Vámos Robi: Never Mind – hagyjuk… nem számít

Fülszöveg:

„TÉNYLEG HAGYJUK? TÉNYLEG NEM SZÁMÍT?

Hanna kívülről nézve sokaknak csak egy kamasz. Csakhogy ő másként látja a világot. Képes észrevenni azt is, amit mások nem. Ezért vette észre elsőként, hogy a kishúga bajban van. És hiába szólt, hiába kérlelt… már késő volt.

A helyzet azóta egyre rosszabb.

Az anyja állandó szorongással küzd, az iskolában kívülállónak érzi magát, a tanárai átnéznek rajta. A barátai meg… inkább csak úgy… vannak.

Ebben a világban még egy plüssnyúl is többet tud az emberekről, mint a pszichológusok.

Most, évekkel később, Hanna megint tudja. És az anyja megint nem hisz neki. A tanárok pedig ismét mással vannak elfoglalva.

Csakhogy Hanna ezúttal már nem hajlandó csendben maradni.

Egy lány története, aki mindenkinél jobban tudja, milyen érzés láthatatlannak lenni. És aki mégis eldöntötte, hogy ha kell, egyedül is megment valakit. De mi lesz az ára annak, ha egy gyerek komolyabban veszi az életet, mint a felnőttek?

Ha neked is volt már olyan érzésed, hogy senki sem ért igazán, akkor ez a könyv biztosan neked szól. Sőt. Lehet, hogy rólad!

Szívszorítóan ismerős, fájóan pontos, mégis gyengéden felemelő regény egy belső világról, amit ritkán mutatunk meg.

Ha elolvasod, rájöhetsz, hogy igazából sosem vagy egyedül. És arra is, hogy mennyire fontos figyelni másokra – és magadra.”

Kiadta: Táblácska.hu

Megjelent: 2026.

Oldalszám: 240

ISBN: 978-615-6746-06-1

A borítóterv a szerző munkája.

A könyvbe beleolvashatsz itt: https://nevermindkonyv.hu/

Vámos Robi író, gyermek+szülő mentor, senior Gyémántbogár coach. Olyan, mint egy tündérkeresztapa, aki szebbé és jobbá akarja varázsolni a világot. Amikor először találkoztam az írásaival, még nem tudtam, ki ő, vagy mivel foglalkozik, a mondatai mégis az elevenembe vágtak. Rákerestem, és azóta követem a munkásságát.

A honlapján a bemutatkozásában van egy rész, amit annyira szeretek, hogy elhoztam nektek: „Én abban hiszek, hogy mindenki egy kicsit varázsló. Egy kicsit bátor, egy kicsit bolond, egy kicsit rendkívüli. És ez az, ami előre viszi a világot. Nem a tökéletesség, hanem a különbség; nem az elvárások, hanem az egyéniség. Mert amikor valaki elhiszi, hogy lehet más, amikor elhiszi, hogy amit érez, az nem gyengeség, hanem szupererő, akkor születik meg az igazi varázslat.”

Ugye milyen szép gondolat?

Legújabb könyve, a Never Mind kicsit más, mint az eddigiek. Nem motivációs vagy edukációs könyv, sokkal inkább egy regény. A szerző a főszereplő lány, Hanna személyén keresztül mutatja be a sokunk által jól ismert kamaszkori szorongást, és támpontot ad a tinédzsereknek, valamint szüleiknek a helyzet kezeléséhez. Megpróbálja áthidalni a generációs szakadékokat, így minden korosztály számára segítséget kínál. Ez a regény kicsit olyan, mint a dolgozathoz a megoldókulcs.

A címben szereplő „hagyjuk… nem számít” kifejezés egy általános reakció a tiniknél (is), amikor azt érzik, hogy a környezetüket nem érdekli a valódi véleményük vagy a fájdalmuk.

Hanna hatalmas terhet cipel, és úgy érzi, egyedül Nyunyu, a plüssnyúl érti meg őt. Persze ott van neki Orsi, Dávid, Mira és időnként Sári, de nekik sem mond el mindent; sokszor csak magában fogalmazza meg, ami a lelkét nyomja. Zárkózott és magányos.

A szüleivel való kapcsolata korántsem tökéletes: az édesanyjával sok a konfliktusa, amiben közrejátszik az az örökölt minta is, amelyet az anya hordoz magában. Olyan tudatalatti érzelmi, viselkedési és kommunikációs sémák mutatkoznak meg náluk, amelyek az édesanya és a nagypapa közötti kapcsolat miatt rögzültek. Ezektől a sémáktól rendkívül nehéz szabadulni – főleg úgy, hogy az édesanya sokáig tagadásban él, és nem látja be a probléma létezését. Az édesapa ebben a feszült környezetben sokszor a békítő szerepét tölti be. Egy alkalommal azonban igazán megmutatkozik, mennyire törődik Hannával: amikor a lány helyére ülve talál egy cetlit, beszélgetést kezdeményez róla. Ebből végül egy valódi, odafigyelős, mély beszélgetés bontakozik ki, ami mindkét félnek rengeteget ad.

A könyv témája nem könnyű, rengeteg érzést hoz a felszínre – bevallom, többször megkönnyeztem.

A kedvenc szereplőm Tamás bá volt, aki fényt vitt a diákok életébe. Nem hétköznapi módszerekkel tanított, a tananyagnál sokkal fontosabbnak tartotta a gyermekek lelkivilágát. Nemegyszer a matematika helyett is beszélgetős órát tartott, amelyek keretében igyekezett oldani a kamaszokban felgyűlő feszültséget. A diákjainak küldött cikkeiben és leveleiben olyan témákat vetett fel, amelyek segítettek a gyerekeknek megérteni az érzéseiket és a mindennapi történéseket. Nagyon tetszett, hogy kihangsúlyozta: a negatív érzések sem cikik, nem kell szégyellni, meg kell őket élni, és meg kell tanulni a helyükön kezelni őket!

Ez egy jól felépített, cselekményekben és érzelmekben gazdag regény, mely tele van fontos mondanivalóval, amire reményeim szerint rengetegen nyitottak lesznek. Számomra is sokat adott.

Ti mit gondoltok?

Szerintetek is nehéz megtörni az otthonról hozott, tudatalatti mintákat?

Nektek volt olyan „Tamás bá” az életetekben, akihez tinédzserként bármivel fordulhattatok?

Ti hogyan kezelitek, ha a környezetetekben egy kamasz bezárkózik és azt mondja: „hagyjuk... nem számít”?

Nektek is van/volt olyan plüssötök, akivel megosztjátok/megosztottátok a legmélyebb gondolataitokat? 

Három éves koromtól a bizalmasom

Ana könyvajánlói - Fredrik Backman: A barátaim

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.

Fülszöveg:

„A többség észre sem veszi azt a három apró alakot, akik ott ülnek a mólón a világ egyik legismertebb festményén. Azt hiszik, a kép csupán a tengerről mesél. De Louisa, ez a zűrös fiatal lány, aki maga is művész, tudja, hogy nem így van. Teljesen lenyűgözi az alkotás, bár még csak képeslapról ismeri, és eltökéli, hogy kideríti a három titokzatos figura történetét.

