Jodi Picoult: A nővérem húga

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

„Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Kiadás éve: 2018. Ez a 6. változatlan utánnyomás.

Fordította: Kocsis Anikó (2006)

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: My Sister’s Keeper

Az eredeti regény 2005-ben jelent meg Amerikában és azonnal a bestseller listák élén landolt.

 A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Tudni kell, hogy most a filmet láttam előbb, és csak utána olvastam el a könyvet. Ennek egyetlen oka volt, hogy egyik alkalommal adták a tévében, én pedig ott ragadtam a képernyő előtt. Szerintem, aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, az pontosan tudja, hogy kibőgtem a lelkem.

Sose értettem, hogyan választanak szereplőket, amikor egy könyv alapján készül a film, ugyanis 90%-ban nem egyezik a szereplő kinézete a könyvbeli jellemzéssel. Persze, tökéletes szereplőt nehéz találni, de annyira nehéz hogy legalább az alapok egyezzenek? Hajszín, szemszín, magasság, vagy egyáltalán a szereplő neme vagy az alkata (gondolok itt DeSalvo bíró esetére)? Talán ez az egy dolog, ami miatt érdemes előbb megnézni a filmet. Nincs viszonyítási alap, magát a filmet értékelheted. Tetszik, nem tetszik. Míg ha először a könyvet olvasod, akaratlanul is azt figyeled, mi az, ami nem olyan, mint a könyvben.

Én most igyekszem nem összehasonlítgatni a filmet a könyvvel (bár nem mindig sikerül), magát a könyvet értékelem, de a bejegyzéshez a film képeit illesztem be, mert bár vannak eltérések, számomra tökéletesen hozták a karaktereket a színészek.

Jodi Picoult könyvei mindig az elevenembe hatolnak, mégis azt veszem észre, hogy figyelem mikor jön már a következő. Pedig utána még napokig rágódom a könyv témáján. Még nem sikerült az összes eddig magyarul megjelentet elolvasnom, de rajta van a bakancslistámon.

Jesse, Kate, Anna

Olvastam már pár Picoult regényt, de talán eddig ez volt az egyik legmegrázóbb. Sosem könnyű egy gyermek tragikus sorsáról olvasni. Ebben a történetben azonban több áldozat is van, még ha különböző módon is.

Adott Jesse, a legidősebb gyermek, akinek addig jó élete volt, míg ki nem derült húga, Kate betegsége. Onnantól a világ mintha csak Kate körül forgott volna, Jesse a háttérbe szorult, s úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy folyamatosan bajba került. Ez nem jelentette azt, hogy nem szereti a húgát, csak azt, hogy hirtelen úgy érezte, ő már nem létezik a szüleik számára.

Kate-nek akut promielocitás leukémiája van (APL), ami a vérképzőrendszerből kiinduló daganatos betegség, mely a káros sejtek felszaporodását jelenti a vérben és a csontvelőben. Fő tünetei a visszatérő fertőzések, étvágytalanság, fogyás, fáradékonyság, bőrön zúzódásszerű bevérzések. Az akut promielocitás leukémia (AML-M3) gyakran jár súlyos véralvadási zavarokkal, ami sürgősségi ellátást tehet szükségessé.

Amikor közölték az orvosok, hogy mi a baja Kate-nek, a szülei úgy érezték, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt. Jött a kétségbeesés, a düh és a „miért pont a mi gyerekünk?” kérdés, amire nincs válasz. Aztán az érzés, hogy mindenképpen meg kell menteni a gyereket. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem volt elég hatásos. Aztán az orvos ajánlotta, hogy esetleg „alkossanak” egy genetikailag tökéletesen megfelelő testvért, aki donorként szolgálhat Kate számára. Ő lett Anna.

Anna élete minden volt, csak nem átlagos. A születése pillanatában donorrá vált, s néha úgy érezte, nincs is élete. Élete első tizenhárom évét a testvérének alárendelve töltötte. Majd történt valami, ami mindent megváltoztatott. Történetünk pedig itt veszi kezdetét.

„Túl sok mindent kéne most elmagyarázni neki… Hogy a saját vérem kering a testvérem ereiben; hogy a nővérek lefognak, mielőtt megszúrnak, hogy levegyék a fehérvérsejteket, amikor csak Kate-nek kell; hogy aztán a doktor azt mondja, nem sikerült eleget levenni elsőre, még több kell. A sebhelyet is el kéne mesélnem, meg a mélyből jövő csontfájdalmat egy-egy csontvelő-levétel után, és az injekciókat előtte, hogy még több őssejtem termelődjön, és a fölöslegből a testvéremnek is jusson elég. Hogy én ugyan nem vagyok beteg, de még az is lehetek. Hogy csak azért születtem meg, hogy időnként le tudjanak csapolni Kate számára. Meséljem, hogy az a helyzet, nagy döntés előtt állok, de sajna, azt meghozzák helyettem, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezze annak a véleményét, aki ezt talán a leginkább megérdemelné.”

Elgondolkodtató felvetések, mély gondolatok, érzések tömkelege várja az olvasót. Múlt és jelen egyaránt teret kap a könyvben, megismerhetjük a család mindennapjait, az örökös harcot és vívódást, a megfelelési kényszert, a mérhetetlen szeretetet és fájdalmat, ami az egész helyzettel együtt jár. Hová vezetnek a döntéseink? Mi lenne a helyes döntés egy ilyen helyzetben? Hogyan kellene reagálni az adott pillanatban?

Nagyon megkedveltem a szereplőket. Különösen Jesse karaktere fogott meg, illetve az apáé, Brian-é. Nagyon közel álltak hozzám, bár az egész családdal így voltam. Valahogy úgy éreztem, az ő fájdalmuk, kétségbeesésük, haragjuk hatványozódva jelentkezett bennem olvasás közben, csak épp azt nem tudtam, hogy kire haragudjak pontosan. A szülőkre, mert annyira csak Kate-el foglalkoztak, hogy közben nem vették észre mi játszódik le a másik két gyerekükben? Az orvostudomány mai állására, mert a való életben naponta történnek meg ilyen események, csak épp nincsenek ennyire az arcunkba tolva? Talán az univerzumra, Istenre, sorsra, amiért egyáltalán létezik ez a betegség?

Egyedül abban voltam biztos, hogy Jesse-re, Kate-re és Annára nem haragudhatok. Brian-re szintén nem, mert a két szülő közül ő volt az, aki próbált egyensúlyozni az élet okozta kulimászban, s igyekezett Annát is támogatni. Sara sem okolható mindenért, mert hát nézzen mindenki mélyen magába, s úgy mondja, hogy nem tenne meg mindent a lányáért, hogy újra egészséges legyen. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk el?

A bírósági tárgyalás minden részlete megelevenedik a szemem előtt, ahogy az a rész is, amikor Taylor Ambrose megjelenéséről írt a szerző. Ez szerencsére a filmben is így volt, szóval megkönnyebbültem, hogy nagyon sok dolgot megtartottak a könyvből. Nagyon kedveltem Taylor karakterét, örültem, hogy szerepet kapott a Fitzgerald család életében.

