudtam volna. És általában igaza van.”

Az ötödik fejezet sokként ért. Egyszerűen nem tudom felfogni. Azért elvinni valakit, mert segíteni akar valakinek? Ez komoly? Döbbenet, harag, értetlenkedés, s megannyi más érzelem hullámzik végig rajtam. Belegondolva a helyzetbe, valószínűleg egy-két V betű valószínűleg rajtam is lenne, és még csak szégyellni se szégyellném magam miatta. Megkérdőjelezhetőek a szabályok, és megkérdőjelezhető maga a rendszer! Erősen lázadozik az igazságérzetem. Cecelia Ahern, ahogy már megszokott, kizökkentett a nyugalmi állapotomból, csak épp most teljesen másképp, mint ezelőtt.

Celestine élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll. Hirtelen a mindig tökéletesen viselkedő lány új oldaláról ismerhette meg az embereket, a szabályokat, a rendszert, s úgy egészében a világot. A mindig feketén vagy fehéren látó lány elkezdte érzékelni az árnyalatokat, s hogy nem minden fekete vagy fehér. Elkerülhette volna, ami rá várt, ha megtagadja a saját nézeteit, érzéseit. Ám példaértékű volt a tette, nem hazudott senkinek, sem a világnak, sem pedig önmagának.

Amikor a vizsgálóbizottság előtt elmondta, hogy mi történt azon a bizonyos napon, ami miatt bekerült a feltételezett vétkesek közé, büszke voltam rá. Örültem, hogy őszintén elmondta a történteket, s hogy végre ő is kezd tisztában lenni a dolgokkal.

Ebben a fejezetben a szívemhez nőtt a nagypapája, az édesapja, a testvére Juniper, ugyanakkor a szomszéd cellában tartózkodó korabeli fiú, Carrick is.

A tizenkettedik fejezetben nagyon tetszett, ahogy a bátorságról írtak:

„A bátorság nem tünteti el a rettegést, csak harcol, megküzd vele minden szó, minden lépés előtt. Csatázik vagy táncol vele, hogy kiderüljön, felül tud-e kerekedni rajta. Bátorság kell ahhoz, hogy legyőzd a félelmeidet, de ahhoz, hogy bátor lehess, kell a félelem is, amin felülkerekedsz aztán.”

Az ítélethirdetés egy újabb meglepetés volt, s nyugodtan elmondhatom, hogy nem az első és nem is az utolsó. Az írónő mesterien keveri a szálakat, a cselekmény észbontó, a karakterek összetettek, és nem tudhatod, hogy mit várhatsz a következő fejezetben. Aki az elején barátnak tűnt, ellenséggé vált, aki pedig ellenséges volt, végül baráttá. Ez is arra utal, hogy nem tudhatjuk, kik az igazi barátaink, és ki „barátkozik” velünk érdekből.

A tizenharmadik fejezetben már a könnyem potyogott az emberi kegyetlenség miatt. Olvastam már rengeteg szívfájdító történetet, de ez a fejezet túltett rajta. Az emberi kegyetlenség netovábbja, amire rámutat. Egy pszichopata vezető önkényes, kegyetlen tettéről olvashat az ember ennél a fejezetnél. Egy olyan ember, akit meg kell állítani!

A történet elején öt lehetséges helyről olvashattunk, ahová a billogokat süthetik. Ettől függetlenül a főszereplő lányra hat billogot égettek. Jobb halánték, jobb tenyér, szív fölé a mellkasra, a jobb talpára, a nyelvére és a gerincére. Az utolsóhoz érve már bennem is mérhetetlen düh és kétségbeesés váltakozott, s legszívesebben a bírót addig vertem volna egy baseball ütővel, míg mozog (pacifista létemre…).

A cselekmények magukkal sodorják az olvasót, nem hagyják leragadni az embert egy-egy részletnél, visz mindenkit tovább a lendület, s éri sorozatban az olvasót kisebb-nagyobb inger. Betekintést kaphat az olvasó egy olyan társadalomba, ahol együttérzés miatt megbillogoznak egy lányt, majd kiközösítik, megbélyegzik minden téren.