Huszonöt évvel korábban egy kikötővárosban egy csapat nehéz sorsú tinédzser rábukkan egy elhagyatott mólóra, amely a menedékükké válik, és szinte az egész nyarat ott töltik. Nevetnek, megosztják egymással a titkaikat, dugicigiznek, hűsölnek a vízben. A barátságuk ad nekik erőt, hogy reggelente fel tudjanak kelni, hogy merjenek álmodni és szeretni. Azután egyikük megfesti élete első képét. A festményt később vagyont érő mesterműként tartják számon.

Egy sor igen különös esemény következtében a híres alkotás Louisa birtokába kerül, és a lány útnak indul, hogy megtudja, hogyan keletkezett, és eldöntse, mihez kezdjen vele. Ám minél többet tud meg a kép szereplőiről, annál nyugtalanabbul várja, mi derülhet még ki. Mert Louisa tapasztalatai szerint a boldog vég, ha van is, nem mindig olyan formát ölt, amilyenre számítunk.

Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című művével vált ismertté. Most végre új regénnyel jelentkezik, amelynek a főszereplőit olyan erős barátság köti össze, ami évtizedekkel később is képes megváltoztatni egy számukra idegen ember életét.

A barátaim című kötet – amely világszerte robbanásszerű sikert aratott – végleg bebizonyítja, hogy Backman már nem csupán „Svédország nemzeti írója”, hanem elfoglalta helyét a világ felejthetetlen mesemondói között.”

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 2026

Fordította: Bándi Eszter

Oldalszám: 415

ISBN: 978-963-614-923-9

Fredrik Backman 1981-ben született. Feleségével és két gyermekével Stockholm egyik külvárosában él. Nagyszerű történetmesélő.

Ez a regény egy szép és megható történet a barátságról, emberi sorsokról, a felnőtté válásról, a művészetről. A történetben a festészet játszik fontos szerepet. Mélyen megindító és elgondolkodtató. A meghozott döntéseik következményei elkísérik a szereplőket egész életükben. Nagyon magával ragadó történet. Nagyon sok olyan része van, amiből sugárzik, szinte indaként nyúlik ki a fájdalom, és szorongatja az olvasót, könnyeket csalva a szemébe. Ezért nehéz gyorsan haladni ennek a könyvnek az olvasásával. Nem könnyű úgy olvasni, hogy az ember látását elhomályosítják a könnyek. Nagyon szomorú, jól kidolgozott és szép történet. Örültem, hogy idézetek is voltak benne.

Két idősíkban játszódik a történet. Az egyik egy gyerekkori nyarat idéz fel. A másik huszonöt évvel későbbi eseményeket mutat be. A cselekményt egy festmény indítja el, amelyen három tinédzser egy mólón ül. Visszatekintésekből ismerheti meg az olvasó egy huszonöt éves barátság történetét. A barátok egy felejthetetlen nyarat töltöttek együtt, ami a későbbi életükre is hatással volt. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy az a nyár sok dolgot tartogatott a számukra. Tele volt barátsággal, nevetéssel, ostoba döntésekkel, fájdalommal és halállal. Mégis pozitív érzés hatja át az egész regényt. Tetszik, hogy megpróbálják a legjobbat kihozni a lehetőségeikből. Kiállnak egymásért.

„Gyakran gondolt arra, hogy talán pont ez az igazság: a tinédzser éveink egyszerre foglalnak magukba végtelen világosságot és sötét mélységeket, mert így fogunk tájékozódni a világunkban.”

Louisának fájt az élet, és utálta a valóságot. Az apja még a születése előtt lelépett. Amikor Louisa öt éves volt, az anyja is elment, és sose tért vissza. Gyermekotthonokban nőtt fel. Amikor a barátnője, Hal tizennyolc éves lett, nem maradhatott a gyermekotthonban, és hamarosan meghalt. A Kép a tengerről című festmény C. Jat (művésznév a barátai nevének első betűjéből) első festménye. Louisa egész addigi életében látni szerette volna élőben. Egy véletlen során találkozott a művésszel, aki harminckilenc éves, és haldoklik.

Párhuzam vonható Louisa és a művész között. Mindkettő elvesztett egy barátot, sok erőszakot látott fiatalkorában, és nem szereti, ha megérintik. Amikor festenek, akkor érzik, hogy önmaguk. Akkor érzik magukat teljesnek.

A művész utálta a hírnevet. Négy legjobb barát volt azon a mólón, amikor megfestette a képet. Három fiú és egy lány.

Ted egyike volt a három kamasznak a képen. A művész pedig élete szerelme, aki halála előtt arra kérte, hogy keresse meg Louisát, és adja neki azt a képet.

„A művészet az, amit magunkból hagyunk másokban.”

Ted a művész hamvaival hazautazott a városba, ahol felnőtt. És Louisa elkísérte. Az út során Ted elmesélte neki a barátságuk történetét. A művészet, az elmesélt történetek, a kalandos utazás mind hozzájárult ahhoz, hogy Louisa és Ted élete összefonódjon.

Voltak mellékszereplők, akik bár rövid időre bukkantak fel a történetben, mégis nagy hatással voltak. Mint Christian és az édesanyja, a kalauz, az anyuka a kisbabájával, a taxis...

„Tényleg elképesztően nehéz elmesélni egy történetet, különösen akkor, ha nem ér boldog véget minden szeretted számára.”

Az a sok szörnyűség, amiket átéltek éppen elég tragikus volt. Mégis akadt még valami mellbevágó. Mégpedig az, amikor két tinédzser is azt gondolta magáról, hogy úgysincs jövője. Ez valahogy még megrázóbbá tette az egész történetet. Lehet, hogy nagyon érzelgős vagyok, gyakorlatilag végig sírtam.

Tetszett a gondolat, hogy a négy barát örökké együtt lesz a festményen. Hárman a mólón a tengernél, a művész pedig minden körülöttük. Olyan emberek halhatatlan barátságának szimbóluma a kép, akik erősen hittek és bíztak egymásban. Sohasem hagyták volna magukra azokat, akiknek szüksége volt rájuk. Elgondolkodtató volt, hogy milyen hatással lehetünk egymásra, és hogy az egyének hogyan kapcsolódnak be az élet nagy láncába. Azt hiszem, hogy csak a könyv végén tudatosult bennem igazán, hogy a bajok ellenére mind részesei voltak valami szépnek, sok boldog pillanatuk is volt, és sokat nevettek. Szerintem szép és pozitív hangulatú lezárása van a történetnek.

„A művészet törékeny varázslat, akár a szeretet, és ez az ember egyetlen fegyvere a halál ellen. Minden, amit alkotunk, festünk, amikor táncolunk, és szerelmesek leszünk, mind zendülés az örökkévalóság ellen.”

Ana könyvajánlói - Novelláskötetek

Louisa May Alcott: A valóra vált álom

Fülszöveg:

„Végre a kezedben tarthatod a méltán népszerű Kisasszonyok szerzőjének csodálatos novelláskötetét, megannyi mesés karácsonyi történettel, melyben megelevenednek a már ismert angol vidéki és városi élet szereplői. Együtt készülhetsz a velük a legszebb családi ünnepre, forró punccsal vagy csokoládéval a kezedben, kandalló előtt hallgatva a történeteiket.”

