Izolde Johannsen: Gránátok ​a becsületért (A Birodalom tengeri bástyái 2.)

Bismarck. A birodalmi zászlóshajó tündöklése és bukása

Figyelem! A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmazhat!

"1940 tavasza…

Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.

A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…"

Kiadó: Underground

Megjelenés időpontja: 2017. május 24.

ISBN: 978-963-128-473-7

Oldalszám: 450

Műfaja: történelmi, életrajzi és dokumentumregény

Először is szeretném megköszönni Izzie-nek, hogy ismét gondolt rám és megismerkedhettem a Bismarck legénységével és történetükkel.

Amint az a bejegyzés címében is látható, ez a Birodalom tengeri bástyái sorozat második kötete. Már az első is azonnal magával ragadott, igazán a szívemhez nőttek a szereplők, rengeteg információval szolgált, lebilincselt, mesélt, s a történelem olyan tényeire mutatott rá, amit a történelemkönyvekben nem igazán említettek meg. Teljesen más megvilágításba helyezi a történteket, sokkal közvetlenebb és emberibb oldalról szemlélhetjük az eseményeket.

Most is elmondhatom / leírhatom, hogy ez a regény alapos, informatív, nem szájbarágós, nem száraz, korhű, történelmi, pártatlan, emberi, szerethető, érdekes, magával ragadó, lendületes, célközönsége pedig szerintem kortól és nemtől függetlenül minden olyan személy, aki érdeklődik a második világháborús cselekmények és alapjáraton a történelem iránt.

Nagy örömömre szolgált, hogy az előző kötetből már megismert és nagyon szeretett személy, Paul Ascher ebben a kötetben is fontos szerepet töltött be, számomra már ő garancia volt arra, hogy folytatódnak a kalandozásaim, tényfeltáró utazásaim.

Paul Ascher most sem okozott csalódást, már a könyv elején könnyeket csalt a szemembe. Eszembe jutott, hogy ő (és társai) nem csak egy szerethető karakter, hanem a történelem egy darabkája, egy olyan személy, aki valóban létezett évtizedekkel ezelőtt. A szívem összeszorult a gondolatra. Amikor a családjával töltött idejéről olvastam, úgy éreztem, mint ha én magam is ott lettem volna csendes megfigyelőként. Láttam magam előtt a családot, ahogy örömmel ölelték át egymást, mert nem számított, hogy hol vannak, csak az, hogy együtt.

„Hosszú percekig ült még az asztalnál, hallgatta az alvók nyugodt, csöndes légvételét. Hazaért hát. Erre vágyott mindenek felett, hogy a családjával lehessen. Vállalt ezernyi veszélyt, kényelmetlenséget, idegölő félelmet az óceán fölött átrepülve. A boldogság röpke pillanatai elé azonban minduntalan odatolakodott a kérdés: Hogyan tovább?Végül a fáradtság kényszerítette ágyba. Odabújt feleségéhez, baljával átkarolta. Ursula álmában magához szorította az ő ölelő karját. Paul Ascher megcsókolta az asszony puha, gömbölyű vállát és halkan suttogta:– A karrierem fog segíteni rajtunk, Uschi. Mindaz a tudás, amiért éltem, mindaz, amit idáig véghezvittem.Én foglak megmenteni benneteket.”

Az előző kötetből több szereplő felbukkant hosszabb-rövidebb időre ebben a történetben is, melynek örültem, mert szinte mindenkit a szívembe zártam. Rengeteg érzés köszönt vissza a lapokról, sűrűn elhomályosította a szemem a könny, főleg mikor visszaemlékeztek arra, mi történt Hans Langsdorff sorhajókapitánnyal. Megsúgom, ez a kötet is bővelkedett olyan eseményekben, amik miatt már két kötethez fűznek hasonló érzelmek.

Az események sorozata fekete-fehér filmként pergett le a szemem előtt. Láttam Paul Ascher-t amint kinevezését elfogadva csatlakozik Günther Lütjens tengernagyhoz, aki a Gneisenau hajó parancsnoka volt. Majd ezt követően újabb ugrás az időben, a Bismarck csatahajó megépítése, avatása, legénységének kinevezése, csatarendbe állása. Megannyi új és régi szereplő felbukkanása, izgalom, várakozás, elszántság, hazafiság, szeretet, lemondás, beletörődés, veszteség, s érzelmek kavalkádja, ami ismeretlenül is ledönti a lábáról az olvasót.

