Vámos Robi: Never Mind – hagyjuk… nem számít

Fülszöveg:

„TÉNYLEG HAGYJUK? TÉNYLEG NEM SZÁMÍT?

Hanna kívülről nézve sokaknak csak egy kamasz. Csakhogy ő másként látja a világot. Képes észrevenni azt is, amit mások nem. Ezért vette észre elsőként, hogy a kishúga bajban van. És hiába szólt, hiába kérlelt… már késő volt.

A helyzet azóta egyre rosszabb.

Az anyja állandó szorongással küzd, az iskolában kívülállónak érzi magát, a tanárai átnéznek rajta. A barátai meg… inkább csak úgy… vannak.

Ebben a világban még egy plüssnyúl is többet tud az emberekről, mint a pszichológusok.

Most, évekkel később, Hanna megint tudja. És az anyja megint nem hisz neki. A tanárok pedig ismét mással vannak elfoglalva.

Csakhogy Hanna ezúttal már nem hajlandó csendben maradni.

Egy lány története, aki mindenkinél jobban tudja, milyen érzés láthatatlannak lenni. És aki mégis eldöntötte, hogy ha kell, egyedül is megment valakit. De mi lesz az ára annak, ha egy gyerek komolyabban veszi az életet, mint a felnőttek?

Ha neked is volt már olyan érzésed, hogy senki sem ért igazán, akkor ez a könyv biztosan neked szól. Sőt. Lehet, hogy rólad!

Szívszorítóan ismerős, fájóan pontos, mégis gyengéden felemelő regény egy belső világról, amit ritkán mutatunk meg.

Ha elolvasod, rájöhetsz, hogy igazából sosem vagy egyedül. És arra is, hogy mennyire fontos figyelni másokra – és magadra.”

Kiadta: Táblácska.hu

Megjelent: 2026.

Oldalszám: 240

ISBN: 978-615-6746-06-1

A borítóterv a szerző munkája.

Vámos Robi író, gyermek+szülő mentor, senior Gyémántbogár coach. Olyan, mint egy tündérkeresztapa, aki szebbé és jobbá akarja varázsolni a világot. Amikor először találkoztam az írásaival, még nem tudtam, ki ő, vagy mivel foglalkozik, a mondatai mégis az elevenembe vágtak. Rákerestem, és azóta követem a munkásságát.

A honlapján a bemutatkozásában van egy rész, amit annyira szeretek, hogy elhoztam nektek: „Én abban hiszek, hogy mindenki egy kicsit varázsló. Egy kicsit bátor, egy kicsit bolond, egy kicsit rendkívüli. És ez az, ami előre viszi a világot. Nem a tökéletesség, hanem a különbség; nem az elvárások, hanem az egyéniség. Mert amikor valaki elhiszi, hogy lehet más, amikor elhiszi, hogy amit érez, az nem gyengeség, hanem szupererő, akkor születik meg az igazi varázslat.”

Ugye milyen szép gondolat?

Legújabb könyve, a Never Mind kicsit más, mint az eddigiek. Nem motivációs vagy edukációs könyv, sokkal inkább egy regény. A szerző a főszereplő lány, Hanna személyén keresztül mutatja be a sokunk által jól ismert kamaszkori szorongást, és támpontot ad a tinédzsereknek, valamint szüleiknek a helyzet kezeléséhez. Megpróbálja áthidalni a generációs szakadékokat, így minden korosztály számára segítséget kínál. Ez a regény kicsit olyan, mint a dolgozathoz a megoldókulcs.

A címben szereplő „hagyjuk… nem számít” kifejezés egy általános reakció a tiniknél (is), amikor azt érzik, hogy a környezetüket nem érdekli a valódi véleményük vagy a fájdalmuk.

Hanna hatalmas terhet cipel, és úgy érzi, egyedül Nyunyu, a plüssnyúl érti meg őt. Persze ott van neki Orsi, Dávid, Mira és időnként Sári, de nekik sem mond el mindent; sokszor csak magában fogalmazza meg, ami a lelkét nyomja. Zárkózott és magányos.

A szüleivel való kapcsolata korántsem tökéletes: az édesanyjával sok a konfliktusa, amiben közrejátszik az az örökölt minta is, amelyet az anya hordoz magában. Olyan tudatalatti érzelmi, viselkedési és kommunikációs sémák mutatkoznak meg náluk, amelyek az édesanya és a nagypapa közötti kapcsolat miatt rögzültek. Ezektől a sémáktól rendkívül nehéz szabadulni – főleg úgy, hogy az édesanya sokáig tagadásban él, és nem látja be a probléma létezését. Az édesapa ebben a feszült környezetben sokszor a békítő szerepét tölti be. Egy alkalommal azonban igazán megmutatkozik, mennyire törődik Hannával: amikor a lány helyére ülve talál egy cetlit, beszélgetést kezdeményez róla. Ebből végül egy valódi, odafigyelős, mély beszélgetés bontakozik ki, ami mindkét félnek rengeteget ad.

A könyv témája nem könnyű, rengeteg érzést hoz a felszínre – bevallom, többször megkönnyeztem.

A kedvenc szereplőm Tamás bá volt, aki fényt vitt a diákok életébe. Nem hétköznapi módszerekkel tanított, a tananyagnál sokkal fontosabbnak tartotta a gyermekek lelkivilágát. Nemegyszer a matematika helyett is beszélgetős órát tartott, amelyek keretében igyekezett oldani a kamaszokban felgyűlő feszültséget. A diákjainak küldött cikkeiben és leveleiben olyan témákat vetett fel, amelyek segítettek a gyerekeknek megérteni az érzéseiket és a mindennapi történéseket. Nagyon tetszett, hogy kihangsúlyozta: a negatív érzések sem cikik, nem kell szégyellni, meg kell őket élni, és meg kell tanulni a helyükön kezelni őket!

Ez egy jól felépített, cselekményekben és érzelmekben gazdag regény, mely tele van fontos mondanivalóval, amire reményeim szerint rengetegen nyitottak lesznek. Számomra is sokat adott.

Ti mit gondoltok?

Szerintetek is nehéz megtörni az otthonról hozott, tudatalatti mintákat?

Nektek volt olyan „Tamás bá” az életetekben, akihez tinédzserként bármivel fordulhattatok?

Ti hogyan kezelitek, ha a környezetetekben egy kamasz bezárkózik és azt mondja: „hagyjuk... nem számít”?

Nektek is van/volt olyan plüssötök, akivel megosztjátok/megosztottátok a legmélyebb gondolataitokat? 

Három éves koromtól a bizalmasom

Ana könyvajánlói - Milly Johnson: Teaház a sarkon

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„A Spring Hill tér kedves kis menedékhely, távol a mindennapok nyüzsgésétől. Itt várja vendégeit Leni Merryman Sarki teaháza, amely valódi paradicsom a könyvmolyok számára, és csak úgy vonzza a magányos szíveket. Leni kínálja a környék legkülönlegesebb tortáit a legizgalmasabb irodalmi témákkal fűszerezve: ki az ellenszenvesebb, Mr. Darcy vagy Heathcliff? A Manderley-ház asszonyának története szívszorítóbb, vagy Jane Eyre-é? Az irodalmi teadélutánok résztvevői hétről hétre mind jobban megnyílnak egymás előtt, s kiderül, hogy az ő életük is csaknem olyan regényes, mint kedvenc hőseiké. Hazugságok, tönkrement házasságok, éveken át titkolt kapcsolatok, személyes tragédiák látnak napvilágot. De nincs az a szív, amelyet ne melegítene át egy forró angol tea, egy szelet finom sütemény és Leni Merryman mosolya.”