A könyv befejezése brutális. Nem számítottam erre. Földhöz vágott és ott is maradtam. Bár azt mondtam, nem hasonlítgatom a filmhez, de itt erősen lázadott a lelkem, hogy "de a filmben nem így volt"! Rengeteg kérdés kavargott bennem, és tudom, hogy a könyv elolvasását követően még napokig foglalkoztatni fog ez a könyv, s a téma, ami örök kérdésként jelen van mindenkinek az életében, csak épp addig nem kerül elő, amíg nem muszáj.

Ez a könyv az elejétől a végéig egy érzelmi mélyrepülés. Ha csak a happy end-et szereted, akkor ez a könyv nem neked való. A könyv végeztével ugyanis úgy érzed, kifacsartak minden lehetséges módon. Hihetetlenül felkavaró történet, aminek a végén csak az jár a fejedben, hogy nagyon igazságtalan az élet. Ugyanakkor, ha kicsit a színfalak mögé pillantasz, megtalálod most is az aktuális értékes mondanivalót, amit minden Picoult könyvben felfedezhetsz.

Mindenképpen olyanoknak ajánlom ezt a könyvet (meg a legtöbb Picoult regényt), akik elég erősek lelkileg ahhoz, hogy feldolgozzák a könyv által előidézett érzelmi hullámvölgyeket, valamint akik megértek arra, hogy elfogadják, a könyveknek sem lehet mindig boldog végkimenetele.

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: A tizedik kör

„A ​lányod azt állítja: megerőszakolták. 

Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme. 

MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.
Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye. 

Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is. 

Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?”

Kiadó: Athenaeum

Megjelenés ideje: 2018.04.16.

Fordította: Babits Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: The Tenth Circle

Illusztrációk: Dustin Weaver

ISBN: 978-963-293-752-6

Oldalszám: 400

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, amiből már elég sok megjelent hazánkban is szerencsére.

A könyvről:

A könyv egy előszóval nyit, ami visszarepít minket a régmúltba, amikor még csak négy éves volt Trixie. Szerettem ezt a részt a könyvből, mert megmutatja, hogy milyen volt akkoriban Daniel (apa), illetve milyen volt a kapcsolatuk egymással. 

Főszereplőnk, Trixie első osztályos gimnazista, akinek a gondolatai csak Jason körül forognak, miközben azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda. Összezavarodott tini, aki másra sem vágyik, mint hogy szeressék. Szülei, Daniel és Laura látszólag problémamentes házasságban élnek, ám ez csak látszat. Egyikőjük sem boldog, a család kezd szétszakadni. Daniel, akárcsak egy partra vetett hal, kapálózik azért, hogy a felesége és szeretett kislánya visszataláljanak hozzá, ugyanakkor Laura már belevágott valami másba, aminél már az elején érzi az olvasó, hogy nem lesz jó vége.

Jodi Picoult most is erőteljesen belemélyed a témába, és keményen megragadva az olvasót magával vonszolja egészen a történet végéig.

A karakterek összetettek, az információkat folyamatosan kapjuk a történet és a cselekményvezetés során. Bár érzed olvasás közben, hogy valami nem kerek, és mintha túl egyszerű lenne a történet, rájössz, igaz az, hogy néha az egyszerű a bonyolult.

A szerző tökéletesen ábrázolja, mennyit változott a világ pár röpke év alatt, mennyi veszély fenyeget egy tizenévest, vagy épp milyen dolgok vezethetnek oda, hogy rossz irányba induljon egy tini élete. Hogyan dolgozza fel egy tizennégy éves (bár szerintem ez kortól független), hogy nemi erőszak áldozata lett? Vajon tényleg erőszak volt? Mi vezetett idáig?

Hogyan dolgozza fel a szülő, hogy a még nemrégiben totyogó kislánya serdülővé vált, és máris ekkora trauma érte? Mennyit bír el egy ember? Mikor lesz vége a végtelennek tűnő fájdalomnak, megaláztatásnak és dühnek? Mi történik, ha az emlékek hiánya miatt szörnyűségek sorozata veszi kezdetét? Megállítható-e egy újabb tragédia?  Ki a hibás a történtekért? Megelőzhető lett volna a tragédia? Mi lett volna, ha…?

 

Ezernyi kérdés felmerül az emberben olvasás közben, amikre többségben meg is kapod a választ, mire a történet végére érsz. Ám ezzel még nincs vége. A könyv elolvasása után még sokáig motoszkál benned a gondolat, mert ez a könyv annyira élethű, annyira aktuális, annyira igaz lehetne, hogy az már fáj.

A történetet körüllengi egyfajta búskomorság, fájdalommal, tehetetlenséggel és dühvel elegyítve.

Pontozás: 10/9 

Indoklás: maradt a történetnek egy bizonyos függővége, amire ugyan magától is rájön az olvasó, én mégis hiányoltam. 

Izolde Johannsen: Gránátok ​a becsületért (A Birodalom tengeri bástyái 2.)

Bismarck. A birodalmi zászlóshajó tündöklése és bukása

Figyelem! A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmazhat!

"1940 tavasza…

Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.

A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…"

Kiadó: Underground

Megjelenés időpontja: 2017. május 24.

ISBN: 978-963-128-473-7

Oldalszám: 450

Műfaja: történelmi, életrajzi és dokumentumregény

Először is szeretném megköszönni Izzie-nek, hogy ismét gondolt rám és megismerkedhettem a Bismarck legénységével és történetükkel.

Amint az a bejegyzés címében is látható, ez a Birodalom tengeri bástyái sorozat második kötete. Már az első is azonnal magával ragadott, igazán a szívemhez nőttek a szereplők, rengeteg információval szolgált, lebilincselt, mesélt, s a történelem olyan tényeire mutatott rá, amit a történelemkönyvekben nem igazán említettek meg. Teljesen más megvilágításba helyezi a történteket, sokkal közvetlenebb és emberibb oldalról szemlélhetjük az eseményeket.

Most is elmondhatom / leírhatom, hogy ez a regény alapos, informatív, nem szájbarágós, nem száraz, korhű, történelmi, pártatlan, emberi, szerethető, érdekes, magával ragadó, lendületes, célközönsége pedig szerintem kortól és nemtől függetlenül minden olyan személy, aki érdeklődik a második világháborús cselekmények és alapjáraton a történelem iránt.

Nagy örömömre szolgált, hogy az előző kötetből már megismert és nagyon szeretett személy, Paul Ascher ebben a kötetben is fontos szerepet töltött be, számomra már ő garancia volt arra, hogy folytatódnak a kalandozásaim, tényfeltáró utazásaim.