Ennél a történetnél egyszerűen nem vagy képes külső szemlélőként nézni a történetet. Ott vagy te is a helyszínen, s átéled mindazt, amit ők átéltek egykor. Tiéd az izgalom, a várakozás, a halálesetek után pedig a gyász érzése, ami akaratlanul is eltölt, mert nem tudsz tárgyilagos maradni ebben a helyzetben.

„Lindemann mind emberi, mind anyagi téren a legtöbbet várta el. Épp csak annyit kívánt, mint amennyit saját magától megkövetelt. A tisztek szabályos időközökben jelentettek neki, beszámoltak a legénység felkészítésének menetéről, az egymásra épülő részlegek felszerelésének előrehaladtáról. De nemcsak az írásos, vagy szóban elhangzott jelentésekre támaszkodott. Mindenre figyelt, végigjárta a hajó egészét, felügyelte a kiképzéseket, értő szemmel követte a hátralévő felszerelési munkálatokat.Parancsait mindenki zokszó nélkül hajtotta végre. A Bismarck parancsnoka sosem mulasztotta el a jutalmazást, ahogy az, aki hibát vétett, bizton számíthatott a megrovásra is. De Ernst Lindemann mindig adott lehetőséget a bizonyításra. A szigorú, ám igazságos tanári viselkedés mélyről gyökerezett benne. A legénység átlag életkora huszonegy év körül lehetett. Sokak számára a Bismarck volt az első hajó. A Hajó…”

Bismarck

Ahogy az előző kötetben Hans Langsdorff, úgy most Ernst Lindemann is beállt a „tisztelem és elismerem a személyét” csoportba. A személyisége megnyerő, igazán határozott jellem. Ezt nem csak tettei bizonyították, hanem az is, ahogy a beosztottjai vélekedtek róla.

„Arisztokratikus viselkedése nem párosult gőggel, vagy lenézéssel, mint társadalmi rétegének oly sok tagjánál. Ha tudomására jutott bárminemű rendbontás, vagy nézeteltérés, a felek biztosak lehettek abban, hogy azonnal kézbe veszi az ügyet. A Bismarck legénysége egyöntetűen, feltétel nélkül szerette az „Öreget”.”

A történet főszereplői

Erich (Johann Albert) Raeder tengernagy a Német Haditengerészet (Kriegsmarine) vezetője.

Günther Lütjens tengernagy, hajórajparancsnok (a Gneisenau hajó parancsnoka).

Ernst Lindemann sorhajókapitány, a Bismarck parancsnoka.

Paul Ascher fregattkapitány: első törzstiszt, hadműveleti főtiszt, aki az előző kötetben a Graf Spee tüzérfőnöke volt.

Burkard Freiherr von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy, negyedik tüzértiszt.

Mellettük természetesen rengeteg olyan szereplő kapott teret, akik bár mellékszereplők, igen fontos szerepet töltöttek be a történetünk szempontjából. Ahogy haladtam előre a könyvben, annál jobban kirajzolódott a karakterek személyisége, a cselekményszálak kuszasága kibogozódni látszott, végül minden egy szép nagy kerek egésszé állt össze.

Örültem, hogy most is emberséges, jóindulatú és szerethető emberekről olvashattam, és ezzel újfent kaptam egy kis cáfolatot a történelemkönyvekben olvasottakkal kapcsolatban. Határozottan ajánlom a könyv elolvasását (s a soronkövetkezőket is), mivel más nézőpontból is megközelíthetjük a világháborús eseményeket, és rájöhetünk, hogy nem minden fehér vagy fekete. Vannak bizony árnyalatok, amiket csak észre kell vennünk.

Nagyon érdekes volt Ascher magánéletéről és munkásságáról olvasni. Hihetetlen utat járt be. Ezen felül pedig egyre jobban megismerhettem a csatahajón szolgáló legénységet, s minden egyes szomorú emberi sors után a szívem összefacsarodott.

Nemzetek összecsapása köszönt vissza a lapokról, ám ami a legfontosabb, hogy ez a történet felnyitja az emberek szemét, miszerint a háborúknak csak vesztesei vannak. A rengeteg haláleset, a gyászoló családok, a temérdek fájdalom, ami érte a világot, amikor a világháború zajlott. 

Pontozás: 10/10