Kiadó: Pioneer Books

Eredeti mű: The Teashop on the Corner

Kiadás éve: 2017

Fordította: Frei-Kovács Judit

Oldalszám: 448

ISBN: 978-615-5435-29-4

Milly Johnson Barnsley-ban, Dél-Yorkshire-ben született, nevelkedett, és él jelenleg is. Szívből ír a dolgokról és helyekről, amiket ismer, hangsúlyozva a közösségi szellem fontosságát. Könyveiben nyomatékosan támogatja a nőket, kiemelve erejüket és szívósságukat, ünnepli a szerelmet, a barátságokat és a második esély lehetőségét.

A könyvről: 

Tetszik a könyv borítója. Jó ötlet volt ilyen színes, rajzolt megoldást választani. Szerintem sokkal jobb, mint a fotós borítók. Nagyon szép, kedves, szórakoztató történet. Mélyen megindító és elgondolkodtató. Ismeretlenek barátokká válnak, és segítik egymást. A valóságban is előforduló élethelyzetek (megcsalás, bántalmazás, elhanyagolt gyerekek, hálátlanság, pénzéhes emberek…) teszik érdekessé és szívszorítóvá. Több cselekményszál volt a könyvben. Imádom a történetmesélés gördülékenységét; és a jól felépített, egybeszőtt cselekményszálakat. Az írónő mélyebb témákat is érzékletesen érint. Elképesztő érzékenységgel tárja fel a regényei karaktereinek a lelki mélységeit, érzelmeit. A szereplők segítik egymást a felismerésekben és a kiteljesedésben. A vívódások, a vágyak, a reménybe kapaszkodó emberek mind fájdalmasan valóságosak. A mű fontos témája a veszteségek, traumák hatása az ember későbbi életére. A regény szereplői nagy terhet cipelnek, sok sebet kaptak. Sok minden van benne: múltbéli titok, tragédiák, újrakezdés, különös véletlenek, szerelem. Ebben a történetben (is) volt fájdalom, voltak nehéz sorsok, de pozitív (happy end) a lezárás. A könyv minden egyes fejezete magával ragad. Imádtam a történet cicás szálát (a cuki fekete cicát, és Leni vörös szőrű cicáját). Nagyon tetszettek a különös véletlenek is. Az érzelmek széles skálája megtapasztalható a regény olvasásakor. Döbbenet, harag, remény, vidámság, szomorúság, elégedettség… Érzékelhető rajta a könyvek szeretete. Nagyon sok a könyves és filmes utalás.

Leonora Merrymann (Leni) bérelte Shaun McCarthy-tól az üzlethelyiséget, ami a Sarki teaház volt. Irodalmi kávéháznak tervezte. Mindig derűs, mosolygós volt. Az egyik vendégével (egy kedves, idős, indiai úrral) folytatott beszélgetés után új ötletekkel állt elő. Bevezette a teaházban a tematikus keddeket. A „Sarki teaház” a varázslatos légkörével vonzotta a nehéz helyzetben lévő embereket. Ott végre valami másra is gondolhattak a gondjaikon és a zűrzavaron kívül. Volt valami ebben a bájos teaházban és a barátságos tulajdonosában, amitől a betérő emberekben enyhülni kezdett a feszültség. Szerintem mindenkinek jó lenne, ha lenne a közelében hasonló teaház, és ilyen barátok. Senki sem gondolta, hogy a kedves, nagylelkű és mosolygós Leni egy sérült, összetört nő. Shaun is csak a regény vége felé ismerte fel a „gyötrelem jelzését”, bár a megismerkedésük óta próbálta segíteni és védelmezni a nőt.

Shaun McCarthyt gyerekkorában elvették az anyjától és nevelőotthonba vitték. A családi háttere ellenére sokra vitte. Szorgalmasan dolgozott. A szeretet nélküli gyerekkor lehetett az oka, hogy általában ridegen viselkedett. Nem tudott kötődni. Remek építőipari szakember volt. Csodásan felújított épületeket.

Carla férje szívinfarktust kapott, és elhunyt. A temetésen derült ki, hogy volt egy másik felesége is. Martin kettős életet élt. Carla nehezen tette túl magát a megrázkódtatáson. Szerencsére mellette állt a legjobb barátnője, Theresa, akinek a férje, Jonty Pennant ingatlanügynök. Jonty kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, és nagyon okos. Carla szépen lassan „újraépítette” az életét. Elhatározta, hogy újra a lánykori nevét használja majd. Újra Miss Martelli lett. Úgy döntött, hogy megünnepli az új életét.

Will Linton próbálta megmenteni a cégét a bezárástól. De az üzletnek befellegzett. Will felesége, Nicole nem mutatott semmi együttérzést, nem igyekezett támogatni, vigasztalni a férjét. Egyszerűen elhagyta. Willnek mindent elölről kellett kezdenie. Szorgalmas, dolgos ember. Tekintve, hogy a korábbi sikereit, vagyonát is kemény munkával érte el, bizakodva tekintett a jövőbe. Ő is, akár Carla, tiszta lappal akart indulni, ezért nem sok holmit tartott meg a korábbi életéből. Mindketten keményen dolgoztak azon, hogy az életük visszatérjen a rendes kerékvágásba.

Molly egy hatvannyolc éves, jó erőben lévő asszony, akiben a nehéz múltja komoly sebeket hagyott. A fia, Graham és a felesége, Sherry csak a saját érdekeit nézte. Szörnyű emberek. Molly ikertestvére, Margaret viszont jó ember, és az élete árán is megvédte volna. Szerető családja van, akik szívesen látják Mollyt. Amikor Molly második férje, Harvey visszatért, fény derült a titkokra. Hosszú évek után újra egymásra találtak, de alig maradt idejük élvezni az együtt töltött időt.

„Vannak olyan dolgok, amelyekhez soha nem lehet túl öreg az ember: nyaralás, jó barátok, és boldog befejezések.”

Szimpatikusak a regényben az erős, eltökélt, ugyanakkor kedves és gyengéd nők, akiknek fenekestül felfordult az élete, mégis talpra álltak, és egy jobb, minőségibb életet építettek fel.

Bizonyos mértékig mindannyian érzelmileg sérültek voltak, és mind képesek voltak valami jót létrehozni, támogatni egymást. A történeteiket olvasva gyakran hullottak a könnyeim, és sokat mosolyogtam is.

A regény fontos mondandója, hogy „az életet élni kell”.

Aki igényes kikapcsolódásra vágyik egy megindító, romantikus regénnyel, annak ez a könyv tökéletes választás. Remélem, hogy az írónő még sok jó könyvvel megörvendeztet minket.

Ana könyvajánlói - Fredrik Backman: A barátaim

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„A többség észre sem veszi azt a három apró alakot, akik ott ülnek a mólón a világ egyik legismertebb festményén. Azt hiszik, a kép csupán a tengerről mesél. De Louisa, ez a zűrös fiatal lány, aki maga is művész, tudja, hogy nem így van. Teljesen lenyűgözi az alkotás, bár még csak képeslapról ismeri, és eltökéli, hogy kideríti a három titokzatos figura történetét.

Huszonöt évvel korábban egy kikötővárosban egy csapat nehéz sorsú tinédzser rábukkan egy elhagyatott mólóra, amely a menedékükké válik, és szinte az egész nyarat ott töltik. Nevetnek, megosztják egymással a titkaikat, dugicigiznek, hűsölnek a vízben. A barátságuk ad nekik erőt, hogy reggelente fel tudjanak kelni, hogy merjenek álmodni és szeretni. Azután egyikük megfesti élete első képét. A festményt később vagyont érő mesterműként tartják számon.

Egy sor igen különös esemény következtében a híres alkotás Louisa birtokába kerül, és a lány útnak indul, hogy megtudja, hogyan keletkezett, és eldöntse, mihez kezdjen vele. Ám minél többet tud meg a kép szereplőiről, annál nyugtalanabbul várja, mi derülhet még ki. Mert Louisa tapasztalatai szerint a boldog vég, ha van is, nem mindig olyan formát ölt, amilyenre számítunk.

Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című művével vált ismertté. Most végre új regénnyel jelentkezik, amelynek a főszereplőit olyan erős barátság köti össze, ami évtizedekkel később is képes megváltoztatni egy számukra idegen ember életét.

A barátaim című kötet – amely világszerte robbanásszerű sikert aratott – végleg bebizonyítja, hogy Backman már nem csupán „Svédország nemzeti írója”, hanem elfoglalta helyét a világ felejthetetlen mesemondói között.”

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 2026

Fordította: Bándi Eszter

Oldalszám: 415

ISBN: 978-963-614-923-9

Fredrik Backman 1981-ben született. Feleségével és két gyermekével Stockholm egyik külvárosában él. Nagyszerű történetmesélő.

Ez a regény egy szép és megható történet a barátságról, emberi sorsokról, a felnőtté válásról, a művészetről. A történetben a festészet játszik fontos szerepet. Mélyen megindító és elgondolkodtató. A meghozott döntéseik következményei elkísérik a szereplőket egész életükben. Nagyon magával ragadó történet. Nagyon sok olyan része van, amiből sugárzik, szinte indaként nyúlik ki a fájdalom, és szorongatja az olvasót, könnyeket csalva a szemébe. Ezért nehéz gyorsan haladni ennek a könyvnek az olvasásával. Nem könnyű úgy olvasni, hogy az ember látását elhomályosítják a könnyek. Nagyon szomorú, jól kidolgozott és szép történet. Örültem, hogy idézetek is voltak benne.

Két idősíkban játszódik a történet. Az egyik egy gyerekkori nyarat idéz fel. A másik huszonöt évvel későbbi eseményeket mutat be. A cselekményt egy festmény indítja el, amelyen három tinédzser egy mólón ül. Visszatekintésekből ismerheti meg az olvasó egy huszonöt éves barátság történetét. A barátok egy felejthetetlen nyarat töltöttek együtt, ami a későbbi életükre is hatással volt. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy az a nyár sok dolgot tartogatott a számukra. Tele volt barátsággal, nevetéssel, ostoba döntésekkel, fájdalommal és halállal. Mégis pozitív érzés hatja át az egész regényt. Tetszik, hogy megpróbálják a legjobbat kihozni a lehetőségeikből. Kiállnak egymásért.

„Gyakran gondolt arra, hogy talán pont ez az igazság: a tinédzser éveink egyszerre foglalnak magukba végtelen világosságot és sötét mélységeket, mert így fogunk tájékozódni a világunkban.”

Louisának fájt az élet, és utálta a valóságot. Az apja még a születése előtt lelépett. Amikor Louisa öt éves volt, az anyja is elment, és sose tért vissza. Gyermekotthonokban nőtt fel. Amikor a barátnője, Hal tizennyolc éves lett, nem maradhatott a gyermekotthonban, és hamarosan meghalt. A Kép a tengerről című festmény C. Jat (művésznév a barátai nevének első betűjéből) első festménye. Louisa egész addigi életében látni szerette volna élőben. Egy véletlen során találkozott a művésszel, aki harminckilenc éves, és haldoklik.

Párhuzam vonható Louisa és a művész között. Mindkettő elvesztett egy barátot, sok erőszakot látott fiatalkorában, és nem szereti, ha megérintik. Amikor festenek, akkor érzik, hogy önmaguk. Akkor érzik magukat teljesnek.

A művész utálta a hírnevet. Négy legjobb barát volt azon a mólón, amikor megfestette a képet. Három fiú és egy lány.

Ted egyike volt a három kamasznak a képen. A művész pedig élete szerelme, aki halála előtt arra kérte, hogy keresse meg Louisát, és adja neki azt a képet.

„A művészet az, amit magunkból hagyunk másokban.”

Ted a művész hamvaival hazautazott a városba, ahol felnőtt. És Louisa elkísérte. Az út során Ted elmesélte neki a barátságuk történetét. A művészet, az elmesélt történetek, a kalandos utazás mind hozzájárult ahhoz, hogy Louisa és Ted élete összefonódjon.

Voltak mellékszereplők, akik bár rövid időre bukkantak fel a történetben, mégis nagy hatással voltak. Mint Christian és az édesanyja, a kalauz, az anyuka a kisbabájával, a taxis...

„Tényleg elképesztően nehéz elmesélni egy történetet, különösen akkor, ha nem ér boldog véget minden szeretted számára.”

Az a sok szörnyűség, amiket átéltek éppen elég tragikus volt. Mégis akadt még valami mellbevágó. Mégpedig az, amikor két tinédzser is azt gondolta magáról, hogy úgysincs jövője. Ez valahogy még megrázóbbá tette az egész történetet. Lehet, hogy nagyon érzelgős vagyok, gyakorlatilag végig sírtam.

Tetszett a gondolat, hogy a négy barát örökké együtt lesz a festményen. Hárman a mólón a tengernél, a művész pedig minden körülöttük. Olyan emberek halhatatlan barátságának szimbóluma a kép, akik erősen hittek és bíztak egymásban. Sohasem hagyták volna magukra azokat, akiknek szüksége volt rájuk. Elgondolkodtató volt, hogy milyen hatással lehetünk egymásra, és hogy az egyének hogyan kapcsolódnak be az élet nagy láncába. Azt hiszem, hogy csak a könyv végén tudatosult bennem igazán, hogy a bajok ellenére mind részesei voltak valami szépnek, sok boldog pillanatuk is volt, és sokat nevettek. Szerintem szép és pozitív hangulatú lezárása van a történetnek.

„A művészet törékeny varázslat, akár a szeretet, és ez az ember egyetlen fegyvere a halál ellen. Minden, amit alkotunk, festünk, amikor táncolunk, és szerelmesek leszünk, mind zendülés az örökkévalóság ellen.”

Ana könyvajánlói - Julie Klassen: A tenger nővérei ( Devonshire partjainál 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Mivel az apjuk halála után nehéz anyagi helyzetbe kerültek, Sarah Summer rábeszéli a húgait, hogy nyissák meg a tengerparti otthonukat az utazók előtt, hogy az így szerzett bevételből gondoskodhassanak a beteges édesanyjukról. Emily és Georgiana ráállnak az ötletre, Viola azonban, aki egy heg miatt idegenek társaságában fátylat visel, a lehető legkevesebb időt szeretné a vendégek között tölteni.

Azért, hogy megtarthassák az otthonukat, a nővérek belevágnak az új vállalkozásba. A várt idős, a tengerpartra gyógyulni érkező látogatók helyett azonban vonzó, partiképes urak jelentkeznek be hozzájuk. Sarah a titokzatos skót özvegyember iránti egyre növekvő vonzalma és a családja felé érzett kötelességtudat között őrlődik. Violát pedig egy új ismeretség arra készteti, hogy arca gyűlölt hibája mellett mélyen elrejtett fájdalmait is megmutassa. Aki pedig egyszer kilépett a fényre, többé már nem élhet bezárkózva.”

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2026

A mű eredeti címe: The Sisters of Sea View

Fordította: Felszeghy Ildikó

Oldalszám: 461

ISBN: 978 615 104 116 1

Egy kedves barátnőmtől kaptam ezt a regényt, aki tudta, hogy felkeltette az érdeklődésem. Ritkán olvasok történelmi romantikus regényt, most viszont úgy éreztem, hogy ez tetszeni fog. Ez az első könyv, amit elolvastam az írónő eddig magyarul megjelent művei közül. Nem tudom, hogy a többi könyve milyen, azt kijelenthetem, hogy ez szórakoztató. Érdekes történet, tele érzelmekkel. Könnyed, romantikus, szerethető. A Devonshire partjainál sorozat első kötete.