Paul Ascher most sem okozott csalódást, már a könyv elején könnyeket csalt a szemembe. Eszembe jutott, hogy ő (és társai) nem csak egy szerethető karakter, hanem a történelem egy darabkája, egy olyan személy, aki valóban létezett évtizedekkel ezelőtt. A szívem összeszorult a gondolatra. Amikor a családjával töltött idejéről olvastam, úgy éreztem, mint ha én magam is ott lettem volna csendes megfigyelőként. Láttam magam előtt a családot, ahogy örömmel ölelték át egymást, mert nem számított, hogy hol vannak, csak az, hogy együtt.

„Hosszú percekig ült még az asztalnál, hallgatta az alvók nyugodt, csöndes légvételét. Hazaért hát. Erre vágyott mindenek felett, hogy a családjával lehessen. Vállalt ezernyi veszélyt, kényelmetlenséget, idegölő félelmet az óceán fölött átrepülve. A boldogság röpke pillanatai elé azonban minduntalan odatolakodott a kérdés: Hogyan tovább?Végül a fáradtság kényszerítette ágyba. Odabújt feleségéhez, baljával átkarolta. Ursula álmában magához szorította az ő ölelő karját. Paul Ascher megcsókolta az asszony puha, gömbölyű vállát és halkan suttogta:– A karrierem fog segíteni rajtunk, Uschi. Mindaz a tudás, amiért éltem, mindaz, amit idáig véghezvittem.Én foglak megmenteni benneteket.”

Az előző kötetből több szereplő felbukkant hosszabb-rövidebb időre ebben a történetben is, melynek örültem, mert szinte mindenkit a szívembe zártam. Rengeteg érzés köszönt vissza a lapokról, sűrűn elhomályosította a szemem a könny, főleg mikor visszaemlékeztek arra, mi történt Hans Langsdorff sorhajókapitánnyal. Megsúgom, ez a kötet is bővelkedett olyan eseményekben, amik miatt már két kötethez fűznek hasonló érzelmek.

Az események sorozata fekete-fehér filmként pergett le a szemem előtt. Láttam Paul Ascher-t amint kinevezését elfogadva csatlakozik Günther Lütjens tengernagyhoz, aki a Gneisenau hajó parancsnoka volt. Majd ezt követően újabb ugrás az időben, a Bismarck csatahajó megépítése, avatása, legénységének kinevezése, csatarendbe állása. Megannyi új és régi szereplő felbukkanása, izgalom, várakozás, elszántság, hazafiság, szeretet, lemondás, beletörődés, veszteség, s érzelmek kavalkádja, ami ismeretlenül is ledönti a lábáról az olvasót.

Ennél a történetnél egyszerűen nem vagy képes külső szemlélőként nézni a történetet. Ott vagy te is a helyszínen, s átéled mindazt, amit ők átéltek egykor. Tiéd az izgalom, a várakozás, a halálesetek után pedig a gyász érzése, ami akaratlanul is eltölt, mert nem tudsz tárgyilagos maradni ebben a helyzetben.

„Lindemann mind emberi, mind anyagi téren a legtöbbet várta el. Épp csak annyit kívánt, mint amennyit saját magától megkövetelt. A tisztek szabályos időközökben jelentettek neki, beszámoltak a legénység felkészítésének menetéről, az egymásra épülő részlegek felszerelésének előrehaladtáról. De nemcsak az írásos, vagy szóban elhangzott jelentésekre támaszkodott. Mindenre figyelt, végigjárta a hajó egészét, felügyelte a kiképzéseket, értő szemmel követte a hátralévő felszerelési munkálatokat.Parancsait mindenki zokszó nélkül hajtotta végre. A Bismarck parancsnoka sosem mulasztotta el a jutalmazást, ahogy az, aki hibát vétett, bizton számíthatott a megrovásra is. De Ernst Lindemann mindig adott lehetőséget a bizonyításra. A szigorú, ám igazságos tanári viselkedés mélyről gyökerezett benne. A legénység átlag életkora huszonegy év körül lehetett. Sokak számára a Bismarck volt az első hajó. A Hajó…”

Bismarck

Ahogy az előző kötetben Hans Langsdorff, úgy most Ernst Lindemann is beállt a „tisztelem és elismerem a személyét” csoportba. A személyisége megnyerő, igazán határozott jellem. Ezt nem csak tettei bizonyították, hanem az is, ahogy a beosztottjai vélekedtek róla.

„Arisztokratikus viselkedése nem párosult gőggel, vagy lenézéssel, mint társadalmi rétegének oly sok tagjánál. Ha tudomására jutott bárminemű rendbontás, vagy nézeteltérés, a felek biztosak lehettek abban, hogy azonnal kézbe veszi az ügyet. A Bismarck legénysége egyöntetűen, feltétel nélkül szerette az „Öreget”.”

A történet főszereplői

Erich (Johann Albert) Raeder tengernagy a Német Haditengerészet (Kriegsmarine) vezetője.

Günther Lütjens tengernagy, hajórajparancsnok (a Gneisenau hajó parancsnoka).

Ernst Lindemann sorhajókapitány, a Bismarck parancsnoka.

Paul Ascher fregattkapitány: első törzstiszt, hadműveleti főtiszt, aki az előző kötetben a Graf Spee tüzérfőnöke volt.

Burkard Freiherr von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy, negyedik tüzértiszt.

Mellettük természetesen rengeteg olyan szereplő kapott teret, akik bár mellékszereplők, igen fontos szerepet töltöttek be a történetünk szempontjából. Ahogy haladtam előre a könyvben, annál jobban kirajzolódott a karakterek személyisége, a cselekményszálak kuszasága kibogozódni látszott, végül minden egy szép nagy kerek egésszé állt össze.

Örültem, hogy most is emberséges, jóindulatú és szerethető emberekről olvashattam, és ezzel újfent kaptam egy kis cáfolatot a történelemkönyvekben olvasottakkal kapcsolatban. Határozottan ajánlom a könyv elolvasását (s a soronkövetkezőket is), mivel más nézőpontból is megközelíthetjük a világháborús eseményeket, és rájöhetünk, hogy nem minden fehér vagy fekete. Vannak bizony árnyalatok, amiket csak észre kell vennünk.

Nagyon érdekes volt Ascher magánéletéről és munkásságáról olvasni. Hihetetlen utat járt be. Ezen felül pedig egyre jobban megismerhettem a csatahajón szolgáló legénységet, s minden egyes szomorú emberi sors után a szívem összefacsarodott.

Nemzetek összecsapása köszönt vissza a lapokról, ám ami a legfontosabb, hogy ez a történet felnyitja az emberek szemét, miszerint a háborúknak csak vesztesei vannak. A rengeteg haláleset, a gyászoló családok, a temérdek fájdalom, ami érte a világot, amikor a világháború zajlott. 

