Ana könyvajánlói - Amanda Quick: Ezzel a gyűrűvel

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Amikor Beatrice Poole, a falusi lelkész leánya, mellesleg Amelia York álnéven sikeres rémregényszerző, e sorokat papírra veti, még nem gyanítja, hogy olyan kalandokba keveredik, amilyeneket még ő maga sem tudna kitalálni. Mintha természetfeletti erők lépnének működésbe a lány körül, az események hátterében pedig felsejlik Aphrodité Titkos Gyűrűinek legendája. Beatrice elhatározza, hogy az okkult tudományok veszedelmes tudorától, Monkcrest titokzatos earljétől, a Tébolyult Remetétől kér segítséget. Nem sejti még, hogy az earl végzetes vonzerejének képtelenség ellenállni…”

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó

Kiadás éve: 2018

Fordította: Varga Mónika

Oldalszám: 278

ISBN: 978-963-203-376-1

Mindig szívesen olvasom az írónő akár Amanda Quick, akár Jayne Ann Krentz néven írt regényeit. Nagyon szeretem a stílusát. Újra és újra elolvasom a könyveit, ha könnyed kikapcsolódásra vágyom. Ez a regény is szórakoztató, izgalmas és humoros. Megvolt benne minden, ami az írónő regényeire jellemző: erős egyéniségek, kockázat, bűncselekmény, vicces jelenetek, érzékiség, szerelem. A romantikus és a krimi szál finom egyensúlyban van a regényben. A krimi szál mozgatja az eseményeket. Az írónő tudatosan és logikusan építette fel a cselekményt, a nyomozás minden apró részletét. Tele van váratlan fordulatokkal, és van benne egy végső csavar. Nem kiszámítható. A szerző okosan, fokozatosan bontja ki a rejtély szálait. Van egy kis misztikus jelleg is benne.

Volt olyan történetszál, ami lehetett volna picit kidolgozottabb.

Volt néhány elütés a szövegben.

A megszokottnál kicsit idősebbek a szereplők. Bár nem is baj, hogy már nem első bálozók. Leo és Beatrice is makacs, erős jellem. Ebből adódóan garantáltak az izgalmas és szellemes párbeszédek.

A kutyás szál nagyon tetszett. Monkcrest Remetéjének, Leonak a hű kutyáját Koboldnak hívják. Szerintem mókás név egy vérebnek. Leo magányosan élt Kobolddal és a szolgálatkész cselédséggel. Egy viharos éjszakán váratlan vendég érkezett hozzá, Mrs. Beatrice Poole, aki beszélni akart vele. A hölgy meglehetősen eltökélt és makacs volt. Felvilágosítást kért Aphrodité Titkos Gyűrűiről. A nagybátyját a gyűrűk miatt gyilkolták meg. A két gyűrű, amit Beatrice szándékában állt megkeresni, egy régi Aphrodité-szobor zárjába illik, ami kincset rejt.

Beatrice rémregényeket írt Mrs. Amelia York álnéven. Kicsit szokatlan elfoglaltság egy lelkész lányának. A festői Monkcrest Apátság atmoszférája szerinte rémregények lapjaira kívánkozik.

Leo figyelmét felkeltette az özvegyasszony. Beatrice harminc éves, Leo negyvenéves és szintén özvegy. Mindketten úgy gondolták, hogy nem fognak új házasságot kötni.

„Semmiről nem alkotok véleményt anélkül, hogy előtte alaposan meg ne vizsgálnám a problémát.”

Egy kicsit nehezen jutottak megállapodásra a nyomozást illetően. A nő minden alkalmat megragadott, hogy dacoljon Leo-val.

„Apám azt tanította, a Teremtő férfinak és nőnek egyaránt megadta a logikus gondolkodás képességét. Isten ellen való vétek nem kihasználni.”

Csak kevesen tudták, hogy valójában ki az a Mrs. Amelia York. Az olvasók imádták a regényeit, ellentétben a kritikusokkal.

„… aki írásra adja a fejét, döntse el, kinek akar a kedvében járni: az olvasóknak vagy a kritikusoknak. A kettő együtt nem megy.”

Beatrice az unokahúgának akart segíteni. Ha megtalálja a gyűrűket, azokkal pótolni tudja azt a pénzt, amitől Reggie bácsi halálakor Arabella elesett. Addig is próbálták titkolni, hogy a lány hozománya nem akkora, mint amiről eredetileg szó volt. Arabella hitt abban, hogy az udvarlója érzései nem változnának iránta attól, ha kiderülne. Beatrice próbálta megóvni az unokahúga szerelembe vetett hitét.

„Az ártatlanság törékeny holmi, ha egyszer megsérül, soha többé nem lehet helyreállítani.”

Leo Drake segítségére lehetett a régiségekkel és legendákkal kapcsolatos tudásával.

Beatrice úgy vélte, hogy minden, amit átél a hasznára válhat, beleszőheti a következő regényébe.

Ahogy Beatrice és Leo egyre többet beszélgettek, kiderült, hogy mindkettejük tökéletesnek tartott házassága minden volt csak harmonikus és tökéletes nem. Időnként maga volt a pokol. El kellett ismerniük, hogy az életük sokkal eseménydúsabb, amióta megismerték egymást. Beatrice szinte mindig a saját feje után ment. Kezdetben Arabella hozományát akarta visszaszerezni, és Reggie bácsi gyilkosát megtalálni, azonban egyre közelebb került Leo-hoz. Szenvedélyes viszony alakult ki köztük.

„Kevesen vannak, akik felismerik a kínálkozó lehetőséget, még kevesebben, akik hajlandók is tenni érte, hogy a sorsuk jobbra forduljon.”

A regény vége felé egyre kevesebb volt az elvarratlan szál. Gyorsan zajlottak le a dolgok. Az ügy egy váratlan fordulat után lezárult, szerencsésen végződött. Az olvasó megkapta a várva várt boldog végkifejletet.

Tetszett a Monkcrest-legendakör rubinköves gyűrűre vonatkozó része. Szerintem nagyon szép.

„Ha olvasná a regényeimet, tudná, hogy a hősnő nem futamodik meg a kihívások elől. És a könyv végén mindig feleségül megy a főhőshöz!”

Ana könyvajánlói - Julie Klassen: Az udvarház titka

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Amikor Abigail családja anyagi gondok miatt arra kényszerül, hogy eladja londoni otthonát, egy ügyvéd meghökkentő ajánlattal jelentkezik: egy tizennyolc éve elhagyatottan álló, távoli udvarházat ajánl fel számukra. Az épület azonban furcsa titkot rejt; az új lakók molyrágta ruhákat, bevetetlen ágyakat, félbehagyott hímzést találnak benne – egyértelmű, hogy a korábbi tulajdonosok meglehetősen sietve távoztak. De vajon miért?

Ráadásul a faluban azt pletykálják, hogy az udvarházban található egy titkos szoba, tele kincsekkel. Abban a reményben, hogy megoldást találhat a családja nehéz helyzetére, Abigail nekiáll a kincs felkutatásának, hiába óvja ettől a jóképű, helyi segédlelkész, William. Vajon a titkok napfényre kerülésével, Abigail rábukkan a régóta vágyott szerelemre és a kincsre is – vagy igazi veszély leselkedik rá?”