Szépek és részletesek a tájleírások. A történet más regényekből ismert helyekre vezet. Elegáns, kedves és szórakoztató történet erős női karakterekkel. Számos érdekes szereplő bukkan fel benne. Az írónő részletgazdagon mutatta be a helyszínt és a szereplőket. Érzelmileg és vizuálisan is könnyű látni és átélni a cselekményt. Annyira gazdagok a leírások, hogy szinte filmszerűen elevenedik meg a történet. Érdemes volt megismerni a testvéreket, a környékükön élőket, és a vendégeket. Olvasás közben kíváncsian vártam, hogy milyen sorsot szánt a szerző a hőseinek. Látszik, hogy az írónő Jane Austen nagy rajongója. Julie Klassen írásstílusa emlékezetet Jane Austen műveire. Az ő tiszteletére tett utalásokat a szövegbe az Emma című könyvéből, valamint a Büszkeség és balítéletből.

Az idézetek, amik a fejezetek elején vannak, jól kiegészítik azt, amiről olvasunk. Úgy gondolom, hogy nagyon érdekesek voltak a régens kori szokások, játékok. A szerelmi szál kiszámítható volt, és lassan bontakozott ki.

Sarah Summers és testvérei (az ikrek: Viola és Emily, meg Georgiana, aki tizenöt éves) nagyon különböznek egymástól. Az apjuk meghalt, és nekik anyagi gondjaik támadtak. Az egyik lehetőségük az volt, hogy kiadnak néhány szobát az otthonukban, a Fényes Kilátásban. A szállásadás társadalmilag elfogadott, ideális üzleti lehetőség volt. A Summers testvéreknek volt egy idősebb nővérük is, Claire, aki korábban elment otthonról Skóciába. Még csak nem is írt nekik azóta. Ez a szál kissé titokzatos volt.

Jelentős szál a két nővér, Sarah és Viola története.

Viola visszavonultan él. Ennek fő oka a sebhelye. Ajakhasadékkal született, amit a köznyelvben nyúlszájnak neveznek. Fátylas kalapokat, főkötőket hordott (legalábbis a történet kezdetén), hogy eltakarja az arcát. Komoly lelki sebeket hagyott benne a sok gúnyolódás, csúfolódás, ami gyerekkorában érte. Szegény lány sokat szenvedett az orvosi beavatkozások miatt is. Hogy ő is besegítsen a családjának felolvasó lett. Az első, akinek felolvasott, a fiatal Hutton őrnagy volt, aki megsebesült Indiában.

A cselekménynek az a szála (is) sokat elárul Viola kedves és önzetlen jelleméről, amiben barátságot köt egy idős asszonnyal a szegényházban.

„Éveken át küzdöttem a hitemmel és a sorsommal – ismerte be. – Aztán eldöntöttem, hogy mindenért hálát adok, és akkor is ragaszkodom a boldogsághoz, ha az mindenáron el akar hagyni engem.” (Mrs. Denby mondta Violának)

Emily kedves, humoros és sebezhető nő. Nagyon szereti a könyveket, és szívesen jár könyvtárba. A szobája is tele van könyvekkel, aminek Mr. Stanley – akié átmenetileg lett a szoba – rendkívül örült. Ezzel felkeltette Emily érdeklődését.

„Egyik leányának ballépése hátrányosan fogja befolyásolni a többiek sorsát.” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)

Claire ballépése – ha a többiek életére nem is – Emily életére biztosan hatással volt. Elvesztette az esélyeit egy bizonyos fiatalemberrel. Néha úgy tűnt, hogy minden jó tulajdonsága ellenére nincs szerencséje a férfiakkal.

Szerintem aranyos volt, ahogy Sarah és Mr. Henshall kerülgették egymást, finoman flörtöltek egymással. Sarah nagyon kötelességtudó és elkötelezett a családja összetartásával kapcsolatban, és lelkiismeretesen végzi a feladatait. Szereti úgy érezni, hogy szükség van rá. Nem merte biztatni Callum Henshallt, mert azt gondolta, hogy nem hagyhatja hátra a feladatait, nem utazhat el vele Skóciába. Pedig nagyon kedvelte a férfit, vonzódott hozzá. Callum kitartóan udvarolt neki.

Viola és Jack Hutton őrnagy csipkelődő párbeszédei is kedvemre voltak. Viola hamar kötődni kezdett a Hutton családhoz. Az a véleményem, hogy nagyon szimpatikus emberek. Drukkoltam nekik. Nagyon tetszett, ahogy alakult Viola és Jack kapcsolata. Szívesen olvastam volna róluk többet is.

Szívmelengető volt az emberek összefogása az árvíz idején.

„Egy ember önmagában nem sokra képes. De közösen… Maradandó szépséget tudunk létrehozni”

Összességében tetszett ez a regény, bár volt néhány elírás benne. Sarah kapcsolata nem teljesedett be, habár az utolsó fejezetekből már sejthető, hogy nem zárult le. Viola és Jack összekötötték az életüket, és így megkaptuk az első kötet boldog befejezését. Szerencsére a kötet önmagában is olvasható.

Úgy gondolom, hogy ezzel a regénnyel az írónő megmutatta írói tehetségét, történetmesélési zsenialitását. Ez a könyv gyönyörű élményt nyújt a romantikus regények kedvelőinek. Remélem, hogy a regény folytatása példás gyorsasággal kerül majd a hazai olvasókhoz.

Ana könyvajánlói - Jillian Meadows: Give Me Butterflies – Jöhetnek a pillangók (Oaks Sisters 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Megható, szenvedélyes munkahelyi románc egy tudományos múzeum falai közt.

Millie-t soha nem érdekelték az elvárások. Gyerekkori rajongása a bogarak és a természettudomány iránt a rovartan területére kalauzolta őt, és kurátorként naponta inspirálja a múzeumba látogatókat. Nagy álma, hogy a Rovartani tár osztályvezetőjévé váljon, ezért amikor a pozíció megüresedik, elhatározza, hogy semmi sem térítheti el a céljától. Főleg nem Finn, a mindig mogorva kolléga, akinek rosszalló tekintete, mélykék szeme és megszámlálhatatlan csillagászati mintás nyakkendője van… Nem mintha Millie ezekre odafigyelne.

Finn nem szándékosan mogorva mindenkivel, csupán nehezen tartja egyensúlyban az élete különböző területeit: egyedül neveli unokahúgait, igyekszik, hogy legalább néha ne égesse oda a vacsorájukat, gyászolja elveszített nővérét, és közben a múzeumban is helyt kell állnia. Nem engedheti el magát, és végképp nincs szüksége több bonyodalomra – különösen a ragyogó mosolyú, rendíthetetlenül optimista Millie-re, akivel szó szerint folyton összeütközik.

A férfi túl bogaras. A nő vakítóan ragyog, akár egy csillag. Nem áll szándékukban közelebbről megismerni egymást, de mivel Finn tagja a pozícióra interjúztató bizottságnak, ez elkerülhetetlen. Millie hamarosan rájön, hogy a karrierjét kockáztatni egy dolog; a szívét kockáztatni viszont már egészen más.

Készülj fel a gyomrodban repkedő pillangókra!”

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2026

Fordította: Koch Márta

Oldalszám: 416

ISBN: 978 963 675 954 4

Szép, színes, és sokatmondó a borítója.

Tudományos közegbe helyezett szívmelengető, gyönyörű szerelmi történet! Elképesztően bájos, és hihetetlenül érzéki. Annyira magával ragadott, hogy le sem tudtam tenni.