Kiadó: Manó könyvek

Kiadás éve: 2022

Oldalszám: 232

ISBN: 9789635842346

A novellák legfőbb mondandója az, hogy a szegénységben és magányban is meg lehet találni a karácsony örömét, igazi szépségét. A könyv átadta a karácsonyi hangulatot, a régi idők csodáit, amikor még egy szép piros alma is igazi örömet tudott okozni. Emlékeztetett arra, hogy mi is az ami igazán számít; hogy néha lelassíthatnánk egy kicsit, hogy minőségi időt tölthessünk azokkal, akiket a legjobban szeretünk, békességben és szeretetben. A jóakarat, segítőkészség és szeretet mindegyik novellában jelen volt.

Ahogy az a novellás kötetekkel lenni szokott, voltak olyan novellák, amik nagyon tetszettek, és voltak amik kevésbé.

A Karácsony a kórházban egy amerikai (katonai) kórházban játszódó megható történet.

A Mrs. Podgers teáskannája nagyon tanulságos és tele van reménnyel. Igazán szívmelengető.

Az Egy karácsonyi pulyka története című novella mélyen érző, önzetlen, jó gyerekekről szól. A jó szándékkal végzett munkának, célkitűzésnek (elhatározzák, hogy segítenek az anyukájuknak előteremteni a karácsonyi ételekhez szükséges hozzávalókat) nem csak a finom karácsonyi étel lesz a jutalma, hanem az apjuk változása is. A gyerekek kihallgatott beszélgetése, és az erőfeszítéseik elgondolkodtatják az apjukat, aki elszégyelli magát, belátja, hogy hibázott, és megígéri, hogy soha többé nem iszik.

A Tilly karácsonya című történet nagyon aranyos és megható.

„Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal.” (Máté 7:12)

„Mert kevés szebb dolog van a világon, mint jót tenni, akár szegény, akár gazdag az ember.”

A versfordításokkal nem igazán voltam elégedett.

A legnagyobb ajándék

Fülszöveg:

"A legnagyobb ajándék című karácsonyi válogatás nyolc, ma már klasszikusnak számító történetet tartalmaz, olyan népszerű írók tollából, mint Charles Dickens, Lucy Maud Montgomery, Louisa May Alcott vagy O. Henry. Igazi időutazásra invitálnak bennünket az angolszász szerzők, az ókori világtól kezdve egészen a 20. századi amerikai kisvárosok miliőéig kalauzolják az olvasókat, miközben a karácsony örök értékeit és jelentőségét ragadják meg. A kötetben található novellák és elbeszélések egy része most először jelenik meg magyarul, a címadó Philip Van Doren Stern-írás pedig Az élet csoda szép című film alapjául szolgált."

Kiadó: Harmat

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 160, keménytáblás

ISBN: 9789632885704

A könyv nyolc klasszikus történetet tartalmaz az év egyik legcsodálatosabb időszakáról. A karácsony örök értékeiről mesélnek. Megható és reményteljes. Nagyon szép, hangulatos a borítója.

Ahogy az a novellás kötetekkel lenni szokott, voltak olyan novellák, amik nagyon tetszettek, és voltak amik kevésbé. Mindenki találhat benne ismerős történetet.

Az élet csodaszép (It's a Wonderful Life, 1946.) című filmet Frank Capra rendező a kötet címadó novellája alapján készítette.

A Tilly karácsonya című történet nagyon aranyos és megható. Olvashattuk a Louisa May Alcott: A valóra vált álom novellás kötetben is.

Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

"Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.

Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin."

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. június 5.

Fordította: Tábori Zoltán

Fordítás alapjául szolgáló mű: Rhiannon Navin: Only Child

Oldalszám: 352

ISBN: 978-963-293-211-8

A borítót az angol eredeti (Ház illusztráció: Shutterstock, borítóterv: Ami Smithson, Pam Macmillan art department) alapján Földi Andrea készítette.

A szerzőről az alábbi információt láthatjuk a könyv belső borítóján: „Rhiannon Navin könyvimádó nők között nőtt fel Brémában. Mielőtt főállású anya és író lett, több jelentős ügynökségnél dolgozott New Yorkban. Jelenleg férjével, három gyermekével, két macskával és egy kutyával él nem messze New Yorktól. Az Egyetlen gyermek az első regénye.”

A fülszöveg már sejteti az olvasóval, hogy a regény nem lesz egy sétagalopp, mert egy borzalmas eseményről, illetve annak a vonzatairól ír a szerző, egy hat éves kisfiú szemszögéből. Egyáltalán nem túlzás, hogy aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a regény. Tényleg hasonló hatással volt rám, mint Picoult könyvei. Elgondolkodtató és érzelmeket közvetít. Talán ez most egy picit jobban meg is viselt, mert annyi gyermek vesztette életét egy értelmetlen tragédiában, s ezt követően is még rengeteg szenvedés tanúja lehettem.

Ez a könyv alaposan felborítja az ember lelki egyensúlyát. Mindennek nevezhetnénk, csak épp rendhagyónak nem. Szívet tépő eseményeknek leszünk tanúi, és garantált, hogy nem tudsz teljesen külső szemlélő maradni.

Zach Taylor hat éves, első osztályos gyermek, aki épp Miss Russel óráján ül, amikor egy ámokfutó lövöldözni kezd a biztonságosnak hitt iskola falai között. Felhangzik a hangosbeszélőn a zárkózás felhívás, mire Russel kisasszony egy cifra káromkodás kíséretében a gyerekeket igyekszik beterelni az egyetlen biztonságosnak hitt helyre, a kabáttárolóba. Három pukkanás, szünet, majd újabb három pukkanás. Ez ismétlődik újra meg újra, szinte végeláthatatlanul. Egyre inkább eluralkodik a gyerekeken a félelem. Volt, aki hangosan sírt, míg más bepisilt félelmében. A tanárnő igyekszik ugyan nyugalomra és csendre inteni őket, de rajta is látszott, hogy retteg a végkifejlettől. Zach megpróbált erős maradni és követni Miss Russel utasításait. Nem lehetett tudni, hogy percek vagy órák teltek el, mire kopogtatott az ajtón a rendőrség, és fellélegezhettek, nincs már veszély. Ám ezután szabadult el igazán a pokol.

Az ámokfutónak tizenkilenc áldozata lett, ebből tizenöt gyerek és négy felnőtt. Végül ő is halálos sérülést szerzett az egyik rendőrtől. Húsz ember értelmetlen halála.

Rengeteg kérdést felvet a könyv.

- Vajon megelőzhető lett volna a tragédia?

- Ki a felelős?

- Okolhatóak az ámokfutó szülei?

- Esetleg a rendszer, ami nem akadályozta meg, hogy egy fiatal fegyvert szerezzen és bevigye az iskolába?

- Mi volt a kiváltó ok?   

- Hogyan dolgoz fel egy közösség egy ilyen tragédiát?

- Hogyan dolgozza fel a család egy hozzátartozójuk elvesztését?

- Mennyire változtatja meg az emberek viselkedését a gyász?

- Képesek vagyunk egy ilyen tragédia után folytatni az életet, vagy megrekedünk, és napról napra újraéljük a pokoli eseményeket?