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2020

Fordította: Bánki Vera

Oldalszám: 430

ISBN: 9789634523574

Szeretem Julie Klassen stílusát. Az udvarház titka egy szépen felépített történet, sok kusza szállal. Kellemes, szórakoztató olvasmány. Az alapötlet jó volt. Adva volt a gyönyörű angliai táj, klasszikus angol hangulat, romantika, érdekes karakterek és krimi. Adott volt a bizalmatlan légkör, amiben mégis voltak olyan kapcsolódások, amik bizakodásra adtak okot, és még a szerelem is fellángolt. A romantikus szál a kornak megfelelően tele volt tartózkodó gyengédséggel, kedvességgel, és lassan bontakozott ki. A női és a férfi főszereplő finoman közeledett egymáshoz, bár néha a szerző utalt arra, hogy az illendőség határán voltak. A helyszínnek megvan a maga hangulata. Egy régi, angol vidéki ház, hatalmas parkkal. A krimi szál kissé szövevényes volt. Az írónő próbálta összezavarni az olvasót. Nem sok sikerrel. Összerakható a kép. Viszonylag könnyen rá lehetett jönni, hogy mi történt a múltban, milyen titkot őriznek a helybéliek, de a kisebb csavarok elbizonytalaníthatják az olvasót. Érdekes volt, hogy annyira összetartó volt a közösség, hogy képes volt hosszú időn át megőrizni a titkot.

A huszonhárom éves Abigail gyakorlatias, észszerűen gondolkodó fiatal nő. A családja egy rossz befektetés miatt sokat veszített. Úri család voltak, rang és föld nélkül. Ezek után pedig el kellett adniuk a házukat is. Abigail nyomorúságosan érezte magát, mert ő biztatta az apját, hogy fektessen be a nagybátyja új bankjába. Egy távoli rokonuk az ügyvédjén keresztül felajánlotta nekik a Pembrooke Park udvarházat azzal a feltétellel, hogy legalább tizenkét hónapig ott laknak. A másik feltétel az volt, hogy Abigail és az apja ott legyen az épület megnyitásakor és felügyelje a személyzet előkészületeit. Az ügyvéd biztosította őket arról, hogy az udvarház mindennel fel lesz szerelve, amikor beköltöznek.

Mrs. Foster és a fiatalabb lánya, Abigail húga a városban maradtak a báli szezon idejére. Abigail beköltözött az udvarházba. Az apja visszament Londonba, elrendezni a házuk eladását. Nagyon különös volt, hogy a főszereplő művelt, fiatal nő gardedám nélkül marad egy idegen helyen. Bár volt szobalánya, és vele volt a többi cseléd is, mégis furcsa volt, hogy magára hagyták. Abigail családja nem volt igazán szerető család.

A nő először a Chapman családdal ismerkedett meg. A lelkész, William Chapman jóképű, szorgalmas, szellemes, kedves, jó ember. Abigail és William hamar vonzódni kezdtek egymáshoz és gyakran összemosolyogtak. William-et újra és újra lenyűgözte Miss Foster szépsége. A nő kedvelte a káplánt és a családját.

Abigail különös dolgokat tapasztalt az udvarházban. Éjszakánként rosszul aludt, mert furcsa hangokat hallott. A nyugtalanságát az is tovább erősítette, hogy időről időre különös leveleket kapott, amikben naplóból kitépett oldalak voltak. Lassan indultak az események. Kicsit vontatott volt a történet. Többnyire az volt a középpontban, hogy Abigail egy tizennyolc évvel korábbi rejtélyt, egy titokzatos kincset és egy titkos szoba nyomait kereste. Többen is figyelmeztették a jövőre nézve. Informálódni próbált a múlttal kapcsolatban, és igyekezett ez által többet megtudni a várható fenyegetésről.

„Nem a kísértetektől kell tartania, hanem a nagyon is eleven emberi lényektől.”

Volt néhány elírás a szövegben (lemaradt egy-egy betű vagy több volt a kelleténél).

Az írónő említést tett a régens kori kontratáncokról (sorokban vagy körökben járható közösségi társas táncok) és a reel táncokról (gyors tempójú táncforma). Négyes reel? Talán Quadrille (négyes kontratánc).

Egyébként aranyos volt, ahogy a táncokat gyakorolták a bál előtt. Ugyanis a táncok fontosak voltak, mivel a bálok a legfontosabb ismerkedési és udvarlási színterek voltak. Ráadásul ebben az esetben lehetőséget adott Abigail-nek és William-nek, valamint Chapman kisasszonynak és William barátjának, hogy több időt tölthessenek együtt.

Abigail régi barátjának, Gilbertnek a viselkedése nem tetszett. Szerintem Abigail nagyon elnéző volt vele. Miles Pembrooke-kal kapcsolatban pedig kifejezetten naiv volt. A férfi felbukkanása felborzolta kedélyeket. Ügyesen manipulálta az embereket.

A regény közepe felé már sejthető volt a nagy titok.

Amikor a paplakban tűz ütött ki jól látszott, hogy milyen összetartó a közösség.

Ami a romantikus szálat illeti, egy kicsivel kevesebb is elég lett volna a Gilberttel kapcsolatos részekből, ellenben valamivel több lehetett volna azokból, amikor Abigail William társaságában volt. Szerintem azok a részek voltak a legszórakoztatóbbak. A kedves ugratások, a könnyed flört kellemesen ellensúlyozták a hátborzongató eseményeket és a súlyos titkot.

A helyiek között egyfajta szövetség volt Robert Pembrooke gyilkosával szemben, így tudták megőrizni annyi éven át a titkot. Végül fény derült a Pembrooke család szörnyű titkára. A történet vége tartogatott meglepetéseket. Többé senkinek sem kellett rejtőzködnie, menekülnie. Sok bonyodalom után hamarosan boldogság költözött Pembrooke Parkba.

Abigail és William a köztük lévő romantikus érzelmek ellenére (a társadalmi pozíciójuk és anyagi helyzetük miatt) végig kételkedett abban, hogy van közös jövőjük.

„Igent mondott egy életre, amelynek során együtt dolgozhat a férfival, akit szeret. Ez az élet különbözött attól, amit régebben elképzelt – mégis a megfelelő élet volt számára.”

Amikor Abigail William feleségeként tért vissza, a Chapman család szeretete őt is körülvette, és két nő szeretetteljes barátságát élvezhette.

„Ó, az élet leginkább óhajtott csodái! A hit. A család. És a barátok. Ezek az igazi kincsek, amelyeket életünkben birtokolhatunk.”

Azoknak ajánlom ezt a regényt, akik szeretik a lassabban kibontakozó, rejtélyes történeteket.

Aux Eliza: A ​könyvek városa (Írósuli 1.)

Fülszöveg:

Dixy a fura nevű, zárkózott lány a suliban. Mióta elvesztette az apját, nem akar mást, csak túlélni a gimit a testvéreivel. Még akkor is, ha Era és Lia néha levakarhatatlanok. Hiszen ő csak egy átlagos kamasz.

Vagy mégsem?

A nyári szünet végén egy váratlan látogató érkezése mindent megváltoztat. A rejtélyes férfi kora hajnalban kopogtat be a külvárosi ház ajtaján. Egy titokról beszél, amit többé nem lehet elhallgatni Dixyék előtt. De Krúda, a lányok anyja hajthatatlan, nem engedi a férfit a testvérek közelébe.