A szókimondó, humoros, könnyed stílus ellenére érint néhány nagyon nehéz témát. Gyász, verbális bántalmazás, manipuláció, szorongás…

A szemszögeket folyamatosan váltogatja az írónő, így mindkét főszereplő érzéseit és nézőpontját megismerhetjük. Aranyos, hogy minden fejezet elejét rajzokkal díszítették. A Millie nézőpontját bemutató fejezeteket pillangók, Finn fejezeteit pedig csillagok.

Két, teljesen eltérő családi háttérrel rendelkeznek. Millie összetartó, meleg családi légkörhöz tartozik. Finn egyedül a testvérétől kapott szeretetet. A szülei rideg, távolságtartó, manipulatív emberek.

Millie Oaks a Wilhelminai Természettudományi Múzeum rovartani osztályvezetői pozícióra pályázik. A kezdetektől fogva azért harcolt, hogy tudósként komolyan vegyék. A Csillagászati Tár osztályvezetője, dr. Finn Ashford jóképű, izmos, a morcossága ellenére is nagyon vonzó férfi.

„Ezek vagyunk mi: mikroszkóp a teleszkóppal szemben, mosoly a mogorvasággal szemben, meleg vidámság a hűvös tekintettel szemben.”

Finn nővére, Clara meghalt, ezért ő neveli a kislányait. Avery és Eloise kétpetéjű ikrek. Öt évesek. A férfi igyekszik a legjobb tudása szerint nevelni őket. A történetüket olvasva szinte érezni a szeretetet, amit irántuk érez.

Millie és Finn között erős a kémia. Már a regény elején szikrázik köztük a levegő. Bár mindkettő próbál ellenállni.

A regény tele van bájos „jelenetekkel”. Az egyik ilyen, amikor Millie Finnel és a lányokkal pizzát süt, és közben a lányok énekelnek, nevetnek, táncolnak. Finn pedig nézi őket. Valahogy úgy alakult, hogy péntekenként találkoztak a férfi házában. Ezek az együtt töltött péntek esték bearanyozták Finn hetét. És egyre többre vágyott. Próbálta visszafogni magát, pedig legszívesebben átadta volna magát annak a gravitációs vonzásnak, ami Millie felé húzta. Millie-nek is Finn körül jártak a gondolatai, és igyekezett emlékeztetni magát, hogy nem bonyolódhatnak tovább a dolgok közöttük. Bár nagyon vágyott Finn-re, aggódott, hogy mit jelent ez az állására nézve. Imádtam a családias találkozóikat! Nagyon imponáló a férfi figyelmessége, őszintesége, és az, hogy kiszállt a bizottságból, hogy a nővel lehessen. A tudat, hogy Finn-nek semmi köze sem lesz az interjúztatáshoz, megkönnyebbüléssel töltötte el Millie-t, és megtörte minden ellenállását.

A mellékszereplőket is nagyon megkedveltem. Lena, Micah és Emil szimpatikus karakterek.

Millie Lenával az egyetem alatt ismerkedett meg, és azóta a legjobb barátnők. Támogatják egymást.

Millie-t az exe, Kyle még mindig zaklatta. Tönkretette a nő önértékelését, és Millie még bizonytalan volt, hogy teljesen helyrejött-e. Kyle nárcisztikus jellemvonásait jól sikerült ábrázolni. A nővel borzalmasan viselkedett, de amikor más is jelen volt, akkor „maszkként” viselte a manipuláló énjét. A külvilág felé jól működött a látszat. Társaságban egészen más volt, mint Millie-vel. A múzeum vezetőségét is igyekezett elbűvölni a szórakoztató személyiségével, és biztos volt benne hogy figyelmet és csodálatot érdemel, valamint biztosra vette, hogy megszerzi az osztályvezetői állást.

Amikor Finn a nővéréről mesél Millie-nek, akkor egy kicsit az olvasó is megismerheti Clarát, és osztozhat a gyászon.

Szépen alakult Millie és Finn kapcsolata. A nő családja is elfogadta és megszerette Finnt meg az ikreket. Az idillt azonban megtörte az, hogy Finn aggódott, hogy elhanyagolja a gyerekeket. Félt attól, hogy olyan „gondviselővé” válik, mint amilyenek a szülei voltak. A pszichológusától remélt segítséget ahhoz, hogy egyensúlyba tudja hozni a Millie-vel és az ikrekkel töltött időt, és eltudja engedni a bűntudatát, amit akkor érez, amikor nem a lányokkal van.

„Valójában mindenkinek csak ennyit tudunk nyújtani. Tökéletességet nem, csupán a lehető legjobbat, amire képesek vagyunk.”

Tiszteletre méltó, ahogy Finn gondoskodott a lányokról, figyelmesen és csodásan gyengéden bánt Millie-vel, felvállalta a kapcsolatukat, és mindent megtett azért, hogy tovább fejlődjön ez a kapcsolat. Egymás életének alapvető részévé váltak, mintha egymásnak teremtették volna őket.

Imádni való volt, hogy a lányok rajzoltak Millie-nek, és Finn a rajzokat egy csodás üzenettel, virágcsokorral meg ajándékkal a nő irodájában hagyta a második interjú előtt.

Millie és Finn meggyógyították egymás lelkét.

A ráadás epilógus volt a „hab a tortán”. Kedves, romantikus, érzéki.

Nem számítottam arra, hogy ennyire nyugtalanító, megrendítő, érzelmes, humoros, elgondolkodtató olvasmány lesz. Pedig mindez egyszerre.

Sugárzik a könyvből az őszinte szeretet. Ez a regény is azok közé a könyvek közé tartozik, amik úgy simogatják az ember lelkét, mint a napfény melege. Olyan történet, amihez bármikor visszatérhetünk, és feltölt derűvel. Felemelő érzés, hogy rátaláltam erre a jó könyvre.

Ana könyvajánlói - Laura Agustí: Egy macska története

Fülszöveg:

„Vajon mi teszi olyan különlegessé a macskákat? Miért nyűgöz le annyi embert eleganciájuk, közömbösségük és gőgös viselkedésük? És hogyan képesek segíteni nekünk, embereknek megküzdeni a szorongással, a magánnyal és a szomorúsággal?

Laura Agustí spanyol grafikus meseszép illusztrációkkal teli könyvében saját élettörténetét mondja el, amelyben gyermekkorától kezdve kitüntetett szerep jutott az állatoknak – különösen a macskáknak. Laura Barcelonába költözve vette magához Hékást, a nehéz természetű sziámi macskát, akivel tizennyolc éven át osztotta meg az életét. S miközben különleges és érzelmes kapcsolatukról mesél, Laura elénk tárja a macskákról szerzett gazdag tudását is: kiderül, miért ihlettek meg annyi művészt az ókori Egyiptomtól kezdve a modern festészetig, hasznos tanácsokkal szolgál a macskatartásról, és azt is megtudhatjuk, miként dolgozható fel szeretett állatunk elvesztése.

Kötelező olvasmány a macskák szerelmeseinek.”

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2022

A mű eredeti címe: Historia de un gato

Illusztrálta: Laura Agustí

Fordította: Eőry Zsófia

Oldalszám: 156

ISBN: 978-963-620-011-4

A szerzőről:

Laura Agustí az alteai Miguel Hernández Egyetemen szerzett képzőművészeti diplomát, a barcelonai Massana Oktatóközpontban pedig vezető belsőépítész képesítéssel zárta tanulmányait. Éveken keresztül foglalkozott festészettel, jelenleg azonban szinte kizárólag az illusztrálásra koncentrál.