Pontozás: 10/10

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd (Romantic Suspense 16./ Cincinnati 1. )

Fülszöveg: „A pszichológus Faith Corcoran kétségbeesetten próbál elszökni zaklatója elől, aki rémálommá változtatta az életét az elmúlt egy évben. Elég kétségbeesetten ahhoz, hogy arra a helyre meneküljön, ami még a zaklatójánál is régebb óta kísérti. Egyszerre áldás és átok, hogy a közelmúltban megörökölte nagymamája házát Cincinnatiben: az épület menedékké válik, ahol Faith újrakezdheti az életét. Vajon szembe tud nézni az életét a mai napig befolyásoló sötét emlékekkel? 

Csakhogy Faithnek fogalma sincsen róla, milyen közel került a félelmeihez. 

Két egyetemista lány is eltűnt a környéken, és az FBI különleges ügynökét, Deacon Novakot is bevonják az ügybe. A nyomozás váratlanul Faithhez vezeti őt, és beleszeret a gyönyörű, bátor nőbe. Ketten együtt hamarosan rádöbbennek, hogy az ügy bonyolultabb, mint hitték. Kapcsolódik mindahhoz, ami évtizedekkel ezelőtt Faithszel történt, megkérdőjelez mindent, amiben a pszichológusnő hisz, és hátborzongató új jelentést kölcsönöz a hús-vér szónak.”

Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó 2016-ban.

Fordította: Szabó Krisztina

Fordítás alapjául szolgáló mű: Closer Than You Think (Cincinnati Book 1.)

Oldalszám: 788

ISBN: 978-963-399-788-9

Műfaja: romantikus krimi

Az írónő hozta a formáját, rögtön in medias res, bele a közepébe. Még bele se melegedhettél a történetbe, mert azonnal sorozatos gyilkosságokról, kínzásokról, menekülésekről olvashatsz. Amivel személy szerint nekem nincs semmi bajom, simán ráhangolódtam a témára. 

A főszereplőket azonnal megkedveltem, dr. Faith Fray alias dr. Corcoran egy nagyon szimpatikus hölgy, akivel kapcsolatban első gondolatom az volt, hogy jól megszívta szerencsétlen. Egy elmeháborodott sorozatgyilkos üldözi, a titkok amiket fel kell tárnia pedig egészen a régmúltig húzódnak vissza.

Deacon Novak különleges ügynök igen különös jelenség a szó minden értelmében. Karaktere magával ragadó, bizalomgerjesztő. Munkájában és magánéletében alapos, törekszik arra, hogy mindenből a lehető legjobbat hozza ki. Magas, izmos, magabiztos. Fehér tüsis haja van, egyik szeme kék, a másik meg barna. (Waardenburg: genetikai szindróma, ami a haj, a bőr és a szem pigmentációját érinti és gyakran különböző mértékű halláskárosodás is társul hozzá.) Ruházatát tekintve elengedhetetlen viselete a bőrkabát és a napszemüveg. Faith szerint úgy néz ki, mint egy szuperhős.

Greg Novak: Deacon öccse. Elég sok gond van a kölyökkel, ám alapjaiban véve pozitív karakter.

dr. Dani Novak: orvos, Deacon húga. Kedves, humoros, okos, segítőkész. Számomra abszolút pozitív karakter, ráadásul igen jó emberismerő.

Adam Kimble: Deacon-ék unokatestvére és ugyanannak a különleges egységnek a tagja, mint Deacon. Először egy kissé irritált a fickó, aztán az írónő rámutatott az okokra, hogy miért is viselkedett úgy, ahogy. Ezek után már elkezdtem megkedvelni.  

Jim és Thammy: Kimble szülők. A Novak testvérek gyámjai a szülők halála után, majd Greg nevelőszülei. Jim nyugdíjas rendőr, a vasszigor híve. Thammy a lágyság, az engedékenység a párosban.

Scarlett Bishop: Deacon társa. Nagyon aranyos nő, bár néha túlfeszítette a húrt. Ahogy megfigyeltem nagyon jól együtt tud dolgozni az emberekkel, s jó megfigyelő.

Roza: teljes nevén Firoza. Kulcsfontosságú szereplője a történetnek. Gyerek még.

További szereplők: családtagok, rokonok, barátok, városlakók, rendőrök, FBI-os nyomozók, különböző hivatalok alkalmazottai és idegenek.

Külön öröm volt, hogy a régebbi kötetek szereplői közül is helyet kaptak páran. Ilyen volt Sophie Johannsen vagy épp Meredith Fallon. Mindkettőjüket szerettem az előző kötetekben, így jó volt újra olvasni róluk. 

A cselekmények kuszák, bőven akad lehetőség arra, hogy nyomozz, agyalj azon, hogy kiket mi köt össze és hogyan, illetve ki áll a dolgok hátterében. Sok meglepetés ért olvasás közben, még úgy is, hogy már a könyv egyharmadánál sejtettem, ki a hunyó.

Tetszett, hogy az alapjáraton elég erős krimit megbolondította a szerző a romantikus jegyekkel, így néha az olvasó is kiengedhetett, lelazulhatott, majd újra belemerülhetett a gyilkos utáni hajszába. Érzelmi hullámvasútra száll az olvasó amikor elkezdi a könyvet, és csak a 788. oldalon kel le onnan. Mindenképpen erős lelkületű embereknek ajánlom, mert kemény témába sikerült most is belecsöppennünk. Igazi Karen Rose krimi, izgalmas, vérfagyasztó, ugyanakkor néha romantikus és perzselő.

Ez a könyv a hetedik magyarul is megjelenő kötet, remélem folytatódnak majd a könyvkiadások, mert határozottan ő az egyik kedvenc írónőm ebben a műfajban.

Pontozás: 10/10*****

Egy kis érdekesség gyanánt Karen Rose "Romantic Suspense" könyvei sorrendben (főszereplőkkel, helyszínekkel):

1.) Don't Tell (Chicago, IL) - Caroline Stewart és Max Hunter

2.) Have You Seen Her?  (Raleigh, NC) - Steven Thatcher és Jenna Marshall   

3.) I'm Watching You  (Chicago, IL) - Abe Reagan és Kristen Mayhew

4.) Nothing To Fear  - Vigyázz rám (Chicago, IL) - Ethan Buchanan és Dana Dupinsky

4.5) Dirty Secrets eBook Only

5.) You Can't Hide - Érints meg (Chicago, IL) - Aidan Reagan és Tess Ciccotelli

6.) Count To Ten - Számolj tízig (Chicago, IL) - Reed Solliday és Mia Mitchell

7.) Die For Me - Halj meg értem (Vartanian 1) (Philadelphia, PA) - Vito Ciccotelli és Sophie Johannsen

8.) Scream For Me - Sikíts értem (Vartanian 2) (Atlanta, GA) - Daniel Vartanian és Alexandra Fallon

9.) Kill For Me - Gyilkolj értem (Vartanian 3) (Atlanta, GA) - Luke Papadopoulos és Susannah Vartanian