Amikor Celestine elvonult az iskola könyvtárába, az alábbi gondolat fogalmazódott meg benne:

„Eddig soha nem volt időm regényeket olvasni, a való világot részesítettem előnyben. A matematikát, bizonyos megoldásokat, olyan dolgokat, amik közvetlen hatással voltak az életemre, de most már értem, miért olvasnak az emberek kitalált történeteket, miért szeretnek belefeledkezni mások életébe. Némelyik mondatnál felkapom a fejem, mert olyan dologról szól, amit én is éreztem, de soha nem fogalmaztam meg magamnak. Bele akarok bújni a könyv oldalába, elmondani a szereplőnek, hogy megértem az érzéseit, hogy nincs egyedül, és én sem vagyok egyedül, hogy nem baj, ha ilyeneket gondol.”

Az utóbbi mondatával én is határozottan azonosulni tudok. Néha jó lenne, ha támogathatnánk az általunk kedvelt szereplőket.

Ahogy halad a történet, egyre nagyobb a zűrzavar az olvasóban. Nem tudni, hogy ki-kivel van, és mi a célja. Tipp van, de nem biztos, hogy helyes.

Szeretem, hogy nem kiszámítható, mindig tud meglepetést okozni.  

Amikor Celestine megkapta a hőn áhított mappát Carrick-ről (teljes neve Carrick Vane), nagyon megörültem. Szerettem azt, ahogy az írónő jellemzi a fiatalembert, s csak remélni tudtam, hogy vele kapcsolatban nem csalnak a megérzéseim.

„A kép tökéletesen visszaadja Carrick személyiségét, a fekete szemeit, széles vállát, izmoktól dagadó karját, éles állkapcsát. Úgy fest, mint egy katona.”

Minél jobban megismertem Celestine karakterét, annál jobban tudtam vele azonosulni. Örültem, hogy kiderült róla, erősebb és bátrabb, mint hinné. Nagyon összetett karakter, akire érdemes odafigyelni.

Szerettem azt, ahogy az írónő egyre jobban fokozta az izgalmat, fény derült bizonyos dolgokra, illetve kimutatták egyesek a foguk fehérjét. A karakterek sokszínűsége, a különböző megoldásra váró helyzetek, a vérpezsdítően izgalmas események mind-mind arra sarkalltak, hogy olvassak tovább. Aztán mikor végre tetőfokára hágnak az események, vége az első kötetnek. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy ne már! Ez gonosz dolog! Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy még csak most jelent meg a könyv, s ebből egyenes arányban következik, hogy még elég sokat kell várnunk a folytatásra. Imádtam a történetet, mert a lelkemig hatolt, rengeteg érzést ébresztett bennem, s alig tudtam letenni, amikor épp valami dolgom akadt, annyira vártam, hogy mi fog történni. Mindenképpen akarom a folytatást! Cecelia Ahern bebizonyította, hogy ki tud lépni a skatulyából, és más műfajban is maradandót tud alkotni. Egy újabb disztópia, amit imádok. Köszönöm az Athenaeum kiadónak!

Végszóul pedig álljon itt az írónő köszönetnyilvánításából két idézet, mely számomra sokat tett hozzá a történethez.

"Celestine North az életem része lett, és az is akart maradni. Soha nem töltött még el ennyi izgalom írás közben, soha nem dolgoztam még ennyire a torkomban dobogó szívvel, ennyire remegő kézzel, és ilyen gyorsan. Ki kellett adom magamból ezt a történetet, akár lesz, aki olvassa, akár nem. Hat héttel később be is fejeztem A Vétkest."