A könyvről:

Nagyon szép a borítója. Ráadásul erős, kemény fedlapos, jó minőségű. Gyönyörűen illusztrált, aranyos és érdekes könyv. Leginkább a szerző érzéseit, gondolatait ismerhetjük meg. Érződik a könyvön az állatok iránt érzett szeretete. A szerző írt a saját életéről, amiben fontos szerep jutott az állatokkal való kapcsolatnak. Írt az állattartásról, és arról ahogy a macskák megjelentek a művészetekben is. Ez a könyv nem egy regény, hanem egy memoár és művészeti album. A szerzőnek a művészet a szenvedélye, főleg a művészetekben megjelenő macskák. A kedves, gördülékeny történetben sokat olvashatunk Hékásról, a kötet borítóján szereplő sziámiról, Laura macskájáról. Élmény kézbe venni, és elolvasni ezt az igényesen kidolgozott, különleges könyvet.

„Mi, akik annyira szeretjük az állatokat, mindannyiukban, minden egyes példányban meglátjuk a szépséget, és nehezünkre esik úgy élni az életünket, hogy nem gondolunk rájuk.”

A könyv elején a szerző a gyerekkoráról, és az állatokhoz fűződő kapcsolatáról írt. Egyszer karácsonykor egy állatos enciklopédiát kaptak (Laura és a húga), ami nagy hatással volt rájuk. A hideg teleket olvasással és rajzolással töltötték. Laura jól mesél. Szépek és részletesek a leírásai. Marina (a húga) és ő is képzőművészetet tanult. A macskák évszázadok óta a világon mindenhol megihletik a művészeket.

„Már a legkisebb macska is valóságos műalkotás.” (Leonardo da Vinci)

Laura huszonhárom évesen, a tanulmányai végeztével befogadott egy sziámi cicát. Onnantól kezdve minden idejüket együtt töltötték. Hékásnak nevezte el, hátha így nagyobb eséllyel figyel majd rá, ha kimondja a nevét.

A szerző a macskatartással kapcsolatban hasznos tippekkel is ellátta az olvasókat. Nyíltan írt arról az időszakról is, amikor Hékás idős korában megbetegedett, és véget ért a közös történetük.

„Ha ennyi éven át lakunk egy állattal, ha ilyen meghittség alakul ki köztünk és egy másik lény között, aki figyel ránk és feltétel nélkül mellettünk áll, a kapcsolat annyira szorossá válik, hogy a gyász intenzitása egy családtag vagy egy barát elvesztését idézheti.”

Fél évvel később eljött az idő, hogy új állat lépjen az életébe. A kettős befogadás során egy fekete nőstény perzsamacska, és egy szürke nőstény macska lelt nála új otthonra.

Nem egy terjedelmes mű. Néhány témát érdemes lett volna egy kicsit részletesebben kidolgozni. Ettől függetlenül figyelemre méltó.

Ana könyvajánlói - Milly Johnson: Téli láng (Four Seasons 4.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„A karácsony a vidámság és a szeretet ünnepe…

Vajon Eve is megtalálhatja a boldogságot?

Eve soha nem szerette a karácsonyt, azóta pedig különösen gyűlöli, hogy a vőlegénye karácsony napján veszítette életét egy afganisztáni bevetésen. A legkevésbé sem számít arra, hogy kedves, idős nagynénje egy élményparkot hagy rá a végrendeletében, mégpedig olyat, amelynek fő témája épp a karácsony…

És nem ez az egyetlen meglepetés. A nagynénje végakarata úgy szól, hogy Eve-nek egy rejtélyes üzlettárssal, Jacques Glace-szal közösen kell vezetnie a parkot. Ki ez a Jacques Glace, és vajon miért vette be Evelyn néni a végrendeletébe?

Ám Eve nem retten vissza a kihívástól. Elhatározza, hogy bármi áron sikerre viszi Winterworldöt. Vajon sikerül egyszer s mindenkorra felülkerekednie a karácsony és a mindent eluraló karácsonyi giccs iránti ellenszenvén? És végül sikerül Jacques-nak felolvasztania a lány jéggé fagyott szívét?”

Kiadó: Pioneer Books

Kiadás éve: 2016

Eredeti mű: A Winter Flame

Fordította: Frei-Kovács Judit

Oldalszám: 320

ISBN: 978-615-5435-23-2

A téli, ünnepi hangulat miatt kellemes szezonális kikapcsolódás. Szívmelengető, szentimentális, és úgy simogatja a lelkünket, mint a napfény melege. Olyan történet, ami feltölt derűvel.

Humor, és pozitív életszemlélet hatja át… A barátság, a csapatszellem, valamint a háborús sérült katonák iránti együttérzés és tisztelet különleges atmoszférát teremt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy mennyi munka van mögötte. Egyértelmű volt, hogy a regény megírásához komoly információgyűjtés társult. Mélyebb témákat is érzékletesen érint. Ötletes történet szerethető karakterekkel. Az írónő felidézte a szereplők múltjának traumáit és fájdalmait, finoman ábrázolta a jelenre gyakorolt hatását. Benne van az ünnepek hangulata, és a második esély varázsa. A mellékszereplők is aktív résztvevői a történetnek.

A Four Seasons sorozat regényei teljesen különálló történetek. 

Eve szeretett nagynénje, Evelyn meghalt. Hóbortos, idős hölgy volt, aki bármit megvett, aminek köze volt a karácsonyhoz. Egy csodaszép medált és egy karácsonyi élményparkot hagyott Eve-re. A nőt és a társkedvezményezettet, Jacques Glace-t hidegzuhanyként érte az öröklés híre.

Eve éles eszű, jó szervező, leleményes nő, aki semmit sem bíz a véletlenre. A rendezvényszervező irodája nyereséges és fejlődő vállalkozásnak számított. De egyszerre két vállalkozást nem vezethetett. Bár a karácsonyi élményparkkal kapcsolatban minden bizonytalan volt, úgy döntött, hogy elfogadja a kihívást. Szeretett volna mindent a saját elképzelései szerint intézni.

Az kicsit „meredek” volt, amikor az első találkozásukkor Jacques közölte a nővel, hogy egyszer a felesége lesz. Eszembe jutott, hogy vállon felül lehet vele valami probléma…

Jacques mosolygós, jóképű, vonzó férfi. Az első találkozásukkor tapasztaltak miatt Eve rossz véleménnyel volt róla. Nem bízott benne.

Eve-nek nehéz gyerekkora volt. Akkor zárkózott be teljesen, amikor a vőlegénye meghalt Afganisztánban. Sok fájdalom érte, és nem tudott továbblépni. Szinte belerögzült abba az élethelyzetbe, beburkolva saját gondolataiba, és nem veszi észre, hogy előtte szinte minden „fényben úszik”, és csak néhány lépést kellene tennie, hogy megragadja a lehetőségeket, amik a boldogság felé vezetnek.

Evelyn megbízott Jacques-ban, ezért hagyta rá az élménypark felét. Úgy gondolta, hogy segíthet beteljesíteni egy álmot. A férfi be is vallotta Eve-nek, hogy neki is meglepetés volt, de mindent megtesz, hogy a nagynénje álma valóra váljon.

„A leghasznosabb tapasztalat, ha az ember egy gyerek szemével láthat egy élményparkot.”

Violet (Eve unokatestvére) nem értette, hogy Eve-nek miért olyan ellenszenves Jacques. Amikor Eve betegség miatt hosszú ideig ágyhoz volt kötve, a férfi irányította a munkálatokat és gondoskodott mindenről, akkor a nő szinte idegbajt kapott. Nem akart hosszabb ideig távol maradni. Jacques olyan, mint egy rosszcsont gyerek. Eve-et halálra idegesíti, hogy folyton incselkedik vele. Eszembe jutott, hogy a nő helyében valószínűleg néhányszor hozzávágtam volna valamit a fickóhoz.

Violet, Alison (Eve barátnője) és mások is tudták, hogy Eve azért olyan, amilyen, mert a gyász megfosztotta az életörömétől. Remélték, hogy előbb-utóbb újra vidám, nevetgélő és viccelődő lesz. Mindenki úgy látta, hogy elvesztegeti az életét. Aggódtak érte.