Dixy, Era és Lia közös nyomozásba fognak, hogy kiderítsék, mi történt az apjukkal és mi az, amit a szüleik már a kezdetektől eltitkoltak előlük. A rejtély szálai egy eltitkolt világba vezetik őket, ahol minden az írás körül forog. A szavak varázserővel bírnak, a pennák repülni tudnak, és a fantázia a legnagyobb kincs. De mindezek ellenére a srácok itt is beképzeltek, a lányok pedig ugyanolyan kirekesztőek tudnak lenni, mint a budapesti gimiben. Az írósuli tanárairól nem is beszélve…

„Aux Eliza regénye az írók és a könyvek varázslatos világába kalauzol el, egy olyan világba, ahol én is szívesen élnék.” – Csoma-Lőrincz Tamara író

Kiadó: Eleven Kiadó Kft.

Megjelenés éve: 2025

Illusztrálta: Ofra Dóra, Kocsondi Nelli

Oldalszám: 380

ISBN: 978-615-6742-10-0

A sorozat eddig megjelent részei:

1. Aux Eliza: A könyvek városa

2. Aux Eliza: Aranytinta

Aux Eliza: Kardex és a könyvmolyok csapása (novella)

Hasznos linkek a szerzőhöz:

Aux Eliza bemutatkozását az Eleven kiadó oldalán megtalálhatjátok itt: https://www.elevenkiado.hu/aux-eliza/

10+1 kérdés a szerzőhöz az Álomgyár kiadó oldalán: https://alomgyar.hu/magazin/szerzok-bemutatkoznak-aux-eliza

Aux Eliza facebook oldalán rengeteg érdekességet találhattok. Nekem az egyik kedvencem a könyv szereplőinek zenelistája, illetve a különböző érdekességek a szereplőkről. Igazi spoilermentes kedvcsinálók. Ha érdekel, itt megtekinthetitek: https://www.facebook.com/elizauxirasok

Először is szeretném megköszönni az írónőnek a dedikált példányt, nagy örömöt szerzett vele!

A Kardex és a könyvmolyok csapása című novella után kíváncsian vártam, hogy sikerül-e az Írósuli világának magába szippantania. Jelentem: igen!

Elizának sikerült egy olyan világot kreálnia, ami vonzza az olvasót. Olvastam néhány olvasói véleményt, melyben arra panaszkodtak, hogy túl sok a Harry Potter sorozatra hasonlító dolog. Például ami a Harry Potterben az aranyvérű vs. mugli szülők gyereke felállás, az ebben a regényben a többgenerációs írók vs. olvasó szülők gyereke (első generációs írók) ellentét. Vagy épp a legjobban utált tanár karakter: a Harry Potterben Piton, az Írósuliban pedig Corpus.

Személy szerint engem nem zavart, hogy a szerző a HP világból is ihletet merített. Ráadásul a könyv ettől azért jóval több. Persze lehet keresni a párhuzamokat, de ha csak erre figyelsz, könnyen lemaradsz a lényegről! Ugyanis ebben a könyvben minden megtalálható: szerethető és utálható szereplők, gyilkosság, titkok, egy varázslatos világ, iskolai klikkek, történelem, nyomozás, írás, olvasás, könyvek és persze némi románc. Semmi sem az, aminek látszik, és olvasás közben gyakran érezheted úgy, hogy teljesen tévúton jársz.

A főszereplő, Appendix Carta – becenevén Dixy – igencsak megosztó személyiség. A történet elején nem ellenszenvet éreztem iránta, hanem sokkal inkább sajnálatot. Elveszítette az édesapját, az édesanyjával folyamatos harcot vívott, a testvéreivel meg nem igazán álltak közel egymáshoz. Mindig is ő volt az, aki kilógott a sorból, és neki ez így is volt jó. Nem vágyott beilleszkedni, meggyőzte magát arról, hogy neki úgy jó, ahogy van, és egyébként is mindenki mással van a baj, nem vele. Sokáig azzal indokoltam a gyakran bicskanyitogató stílusát, hogy biztos a gyász, a veszteség, a megnemértettség miatt olyan, amilyen, de a könyv felénél már kezdtem gyanítani, hogy nem feltétlenül volt helyes ez a felvetésem. Időnként borzasztóan idegesített, máskor viszont maximálisan azonosulni tudtam vele – és ez a kettősség engem is meglepett. A korábbi olvasói vélemények alapján azt hittem, hogy a testvérei fognak hozzám közelebb állni, velük fogok jobban szimpatizálni, de nem így lett. Dixy karaktere elérte, hogy rá figyeljek, ő legyen a középpontban akkor is, amikor épp a testvéreiről mesél a szerző. Az ő szemszögéből megismerni ezt a történetet igazi kuriózum volt – még akkor is, ha a vele kapcsolatos érzelmeim úgy hullámoztak, mint a viharos tenger. Végül úgy zártam be a kötetet, hogy bár rettentően haragudtam rá, a lelkesedésem egyáltalán nem hagyott alább, és mérhetetlenül kíváncsi vagyok, miképp alakul majd a sorsa.

Gyakran éreztem úgy nyomozás közben, hogy bizony mellékvágányra futottam. Még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy a saját képzeletbeli „jó vs. gonosz” listámon szereplők a megfelelő helyen állnak-e. Na meg ugye ott van az a bizonyos mondás, hogy „nem minden fekete vagy fehér”, szóval biztos lesz még a további részekben bonyodalom és csavar. Annak kifejezetten örülök, hogy a második rész, az Aranytinta már itt figyel az asztalomon, mert a kíváncsiság nagy úr – rögtön bele is vetem magam!

Ana könyvajánlói - Julie Klassen: A klastrom árnyai

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Egy baljós szálloda

Rebecca Lane társalkodónő egy családi ügyben kénytelen hazatérni a szülőfalujába. Egy közeli, középkori apátságból átalakított szállodában éjszakázik, amely kísértetjárta hely hírében áll. Rebecca vállalja, hogy addig a szállóban marad, amíg el nem juttatja az öccse kéziratát az ugyancsak ott tartózkodó híres írónak.

Nem várt találkozások

Rebecca a szállodába érve több furcsaságot tapasztal: éjszaka többször is lát egy csuklyás alakot az egykori apátság kerengőjénél. Az átalakítások és a pompás berendezés ellenére az ősi kövek között mintha a múlt árnyai ólálkodnának – beleértve Rebecca saját múltját is. A hotelban összefut ugyanis Sir Frederickkel, aki egykor összetörte a szívét.

Egy rejtélyes gyilkosság

Amikor a híres írót holtan találják, Sir Frederick nyomozni kezd, és hamarosan rájön, hogy többen nehezteltek az íróra, köztük Miss Lane és az öccse is. Miközben Frederick a válaszokat keresi, a Rebecca iránt feltámadó érzelmei és az igazság kiderítésének kettős szorításában vergődik. Miss Lane ugyanis nyilvánvalóan rejteget valamit…”

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2023

Fordította: Bánki Vera

Oldalszám: 384

ISBN: 9789634527077

Már a Híd a Temzén című regény olvasásakor feltűnt, ami ennél a regénynél is. Stílusát tekintve olyan, mintha Jane Austen és Agatha Christie történetmesélésének keveréke lenne. Szinte minden van benne: titkok, gyilkosság, nyomozás, illedelmes távolságtartás, gyengéd vonzalom, kedves évődés.