- Szétszakíthat egy ilyen borzalmas esemény egy családot?

Sok kérdésre egy nagyszerű hat évestől kapunk választ.

Nagyon szerettem Zach-et, szerintem a szerző nagyon jól felépítette a karakterét, és simán hihető, hogy így éli meg egy gyerek a történteket.

Örültem, hogy a történet során közelebb került az apukájához, és hogy valamilyen módon elkezdte feldolgozni a történteket.

Érthető volt a család fájdalma, ahogy az is, hogy az anya kereste a felelőst, ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a felelős keresése és a tragédia átvészelése teljesen lefoglalta az anyukát, és nem maradt idő a túlélő gyermekre, akit láthatóan megviseltek a történtek. Rémálmai voltak, nem mert iskolába menni, szorongott, vizelettartási problémái lettek, illetve egy idő után dühkitörései, amik után általában bűntudatot érzett. Amikor a legfontosabb dolog a biztonságérzet lett volna, akkor borult fel minden, és a biztonságos, szeretetteljes családi légkör helyett otthon is egyfolytában viharos veszekedések, ajtócsapkodások voltak, a gyerek pedig magára maradt a tragédiával és következményeivel.

Hogyan képes feldolgozni egyedül egy gyermek egy ilyen tragédiát, főleg úgy, hogy a tíz éves bátyját is elveszítette? Bár Andy-vel nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis rá gondolva, hozzá beszélve kezdett oldódni a feszültség Zach-ben. Rá gondolva alakított ki magának búvóhelyet, amit berendezett olyan képekkel, tárgyakkal, amik segítettek a kisfiúnak elérni a belső béke egy kis szigetét. Különböző színekkel dekorálta ki a falat, s elnevezte érzelemképeknek. Egyszer az édesapja is bement a búvóhelyre, meglátta a képeket és megkérdezte melyik mit jelent. A zöld a harag, a szürke a szomorúság, a piros a szégyenkezés, a fekete a félelem, a sárga a boldogság, majd jött egy üres, ám lyukas lap, aminek a magyarázatánál összeszorult a szívem.

„– Az mit jelent azzal a lyukkal a közepén? – kérdezte apa.– Magányosságot – magyaráztam. – A magányosság átlátszó, úgyhogy lyukat csináltam, mert nincs átlátszó szín.– Magányosság? Andy miatt? – Apa torokhangra váltott.– Hát, a búvóhelyemen nem érzek magányosságot – feleltem.– Nem? Miért nem?Nem tudtam, elmondjam-e apának, hogy itt én Andyvel beszélgetek, és könyveket olvasok neki. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy dilis vagyok.– Én… mert azt játszom, hogy Andy itt hall engem – feleltem, és a fénykört a gardróbsarok felé irányítottam. Nem akartam, hogy apával lássuk egymást.– Beszélsz hozzá? – kérdezte apa halkan.– Aha. Hangosan felolvasok neki – feleltem. Apa egyszeriben mindent ki akart deríteni a búvóhelyemről, én meg nem tudtam, hogy ez lesz belőle. – Illetve tudom, hogy ez nem valóságos, hiszen Andy meghalt, és a halottak nem hallják az embert. Szóval ez mindenképpen butaság – mondtam.Apa megfogta az elemlámpát tartó kezet, és kettőnk közé húzta. Így már nem a sötétben beszélgettünk. Ez nehezebb volt. Nem tudtam elrejteni apa elől a vöröslő arcom.– Én nem hiszem, hogy ez butaság lenne – mondta apa.– Jó érzés, amikor mondom neki a magamét. – Rántottam egyet a vállamon.– Akkor miért vetted be a magányosságot az érzelemképeid közé? – kérdezte apa.– Az a búvóhelyemen kívüli magányosságérzésre vonatkozik.– A búvóhelyeden kívül magányosnak érzed magad?Megint a vállamat rángattam.– Néha.”

Kétségbeesés, fájdalom, düh, könnyek, bosszúvágy, önvád, családi viszály, és még megannyi más tükröződik vissza a lapokról. Az olvasó könnyen beleéli magát a szerepbe, ami néha nem egy hálás dolog. Nekem fájt, amikor felmerült a kisfiúban az a gondolat, hogy esetleg a szülei inkább kívánnák az ő halálát, mint a bátyjáét. Egy-egy jelenetnél könnyeket hullattam, mert szíven ütöttek a történtek. A szerző nagyszerűen bemutatja egy gyermek szemszögéből a boldogságkeresést, valamint a gyász fázisait, és magát a feldolgozását.

Bár a szövegezése egyszerű, maga a könyv nem könnyű olvasmány, köszönhetően a súlyos témának, amit akár a mindennapokból is kiragadhatott volna a szerző. Annyira életszerű, valóságos, hogy az már fáj. Mindenképpen ajánlom a könyvet minden erős lelkű embernek, mert nagyon sok bölcs dolog megfogalmazódik a könyvben, és tényleg igaz, hogy a bölcsesség nem feltétlenül korfüggő.

Pontozás: 10/10

Számomra abszolút kihagyhatatlan volt. Remélem, még sokat olvashatok az írónőtől.

Lisa Kleypas vs. James Patterson – Gabrielle Charbonnet

Tudom, a bejegyzés címe meglepő, de mindjárt megértitek, hogy miért is kapta ezt.

Az elmúlt napokban két könyvet olvastam el. Az egyik Lisa Kleypas: Karácsonyéj a Péntek kikötőben, a másik pedig nem más, mint James Patterson – Gabrielle Charbonnet: Máris hiányzol című regénye. Több közös vonás is van a két regény között. Mindkettő romantikus, másról is szólnak, nem csak a romantikáról, van mondanivalójuk, s mindkettőből készült film is. Ráadásul mindkettőnél a filmet láttam először. Talán ezek miatt a hasonlóságok miatt kapnak most közös bejegyzést.

Karácsonyéj a Péntek kikötőben fülszöveg:

'EGY KISLÁNYNAK CSALÁD KELLENE 

Egy esőtől síkos éjszakán a hatéves Holly elvesztette az egyetlen embert, aki addig gondoskodott róla: szeretett édesanyját, Victoriát. Azóta egy szót sem szól.

EGY SZÓLÓ FÉRFINAK FELESÉG KELLENE

Mark Nolannak mi sem hiányzott kevésbé, mint egy hatéves kislány. Hamarosan mégis ráébred: bármire kész lenne, hogy a gyermek életét újra teljessé tegye. A húga végrendelete megmondta, mit kell tennie: Senki sem jöhet szóba, csak te. Kezdetnek csak szeressed. A többi majd jön magától.

NÉHA CSAK EGY KIS VARÁZSLAT HIÁNYZIK…

Miután Maggie Conroy egy év házasság után elvesztette a férjét, nem hisz benne, hogy újra szerelemre találhat. Annál inkább hisz a képzelet varázserejében. Amióta játékboltot vezet, abban élhet, amit szeret. És amikor összetalálkozik Holly Nolannal, egy olyan kislányt lát maga előtt, akinek nagyon hiányzik egy kis varázslat.