Eve érdekes elméletet talált ki Jacques-ról, és nyomozni kezdett. Azzal, hogy átkutatta Jacques házát, kémkedett utána túllőtt a célon. Amikor kiderült, hogy mit tett, a férfi nagyon megbántódott. Jacques magabiztos és erőt sugárzó személyisége mindenkire hatással volt. A parkban dolgozók mélységesen tisztelték. Lassan Eve is kezdett bizalmat szavazni neki. Winterworld egyre pompásabb hely lett. Mindannyian közösen dolgoztak azon, hogy megvalósítsák Evelyn álmát.

Úgy tűnt, hogy Eve fél továbblépni, és igazán élni. Nem akarta bevallani, hogy magányos és szüksége van valakire, aki szereti. A regény végére sok dolog kiderült, „összeállt a kép”. Nyilvánvalóvá vált, hogy Jacques különleges ember. Eve kezdett visszatérni a „való életbe”, és megnyílt. Evelyn néni másik álma is megvalósult, Eve és Jacques egymásba szerettek.

„Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.” (Albert Schweitzer)

Ana könyvajánlói - Lucy Score: Amit magunk mögött hagyunk (Knockemout 3.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg:

„Lucian Rollinsnak két célja van: a bosszú, és hogy eltörölje azt a foltot, amelyet abuzív apja ejtett családja nevén. Élete éppolyan élre vasalt, mint személyre szabott öltönye, nincs benne helye kételynek és felesleges érzelmeknek. Kivéve, ha egy tűzrőlpattant kisvárosi könyvtárosról van szó…

Sloane Walton tökéletesen tudja, mi rejlik Lucian – csekély számú barátjának Luce, ellenségei tömegének Lucifer – ördögi szépségű vonásai mögött, elvégre együtt nőttek fel, amíg egy sötét titok el nem választotta őket. Valami azonban mégis a férfihoz vonzza, és amikor veszekedésük előjátékba csap át, egyikük sem bánja meg a történteket.

Sloane viszont családot akar, míg Luciannek esze ágában sincs továbbörökítenie magát, mivel jól tudja, hogy a tönkretett férfiak tönkretett nőket hagynak maguk után. Képtelen lenne ártani Sloane-nak, de képtelen elhagyni is őt. Egy dologra viszont képesnek kell lennie: megvédeni szerelmét bármi áron.

Lucy Score elsöprő sikerű Knockemout-sorozatának harmadik része érzéki romantika, szívszorító dráma és egy csipetnyi humor tökéletes keveréke.”

Kiadó: Pioneer Books

Kiadás éve: 2024

Eredeti mű: Lucy Score: Things We Left Behind

Fordította: Bótyik Bettina

Oldalszám: 696, puhatáblás

ISBN: 978 615 664 421 3

A történet tele van humorral, szívszorító eseményekkel, érzékiséggel, és fontos gondolatokkal.

Nagyon idilli elég sok helyzet, viszont az érzelmi és mentális problémák, amikkel a szereplőink szembenéznek, valamint azok megoldásai tükrözik a valóságot.

A szerelmi szál megdobogtatta a szívemet, izgultam a párokért. Sokszor szellemes szócsatákat vívtak. Nekem kell a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezés, ezért nagyon reméltem, hogy Sloane és Lucian története jól alakul.

A könyv üzenete az, hogy ha az életünkben ér valami hatalmas csalódás, történik egy borzalmas tragédia, az nem tart örökké. Minden rendbe jöhet. Szembe kell nézni a problémáinkkal, és a lehető legjobbat kihozni a dologból.

Ez a kötet Sloane (Tündér) és Lucian (Lucifer) története.

Sloane, a környék legjobb vezető könyvtárosa, egy nagy viktoriánus házban él. Az apja temetésekor a ház zsúfolásig megtelt családtagokkal és barátokkal. Sloane próbálta elfojtani az érzéseit, elrejteni a végtelen szomorúságot, amit érzett. Tudta, hogy számíthat a Morgan testvérekre, akikkel együtt nőtt fel. A szertartás és a tor az egész napot kitöltötte. Utálta, hogy kellemes bizsergés járta át a testét, valahányszor megjelent Lucian Rollins. Egykor szerette (amikor Lucian még álmodozó fiú volt, aki túl nehéz terhet cipelt), de most ki nem állhatta (bár erősen vonzódott hozzá). Közös titkot őrzött az ördögien jóképű férfival. Lucian szíve is nagyot dobbant valahányszor meglátta Sloanet. Vágyott a közelségére, akkor is ha haragudott rá. Nem tudta kiverni a fejéből.

Az előző két rész bűnügyi szála folytatódik ebben a kötetben is. Lucian együttműködik a nyomozásban az FBI-ügynökökkel.

Sloane apja, Simon Walton hitt abban, hogy megmentheti Luciant. Megmentette az életét, és segített lerombolni a múltja legcsúnyább részeit. Luciant nagyon feldúlta Simon halála.

Sloane és Lucian tinédzserként nagyon jól kijöttek egymással. A múltjuk, és a köztük lévő nézeteltérés, feszültség még mindig emésztette őket. Gyakorlatilag olyan dolog miatt haragudtak egymásra, ami a gyerekkorukban történt. Ez eléggé szánalmas, és nagyon elszomorító volt.

Lucian egyik barátja, Dr. Emry Sadik pszichológus, aki a barátai mellett áll akkor is, amikor azok nem erre vágynak. Sokat tett azért, hogy Lucian dolgozzon magán, és fejlődjön.

Ahogy Knox, Lucian sem volt az a fajta főnök, akinek mindig nyitva áll az ajtaja. Nem volt kíváncsi a visszajelzésekre, ötletekre. Szerette megmondani másoknak, hogy mit csináljanak. Felépített egy birodalmat. Erős, gazdag, befolyásos és rideg lett.

Lucian „gonosz birodalmának” valójában nagyon nemes mozgató rugói voltak. Bár az eszközei megkérdőjelezhetőek, ahhoz kétség sem férhet, hogy a férfi igyekezett a jó embereknek segíteni, jobbá tenni a világot. Amikor a lányok és Stef ellátogattak a Rollins Szaktanácsadó Irodába, meglepődve tapasztalták, hogy az ott dolgozók milyen boldognak tűnnek, és senki sem akar csalódást okozni a „gyönyörű fenevad” főnöknek.

Lucian próbálta kiverni a fejéből Sloanet. Kívánta őt. A civakodásuktól mindig „beindult”, vágyott rá. A nő vidám, temperamentumos, okos, kedves és vicces.

Két jó ember szenvedett hosszú éveken át, olyan dolog miatt, amiről tulajdonképpen egyikük sem tehetett. Ők csak a koruknak és élethelyzetüknek megfelelően reagáltak. Beleragadtak egy olyan szituációba, amit egy olyan ember okozott, aki úgy gondolta, hogy joga van bántalmazni a családját, és másokat. Teljesen érthető volt, hogy Lucian felnőttként nem tudott mindent a szeretettel teli kapcsolódásról, az érzelmekről. Mivel egy szeretetlen, bántó, kiszámíthatatlan közegben nőtt fel. Nem volt része szerető családban, biztonságban. Nem volt előtte példa. Ez nem az ő hibája.

De van egy olyan pont, ahol valami megváltozik. Nála ez akkor volt, amikor közelebbről megismerte Sloanet és a családját. Csakhogy valami „törést” okozott. Azt, ahogyan Sloane megpróbált segíteni neki, megpróbálta megmenteni, Lucian árulásnak érezte. A távolság nőtt. Az intimitás eltűnt. A múltja magyarázat a viselkedésére. De nem lehet kifogás egy életen át. Szembenézni a múlttal, felismerni a mintákat, tanulni belőle, megpróbálni jó irányba változtatni az már döntés. Lucian tudta, hogy ha nem lett volna a Walton család, akkor kisiklott volna az élete. Így is gyakran „játszott a tűzzel”, és a „szürke zónában” mozgott, de jó ember lett. Sloane szülei mindig úgy bántak vele, mintha ő is a család tagja lenne.