10.) I Can See You (Minneapolis, MN) - Noah Webster és Eve Wilson

11.) Silent Scream  (Minneapolis, MN) - David Hunter és Olivia Sutherland

12.) You Belong To Me  (Baltimore, MD) - JD Fitzpatrick és Lucy Trask

13.) No One Left To Tell  (Baltimore, MD) - Grayson Smith és Paige Holden

14.) Did You Miss Me? (Baltimore, MD) - Joseph Carter és Daphne Montgomery

14.5) Broken Silence eBook Only (Baltimore, MD) Daphne Montgomery és Joseph Carter

15.) Watch Your Back  (Baltimore, MD) - Clay Maynard és Stevie Mazzetti

16.) Closer Than You Think  - Közelebb, mint hinnéd (Cincinnati, OH) - Faith Corcoran és Deacon Novak

17.) Alone In The Dark  (Cincinnati, OH) - Scarlett Bishop és Marcus O'Bannion

18.) Every Dark Corner (Cincinnati, OH) - Griffin 'Decker' Davenport és Kate Coppola

19.) Monster In The Closet  (Baltimore, MD) - Clay Maynard

Főbb karakterek városokra lebontva:

Chicago, IL: Abe Reagan, Aidan Reagan, Caroline Stewart, Dana Dupinsky, Ethan Buchanan, Kristen Mayhew, Max Hunter, Mia Mitchell, Reed Solliday, Tess Ciccotelli

Raleigh, NC: Jenna Marshall, Steven Thatcher

Philadelphia, PA: Sophie Johannsen, Vito Ciccotelli

Atlanta, GA: Alexandra Fallon, Daniel Vartanian, Luke Papadopoulos, Susannah Vartanian

Minneapolis, MN: David Hunter, Olivia Sutherland, Eve Wilson, Noah Webster

Baltimore, MD: Clay Maynard, Daphne Montgomery, Joseph Carter, Stevie Mazzetti, Grayson Smith, Paige Holden, JD Fitzpatrick, Lucy Trask

St. Petersburg, FL: Christopher Walker, Emma Townsend

Cincinnati, OH: Deacon Novak, Faith Corcoran, Scarlett Bishop, Marcus O'Bannion, Griffin 'Decker' Davenport, Kate Coppola

A. O. Esther: Gombnyomásra 3.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Miután a vadászok megtisztították a mutánsoktól a körzetet, a Hobbs-birtok lakói többnapos ünneplésbe kezdenek. Dylan és Stella szerelme is végre kibontakozhatna, ám az ördög nem alszik…

Kommandósok csapnak le közéjük, és elrabolják Stellát, hogy visszavigyék annak, aki „jogos” igényt tart rá… Miközben a csapat a megmentésére siet, a missziójukról sem feledkezhetnek meg, ami Manipura megváltása a zsarnokoktól. Arra viszont senki nem számít, hogy a mutánsok a csillogó városra is rárontanak. Iszonyú vérontás kezdődik, a katonaság tehetetlen…

A Hobbs-birtokot eközben pusztító erejű terrorista-támadás éri. Liam és Mia fogságba esnek, és ketrecharcosként kénytelenek küzdeni az életükért. A lány egy régi ismerősével is szembekerül, aki most a halálát kívánja. Fullánk, az egykori ellenálló megvásárolja és magával viszi a halálán lévő Miát, mert azt reméli, vele zsarolhatja majd gyűlölt ellenségét, Talbotot.

Russel és Kristen nem kevés kaland árán a felhőkarcolók felett átívelő, égi zarándokútra érkeznek, hogy megkeressék a viking rúnakövet, amely az egyetlen esély az odalent tomboló mutánsok ellen.

Vajon képesek-e megfékezni hőseink a vérengzést és a terroristák támadásait? Képesek-e leverni a gyűlöletes manipurai önkényuralmat? És ha igen, képesek lesznek-e még valaha emberségre, szerelemre ennyi lélekölő harc és iszonyat után?”

 

Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2015-ben. 

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-615-80189-1-3

Oldalszám: 604 (+3)

Ismét a kedvenc Goethe idézetemmel indít a könyv, ezt követi maga a történet, majd a tartalom. Utána egy kedves Apacs áldás angol nyelven (magyarul majd az 589. oldalon láthatjátok), és Eszter kedves sorai az olvasókhoz. 

Csodálatosak a könyvben és borítón is megtalálható motívumok. 

Az előző kötet vége azzal zárult, hogy Liam megmondta Miának, otthagyták Amandát az erdőben. Ez a kötet pedig ugyanitt veszi fel a fonalat, ahogy azt már az előzőeknél is megszokhattuk. 

Örültem, hogy Mia nem kezdett hisztizni Amanda miatt. A csaj tényleg idegesítő liba volt az előző kötet elején, én is otthagytam volna az erdőben. Ráadásul előtte megmentették Liamék a mutánsoktól, szóval nem mondhatja, hogy teljesen védtelenül hagyták. 

Ahogy Dylan és Stella az ebédlőben egymásba feledkezett, aranyos volt. Mia szemén keresztül láttam őket, és mosolyogtam a meghitt érintéseken, a halkan elsuttogott édesen becéző szavakon. 

Stella és Mia kettőse nagyon kedvemre való, mert korban is, hozzáállásban is igen hasonlóak, ráadásul mindketten megszenvedtek már a múltban éppen eléggé ahhoz, hogy megértsék és támogassák egymást. Amíg Mason, Dylan, Leam, Russel és Kristen vadászni volt a mutánsokra, addig Stella és Emily ruhákat próbált Ria mama gardróbjában, Mia pedig a mamával együtt halk és komoly beszélgetést, utazást folytattak. 

„- Egy hatalmas könyvtárban járunk, ahol a polcok az égig érnek, és ameddig a szem ellát, könyvek sorakoznak egymás mellett. 

Ez az Akasha-könyvtár, Mia. Nem kell létra, ahhoz a sorhoz repülünk, amelyikről úgy érzed, hívogat… Minden könyvnek lelke van. Érzed, ahogy megközelíted őket. Izgatottan pusmognak, néha elhallgatnak, mások ujjongva hívnak, és megint mások kíváncsian lesnek. De az az egy, aki a tiéd, csak a tiéd, csendben figyel téged… látod a fényét? Látod, amint kiragyog a többi közül? Ő a tiéd, Mia. A te titkos naplód, amiben minden gondolatod, minden érzésed, álmod, örömöd és fájdalmad le van írva. Repülj oda, ahhoz a könyvhöz és vedd a kezedbe! Érzed, milyen hűvös a selyemkötés tapintása? Óvatosan nyisd ki, és hagyd, hogy a lapok oda peregjenek, ahová kell! A naplód megmutatja, amit látnod kell! A hatalmas papírlapok lassan peregnek, míg végül megállnak. Olvad fel hangosan az üzenetet!

Mia sötét szempillái megrebbentek.