HOGY VALÓRA VÁLJANAK AZ ÁLMOK

Három magányos ember. Három válaszúthoz érkezett élet. Három ember, akik hamarosan megtapasztalhatják, hogy karácsonykor bármi lehetséges, hogy ilyenkor a kívánságok mintha maguktól válnának valóra.

Lisa Kleypas 34 regény szerzője és számos díj nyertese.

Kritikusai a női lélek rejtelmeinek egyik legnagyobb ismerőjeként ünneplik a szerzőt."

Vélemény: Szerettem a regényt, de nem tudtam bizonyos dolgoktól elvonatkoztatni. Ezt azt hiszem, a moly-os bejegyzésemben összefoglaltam, úgyhogy lássuk, mik is voltak azok:

Nem értem, hogy a címben a helységnevet miért kellett lefordítani? Magában a történetben nincs lefordítva a helységnév, mindenhol Friday Harbor szerepel, akkor a címben miért kellett? Amúgy se szoktunk helységneveket lefordítani. Rigolya vagy sem, erre allergiás vagyok. (Bár tekintve hogy Ulpius… azt hiszem nem meglepő.)

Azok közé az emberek közé tartozom, akik a könyvből készített filmet látták először, így többször felsóhajtottam, hogy „Ó, mennyire más! :( ” Imádom a filmet, de a könyvet elolvasva rá kellett jönnöm, hogy teljesen kiforgatták a történetet. Rengeteg eltérés volt, amin fennakadtam. Biztos láttátok azt a képet az interneten, amin moziban ül a könyvmoly, és felkiált, hogy nem is olyan színű a haja a főszereplőnek… Na most én is így voltam. 

A filmben a főhősnőnk szőke, a könyvben viszont vörös. A filmben cserbenhagyja a vőlegénye és utána nyit játékboltot, míg a könyvben a férje halála után nyitotta az üzletet. 

Vagy épp a főhősünk, Mark karaktere körül a katyvaszok. Mark a filmben a legifjabb testvér volt, a történetünkben a legidősebb. A testvére Alex kutató volt a filmben és egyedülálló, ott élt a testvéreivel, míg a könyvben nős volt és totál más foglalkozású. 

Vagy épp a játékboltos cselekmények, amikor Mark bevitte Holly-t. A filmben varázspálcát kapott, a könyvben meg kagylóhéjat. Van akinek ez apróság, de legyünk már szöveghűek... 

És ezek csak olyan apróságok, amik tényleg nagyon szemet szúrnak. Nem tudom, hogy egyes eltérések nem-e fordításból adódnak, mert az eredeti angol szöveget nem láttam, de akár az, akár a filmkészítők variálása, ez így most jócskán okozott meglepetéseket. 

A történet maga aranyos, Holly kedvenc volt, Mark és Maggie álompár, Scott és Alex bácsi jó nagybácsik, szóval igazi családi történet, ami azt mutatja be, mennyi minden változik az ember életébe, ha hirtelen egy árván maradt gyerekről kell gondoskodnunk. A szülői lét „buktatói” és örömei, gyász feldolgozás és emellett a párkapcsolat útvesztői, mind-mind részese a történetnek. A karakterek kidolgozottak, kedvelhetőek.

Máris hiányzol fülszöveg: "Jane Margaux magányos kislány. Édesanyja, a rendkívül sikeres és mindenható Broadway-producer, mindössze hetente egyszer szakít rá időt: vasárnaponként elmennek fagylaltozni, majd megcsodálják az ékszereket a Tiffanyban. Jane-nek csak egyetlen barátja van, a jóképű, jó humorú, a harmincas éveiben járó Michael. A férfi tökéletes. Ám a kislányon kívül senki sem látja és nem is hisz a létezésében. Michael azonban nem maradhat örökké vele, a kilencedik születésnapján elhagyja Jane-t, megígérve, hogy a kis barátnője hamarosan elfelejti őt. Mert a képzeletbeli barátoknak ez a sorsuk. Jane azonban sosem felejti el. És két évtized múltával is ugyanolyan magányos, mint gyermekként volt. Hiába lett belőle sikeres drámaíró, az anyja továbbra is zsarnok módon rátelepszik az életére. Aztán egy napon találkozik valakivel, aki jóképű, jó humorú és a harmincas éveiben jár. A férfi tökéletes. A neve – Michael… Felülmúl minden képzeletet, hogy miért kell a két fiatalnak újra találkoznia ebben a nem mindennapi történetben. 

A világ legsikeresebb írójának számító James Patterson váratlan események és megkapó érzelmi fordulatok sorával mutatja meg a szeretet időtlen és lehetetlent nem ismerő erejét."

Véleményezés: Elejétől a végéig imádtam, mondhatni megvett kilóra. A történet sziporkázó, a karakterek aranyosak, élettel teliek és humorosak, ugyanakkor bőven adnak az embernek gondolkodni valót. A cselekmény nem egysíkú és unalmas, hanem érdekes és magával ragadó. Tudni kell, hogy láttam filmen, amiről most azonnal elmondhatom, hogy bár tetszett (szerettem a szereplőválasztást), még csak alsó-hangon sem éri el a könyv szintjét. Újabb bizonyíték, hogy a könyv sokkal mélyebb és sokkal többet ad! Imádtam a jeleneteket, az elképesztő eseményeket, sírós és nevetős cselekmények váltakozását, hogy olvasás közben tényleg egyszer fent, egyszer lent voltam. Imádtam a karaktereket, a kidolgozottságot, a történet milyenségét, és hogy egyaránt hatott a fantáziámra és az érzéseimre. 

Egy történet a gyerekkorról, barátságról, elválásról, a felnőtté válásról, a kapcsolatokról, szerelemről és minden egyéb érzésről, amit megtapasztalhat az ember. 

Még csak most fejeztem be a könyvet, de hogy stílusos legyek: máris hiányzik. :) 

Két könyv, amiből film is készült, mindkettőt szerettem könyvként is, filmként is, de abszolút a Máris hiányzol lett a könyvek közül a kedvenc. Szóval, hogy pontozzam is őket, Kleypas története 10/9, míg a Patterson-Charbonnet párosé 10/10. :) Mindkettőt meleg szívvel ajánlom mindenkinek, ám ha tehetitek, először olvassátok a könyvet, s csak utána nézzétek meg a filmet.

Nicholas Sparks: Hosszú utazás

Fülszöveg: „Két szerelem. Két szívbe markoló történet az örök reményről és mindarról, ami igazán fontos az életben.

Ira Levinson egy hideg téli reggelen balesetet szenved: autójával átszakítja az út menti szalagkorlátot, és az árokban landol. A kilencvenegy éves, rákbeteg férfi a lassan behavazódó autóban kényszerülne szembenézni a halállal, ha imádott felesége, Ruth nem sietne a segítségére. Az asszony kilenc éve meghalt, ám Ira valósággal úgy érzi, Ruth még mindig mellette van, és ez arra készteti őt, hogy felelevenítse egy nem mindennapi szerelem és házasság történetét. 
Sophia Danko művészettörténetet tanul a Wake Forest Főiskolán, és életében először baráti unszolásra részt vesz egy rodeón. Itt ismerkedik meg Luke Collinsszal, az egyik rodeóssal, és a két fiatal között hamarosan szerelem szövődik. Sophia nagyvárosi lány, okos és ambiciózus, míg Luke egy farmon él az édesanyjával, és kőkeményen dolgozik a megélhetésért, még súlyos sérülése miatt sem adja fel a rodeózást. Kérdéses, hogy két ennyire különböző, ilyen eltérő családi háttérrel és érdeklődéssel rendelkező ember megtalálhatja-e egymás mellett a boldogságot. 
A sors úgy hozza, hogy a két pár története különös módon egybefonódik, és az események innentől kezdve nem várt fordulatot vesznek.