Szépen felépített történet, bár lassan indult és bontakozott ki. Julie Klassen remek karaktereket teremtett, érdekes helyszínnel, és cselekménnyel. A rejtély erős és cseles. A szerelmi szál bájos, és finoman kidolgozott. A szerelem időtlen, oltalmazó. Rebecca és Frederick kapcsolata elragadó. Élvezetes olvasmány.

Rebecca Lane több mint egyévi távollét után tért vissza Swanfordba. Aggódott a fivéréért. Lady Fitzhoward társalkodónőjeként utazgatott. Vágyott egy otthonra.

Sir Frederick Wilford mindig jóképű és kedves volt. Rebecca nagyon kedvelte, rajongott érte gyermekkorukban. A körülmények úgy hozták, hogy most ugyanott szálltak meg. Azt beszélték, hogy a szállodává alakított régi apátság szellemjárta hely. Frederick mindig vonzódott az értelmes, barna szemű lányhoz. Most, hogy újra találkoztak felfigyelt arra, hogy Rebecca nagyon szép nővé serdült. Arra gondolt, hogy a nő sokkal jobbat érdemel, mint egy nála tíz évvel idősebb, kiábrándult özvegyembert.

Az írónő nagyon szép költői képeket, leírásokat alkalmazott.

„Ön olyan számomra, mint a friss levegő, a napfény egy vihar után.”

Rebecca és Frederick vonzódtak egymáshoz. A férfi nagyon kedves és figyelmes volt a nővel. Rebecca egykor arról álmodozott, hogy Sir Frederick felesége lesz. Most is nagyon vonzódott hozzá, mégis úgy gondolta, hogy nem kockáztathatja meg, hogy a férfi újra összetörje a szívét.

Bevallom, azt nem értettem, hogy John miért küldte el a kéziratát egy olyan embernek, aki már egyszer ellopta az egyik történetét. Nem tűnt okos és logikus lépésnek. Sőt! Kifejezetten gyanús volt. Ambrose Oliver túlsúlyos, iszákos, önző, jellemtelen alak volt. Sok pénzzel tartozott veszélyes embereknek. Sokan megvetették. Nem is csodálkoztam azon, hogy valaki végzett vele. Természetesen nem voltak tanúk, nem voltak nyomok, a bizonyítékok is feltételezettek. Julie Klassen feladta a leckét. Mindenkinek a múltjából derültek ki sötét titkok. Az okos és jó megfigyelő Sir Frederick sokat gondolkodott, és igyekezett felgöngyölíteni az ügyet. Csak ő tudta igazán nyomon követni a szövevényes bűnesetet. Nagyon sok volt a gyanús személy. Több embernek volt rá oka, hogy bosszút álljon Mr. Oliver-en. Lebilincselőek a jellemrajzok, motivációk, a titkok.

A krimi szál érdekes és fordulatokban gazdag. Az írónő felvonultatott néhány különös szereplőt. Az nyilvánvaló volt, hogy a bő fekete ruhás, csuklyás alak hús-vér ember, és nem szellem. Több személynek volt rejtegetni valója, titka.

Frederick az apja halálakor megörökölte a bárói címet és a békebírói kötelezettséget. Tudta, hogy Rebecca titkol valamit, mégis védte a becsületét. Nehezére esett tartózkodóan és tárgyilagosan viselkednie vele. Rebecca csodálta Fredericket, és bűntudata volt azért, mert elhallgatott előle dolgokat. Nem is bírta sokáig a feszültséget, és mindent elmondott neki. A férfi továbbra is úgy érezte, hogy meg kell védenie őt. Tudta, hogy a nőnek nyomós okai vannak a titkolózásra.

A történetből nagyon szépen kiemelkedik a testvéri szeretet is. Rebecca még akkor is igyekezett megvédeni és támogatni az öccsét, Johnt amikor kétségessé vált a férfi ártatlansága. Frederick és az öccse, Thomas egyik percben összecsaptak, a másikban támogatták egymást.

Az írónő logikusan építette fel a nyomozást, és lassan bontotta ki a rejtély szálait. A gyilkos kilétére csak a regény végén derült fény. Nem akarom felmenteni az elkövetőt, de megértem.

"A gyilkosság néha talán jogosnak látszik, de attól még gyilkosság marad." (Agatha Christie)

Ez egy nagyon szomorú történet. Sajnáltam az elkövetőt, és néhány érintettet. Viszont az, hogy a szerelmesek végül egymásra találtak, és boldogok lettek mindenért kárpótolt.

Nem jöttem rá minden rejtélyre. Volt, ami számomra igazi meglepetés volt. Persze utólag könnyű átlátni az összefüggéseket. A lélektani ábrázolások szerintem nagyon jók. A befejezés kétségtelenül brilliáns és teljes meglepetés. Stílusosan megírt és szórakoztató regény.

Ana könyvajánlói - Phaedra Patrick: Az elveszett történetek könyve

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„Egy titokzatos könyv. Egy elveszett múlt. Egy nő, aki végre rátalál önmagára.

Martha Storm könyvtáros, és egész életében könnyebben talált menedéket a könyvek között, mint az emberek társaságában. Bár szuperhősös jegyzetfüzetében lelkiismeretesen vezeti listáit arról, hogyan segíthet másokon, gyakran mégis úgy érzi, mintha láthatatlan lenne a világ számára.

Amikor azonban egy régi könyvben személyes üzenetet talál évekkel korábban elhunyt nagymamájától, rádöbben: a múlt talán nem zárult le végleg. A rejtett nyomok új kérdéseket vetnek fel – és Martha elhatározza, hogy utánajár az igazságnak.

A keresés során nemcsak egy rég elhallgatott családi titok tárul fel, hanem saját félelmeivel és vágyott jövőjével is szembe kell néznie. Vajon képes lesz-e megírni a saját boldog befejezését?

Az elveszett történetek könyvtára megható, reményteli regény a könyvek varázsáról, a második esélyről és arról, hogy sosem késő új fejezetet nyitni az életünkben, mert akár egyetlen könyv is képes megváltoztatni a sorsunkat.”

Kiadó: I. P. C.

Kiadás éve: 2026

Eredeti mű: Phaedra Patrick: The Library of Lost and Found

Fordította: Gazdag-Lukács Edit

Oldalszám: 384

ISBN: 978-963-635-916-4

Valójában csak 374 oldal, a többi oldalon könyvajánlók vannak.

Talán túl nagy elvárással kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Azt hittem, hogy a könyvekről, a könyvek szeretetéről szól. Arról, hogy a könyvek segítették át a főszereplőt az élet nehézségein. És tényleg benne van ez is. Viszont sokkal inkább egy család tragikus története. Jó volt, de nem nyűgözött le. Valami hiányzott. Ez egy izgalmas, fordulatokkal teli történet lehetett volna. A rejtélyes események és családi szálak kibogozása érdekes volt. A szereplők traumákkal terhelt múltjának feltárása megrázó, bár a végkifejlet boldog. Sok téma van benne: gyász, az igazság kiderítése, a múltbéli traumák feldolgozása, elszalasztott lehetőségek, elszigeteltség… De mintha szinte mindegyiknek csak a felszínét súrolná. Viszont a leírások gazdagsága tetszett, és hitelessé tette a történetet.

Olvasás közben sajnos több elírással találkoztam. Ezek néha kizökkenthetik az olvasót a történetből.