 S ami számomra a legfontosabb:

"Ezt a történetet haraggal, szeretettel és szenvedéllyel írtam, minden szava a szívemből szól. Remélem, sikerült átadnom vele legalább egy tanulságot: senki sem tökéletes. Ne tegyünk úgy, mintha azok lennénk, és ne féljünk attól, hogy nem vagyunk tökéletesek! Ne aggassunk címkéket az emberekre, és ne tegyünk úgy, mintha nem volnánk mind ugyanolyanok! Tartsuk észben, hogy hibázni emberi dolog, és tanuljunk minden hibánkból, hogy ugyanazt már ne kövessük el még egyszer."

Pontozás: 10/10

Samantha Shannon: A Mímes rend (Csontszüret 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Paige a Csontszüret sorozat első kötetének végén kiszabadul a Sheol I brutális világából, de a bajok csak most kezdődnek: sok szökevény még mindig bujkál, őt pedig mind közül a legveszélyesebbnek nyilvánították… Ahogy a Scion mindent látó szeme Paige után fordul, a mímeslordok és mímeskirálynők bandái számára összehívják az Abnormális Unió tanácsát. Jaxon Hall és a Hét Pecsét vezető szerepre készül, de egy végzetes fenyegetés híre terjed a látók között, és mindenhol sötét titkok sejlenek..”

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015-ben.

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

Fordításul szolgáló mű: The Mime Order

Oldalszám: 560

ISBN: 978-963-293-450-1

Borítóterv: Földi Andrea

Meg kell jegyeznem, hogy bár a külföldi borító valamivel jobban illik a történethez (főleg a lepkék miatt), nekem a magyar borító ugyanúgy tetszik. 

Külföldi borító

Történetünk írójáról és az első kötetről már írtam nem is olyan régen: http://ariadneolvasmanyai.blogspot.com/2015/09/samantha-shannon-csontszuret.html

Nagyon örültem, mikor a második kötetet megkaptam az Athenaeum kiadótól, amit ezúton is szívből köszönök. :) Nagy örömet okoztak vele. 

Amikor kézbe vettem, először elvégeztem a szokásos kis „rituálémat”, ami a könyv megtapogatásából, belelapozásából és megszaglásából áll. Bár már az e-book világa egyre elterjedtebb, lássuk be, semmi sem fogható a nyomtatott könyv illatához, tapintásához. Persze az e-book olvasó annyival praktikusabb, hogy egy hosszabb útra akár ötszáz könyvet is magammal vihetek, nem szakadok meg, míg 4-5 olyan nyomtatott könyv, ami legalább ötszáz oldal igencsak tekintélyes súllyal bír. Na de alaposan elkalandoztam, jöjjön a könyv.

A történet három részre van tagolva: A lázadó, A Rephaiták titka, A monarchia napjai.

Könyvünk ott kezdődött, ahol az előző kötet zárult. Paige és társai menekültek Sheol I-ből, vissza Scionba, ahol nem várt rájuk sokkal nyugodtabb élet. Menekülés közben sok társuk leszakadt, volt, aki meghalt, s volt, akiről semmi biztosat nem tudtak.

Senki nem nyugodhatott egy pillanatig sem, a veszély örökké a nyomukban járt, szinte már árnyként követte őket. Paige éppen csak megmenekült az egyik vészből, már ott várt a következő sarkon rá a másik. Folyton megverték, megvágták, megszúrták, üldözték, majd gyilkossággal vádolták, fenyegették.

Fordulatokban, cselekményekben nem volt hiány. A karakterek fejlettek, erőteljesek, felületesség egyáltalán nem jellemezte őket. Az írónő ügyelt a részletekre, ami szerintem nagyon fontos. Örültem, hogy több bepillantást kaptunk Eliza életébe, ahogy a többi mellékszereplőébe is. Utalást kaptunk Zeke és Nadine előző lakhelyére, és szerencsére a fiú közelebb is került hozzánk, míg Nadine sajnos erőteljes hanyatlást mutatott. Vakon Jaxon-t követte, mert utálta Page-et, s ezzel testvérét is elszakítva attól, akit szeret.