Nicholas Sparks (Szerelmünk lapjai, Éjjel a parton, Üzenet a palackban), a világszerte ünnepelt, megannyi megfilmesített regényt író szerző új kötete a soha el nem múló szerelemről és az örökké jelen lévő reményről szól megrendítő erővel.”

  

  

Megjelent: 2013 szeptemberében a General Press kiadó gonozásában.

Fordításul szolgáló mű: The Longest Ride

Oldalszám: 392

Fordította: Kolláth Nóra

Nicholas Charles Sparks 1965. december 31.-én született Omahában. Könyvei meghódították a külföldi és hazai olvasókat egyaránt. Több történetét is megfilmesítették, amik szintén nagy sikernek örvendenek.

Édesapja professzor, édesanyja pedig szemészeti asszisztens. A Sparks házaspárnak három gyermekük született, Nicholas volt a középső gyermek. Bátyja csak egy évvel idősebb nála, húga pedig egy évvel fiatalabb volt, sajnos azonban harminchárom évesen meghalt. Ő ihlette Jamie Sulluvan karakterét az egyik könyvéhez, az „A Walk to Remember”  azaz: A leghosszabb út című regényéhez,  amit meg is filmesítettek (Séta a múltba).

Rengeteg szakmában kipróbálta magát, volt pincér, ingatlanközvetítő, gyógyszerügynök, stb.

1993-ban írta meg a The Notebook (Szerelmünk lapjai) című könyvét, amiért két év múlva elég sok pénzt kapott, s ami a megjelenés első hetén már a New York Times sikerlistájának élére került.

Első könyvének sikere után New Bernbe költöztek. Azóta is itt él feleségével és gyermekeivel. Több jótékonysági szervezetet támogat, igen nagylelkűen.

Ebben a történetben két szálat követhetünk nyomon. Egyrészt Ira és Ruth történetét, ami egyfajta visszaemlékezés Ira szemszögéből, valamint Sophia és Luke történetét, ami „napjainkban” játszódik, és felváltva olvashatunk Luke és Sophia szemszögéből. Mindkét szál bővelkedett érzelmekben és igazán mély, elgondolkodtató gondolatokban. Szerettem Ira és Ruth történetéről olvasni, hisz’ szinte egy egész életet együtt töltöttek. Ugyanakkor Luke és Sophie története is magával ragadó volt. A rodeós és a művészettörténész kapcsolata. :) Két nagyon különböző ember, akiben több a közös, mint először hinné az ember.

Ritkán esik meg velem, hogy először látom a könyv alapján készült filmet, majd csak később olvasom el a könyvet. Most így történt. Tetszett a film, és tetszett a könyv is. Sok dologban más volt, hiszen a könyv történéseit a film nem adhatta volna vissza teljes egészben, annyi mindent tartalmazott. Imádtam a részletes leírásokat, a jellemzéseket, az egyedi stílust, amit Nicholas Sparks könyveiben mindig felfedezek. Szeretem azt, ahogy egy-egy helyzetet ábrázol. A karaktereiből mindig süt a szenvedély, élettel teli és magával ragadó szereplők, akik szinte kilépnek a regényből. A legnagyobb eltérés a film és a könyv között az volt, ahogy Ira és Sophia kapcsolatát ábrázolták. Meg kell vallanom, ebben az esetben a film felé hajlottam, mert ez jobban tetszett úgy, ahogy a filmben kivitelezték. Ám a filmesek nem tudták visszaadni azt a sok információt, amit Sparks belefoglalt abba a 392 oldalba. Én szívem szerint azt ajánlanám, hogy aki elolvassa a könyvet, az nézze majd meg a filmet is. Úgy kerek egész. Főleg azért, mert a szereplőgárda hatalmasat aratott. Scott Eastwood (Luke Collins) Britt Robertson (Sophia Danko) Jack Huston (Ira) és Oona Chaplin (Ruth) nagyszerűen megtestesítették a karaktereiket. Olvasás közben is őket láttam magam előtt.

Ez a történet számomra felért egy vérátömlesztéssel.

Filmes poszter

Pontozás: 10/10

Rachel Van Dyken: Egyetlen méreg (Egyetlen 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Wes és Kiersten legjobb barátja, Gabe igazi balhés srác: egyik lányt fogyasztja a másik után, sötét haja és tetovált karja sem riaszt el senkit. Sőt. 
Saylor igazi mintadiák: nagyszerű eredményei vannak, ösztöndíjat kap, kiválóan zongorázik, de valami mégis hiányzik az életéből – és a játékából. 
A szenvedély. 

Ők ketten egy zaklatott délutánon egy gyakorlóterembe futnak össze – szó szerint –, és bár elsőre taszítják egymást, hamar kiderül, hogy valami furcsa módon egy húron pendülnek. 

Aztán egy napon Saylor önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézetben. Az ápoltak közül kiragyog Hercegnő, a nyaktól lefelé bénult lány. 
De mit keres ott Gabe minden nap? Mire Saylor választ talál a kérdésre, menthetetlenül belegabalyodik Gabe életébe. Vajon együtt sikerül megküzdeniük a múlt döntéseinek következményeivel?”

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015-ben.

Fordította: Szilágyiné Márton Andrea

Fordításul szolgáló mű: Rachel Van Dyken: Toxic

Oldalszám: 328

ISBN: 978-963-293-448-8

Borítóterv: Földi Andrea

Ez a borító a történethez képest nekem kissé túl vidám. A külföldi egy orrhosszal győzött. Talán a sok fekete miatt, ami visszatükrözte a könyv hangulatát (legalábbis részben).

Kicsit félve folytattam a sorozatot, mert az előző kötetben annyira megszerettem a szereplőket, hogy attól tartottam, már csak csalódhatok.

Gabe Hyde volt az a srác a történetben, aki igazi rosszfiúnak mutatta magát, tele volt tetoválásokkal, falta a nőket, mégis ő volt az is, aki elsőként védte, támogatta, biztatta és vigasztalta Kiersten-t. Persze az unokatesóját, Lisát mindig piszkálta, ami kölcsönös is volt, de sosem volt sértődés, és igazából szeretik egymást. Az akkori mellékszerepből viszont most főszerepbe lépett, és tartottam tőle, hogy elveszíti a történet során azt a rosszfiús bájt, ami miatt imádtam.

Lássuk, igazam volt-e?

Gabe-et már az előző részben is körüllengte valami titokzatosság, érezhető volt a feszültség, főleg amikor Wes a kórházba került, és ott beszélgettek. Aztán már az elején elkezdett lehullani a fátyol a titokról, és felfedezhettük a sebezhető, önmarcangoló Gabe-et.