Martha Storm önkéntes volt a könyvtárban. Másoknak tett szívességeket, ez adott értelmet az életének. Képtelen volt elszakadni a feladataitól. Valentin-nap egy különös csomagot kapott, amiben egy régi könyv volt. A férfi, akinek a birtokába került a könyv, a benne rejlő üzenet miatt küldte el neki. Martha nagymamája, Zelda (aki „elviselhetővé tette az otthoni lét feszültségét”) hagyott benne üzenetet neki. Azon a napon, amikor Zelda meghalt, Martha elvesztette a reményeit és álmait, meg a történetírás iránt érzett vágyát. A könyvek segítettek neki megbirkózni a gyászával. Mindig a könyvtár volt a menedéke.

Eleinte nagyon zavart Martha viselkedése. Nagyon reméltem, hogy nem fog az egész könyv az ő szerencsétlenkedéséről szólni. Bíztam abban, hogy jellemfejlődésen megy majd keresztül. Mindenki más igényei fontosabbak voltak az övéinél. Sóvárgott mások elismerésére, kedvességére. Az volt a legszomorúbb, hogy a húga, Lilian is pofátlanul kihasználta. Bár az is igaz, hogy ő hagyta neki.

Örültem, amikor Martha végre kiállt magáért, és a saját kezébe vette az irányítást. A kolléganője és barátja, Suki támogatta és próbált neki segíteni.

A könyvvel kapcsolatos „nyomozás” során fény derült a múltja titkaira. A szülei hazudtak neki a nagymamája haláláról. Úgy tűnt, hogy a Kék égbolt és tajtékzó tengerek című könyv tartogatott néhány meglepetést. A mesék közül sok Martha saját története volt. A könyvet övező rejtély megfejtésében sokat segített neki Owen Chamberlain (a férfi, aki eljuttatta hozzá a könyvet).

Martha harminc év múltán tudta meg, hogy Zelda még él. A nagymamájának az a harminc év, amíg nem találkoztak, szinte egy szempillantásnak tűnt. Élte az életét. Martha számára azok az évek inkább hosszú, fárasztó menetelésnek tűntek, elszigeteltségben és magányban. A könyv vezette el a nőt a nagymamájához, és az igazsághoz.

Fejezetről fejezetre emlékek bukkantak elő a múltból. Már túl voltam a regénynek több, mint a felén, amikor Martha végre rájött, hogy önmagán kellene változtatnia. Egy alapos nagytakarítás során, ami napokon át tartott, estébe nyúlóan, kezdtek a gondolatai is rendeződni. Elszántan pakolt, és igyekezett rendet tenni (az életében is). De voltak még dolgok, amikről nem tudott. Lassan, ahogy kiderültek a titkok, összeállt a kép, és ezt nehéz volt feldolgoznia. Két személy (Suki és Siegfried) apró, kedves gesztusai jelezték, hogy nincs egyedül, és segítettek megküzdeni a problémáival. Végül elhatározta, hogy többé nem fog mások elvárásainak megfelelni. Szembenézett a történtekkel, megbékélt a családjával, és „begyógyult” a szíve.

„Tölthetjük az időt azzal, hogy siránkozunk azon, mi mindent kellett volna másképp tennünk… vagy élhetünk vele bölcsen is.”

Az egyik tanulsága a történetnek az volt, hogy nem tudhatjuk, hogy mik történnek majd velünk, és meddig élünk, ezért élményeket kell gyűjteni, és minden másodpercet ki kell élvezni.

Nem volt rossz élmény elolvasni, ugyanakkor nem is az a fajta könyv, amit újra és újra elővennék.

Susanna Ernst: A lelked bennem

– A Madison Spring-i rejtély –

Fülszöveg: „Ne félj, Matty! Veled maradok, megígérem!” 
A kegyetlen gyilkosság áldozatává vált Amy utolsó gondolata ez volt. 
Matt, aki gyerekfejjel tehetetlenül szemlélte kis barátnője megerőszakolását és meggyilkolását, huszonegy év múltán is képtelen feldolgozni a traumát. Bár sikeres masszőrként dolgozik – gyógyító mentalistaként különleges képességekkel rendelkezik –, végtelenül magányos. Ám egy napon találkozik egyik betegének autista lányával, Julie-val, s a kettejük között kialakuló, megmagyarázhatatlan vonzalom nemcsak különös élményeket ad, de közös emlékeket is feltár. Emlékeket abból az időből, amikor még nem is ismerhették egymást. Matt lassan rádöbben: rég meghalt gyermekkori szerelme egy másik testben él tovább. S miközben együtt próbálnak megküzdeni családjukkal, környezetükkel, hogy elfogadtassák a lehetetlent, a múlt árnya kísért a metszőn kék szemű gyilkos személyében…

Kiadja: Athenaeum kiadó

Megjelenés időpontja: 2018.05.28.

Fordította: Szakál Gertrúd

Fordítás alapjául szolgáló mű: Susanna Ernst: Deine Seele in mir

Borító: Földi Andrea

ISBN 978-963-293-261-3

Oldalszám: 448

Susanna Ernst - A képet Octavia Oppermann készítette

A szerzőről:

Susanne Ernst 1980-ban, Bonnban született. Egy nagycsalád gyermekekénk a könyvek világába menekült, már gyermekkorában kis történeteket írt. Banki ügyintézőként dolgozott a középiskola után, a rajzolás mellett az írás volt a hobbija. Második gyermeke születése után kezdett komolyan foglalkozni a regényírással, az első kézirata 2009-ben, A lelked bennem pedig 2010-ben született. A téma egészen különös: a szerző rémálmából merített ihletet.

A könyvről:

Már a kezdés olyan volt, mint egy kemény balhorog, ami kiszámíthatatlanul a padlóra taszít. Persze, a fülszöveg alapján számítani lehetett arra, hogy miről fog szólni a regény, mégis elég rosszul érintett, hogy hirtelen a közepébe vágott a szerző, nem finomkodott, már az első oldalakon leverte az olvasót a lábáról. Tekintve, hogy kisgyermekről volt szó, elég rosszul érintett. Kellett pár mély egyenletes lélegzet, hogy helyrerázódjon a lelki egyensúlyom.

Aztán ugrott egy nagyot, és a történet huszonegy évvel később folytatódott.

Minden egyes oldalnál újra és újra rácsodálkoztam a történet mélységére. Hihetetlen, ahogy a szerző ábrázolja a dolgokat. Tudom, hogy egy rémálom adta az ötletet a könyvhöz, de még így sem igazán tudom, hogyan találta ki ezt a történetet. Hihetetlen. Egy biztos, hogy ehhez a könyvhöz szükség van egy jó nagy adag beleérző képességre és nyitottságra. Rengeteg nyitottságra.

Matthew Andrews karaktere fantasztikus, érdekes, magával ragadó, őszinte. Tetszik, hogy az ő szemén át látjuk a dolgokat, általa ismerhetjük meg a történteket. Hiába ellenkező nemű, mégis sikerült beleélnem magam a karakterébe, meg persze Amy-ébe is, aki egy hihetetlenül csodálatos és erős jellem. Szerettem, ahogy Matt karakterét ábrázolta a szerző, és azt is, amerre elvitte a történetet. Nagyon kellett egy ilyen történet. Különleges elgondolás és kivitelezés.

A szereplők azonnal a szívemhez nőttek, legyen szó Matt-ről, Amy-ről, Julie-ról, Kristin-ről vagy Tomról, vagy épp a Charles család tagjairól. Mindenki külön egyéniség, mégis a világuk egy személy körül forgott.