Már az előző kötetben sem kedveltem igazán Jaxon Hall-t, ebben a kötetben viszont már egyenesen utáltam. Sok dolgot megtudhattam róla, mégsem sikerült megkedvelnem. Ha pontos akarok lenni, a hideg síelt a hátamon, amikor arról olvastam, milyen helyzetekben kacagott fel. Főleg miután kiderült, hogy a Sápadt álmodó egy eszköz a számára, és bármikor odadobná az ellenségnek, ha a lány ellent mondana neki. Na meg ugye ott volt az a bizonyos 549. oldal, amikor úgy igazán ledöbbentem. Mindent kinéztem volna Jaxon Hall-ból, de ezt azért nem.

Már túl voltam kétszáz oldalon, és még szinte semmi szó nem esett Arcturus Mesarthim Nagymesterről. Az előző részben imádtam a Paige-el közös jeleneteket, így már nagyon hiányzott ebből a kötetből.  Aztán végre felbukkant. Annyira örültem, hogy végre ő is része lesz a kötetnek, hogy sikerült örömkönnyeket hullajtanom szegény könyvre.

Nick és Arcturus bemutatkozása nem igazán indult zökkenőmentesen, de büszke voltam a nagymesterre, hogy ennyire állta a sarat. Na meg persze Nick-re is, aki ebben a kötetben is igaz barátként viselkedett. Nagyszerű karakter. Arcturus után eddig ő a favoritom.

Tetszett, hogy a Nagymester újabb részleteket árult el Paige-nek a rephaitákról. Az meg különösen, amit a 369. oldalon mondott neki. A szívem hirtelen kivirágzott, úgy éreztem szárnyat növesztek. Annyira vártam már, hogy ez a mondat „elhangozzon”, még ha nem is ilyen formában számítottam rá. Amit hiányoltam a könyv első feléből, utána elkísérte a kötet második felét végig. Határozottan Arcturus párti lettem. Bár két külön faj, én szorítottam Paige és Arcturus furcsa kis románcának. Persze ez akadályokba ütközik, hisz’ ott vannak a Rantenek, akik nem igazán néznék jó szemmel, ha a Nagymester összeszűrné a levet egy emberrel. (De ez kit érdekel? Én akarom, hogy sikerüljön nekik!) A Rantenek (Ranten = a megsebzettek) szintén rephaiták, de ők képviselik a „jók” oldalát. Legalábbis Nashira vérúrnőékkel szemben állnak. Márpedig az ellenségem ellensége a barátom. :) A viadal után történtek alatt pedig bebizonyították, hogy bármennyire is lenézik az embereket (mert szerintük az ember csak halált teremt), mégis kiálltak értük. Itt kezdtem el felnézni Terebelle-re és társaira, bár Errai-val kapcsolatban még kicsit bizalmatlan voltam.

Rengeteg minden történik a könyvben, az írónő egy pillanatig sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét. Egy rőtkabátos itt, egy rephaita ott, egy emita amott, a következő pillanatban meg már tolvajok, gyilkosok, zsiványok, mímes lordok és úrnők. Kétségbeesés, düh, elszántság, árulás, szeretet és szerelem, mind-mind megtalálható ebben a kötetben. Sok harc, vérontás, halál, és még nincs vége. Sok emberről kiderült, hogy nem az, akinek mutatta magát, és rejtett titkok kerültek felszínre. Egyik döbbenetből estem a másikba. Vajon mi várható még az elkövetkezendő kötetekben? Van esély arra, hogy kis csapatunk győztesen kerüljön ki ebből a háborúból? Esetleg arra, hogy pozitívan zárul a sorozat a sok vérontás után?

Remélhetőleg még sokat olvashatunk a már jól ismert szereplőkről. Eliza, Danica, Nick, Nell, Josh, Arcturus, Paige, Zeke és persze a Ranten-ek mind-mind közelkerültek a szívemhez. Nagyon remélem, hogy a következő kötetben kiderül mi lett Michael sorsa, és hogy visszatalál-e a Nagymester oltalma alá.