Az alábbi idézet a 9. fejezetnél olvasható, és Gabe gondolata:

„A zene az életem – talán ezért is hagytam el olyan hosszú időre. Nem éreztem azt, hogy megérdemlem az életet – többé már nem.”

Majd jött a 17. fejezetnél Wes Michels mondása: „Mindenki maszkot visel. A maszkok sokféle méretűek és formájúak. Az egyetlen gond a felpróbálásával az, hogy illik rád. Milyen könnyen esünk bele abba a csapdába, hogy nem is kell annak lennünk, akik vagyunk! Milyen könnyen győzzük meg magunkat, hogy el kell fednünk azt, amilyennek születtünk! Ez tragédia – tragédia, hogy a félelem elválaszt minket a sorsunktól. Ez pokoli – amikor annak az embernek a helyébe, akivel megalkottak, valami olcsó szemfényvesztő lép.”

Rengeteg minden történt, és igazán bepillantást kaphattunk Gabe világába, életébe. Nem mondom, hogy nem értek apróbb meglepetések. Régmúlt történései kerültek napvilágra, kiderült, hogy bizonyos emberek nem teljesen azok, akiknek mondták magukat, és még sorolhatnám.

A történetben megismerhettük Saylor-t, akinek fő szaka az egyetemen a zene volt. Zongorázott, de hiányzott a játékából a szenvedély. Ehhez viszont hosszú, tanulságos út, rengeteg szenvedély és szenvedés árán juthatott csak hozzá.

Jó volt újra olvasni az előző kötet szereplőiről, mert igencsak közel kerültek hozzám az olvasás során. Wes abszolút kedvenc volt, aki most is, mint mindig bölcs meglátásaival terelgette az eltévelyedett báránykákat. Ugyanakkor Lisa is nőtt egy hatalmasat a szememben, Gabe pedig... nos, az előző kötethez képest sem csalódtam. A zongorás részeket egyenesen imádtam. 

Bár az előző kötetet is belengte az a bizonyos mélabú és félelem, amit a rákos megbetegedés váltott ki, mégis rengeteg pozitív, humoros vagy megható jelenet volt, ami miatt az ember fent maradt a felszínen. Ebben a kötetben azonban határozottan mélymerülést végez az olvasó. Sokkal nyomasztóbb, szomorúbb, megrázóbb. 

Hiszen miről is szól ez a könyv? Rossz döntésekről, félelemről, menekülésről, bűntudatról, titkokról, betegségről, gondoskodásról, gyászról, önmarcangolásról, barátságról, családról, új szerelemről, kötődésekről.

Sok témát körülölel, és van mondanivalója. Azt hiszem talán ezért szerettem igazán. A pozitív mondanivalótól, ami igazán elgondolkodtatja az olvasót. Kíváncsian várom a folytatást. Ha nem csal a megérzésem, akkor a következő kötet Lisáról fog szólni. S ha így van, abban biztosak lehetünk, hogy hatalmasat fog csattanni, főleg ha Lisa karakterére gondolunk. 

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10

Előző részről a véleményem itt:

http://ariadneolvasmanyai.blogspot.com/2015/09/rachel-van-dyken-egyetlen-egyetlen-1.html

Rachel Van Dyken: Egyetlen (Egyetlen 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Kiersten elsőéves az egyetemen. Még sosem találkozott senkivel, aki a rémálmait elűzte volna, de olyannal sem, akit ha meglát, a szíve hevesebben kalapál. A beiratkozáskor azonban összefut egy fiúval – szó szerint –, akitől nemcsak kalapál a szíve, hanem egyenesen kiugrik a helyéről. Weston, az egyetemi focicsapat nagymenője sok lánnyal találkozott már. Volt olyan is, aki szexuális zaklatással vádolta. Már éppen nyugvópontra ért volna az élete, erre besétál az ajtón egy elsőéves, akinek vadító vörös hajzuhataga van, és zöld szemében olyan titkok csillognak, amelyeket azonnal meg akar fejteni. Rachel Van Dyken Egyetlen trilógiájának első kötete egy nem mindennapi páros történetét meséli el. Megvédhet-e a szerelem a rémálmoktól? És mi történik, ha a halálos kórral kell szembenézni?”

Kiadta: Az Athenaeum kiadó 2014-ben.

Fordította: Szilágyiné Márton Andrea

Fordításul szolgáló mű: Rachel Van Dyken: Ruin

Oldalszám: 296

ISBN: 978-963-293-355-9

A borítóval kapcsolatban felmerült bennem az a gyötrő kérdés, hogy vajon miért nem maradhatott a külföldi? A hazai sem rossz, de a külföldi rosszfiús nekem jobban bejön.

Külföldi borító

A történet első pár oldala már megalapozta a hangulatomat. Hatalmasat nevettem. Először Lisa és a lámpa, majd Weston, Kiersten meg a kockák. Határozottan mulattató szituk.

Tetszettek a párbeszédeik, a könnyed kis flörtök, és nagy átlagban minden. Megkedveltem a szereplőket, és szorítottam a pozitív végkifejletért. Mindketten eleget szenvedtek már. Ráadásul a mellékszereplők is olyanok voltak, akiket az ember barátnak kíván maga mellé. Lisa egy kicsit lökött, de igazán jó szívű csaj, Gabe pedig tökéletes barát, igazi védelmező.

Rengeteg jó megjegyzés volt a könyvben, úgyhogy simán ideidézhetném nektek a könyvet, de igyekszem megállni egy két gyöngyszemnél.

„Szent isten! Hazaviszek egy lányt. Valaki rakjon tüzet – mert a pokol hivatalosan is befagyott” <- Weston aranyköpése a 27. fejezetnél.

"Lassanként elkezdtem a mosolyáért élni, az érintéséért, mindegy, miért. A fenébe, ha felém intett, a szívem még mindig cigánykereket vetett." <- Kiersten 36. fejezet.

A könyv olvasása közben két hangulat között ingáztam. Egyszer nagyon nevettem, máskor meg a könnyeimet törölgettem, hogy folytathassam az olvasást. Szerencsére a családom már hozzászokott, hogy ingadozik a hangulatom, amikor olvasok. Végül a 46. fejezet végén már sírtam és nevettem egyszerre, ami mosolyt csalt az apukám arcára.

Meg kell vallanom, kicsit előítéletes voltam. Tartottam a borító miatt attól, hogy túl nyálasra veszi a figurát az írónő, de szerencsére nem ez történt. Úgy volt jó, ahogy volt. Mély lélegzeteket vettem, hogy lecsillapodjon a háborgó lelkem, ami mindvégig a pozitív végkifejletért szomjazott. Ez a könyv alapjaiban rengette meg a világomat. Mindent lehet rá mondani (például kiszámítható), de az biztos, hogy hat az ember érzékeire. Én biztosan érzelgőssé váltam olvasás közben. 

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: Törékeny

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív

Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.

A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk.”

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született. Családjával jelenleg Hanoverben élnek.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Nem mellesleg az írónő honlapjáról az is kiderült (www.jodipicoult.com), hogy új könyvét a 

lányával, Samantha Van Leer-el közösen írta, és az Off the Page címet viseli. Reméljük, hamarosan hazánkban is megjelenik. :)

Most pedig a könyvről:

Kiadta az Athenaeum kiadó 2010-ben, majd 2012-ben és idén, 2015-ben. Ez a harmadik, változatlan utánnyomás, csak a borító más.