Rengeteg dolgot kell megtapasztalniuk, felfedezniük, újra átélniük a főhőseinknek, mi pedig mindvégig velük tartunk az úton. Tengernyi gondolat és érzelem, amit mindenkinek meg kell élnie. Néha nagyon nem könnyű.

Annyira megérinti az olvasó lelkét, amennyire csak lehetséges. Legalábbis az enyémet. Szinte megfogalmazni is képtelenség, mennyi érzelmet, gondolatot sűrített az írónő ebbe a regénybe. Mennyit ad, ugyanakkor van, amit el is vesz. Szenvedés és boldogság jár kéz a kézben, te pedig, kedves olvasó, nem tudsz felocsúdni a sokkból, mert a végén még egy utolsót odasóz neked a szerző, és újra padlóra kerülsz. Vissza a kiindulópontra, bár már egy új helyzetben. Újrakezdés…

Mélységesen megrendített ez a történet. Felkavart, magával ragadott, majd a földre dobott, akár egy tornádó, ami kérés nélkül magával sodor mindent, ami az útjába kerül, aztán meg valahol egészen máshol a ledobja őket, mint ha már nem lenne rájuk szükség. A könyv különböző szakaszaiban más és más érzelmek indultak útnak bennem, hogy aztán a végén mind kitörni készüljön. Meg kell vallanom, megkönnyeztem. Nem számítottam arra, hogy ilyen véget szán az írónő a főszereplőinknek. Azt hittem, másfajta happy end-et kapok, végül azonban be kellett látnom, ez sem rossz, csak rettenetesen más, mint amit én szerettem volna. Fájt így befejezni a könyvet. Aztán a könyv végén található köszönetnyilvánítás picit helyrebillentett. A szerző magyarázattal szolgált, amire szükségem is volt.

A könyvet azoknak ajánlom, akik tudnak nyitottak lenni, nem keresnek kákán is csomót, csak hagyják, hogy a történet magába szippantsa őket és elemi erővel megéljék az érzéseket, amiket a regény kivált. Én ezt tettem, s egyáltalán nem bántam meg.

Köszönöm a szerzőnek hogy megírta a könyvet, az Athenaeum kiadónak pedig, hogy lehetőséget adott arra, hogy elsők között olvashassam idehaza. Újabb érzelem gazdag könyvvel gazdagodtam, ezen felül pedig sok olyan gondolattal és érzéssel, melyek talán sosem bújtak volna elő, ha nem találkozom Susanna Ernst hihetetlen regényével. Szívesen olvasnék még a szerzőtől.

Pontozás: 10/10

Angela Marsons: Halálos játék (Kim Stone 4.)

„Egy ​megoldatlan ügy minden nyomozó rémálma. A Westerley orvostudományi kutatóintézet tudósai az emberi test bomlását tanulmányozzák, hogy pontosabban meghatározhatók legyenek a halál körülményei, ezzel is segítve a rendőrség munkáját. Kim Stone nyomozó épp egy frissen lezárt eset után látogat el a csapatával a jól őrzött intézménybe. Az unalmasnak ígérkező bemutató azonban hamar félbeszakad, amikor Kim egy, a helyi kutatók számára is ismeretlen női holttestet talál. A testen minden különösebb vizsgálat nélkül látszik, hogy az áldozat gyötrelmes halált halt: földet tömtek a szájába. Alig indul meg a nyomozás, amikor a felügyelőt máris újabb áldozathoz riasztják. A minta ugyanaz, de a tettest megzavarhatták, mert a nő ezúttal életben maradt…

Angela Marsons legújabb regényében Kim Stone és csapata nincs könnyű helyzetben; alig van nyom, amin elindulhatnának, és az idő is ellenük dolgozik. A segítség ezúttal onnan jön, ahonnan nem várnák – egy „döglött ügy” ugyanis hirtelen meglepően aktuálissá válik.”

Kiadta: General Press kiadó

Kiadás éve: 2018.

Fordította: Seregi Márton

Fordítás alapjául szolgáló mű: Angela Marsons: Play Dead

Oldalszám: 336

ISBN: 978-963-452-144-0

A borítót Kiss Gergely tervezte.

Angela Marsons egyik pillanatról a másikra tört be a krimik világába. Első regénye, az Elfojtott Sikoly hatalmas sikernek örvendett az olvasók, a bloggerek és a kritikusok körében is, és szerencsére a folytatással sem volt másképp. Igyekezett olyan főszereplőt kreálni, aki különbözik az átlagtól. Kim Stone erős, független, kissé karcos, stílusa egyedi, de mindenképpen nagyszerű a munkájában.

Az írónő oldalán (http://angelamarsons-books.com/about/) a bemutatkozásán túl megtudhatjuk azt is például, hogy mi az, amit még nem tudunk Kim Stone nyomozónőről.

Például:

- Titokban fél a tűktől.

- A kedvenc tv műsora a Top Gear.

- Ha volna hely a motorjai számára, akkor egy lakókocsiban élne.

- Jobban szereti az ezüstöt, mint az aranyat.

- Utál nyilvánosság előtt beszélni.

- Tudja, hogy el lenne veszve Bryant nélkül, de ezt sose vallaná be.

A szerző honlapja könnyen átlátható, aki szeret fordítgatni, rengeteg információt találhat rajta. Tetszik a közvetlen stílusa, az olvasók és kezdő írók felé való megnyilvánulása.

A könyvről:

A történet egy prológussal indít, ami egy 1996-ban történt eseményre mutat rá. Az ember viszonylag hamar rájön, hogy melyik szereplő életének egy darabkájába nyertünk bepillantást. Aztán az első fejezetben rögtön a már jól ismert nyomozócsapat akcióját olvashatjuk.

A már jól ismert csapat újra visszatér, hogy Kim Stone felügyelővel közösen kiderítsék, ki áll a gyilkosságok háttérében, és megtudják, milyen okok vezérelték a gyilkost.

A történetben most is szerepet kapott a humor, aminek nagyon örültem, mert elég sok olyan történés volt, aminek kicsit el kellett venni az élét. Most is nagyon jól szórakoztam Kim és Bryant párbeszédein, a csapat viselkedésén, amivel igyekezték oldani magukban és egymásban a feszültséget és elsimítani az idegeiket egy nehéz nap után.

Örültem, hogy a szerző most is rengeteg figyelmet fordított arra, hogy Kim Stone-ról újabb információmorzsákat osszon meg az olvasókkal, így minden kötetben megtudhatunk valami újdonságot a felügyelőnőről.

Nagyon szeretem, hogy a regény történetvezetése sima és gördülékeny, nem akad fenn, és nem tartalmaz semmi olyat, ami az olvasót kizökkentené. Fokozatosan adagolja az információkat, s úgy építi fel a cselekményt, hogy lassan növekedjen az olvasóban a feszültségi szint.

Angela Marsons nagyon ért ahhoz, hogy érzékletesen ábrázoljon egy gyilkosságot. A hideg síelt a hátamon tőle, bár megvallom őszintén, egy picit azt éreztem a könyv elején, hogy a gyilkos öncélú igazságszolgáltatásba kezdett. Bosszút állt egy őt ért sérelemért. Elgondolkodtam azon, hogy ha nem történik vele az, ami, akkor is gyilkossá vált volna felnőtt korában? Tekintve, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek (testi erőszak nélkül is), valamilyen szinten megértettem a sorozatgyilkost, még ha az eszközeivel nem igazán értettem egyet. Ki ne vágyna arra, hogy törlesszen azért, mert megalázták, kigúnyolták, esetleg bántalmazták? Persze nem úgy, hogy megkínozza és megöli őket… Ha nem kap segítséget, hogy feldolgozhassa a történteket, csak gyűlik és gyűlik a keserűség benne, s előbb utóbb valamilyen pusztító dologhoz vezethet. Nem feltétlenül mások irányába kifejtett agresszióhoz, akár saját magát is büntetheti a történtek miatt, vagy különböző tudatmódosító szerekhez fordulhat a várt „segítség” reményében.  