- Labradorit – szólalt meg álmos hangon, és bár nem volt tudatában, hajszálpontosan megismételte Doktor Cohen korábban mondott szavait. – Egy színjátszó, gyönyörűséges ásvány. Úgy is nevezik, a fényhozó. Ez a kő ugyanis képes arra, hogy az univerzum energiájával összekapcsolódva megváltoztassa a hatósugarában lévő élőlények rezgésszintjét. Egy sajátos erővel bíró, zöld kőre van szükségünk, amelyet egykoron a legendás sumér királynő viselt. Kérjétek az égiek segítségét! Az út maga a cél. Ezt nem csak Buddha, de a vikingek is tudták már. Az ezüstfonál elszakadt…”

Imádom az Akasha könyvtárral kapcsolatos részeket. Az Összetört Glóriák sorozatban is szerettem, amikor Sophiel vagy Machiel mesélt az Akasha könyvtárról, most pedig Ria mama és Mia került ugyanebbe a helyzetbe. Az ilyen összefüggések annyira jók. :) 

Amikor Liamék elvitték Miát mutánsokra vadászni, meghűlt bennem a vér. Komolyan. A hideg rázott, ahogy olvastam, az egyik mennyire közel jutott. Titkon persze büszke voltam a lányra, mert jól állta a sarat, és beavatkozás nélkül ellátta a baját mindnek. 

Stella és Dylan hajókirándulása eszményi volt, imádtam volna az egészet én is, bár a hideg vízben való lubickolástól eltekintenék, főleg hogy én se tudok úszni. 

Utána viszont Bob Forest (Dylan és Kristen apja) tett egy megjegyzést a fiának, miszerint addig kellene szakítania Stellával, míg nem késő, ezt meghallotta Stella és elszaladt. Jól megrángattam volna a kedves papát, mert bele, mert szólni a fia magánéletébe, főleg hogy Dylan betöltötte a huszonnyolcat. Még szerencse, hogy semmi nem volt veszve, és sikerült megbeszélniük a fiataloknak a dolgot. 

Ám amikor a horgászatról beszélgettek a vacsoránál, elkezdtem nagyon nevetni. Idézem:

„- Na, végre! – mondta Liam. – Már nem tudtuk elképzelni, hol vagytok!

- Csak elbeszélgettük az időt! – mosolyodott el Stella.

- És legalább fogtatok valamit? – kérdezte Russel.

- Nem. Abban a vízben nincsenek halak.

A fivérei felröhögtek.

- Stella, abban a holtágban annyi hal van, hogy puszta kézzel is kifoghatnád őket. Hányszor tettetek fel friss csalit a horogra?

Mia és Stella összenéztek.

- Ne már! – ingatta a fejét Russel.

A lányokból kibukott a nevetés.

- Ti az üres bot mellett üldögéltetek négy órán át??

- Úgy tűnik – hümmögte hitetlenkedve Liam. – És Max? Akkor most diétázik? Megvárjátok, míg éhen pusztul?

- Jaj, ne mondj nekik ilyeneket, mert komolyan veszik! – mondta Dylan. – Max egy ragadozó. Ha halat akar enni, fog magának. Ez ilyen egyszerű! De ha akarjátok, holnap lövünk neki egy nyulat vagy valamit. Jó?

- Tényleg? –nézett rá Stella hálásan.

- Tényleg. Amúgy te is lelőheted azt a nyulat, ha akarod. Segítek.”

Max

Rengeteg mindenen mentek keresztül a főhőseink, de mindig sikerült egymásban tartani a lelket. Például Ria mama régi háza miatti búslakodást nézve úgy döntöttek, hogy építenek neki egy lombházat a birtokon. Ám amikor elkészültek Elrabolták Stellát, bármennyire is küzdött Mia és Stella a zsoldosok ellen. Ennél a résznél nagyon büszke voltam Miára, mert gondolkodás nélkül alkalmazta a tanultakat, s ezzel megnehezítette a zsoldosok dolgát. Végül azért elvitték Stellát, de Dylan és Liam mint két hős lovag kimenekítette a mocsok patkány új házából Stellát, és annak a féregnek mindörökre vége.

Amikor elmentek a kiállításra, hogy megszerezzék a Labradorit nevű követ, amivel elpusztíthatják vagy meggyengíthetik a mutánsokat, Mason jegyzetein harsogva nevettem fel.

„Ziusudra, i.e. 3000, sumér király – nagy szakállú, vízözönös csóka. A mezopotámiai Noé. Nőt szerintem sosem látott, csak egy bárkányi állatot. 

Szukurlam, Dumuzi, Alagar, Alulim – Russel, ezek a sumérok mind ugyanolyanok, és a múmia feleségeik sem különböznek semmiben sem! Megőrülök, ha még egyszer ilyen helyre hozol!!”

Utána persze megismerte Aliát, és minden megváltozott. Már annyira nem is bánta a múzeumi kirándulást. :) Férfiak… :D Na jó, nem nevetem ki, mert szegénykém fülig szerelmes lett, ami alapjában véve nem lett volna baj, ha nem Alia kulcsa kellett volna ahhoz, hogy megszerezhessék a labradoritot. Ezzel azonban bonyolulttá vált a helyzet, főleg miután Mason mindenről beszámolt a lánynak. Aggódtam, hogy mi lesz a lány döntése, és hogy a férfi boldog lesz-e azzal a nővel, aki életében először ellopta a szívét. 

Amanda mikor újra felbukkant, rosszabb volt, mint valaha. Megkeseredett, elmebeteg perszóna. Ez barát? Előbb melengethetett volna Mia egy viperát a keblén, mint hogy ezzel a ribizlivel barátkozzon. Gyűlöltem amikor az előző kötetekben úgy beszélt Liamékről, most viszont azért gyűlöltem mert úgy viselkedett, mint egy igazságosztó, közben meg csak egy bosszúszomjas, hazugságokat fröcsögő, kegyetlen és ostoba liba. 

Amikor Fullánk magával vitte Miát, a szívroham kerülgetett. Főleg ahogy kiderült, hogy Talbot menyasszonyaként magas fejpénz jár érte, Fullánk meg utálja az ezredest, amit teljes mértékben megértek, mert osztozok az érzéseivel. Aztán kiderült a nagy titok Stellának köszönhetően, és mosolyogtam. Örültem a hírnek Mia miatt, és tetszett, hogy Liam is a békejobb felé hajlott. Tetszett Fullánk háza, a viselkedése, még ha jeges is volt az elején. Oka volt rá. 

Aztán jöttek Talboték, akik közeledtek Fullánk házához. Kihordtam lábon egy szívrohamot miattuk, főleg amilyen terepen kényszerültek menekülésre. Miával együtt rettegtem végig az utat.

Russel és Kristen őrült. Komolyan! Tandem ugrás egy hivatásos ugrás után egyedül? Ezeknek totál elmentek otthonról. Dylan jól fogalmazott. Bolondok szerencséje… Aztán az utolsó ugrásnál, pontosabban fogalmazva az érkezésnél mégsem úgy sikerültek a dolgok ahogy szerették volna, és bokatöréssel végezték, ám megváltoztatták a várososok, s a környező falvak életét, bár rengeteg munka várt még rájuk, ha teljes harmóniát akartak teremteni. 