Az írónőnek ihletben gazdag időszakot kívánok, hogy mielőbb megszülethessen a folytatás, mi pedig minél előbb olvashassuk! Nagyszerű történettel varázsolja el az olvasóit, és még sok hasonló varázslatra szüksége van az emberiségnek. :) Minden percét élveztem, mára pedig határozottan függővé váltam. Kérem a következőt!!!

Pontozás: 10/10, de csak azért mert ez a maximálisan adható. Kedvenc a kedvencek között is.  

A könyv megvásárolható itt 20% kedvezménnyel: 

http://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/a-mimes-rend

Samantha Shannon: Csontszüret

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Samantha az új J.K.Rowling 

The Sunday Times

Sötét bűbáj és gonosz varász a fantasy szerzők új generációjának legjobbjától. 
Booklist

A szindikátusnak dolgoztam. Ha úgy vesszük, hacker voltam. Nem gondolatolvasó, inkább elmeradar, aki az éterre hangolódva fogta annak minden rezdülését. Olyasmit is érzékeltem, ami nem a közvetlen közelemben történt: rögtön tudtam, ha kint, az utcán végigsétált egy látó, és megéreztem, amikor Covent Gardenben gyülekezni kezdtek a lelkek. Amint rákapcsoltak a létfenntartó gépekre, a Seven Dials egy mérföldes körzetében bármit kiszagoltam az éterben. Ha bárkinek kedve támadt a I-4 szennyesében turkálni, Jaxon záros határidőn belül már ugrasztott is. Meggyőződése szerint ennél sokkal többre is képes lehettem volna, de Nick minden kísérletezést megtiltott. Fogalmunk sem volt, milyen következményei lennének rám nézve.

2059. Scion London. 

Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel 

Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…

A The Bone Season trilógia, akár a Mátrix és Az éhezők viadala, korunk nagy sagája. A könyveket immár 24 országban magas előlegért vették meg a legjobb ifjúsági-fantasy kiadók, a történetből készülő filmet a Hobbit stábja készíti, akár az új Twilight is lehet belőle.”

 

Mit is tudhatunk Samantha Shannon-ról?

1991. november 8-án született Londonban. Tizenöt évesen kezdett el írni, első novelláját nem publikálta. Angol nyelv és irodalmat tanult, majd 2013-ban szerezte meg diplomáját Oxfordban. Még ebben az évben megjelent első regénye, a The Bone Season, azaz Csontszüret. Erről fogok most nektek bővebben írni. Az a hír járja, hogy ez a történet hét kötetet is körülölel majd, egyelőre azonban csak az első két rész jelent meg. A Csontszüretet huszonnégy országban a legjobb ifjúsági és fantasy kiadók adják ki, az első rész a megjelenést követően azonnal a sikerlisták élén landolt, a történetből készülő filmet pedig az Imagination studios forgatja.

Bár tartottam a disztópiáktól, mert általában a negatív jövőképet vetíti az olvasók elé, mégis belevágtam, mert ennek a könyvnek a fülszövege igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nézzük, hogy jó döntés volt-e.

A könyvet kiadta az Athenaeum kiadó 2013-ban.

Fordította: Juhász Viktor

Oldalszám: 524

ISBN: 978-963-293-287-3

Először jöjjön a borító. Meg kell mondanom, határozottan tetszik, főleg a füles megoldás. Tényleg. Imádom a plusz információt, amit mindig találok az Athenaeum kiadó könyveinél. Aztán ott van a Charlotte Brontë idézet a könyv elején. Ismét teli találat. Végül pedig maga történet.