A szerző hatalmas csavart tett a történetbe. Jó, lehet, hogy más olvasó sejtette, hogy itt valami nem stimmel, de én simán besétáltam volna a csapdába, pedig olvastam már pár hasonló könyvet.

Nagyon tetszett ez a kötet is. Fordulatokban gazdag, érdekes, izgalmas, néha borzongató, máskor mosolyogtató, mikor mire van épp szüksége az olvasónak. A könyv „eteti” magát, szinte le se lehet tenni. Éjszakába nyúlóan olvastam, mondván hogy „csak még egy fejezet”, aztán még egy, és még egy, míg végül elfogytak az oldalak. Nagyon kíváncsi voltam a végkifejletre. Nem viselt meg úgy, mint az előző kötet, de talán annyira ez nem is nagy baj. Mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet, elgondolkodtatott, szórakoztatott és kikapcsolt, szóval maximálisan teljesítette az elvártakat.

Pontozás: 10/10

Cecelia Ahern: Az üveggolyók titka

Fülszöveg: „Sabrina Boggs egy nap rátalál amnéziás édesapja rejtélyes üveggolyó-gyűjteményére, és eseménytelen élete egyszerre megváltozik. Egyetlen napja van arra, hogy kiderítse, mi is történt a férfival, aki nem emlékszik a saját múltjára. 

Mikor alakult ki az édesapja gyűjtőszenvedélye, s vajon miért titkolta ezt hosszú évtizedeken át a családja előtt? Hová tűntek a gyűjtemény legértékesebb darabjai, és kik voltak az apa barátai, szerelmei? 
Sabrina sokkal nagyobb titokra bukkan, mint amit valaha el tudott volna képzelni, és a nyomozás során ráébred, hogy időnként a hozzánk legközelebb állókat ismerjük a legkevésbé.”

Megjelent 2016. október 31-én az Athenaeum kiadó gondozásában.

Fordítás alapjául szolgáló mű: Cecelia Ahern: The Marble Collector

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

ISBN: 978-963-293-594-2

Oldalszám: 320

A könyvet köszönöm az Athenaeum kiadónak!

Cecelia Aherntől már nem ez az első könyvem, mégis meg tudott lepni. Eddig minden könyv, amit tőle olvastam, más stílusú volt, még ha többnyire romantikus vagy chick lit címkét is kaptak. Kivételt képez a Vétkes című regénye, ami ugye disztópia, s azt hiszem Ahern könyvei közül abszolút kedvenccé vált.

Elég nagy elvárásokkal vágtam neki a könyvnek, s szerencsére nem is csalódtam.

Ennek a regénynek elsőre a borítója fogott meg. Kicsit visszaidézte a nyolcvanas, kilencvenes évek hangulatát, amikor gyerekkorunk felkapott játéka volt az üveggolyó. Jó volt ezekről az apróságokról olvasni, főleg azokat a részeket szerettem, amik ezt a témát boncolgatták.

Általában szeretem a váltakozó nézőpontot (apa és lánya nézőpontja váltakozik), most viszont előfordult, hogy kizökkentett a lendületből és pici zavart okozott. Kedvenc karakterem abszolút Fergus volt. Az ő történetei, cselekedetei sokkal jobban lekötöttek, szívesen olvastam volna még róluk. Sabrinával nem mindig szimpatizáltam, főleg az elején nem, amikor a munkahelyén azért sajnálkozott, mert nem volt ott egy "nagy akciónál", bár ő is pozitív szereplő, és rengeteg mindent tett azért, hogy fényt derítsen az apja múltjának homályos részleteire.

Egyik emlékezetes jelenet az volt, amikor a holdfogyatkozást nézte Sabrina és Fergus külön-külön, más-más helyszínen, s közben telefonon beszélgettek az üveggolyókról, majd nagyokat nevettek. Itt éreztem igazán, hogy apa és lánya kapcsolata nem veszett el az emlékekkel együtt. Érezhető volt az összetartozás, s a remény, hogy egyszer ez még jobb lehet. 

Sabrinának nem volt könnyű dolga, hiszen édesapja Alzheimeres, soha nem tudta, hogy mi lesz, amire épp emlékszik az öreg, vagy épp mit nyom el magában.

"Az emlékeimet három csoportba lehet osztani: olyanok, amiket el szeretnék felejteni, olyanok, amiket képtelen vagyok elfelejteni, és azok, melyekről el is felejtettem, hogy elfelejtettem, amíg egyszer eszembe nem jutnak."

Kedvenc részem a könyvben, amikor Sabrina csináltat egy üveggolyót az édesapjának, hogy új emléket adhasson neki, s egyúttal önmagának is. Itt éreztem igazán, hogy mekkora lehet a család, s a szeretet ereje. 

"Az üvegpoharam mellett most egy üveggolyót pillantok meg. Egy szép, nagy, királykék golyót. Ragyog az ablakon betörő napfényben, eláll tőle a lélegzetem. Bámulatos látvány, megbabonáz a szépsége, eleganciája, tökéletessége és ritkasága. Egy földgolyó. A királykék óceánokban a Föld tökéletesen arányos térképe látszik. A szárazföldek és a hegyek barnák, homok- és mézszínűek; rajta van minden kontinens, ország, sziget. A déli féltekén még vékony, fehér felhők is úsznak az égen. Az egész világ egy üveggolyóba zárva. Érte nyúlok a bal kezemmel, mert ilyen fontos pillanatban, ilyen fontos feladatra nem vállalkozom a gyenge oldalammal. Megforgatom. A szigetek a helyükön, az óceán mintha ragyogna belülről. Egyetlen karcolás, egyetlen csorba sincs rajta. Tökéletes. Milyen csodálatos üveggolyó! A szokásosnál nagyobb, majdnem kilenc centi átmérőjű. A tenyeremen tartom, érzem a súlyát. Büszkén ragyog."

Szerettem a karakterábrázolásokat, a történet felépítését, az információk adagolását, az emberi sorsok alakulását, s nagyjából mindent, amit ez a könyv jelentett. Ahogy már fentebb írtam, egyedül a nézőpontváltások zavartak meg néha, ám ez nem igazán vont le a történet értékéből. Mindenképpen újraolvasós lesz, mert úgy érzem, nem minden résznél sikerült ráhangolódnom a történetre, amit pedig megérdemelne. 

Pontozás: 10/9

Izolde Johannsen: A Lamarr-ház átka (A kobzos éneke 2. dal)

„Thuran városát rejtélyes halálesetek tartják rettegésben. Van egy ház, ahol nappal életnek semmi nyoma. A Vének Tanácsa odaküld egy utcakölyköt, derítse ki, mi folyik a három ember magas kőfalak mögött. A Lamarr-család nem jókedvében éli fordított életét. Fiaik éjjelente kilovagolnak, és álruhában elűzik az útonállókat, elengedik a csapdába esett vadakat. Csakhogy összekeverik őket a lápbéli gyilkosságok elkövetőivel. Az ifjabb testvér ráadásul beleszeret a rájuk vadászó helytartó húgába. 