Sloane és Lucian túl sok időt töltöttek azzal, hogy veszekedtek, majd visszataláltak egymáshoz, hogy aztán újra egymás torkának ugorjanak.

Reméltem, hogy ebből a kötetből kimarad az „aggódó férfi félti a nőt, ezért szakít vele, hogy megvédje” írói eszköz, de nem maradt. Lucian úgy nőtt fel, hogy nem volt semmiféle érzelmi támasza, és senki sem tanította meg neki, hogyan kell igazi férfiként viselkedni egy párkapcsolatban, ezért gondolhatta azt, hogy csak úgy tudja megvédeni a nőt, ha távol tartja magától. Szabotálja a saját boldogságát. Legalább következetes volt az írónő, mert ezek után a lányok ismét a Hellhoundban iszogattak.

Sloane harcolt az igazságtalanság ellen, és szerette Luciant, aki úgy érezte, hogy nem méltó a szerelmére. Legalább Knox és Nash jót nevetett, amikor Lucian közölte velük, hogy azért nem ad esélyt a kapcsolatuknak, mert Sloane túl jó hozzá. Elmondták neki, hogy ők is úgy érzik, hogy az asszonyaik túl jók hozzájuk. És éppen ez a lényeg, hogy a szerencsés életük hátralévő részét azzal tölthetik, hogy megpróbálnak felnőni hozzájuk, jobbak lenni.

„A szerelem arról szól, hogy olyan partnert találj, aki jobb emberré tesz, mint amilyen egyedül vagy, és fordítva.”

Lucian ellökte magától Sloane-t, mert azt hitte, hogy így nagyobb biztonságban lesz. Nem is sejtette, hogy ezzel milyen veszélynek tette ki. Kiszolgáltatott és sebezhető lett. Egy gyújtogató miatt majdnem elvesztette a nőt. Ez észhez térítette. Gyengéden gondoskodott a gyönyörű, megtört nőjéről. Belátta, hogy Sloane az egyetlen ember a világon, aki mindig kiállt érte, anélkül hogy ő erre kérte volna. És ezt el is mondta neki. Sloane pedig elmondta a férfinak, hogy mennyire büszke rá, és hősiesnek tartja, mert észreveszi, amikor valakinek szüksége van valamire, és csendben segít az illetőnek. Nincs szüksége közönségre vagy elismerésre.

Lucian rájött, hogy segítségre van szüksége abban, hogy feldolgozza az apjától elszenvedett traumákat.

A kapzsi, hataloméhes emberek sok pusztítást hagytak maguk után. De a párosaink megoldják, és nem fogják hagyni, hogy a gonoszság és kapzsiság tönkretegyen valamit, ami értékes számukra.

Sloane és Lucian az első táncukat házastársként Shania Twain From This Moment On című dalára táncolták.

A bónusz epilógus bepillantást enged a párok életébe körülbelül egy évtizeddel később. Tele van boldog párokkal, kiterjedt családdal, álomélettel, szerelemmel, és reménnyel.

Megkaptuk azt a lezárást, amit szerettünk volna.

Ana könyvajánlói - Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat! 

Fülszöveg:

„Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?

Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban.”

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 2025 (magyarul először 2014-ben jelent meg, azóta már többször újranyomtatták.)

Eredeti mű: Fredrik Backman: En man som heter Ove

Fordította: Bándi Eszter

Oldalszám: 335

ISBN: 978-963-614-192-9

Keserédes történet, aminek bizonyos részeinél nevetni, más részeknél meg sírni támad kedve az olvasónak. A gördülékeny nyelvezet miatt gyorsan lehetett haladni vele. Szépen kiemelkednek a történetből az emberi értékek, és az összetartás ereje. A történet tele van sokféle, érdekes mellékszereplővel.

Ove (ejtsd: Úve) egy mogorva ötvenkilenc éves férfi, aki már nehezen viseli az életet. Olyan ember, aki megrögzötten ragaszkodik a saját szabályaihoz, és a társadalmi szabályokhoz. A szomszédai, a környezete a bosszantó személyisége ellenére is kedveli, látja benne a jót. Becsületes, és az élet minden területén hűséges a választásához. Erősen hisz az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában. Én is osztom a véleményét a „fehér inges” emberekről (aktakukacokról) és a bürokráciáról.

Az író bemutatja, hogy egy ember mennyi minden miatt lehet más, mint mi. Senkiről sem tudhatjuk, hogy miért vált olyanná, amilyen. A sok múltba tekintés során megismerhetjük Ovét, aki korán elvesztette az édesanyját, és akit az apjával a SAABok szeretete kötött össze, megtudjuk, hogy hogyan találkozott a nővel, aki mellett egy egész életre elkötelezte magát.

„Ove fekete-fehér ember volt.

A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”

„Így van felosztva a ház: minden, amit Ove felesége vásárolt az szép és kedves. Minden, amit Ove vásárolt, az hasznos és praktikus. Jó valamire.”

Ove elvesztette a feleségét. Sonja volt az egyetlen, aki igazán megértette őt. A felesége volt az élete biztos pontja. Nem sokkal a felesége halála után, idő előtt nyugdíjazzák. „Összeomlott a világa”, már nem akar élni. Nem bírja elviselni a magányt, és hogy üressé váltak a napjai. Naponta látogatja Sonja sírját. Virágokat visz neki, beszél hozzá, beszámol neki mindenről. Ezekből a „beszélgetésekből” megismerjük a szereplőket, az életüket, a tragédiájukat. Bár Ove nagyon vágyott a felesége után, lassan rádöbbent, hogy neki még dolga van az életben, a szomszédainak igenis szükségük van rá. Megtanítja vezetni a szomszéd állapotos feleségét, a saját Saabján beviszi a kórházba a „mamlaszt”, aki képes volt leesni az Ovétól kölcsönkapott létráról… Hiába készül különböző módokon az öngyilkosságra, hogy végre újra Sonjával legyen, mindig megzavarják a szomszédok. Szükségük van rá, és számítanak rá.

A „rozzant” macska és ő különös kapcsolatban vannak. Bár nem szereti a macskákat, mert szerinte megbízhatatlanok, mégis befogadja, mert valami Sonjára emlékezteti benne. A felesége szerette a macskákat.

„Az embereket a tetteik minősítik, és nem az, hogy mások mit mondanak róluk.”

Ez a regény a kedvességre, elfogadásra, egymásra figyelésre, szeretetre hívja fel a figyelmet. Ez az a fajta történet, ami nyomot hagy.

A könyv alapján film is készült. Az ember, akit Ottónak hívnak (eredeti cím: A Man Called Otto) 2022-ben bemutatott amerikai filmvígjáték-dráma. Ez a regény második filmadaptációja, Az ember, akit Ovénak hívnak (2015) című svéd film után. Az első filmadaptációt nem láttam. Az általam megtekintett film szerintem nagyon jól sikerült. Ugyanúgy potyogtak a könnyeim a megható részeken, és nevettem a vicces részeknél. Tom Hanks szerintem tökéletes választás volt „Ove” szerepére. Alakításán végig érződik, hogy valahol a mogorvaság alatt bizony egy jólelkű, segítőkész ember lakik, akit az élet tett olyanná, amilyen. Mariana Trevino pedig tündökölt mellette Marisol szerepében.

Nagyon tetszett a film betétdala is, ami az alábbi linken meghallgatható.

Til You’re Home