Az utolsó fejezetet szinte végig bőgtem. A végén még érzelgős leszek? 

Drága Eszter! Kalapom emelem és fejet hajtok előtted, feltetted az I-re a pontot, a habot a tortára, és mindent, amit csak elképzelhettem. Az egész történet magával ragadó volt, ám az utolsó fejezet… leírhatatlanul csodaszép. Köszönöm a happy end-et, az izgalmakat, kalandokat, szerelmeket, mosolyokat és könnyeket, amiket kiváltott belőlem a történeted. Bármennyi viszontagság is érte a szereplőket, pozitív lett a végkifejlet. Mit is várhattunk volna mást? Csodás történetet egy csodás lélektől! Kívánom, hogy még rengeteg ilyen mesés történettel gazdagítsd a világ olvasni szerető közönségét!

Pontozás: 10/10*******************

U.i.: Ha minden disztópia ilyen lenne, megszeretném a kategóriát, ám így csak a Gombiért vagyok oda. :)

A. O. Esther: Gombnyomásra 2.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Mia és Russel a megalopolisz egy távoli szegletében, Talbot házában raboskodva a szökésüket tervezik, ám minden rezdülésüket a ház intelligens számítógépe, Veronica figyeli. Elég egy rossz lépés, és a csuklójukon villogó bilincsen keresztül megbüntetik őket. 
Liam és Dylan a cellájukban üldögélve várják a pillanatot, hogy a többi halálraítélttel együtt száműzzék őket a dzsungelbe, amikor megtudják, a mutánsokat előre beetették a kapu előtt, hogy senki ne élje túl a kivégzést. A két, mindenre elszánt vadásznak azonban sajátos terve van a szabadulásra… 
A Hobbs-birtok feketébe öltözik, miután a fényújságban levetítik a kintieknek a 268-as kapunál történt mészárlást. Stella valósággal belerokkan a gyászba, amikor Hobbs dokiék hírt kapnak Russelékről. A lány végső kétségbeesésében Ryannel Manipurába utazik, hogy segítsen a bátyjának és Miának a szökésben, ám nem sejti, hogy ezáltal az ő élete is veszélybe kerül. 

Doktor Cohen sem tud békében nyugodni: ismét Miához fordul, és arra kéri, segítsen megtalálni a mágikus követ, amelyet egy legendás, sumér királynő titka rejt, és amely megoldást jelenthet a Manipurában kialakult önkényuralom megdöntésére.

De vajon sikerül-e Miának és Russelnek elmenekülnie Manipurából? Hogyan élik túl a vadászok a kivégzést? Létezik-e olyan seb, amelyet nem gyógyít be az idő sem és valósággá válhat-e egy égben köttetett szerelem?”

Kiadta a Decens Magazin Média Kft. 2014-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-963-12-1166-5

Oldalszám: 494. (+2)

A kötet egy számomra nagyon sokat jelentő Goethe idézettel indít, ezzel megadva az alaphangulatot.

Ezt követi maga a történet, majd a tartalom és az utolsó oldalon Eszter üzenete az olvasóknak. :)

Az előző kötet úgy ért véget, hogy Russelt és Miát betuszkolták Clark kapitány terepjárójának hátsó ülésére, és elindultak Talbot ezredes házához, míg Liam, Dylan és Amanda útban volt a kivégzésükre.

Mia és Russel Talbot házában fogolyként éltek, és nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezték. Eközben Liamék egy üvegcellában várták, hogy kilökjék őket a mutánsok közé. Valahogy egyik sem túl jó kilátás. Ugye?

Aztán Liam, Dylan, és Amanda (Dylan hatására) szerencsésen elkerülte a mutánsok vérengzését, és hazafelé vették az irányt. Igaz, Amandát félúton otthagyták, mert egy magából kikelő hisztérika lett, amiért én minimum két nagy pofonnal jutalmaztam volna, de ki tudja… fogunk még vele találkozni, az az érzésem.

Eközben persze Russel sem tétlenkedett (imádom a srácot) a Talbot házban, Veronikát kiiktatva, Emmát pedig beszervezve tervezték a szökést Miával. Emma az előző kötetben is szórakoztató jelenség volt, ezért is örülök annyira, hogy ebben a kötetben is szerepet kapott.

A Stellával történtek kiakasztottak. :( Beigazolódott a megérzésem, miszerint Ryan egy undorító, mocskos, hazug patkány. Rengetegszer hall az ember ilyet hol a tévéből, hol rádióból, de ehhez nem lehet hozzászokni. Megrázó, döbbenetes, és vérlázító. Körülbelül tízféle kivégzési forma jutott az eszembe, amit kipróbálnék Ryan-en. Lincs hangulat uralkodott ennél a résznél rajtam. A szívem szakadt meg Stella miatt, reméltem, hogy Liam és Dylan mielőbb kideríti, hogy mi van vele, mielőtt késő lenne. 

Mia és Russel a szomszédjaiknál töltött házibulin nem mulattak valami túl jól, és Russel kis híján megnyúzta élve a szomszédot, aki mellesleg meg is érdemelte volna már akkor. Határozottan az a véleményem, hogy a Manipurában élő férfiak 90% patkány.

Amikor Stella és Dylan arról beszélgettek, hogy mi történt a lánnyal, potyogni kezdtek a könnyeim. Annyi keserűség, fájdalom, önmarcangolás volt szegényben, olvasni is szörnyű volt. Ugyanakkor ott volt a férfi, aki mindvégig nyugtatgatta Stellát, miközben ő gondolatban ízekre szedte az a mocsok kis görényt (Ryan-t).

Dylan úgy döntött, hogy elviszi a nagymamájához Stellát, ám úgy adódott, hogy Liam és Mason is velük tartott. Imádtam az úton lévő párbeszédet, úgyhogy idézek belőle egy kis kedvcsinálónak.

„- Honnan tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Liam a sor végéről.

- A fák helyzetéből.

- Fúú – röhögött fel Mason. – És ha benézed valamelyiket?

- Akkor ma a gödör mélyén alszunk… De ne parázzatok, mindjárt ott vagyunk!

- Ja, Dylan, már fél órával ezelőtt is azt mondtad, hogy tíz percre van innen a ház.

- Normál tempóval.

Stella tornacipője váratlanul beleakadt egy korhadt gyökérbe, és elbotlott, de Dylan nem engedte, hogy elessen. Az elvétett lépés nyomán újabb gödör tárult fel előttük, a korábbihoz hasonló, gyilkos karókkal megtűzdelve. A lány levegőért kapkodott az ijedtségtől, de Liam is megdermedt.

- Te Dylan – hümmögött Mason a félhomályban. – Mondd, ilyen szar úton hogy jön ki a nagyihoz az ügyelet?

Mindannyian felröhögtek.

- Mindjárt ott vagyunk. Légyszi, bírjátok ki, és ne zuhanjatok el, rendben?