A két fivértől egyszer már elvették a nappalokat. Most az életüket követelik….”

Kiadta az Underground kiadó 2015-ben.

Oldalszám: 314

ISBN: 978-963-123-256-1

Köszönöm a lehetőséget az írónőnek! :)

A Lamarr-ház átka a kobzos éneke sorozat második történetét meséli el nekünk. Ahogy azt az írónő honlapjáról is megtudhatja az olvasó, ez a sorozat tizenöt történetet ölel körül, amit nem feltétlenül kell sorban olvasnunk, mert nem függnek össze szorosan a történetek.

Izzie az egyik interjújában így nyilatkozott:

„A kalandregényekben minden főszereplő és történet más és más, a regények variálhatóak, egymás elé helyezhetőek, mindegy melyiket olvassa az ember elsőnek, mert csak nagyon laza szálakkal kötődnek egymáshoz adott esetben csak a városok vagy az épp soros uralkodó jelenti ezt a kapcsolatot. Így olvashatunk kalózokról, parasztlázadásról, tolvajokról, boszorkányokról, régészeti kalandról vagy éppen egy vándorcirkusz mindennapjairól. A titokzatos felcser a középkor nagy társadalmi problémáit is alaposan körüljárja példának okáért a hóhérdinasztiákat sújtó kiközösítést mutatja be.”

Már a negyedik oldalon kezdetét veszi az olvasó bekebelezése, az alábbi bevezető szöveggel:

„A nevem Florian. Vándorénekes vagyok.Dalaim régmúlt időkbe vezetnek el, a nagy háború utáni évszázadokba, amikor is a mindenkori herceg uralta Észak földjét és az egész nagy birodalmat. Népek százai éltek egymás mellett, a jó és a gonosz összecsapása megszokott dolog volt. A három tenger titokzatos vizei csalfa ártatlansággal csábították a vakmerő utazókat. Szállás és étel fejében akár egész éjszaka elszórakoztatlak történeteimmel. Minden ember egy külön dalt érdemel, és mivel épp elegen vannak, hát bízvást kijelenthetem, nem unatkozom.Hallgassátok második történetemet, a Lamarr-ház átkát.”

 A prológus figyelemfelkeltő. Tetszett a titokzatosság, ami körüllengte.

Főbb szereplők: 

Lothar Thatcher: Thuran helytartójának fia, a lovasság kapitánya

Billy: Tizenhat éves zsebtolvaj, a Lamarr-ház új "szolgája"/családtagja 

Vének tanácsa: egyetlen nőtag van, az összes többi férfi. Öncélú ítélő bizottság, feljebbvalónak tartják magukat a helytartónál és a katonaságnál.

Samuel: A Lamarr-ház egyik alkalmazottja. Kedves öreg, akit azonnal a szívembe zártam, ahogy Billy is.

Sofia: Billyvel egyidős lányka a Lamarr-házból. Aranyos, cserfes, kedves, segítőkész.

Birgit Lamarr: a ház úrnője. „Dús haját vékony aranypánt szorította le, sötétszőke hajzuhataga szebben ragyogott, mint az ékszerek, melyek finom ruháit csak még inkább kiemelték.”

Renard Lamarr: magas, széles vállú, sötétszőke hajú férfi, Birgit legidősebb fia. „Markáns vonásai, határozott álla, borostája vagány jóképűséget kölcsönzött számára, csupán arcának szokatlan fehérsége ütött el a városiak megszokott barnaságától.”

Renaud Lamarr: szakasztott a bátyja, csak alacsonyabb és öt évvel fiatalabb kiadásban. :D

Juliette Thatcher: Lothar kishúga, a helytartó lánya.

Wulgar herceg: A birodalom uralkodója.

A történet szövegezése megnyerő, jó volt olvasni. A leírások mesések, olvasás közben megelevenednek a szereplők és a tájak a szemünk előtt.

Magával ragad a történet cselekménye, ahogy a rejtélyekre is fény derül, úgy szövődik egyre szorosabb szál a könyv és olvasója között.

Juliette Thatcher és Renaud Lamarr találkozását imádtam.

„Virágillattól terhes, tavaszi éjszaka volt. Szelíden, nyugodtan várakozott a táj, egészen addig, amíg a hófehér paripa be nem robbant az alvó tisztásra…
   Renaud itt szeretett a legjobban időzni. Szabadjára engedte saját, fekete csődörét, ő maga elheveredett a fűben, onnan nézegette a vonuló felhőket. Sokszor megfestette otthon a mindig komor eget, és néha, ha búbánatnak eresztette szép szőke fejét sorsa miatt, az álmaiban élő színekkel ruházta fel kövér alakjukat. Festményei ott lógtak valamennyi szolga szobájában, de az ő képei díszítették a ház fehérre meszelt falait is. Ma éjjel a fivérek különváltak, ami egyébként nem túl gyakran fordult elő.A fehér mén tehát szétdúlta képzeletének nyugodt képeit, úgy ugrott át felette, akár egy nagyra nőtt griffmadár. Szerencséjére nem taposta halálra. Mire a fiatal gróf felpattant, a ló, szellemszerű lovasával eltűnt a fák között. Renaud odafutott izgatottan toporgó hátasához, azzal utánuk vetette magát.”

Juliette, bátyja kifejezett tiltása ellenére hófehér paripáján kilovagolt az éjszakába, ám egy farkas megtámadta.

Az izgalom a tetőfokára hágott, feszültség is volt bőven, mindez úgy ábrázolva, hogy az olvasó túlfűtött izgatottsággal várja, hogy mi fog történni.

Juliette kétségbeesett sikolyt hallatott, amelyet meghallott a nyomába eredő Renaud, aki a segítségére sietett. Végzett a fenevaddal, majd az eszméletlen lányt egy barlangba vitte. A lány eszméletének visszatérése után érdekes és mosolyfakasztó párbeszéd következett, amelyet körüllengett továbbra is a titokzatosság. Renaud úgy érezte, mindenkinek jobb, ha titok övezi kilétét.

Aztán jöttek az újabb találkozások, a meghitt pillanatok, a titkolózás, a veszély, a rejtély és megannyi más, amitől ez a történet valami csodás. A Lamarr-ház lakói a szívemhez nőttek, és mindvégig nagyon reméltem, hogy happy end lesz. Samuel miatt nagyon aggódtam, mert ő támogatta a fiúkat mindenben.

Az álarcosbál történése egyszerre késztetett mosolyra és szomorított el. Lotharban hatalmasat csalódtam, míg Juliette és Renaud párosát sajnáltam.

Az álarcosbál után felgyorsultak az események, fantomok, haramiák, árvíz, párbaj, emberrablás, gyilkosság, szeretet, szerelem, család, önfeláldozás, mind-mind szerepet kapott a regényben. Érzések örvénye kavargott bennem, miközben a sorokat faltam. Az utolsó harminc oldalon már könnyes szemmel haladtam végig. Imádtam a Lamarr családot, a ház minden lakójával együtt, legyen vérszerinti, vagy fogadott rokon. A szívem picit összetört a végkifejlet miatt, még ha Juliette és Renaud mégse értek oly véget, mint Rómeó és Júlia.  

Pontozás: 10/10