Amikor megvettem a könyvet, nem tudtam, hogy egy sorozat első részét sikerült kiválasztanom. A figyelemfelkeltő fülszöveg és a tetszetős borító viszont erősen hatott rám, ezért elhoztam. Most már határozottan az a véleményem, hogy jó ötlet volt. Amennyire féltem a disztópiától, annyira élveztem oldalról oldalra a cselekményeket, a szellemes párbeszédeket, az izgalmas történéseket, valamint a rengeteg információt, ami eljut az olvasóhoz az alatt az 524 oldal alatt, amíg ez a kötet tart. Rengeteg olyan rész volt a könyvben, ami kiérdemelte a kedvenc jelzőt. Az egyik ilyen az volt, amikor Paige visszagondolt arra, hogyan találkozott Nicklas Nygård doktorral. Az emlékei alapján azonnal megkedveltem, és Nick-ről akartam többet tudni.

Paige jelleme nagyon erős volt, határozottan a kedvelem kategóriát erősítette. Tetszett a pimaszsága, bátorsága, ereje, határozottsága. Szeretem, amikor ilyen erős személyiségeket teremtenek az írók. Nagyon jól bele tudtam élni magam a szerepébe, sokszor vele éreztem mindent. Tehetetlenséget, dühöt, félelmet, kétségbeesést, zavartságot, kíváncsiságot.

Arcturus Mesarthim karaktere viszont maga volt a megtestesült kérdőjel. Egyrészt szimpatizáltam vele, másrészt a hideg rázott tőle. Egyszerre volt hátborzongató, izgalmas, és delejesen vonzó a karaktere. Valamiért a mérleg nyelve pozitív irányba billent az irányába, és versenybe szállt a kedvenc titulusért.

Határozottan tehetsége van az írónőnek ahhoz, hogy kellő mennyiségben és időben adagolja a tudnivalókat a történetben. Ahogy haladtam az olvasással, úgy kaptam újabb és újabb információt a szereplőkről, az életükről, a régmúltat beárnyékoló történtekről.

Egészen végig, az utolsó mondatig izgalmas volt. Imádtam a történetet, bár sokszor hideglelést kaptam, ahogy elképzeltem mit műveltek egyes rephaiták, vagy épp emberek… :(

Imádtam. Vérpezsdítő, rejtélyes, borzongatós, izgulós, néha megható és elgondolkodtató. A szereplők összetettek, a párbeszédek sziporkázóak, a történet fantasztikusan izgalmas, én pedig határozottan várom a folytatást. Nagyon szeretném, ha a nagymester és Paige révbe érne, és valami nagyon pozitív sülne ki belőle, mert határozottan megkedveltem a karaktereiket. Voltak akiket az elején kedveltem, később már nem, s persze fordítva is akadt szép számmal. Sokan okoztak meglepetést, és jó páran voltak olyanok is, akikről már az elején sejtettem, hogy csalódást fognak okozni.

A könyv végeztével úgy éreztem, bár egy nap alatt sikerült volna elolvasnom. Minden nap úgy éreztem a könyv letételekor magam, mint akit beszippantott valami ismeretlen űr, amiből egyre nehezebben szabadulok. Rabul ejtett, és egyre többet akartam belőle. Kezdem belátni, hogy nem kell félnem annyira a disztópiától, bár az is lehet, hogy ez csak Shannon kisasszonynak az érdeme. Mindenesetre a folytatásra abszolút benevezek, mert kíváncsi vagyok, és olvasni akarok még ezekről a szereplőkről. Az írónő munkásságát pedig minden bizonnyal a jövőre nézve is figyelemmel fogom kísérni. 

Ó, hányszor megfogadtam, hogy újabb sorozatba már nem kezdek bele? Aztán újra és újra ugyanabba a „hibába” esem. Reménytelenül beleszeretek egy-egy történetbe, aztán a folytatást várva csak lyuk van az ember oldalán a kíváncsiságtól. Már csak azt remélem, hogy nem kell éveket várni a folytatásra (úgy értem a teljesre, ami végül lezárja). Tehát kívánok az írónőnek termékeny és ihletben gazdag időszakot, nekünk pedig türelmet, hogy kivárjuk a megjelenést. :) A csontjaimban érzem, hogy érdemes rá várni. 

Pontozás: 10/10