- Nem tudom. Én még megfontolom – dörmögte Mason a sor végéről. – Olyan izgi ez a sok gödör…

Lassan véget ért a gyilkos ösvény, és a kis csapat fellélegezve lépett a vadregényes romantikával megáldott kertbe. Ameddig csak a szem ellátott, hatalmas angyalszobrok álltak a lágyan ringó virágok között, s a hold fényében úgy tűnt, mintha nem is kőből, hanem égi fényből volnának…”

  

Imádtam az Angyaldombot, Ria mamát, a házát, mindent, ami körülvette. Eszméletlen aranyos volt a nagyi. Főleg ahogy rögtön az elején ugratta Masont. :D Láttam magam előtt a döbbent arcot. Hogy tudjátok, miről beszélek, idézem:

„- Isten hozott benneteket! – mondta kedvesen, majd megölelte Dylant. – De örülök, hogy eljöttetek! Jól állnak neked az évek, édesem! – csókolta meg az unokája arcát. – De mitől vagy ilyen véres? Mi ez a seb a fejeden?

- Hosszú történet – sóhajtott fel Dylan. – Nagyi, ők itt a barátaim – mutatott a többiek felé, mire a nagyanyja elmosolyodott.

- Tudom, gyermekem, tudom… - azzal eléjük állt, és alaposan szemügyre vette őket. – Te vagy Mason, az aranyhajú, nagyszájú vadóc, aki rémes pálinkákat főz a fiammal.

Mason elvigyorodott.

- Bob bácsi pálinkája első osztályú. Valakivel össze tetszik keverni!

- A múltkor kiöntöttem belőle egy keveset a kertben, és kipusztultak tőle a gazok – kacsintott rá a nagyi.

Mason elnevette magát.

- Dylan mondta, hogy kegyed afféle pajkos kis boszorkány. Már látom miért.

- Ria vagyok! – nyújtott kezet a fehér hajú nő -, ennek a hosszú hajú szépfiúnak a nagyanyja. Hívjatok Ria mamának. De tegeződjünk, rendben? Talán még nem vagyok annyira öreg. Igaz Dylan?

- Igaz.

- Mondd csak meg nekik, hány éves vagyok!

Dylan megrázta a fejét.

- Nagyi, ne szívasd őket! Így is beparáztak a szobraidtól! Amúgy harminchárom.

Mason szeme elkerekedett, mire Ria mama felkacagott.

- Imádom ezt a pillantást! Persze valójában nem harminchárom vagyok, de annyinak érzem magam. – Nyilván te vagy Liam – nézett közben az unokája mellett ácsorgó férfi kék szemébe. – Ugyanolyan vonzó vagy, mint a gyönyörű édesanyád… De a szívedben lobogó szenvedély az apádé. Boldog lehet az a lány, akibe szerelmes vagy.

Aztán választ sem várva Stellához lépett. – Ó Istenem, te pedig Liam és Russel kishúga vagy!

- Igen – felelte a lány. – Stellának hívnak.

- Olyan is vagy, kincsem, akár egy fényes csillag! Nem, inkább, mint egy igazi, földre szállt angyalka! Nem is mondták azok a pernahajderek, hogy ennyire bájos nővé értél!”

Imádtam Ria mamát. A szavai balzsamként hatottak Stella lelkére, és úgy vettem észre, hogy a lány valamelyest megnyugodott. Mint akit kicseréltek. Ámulva hallgatta Ria mama történeteit, imádta a kártya jóslást, egészen addig, amíg a mocsok görény nem került a képbe. 

Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy az újszerű mutánsok eljutottak Ria mama csodás házáig, így tovább kellett állniuk. Imádtam azt a helyet. A tavat, az Angyaldombot, ahol a sírokon túl megtalálható volt többek között Gabriel angyal szobra is. Szívmelengető érzések keltek szárnyra bennem, mert újra az Összetört Glóriák sorozatra emlékeztetett. Nagyon tetszik, hogy van a két történet között némi párhuzam.

Na és ott van Max. Szerelem első olvasásra. Nem csodálom, hogy Stella őt akarta, miután találkozott vele. Volt benne valami különleges. Öntörvényű volt, ugyanakkor vicces és ragaszkodó. Ki ne szeretné?

Lassan a könyv vége felé közeledtem, és hol nevettem, hol sírtam a történtek miatt. A gyűlölt személyek listája bővült Pammel. A szemét ribizli… Képes volt Stella lelkébe taposni csak azért, mert Dylan-nek nem ő kell, hanem Liam húga. Hihetetlen milyen ostoba liba. Na jó, ez ha belegondolunk elég életszagú. Én is ismerek ilyen féltékeny, agyhalott szukát, aki csak azért belegázol a másik lelkébe, mert nem kell az adott férfinek.

Ebben a kötetben tetőfokára hágott az agresszív faktor, rengeteg vérengzés, hátborzongató rész tarkította a történetet. Ám a romantikus szálak tompították ezek élét, és kiegyensúlyozott történetet kaptunk.

Örültem dr. Cohennek, imádtam a Mennyországgal, Istennel, az angyalokkal és úgy nagy átlagban a túlvilággal kapcsolatos dolgokat. 

Emily

Rajongtam Mia húgáért Emily-ért, és iszonyatosan sajnáltam azért, ahogy vele is úgy elbánt az a szemét Milton szenátor. Végül azonban az a szemétláda is megkapta a méltó büntetését.

Emily pedig jó helyre került, bár a gondok csöppet sem kerülték el őket sem. Stella és Dylan kapcsolata remélem már csak felfelé ívelhet, ahogy Miának és Liam-nek is ezt kívánom.

Hozzáteszem, az a jelenet, ahogy Stella fest, és megjelenik Dylan, fantasztikusan sikerült. Magam előtt láttam a lány sugárzó arcát, Dylan mosolyát, a nagy ölelést és a forró csókot ahogy köszöntötték egymást. :) Ráadásul Dylan őszinte csodálattal nézte, hogy Stella milyen ügyes, ami a festést illeti. 

Egy sziklás, tengerpartos képet festett, amin csak úgy ragyogott a nap. És Stella életében Dylan volt a nap. 

Nagyon megszerettem a karaktereket, mert nem tökéletesek. Nevess nyugodtan kedves olvasó, de már untam a rengeteg tökéletes karaktert a tucatkönyvekben, ám Eszter szereplői életszerűek, még ha maga a történet varázslatos, fantázia alkotta csoda is. Van jó és rossz, harc, félelem, halál, ugyanakkor szerelem, boldogság és minden mit csak szerethetünk egy könyvben. Izgalmas, magával ragadó, és alig várom a harmadik kötetet.

Tévesztések a történetben:

A 215. oldalon volt egy elírás, ami miatt néztem egy nagyot. Dylan és Stella beszélgetett, a következő percben meg már Mia neve szerepelt Stelláé helyett.

A 466. oldalon pedig Mia neve helyett szerepelt Stelláé.

Pontozás: 10/10