Fordította: Mallász Rita

Oldalszám: 512

ISBN: 978-963-293-458-7

A borító az előzőhöz képest kicsit komorabb, komolyabb. Szerintem jobban idomul a történethez, mint az előző színpompás, vidám hangulatot sejtető. Ti mit gondoltok erről?

Előző borító

Új, 2015-ös borító

Tetszett a könyv felépítése. A füles kartonált borító belsején információkat találunk az írónőről. Aztán az első két oldalon a könyv címe, egyéb adatai vannak feltüntetve, az azt következőn egy ajánlás, majd a következő lapon egy Raymond Carver részlet. Ezt követi a történet egészen az 508. oldalig, ahol már recept található, az 510-511 oldalakon köszönetnyilvánítás, az utolsó oldalon pedig a megjegyzés olvasható.

A történet egy előszóból és négy nagy fejezetből áll. Fejezetenként különböző szemszögekből ismerkedhetünk a történettel, és minden fejezetkezdésnél található egy-egy idézet. A két nagy kedvencem az első és a harmadik fejezet idézetei voltak. Íme:

2002. február 14-én, éppen Valentin napkor indul a történetünk eseménye, és hét évvel később, 2009 márciusára mutat az utolsó fejezetrészlet.  Hét év, több mint ötszáz oldal, rengeteg érzelem, kiborulás, megdöbbenés, kétségbeesés, aggódás, félmosoly, és könny.

Már az előszó olvasása közben éreztem, hogy kemény ötszáz oldal vár rám, mert már ekkor is alig tudtam visszatartani feltörő könnyeimet. Most valószínűleg néhányan azt gondoljátok, hogy ugyan… csak túl érzékeny vagyok. Ám ez nem teljesen igaz. Persze, érzelgős vagyok, szeretem, ha egy könyv, film, zene vagy bármi más érzelmeket vált ki belőlem, mert akkor érzem igazán, hogy magával ragad és hogy élek, de ez a könyv más. Határozottan az a véleményem, hogy egy erős lélekjelenléttel rendelkező embert is megingatna ez a történet.

Adott egy újszülött pici lányka, Willow (fűzfa) akinek már megszületnie sem volt egyszerű. Még születése előtt kiderült, hogy Osteogenesis imperfecta-ban, azaz Csontanyagcsere zavarban, vagy más néven csonttörékenységben, üvegcsontúságban szenved. Mikor megszületett, tizenegy csontja volt eltörve, amiből hét már gyógyulásnak indult, négy pedig friss törés volt, ami szülés után következett be. S ha mindez nem lett volna elég, még az első éjszakát se vészelhette át gond nélkül. Ahogy haladtam a történetben, egyre többször kellett mély levegőt vennem, nehogy elsírjam magam. Az előszót elolvasva letettem a könyvet, és átmentem a szomszéd szobába megszeretgetni a két és fél éves unokahúgomat. Kellett valami pozitív inger, hogy folytatni tudjam a könyvet. Sejtettem, hogy az a pár oldal semmi ahhoz képest, ami még vár rám.  

A könyv témája alapvetően a csonttörékenység körül forog, de rengeteg más is felmerül benne. Miken megy keresztül egy család? Hol a határ? Felelőssé lehet-e tenni valakit azért, mert esetleg valamit nem vett észre? Min megy keresztül a beteg gyermek, illetve ha van testvére, akkor ő hol kap szerepet a szülők életében? Észreveszik-e a szülők, hogy gond van az „egészséges” gyerekükkel? Az állandó terhek és tehetetlenség mennyire képes megrongálni egy családot? Biztos, hogy a cél szentesíti az eszközt? Ha elérjük azt, amiről úgy gondoljuk, szükségünk van rá, akkor elégedettek leszünk?

Nagyon komoly témákat feszeget az írónő.

 A második fejezet végén már komolyan aggódtam Amelia miatt. Teljes mértékben úgy éreztem, hogy Sean és Charlotte felépítettek egy kártyavárat, ami bármelyik pillanatban rázuhanhat a két lányra. Willow korát meghazudtolóan bölcs, tüneményes kislány, akiről sokan példát vehetnénk. Igazi harcos karakter ő. Amelia pedig az elhanyagolt gyerek, aki önértékelési problémákkal küzd, és önmagát hibáztatja a családban kialakult viszonyok, és hangulatok miatt. Imádja a húgát, még ha sokszor a helyzetet nem is tudja kezelni. 

Minél jobban a vége felé közeledtem, annál inkább azon a véleményen voltam, hogy a felnőtteknek kellett volna két nagy pofon, hogy észhez térjenek. Pipert nagyon nem kedveltem, pedig Willow-val mindig kedves volt. Amelia és Willow volt mindig is a két kedvencem, Sean-t többnyire megértettem, ám néha rá is ráfért volna két anyai pofon.

Charlotte volt az, aki mindvégig kétfelé szakított. Egyrészt megértettem az indokait, másrészt viszont az eszközeivel nem értettem egyet. Itt egyáltalán nem volt igaz a mondás, miszerint „A cél szentesíti az eszközt.” Willow és a nővére testileg és lelkileg is rengeteget szenvedett, miközben a szülők nem csak a kisebbik lány gyógyíthatatlan betegsége, a számlák, és a pénznélküliség miatt őrlődtek, hanem a kettejük között megromlott viszony, az ellenségeskedés, s nem mellesleg a médiacirkusz miatt is.

Aztán vége a bírósági ügynek, Amelia is kezd rendben lenni, Willow is újra érzi hogy bár semmi nem lesz ugyanaz, mégis jó ami épp van, erre így végződik.

A történet érdekes, a karakterek sokrétűek és nem hibátlanok, a lányok imádnivalóak. A könyv hangulata többnyire búskomor, ám voltak benne vidám jelenetek is. A végével nagyon nem voltam kibékülve. Mikor végre azt hiszem, hogy megúszom a sírást, jön egy újabb nem várt fordulat, és záporoznak a könnyek.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak az olvasóknak, akik nem feltétlen vágynak a happy end-re, és nem bánják, ha a lelki egyensúlyuk felborul, és megrendül a világba vetett hitük, még ha csak kis időre is. Akik szeretik megélni az érzelmeket, és nem csak egy leíró, ismeretterjesztő könyvre vágynak, hanem valami tartalmasabbra.

A könyv rengeteg gondolkodni valót ad, feszültséget kelt, majd segít is a feszültség feloldásában. Kiragadja az olvasót a komfortzónájából, és gondolkodásra készteti. A szereplők hihetőek, nincsenek túlmisztifikálva, megvannak a saját problémáik, és egyáltalán nem tökéletesek. Az élet komoly kérdéseit boncolgatja, amire talán nem létezik jó válasz. És nem létezik jó döntés sem. Ilyen könyvek olvasása közepette ugyanis eszembe jut, hogy hatalmas súlya lehet a döntéseinknek, amiknek vállalnunk kell a következményeit. Az ember nem tökéletes, hibázhat, ám ezekből a „hibákból” akár valami jó is sikerülhet.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10