Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

"Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.

Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin."

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. június 5.

Fordította: Tábori Zoltán

Fordítás alapjául szolgáló mű: Rhiannon Navin: Only Child

Oldalszám: 352

ISBN: 978-963-293-211-8

A borítót az angol eredeti (Ház illusztráció: Shutterstock, borítóterv: Ami Smithson, Pam Macmillan art department) alapján Földi Andrea készítette.

A szerzőről az alábbi információt láthatjuk a könyv belső borítóján: „Rhiannon Navin könyvimádó nők között nőtt fel Brémában. Mielőtt főállású anya és író lett, több jelentős ügynökségnél dolgozott New Yorkban. Jelenleg férjével, három gyermekével, két macskával és egy kutyával él nem messze New Yorktól. Az Egyetlen gyermek az első regénye.”

A fülszöveg már sejteti az olvasóval, hogy a regény nem lesz egy sétagalopp, mert egy borzalmas eseményről, illetve annak a vonzatairól ír a szerző, egy hat éves kisfiú szemszögéből. Egyáltalán nem túlzás, hogy aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a regény. Tényleg hasonló hatással volt rám, mint Picoult könyvei. Elgondolkodtató és érzelmeket közvetít. Talán ez most egy picit jobban meg is viselt, mert annyi gyermek vesztette életét egy értelmetlen tragédiában, s ezt követően is még rengeteg szenvedés tanúja lehettem.

Ez a könyv alaposan felborítja az ember lelki egyensúlyát. Mindennek nevezhetnénk, csak épp rendhagyónak nem. Szívet tépő eseményeknek leszünk tanúi, és garantált, hogy nem tudsz teljesen külső szemlélő maradni.

Zach Taylor hat éves, első osztályos gyermek, aki épp Miss Russel óráján ül, amikor egy ámokfutó lövöldözni kezd a biztonságosnak hitt iskola falai között. Felhangzik a hangosbeszélőn a zárkózás felhívás, mire Russel kisasszony egy cifra káromkodás kíséretében a gyerekeket igyekszik beterelni az egyetlen biztonságosnak hitt helyre, a kabáttárolóba. Három pukkanás, szünet, majd újabb három pukkanás. Ez ismétlődik újra meg újra, szinte végeláthatatlanul. Egyre inkább eluralkodik a gyerekeken a félelem. Volt, aki hangosan sírt, míg más bepisilt félelmében. A tanárnő igyekszik ugyan nyugalomra és csendre inteni őket, de rajta is látszott, hogy retteg a végkifejlettől. Zach megpróbált erős maradni és követni Miss Russel utasításait. Nem lehetett tudni, hogy percek vagy órák teltek el, mire kopogtatott az ajtón a rendőrség, és fellélegezhettek, nincs már veszély. Ám ezután szabadult el igazán a pokol.

Az ámokfutónak tizenkilenc áldozata lett, ebből tizenöt gyerek és négy felnőtt. Végül ő is halálos sérülést szerzett az egyik rendőrtől. Húsz ember értelmetlen halála.

Rengeteg kérdést felvet a könyv.

- Vajon megelőzhető lett volna a tragédia?

- Ki a felelős?

- Okolhatóak az ámokfutó szülei?

- Esetleg a rendszer, ami nem akadályozta meg, hogy egy fiatal fegyvert szerezzen és bevigye az iskolába?

- Mi volt a kiváltó ok?   

- Hogyan dolgoz fel egy közösség egy ilyen tragédiát?

- Hogyan dolgozza fel a család egy hozzátartozójuk elvesztését?

- Mennyire változtatja meg az emberek viselkedését a gyász?

- Képesek vagyunk egy ilyen tragédia után folytatni az életet, vagy megrekedünk, és napról napra újraéljük a pokoli eseményeket?

- Szétszakíthat egy ilyen borzalmas esemény egy családot?

Sok kérdésre egy nagyszerű hat évestől kapunk választ.

Nagyon szerettem Zach-et, szerintem a szerző nagyon jól felépítette a karakterét, és simán hihető, hogy így éli meg egy gyerek a történteket.

Örültem, hogy a történet során közelebb került az apukájához, és hogy valamilyen módon elkezdte feldolgozni a történteket.

Érthető volt a család fájdalma, ahogy az is, hogy az anya kereste a felelőst, ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a felelős keresése és a tragédia átvészelése teljesen lefoglalta az anyukát, és nem maradt idő a túlélő gyermekre, akit láthatóan megviseltek a történtek. Rémálmai voltak, nem mert iskolába menni, szorongott, vizelettartási problémái lettek, illetve egy idő után dühkitörései, amik után általában bűntudatot érzett. Amikor a legfontosabb dolog a biztonságérzet lett volna, akkor borult fel minden, és a biztonságos, szeretetteljes családi légkör helyett otthon is egyfolytában viharos veszekedések, ajtócsapkodások voltak, a gyerek pedig magára maradt a tragédiával és következményeivel.

Hogyan képes feldolgozni egyedül egy gyermek egy ilyen tragédiát, főleg úgy, hogy a tíz éves bátyját is elveszítette? Bár Andy-vel nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis rá gondolva, hozzá beszélve kezdett oldódni a feszültség Zach-ben. Rá gondolva alakított ki magának búvóhelyet, amit berendezett olyan képekkel, tárgyakkal, amik segítettek a kisfiúnak elérni a belső béke egy kis szigetét. Különböző színekkel dekorálta ki a falat, s elnevezte érzelemképeknek. Egyszer az édesapja is bement a búvóhelyre, meglátta a képeket és megkérdezte melyik mit jelent. A zöld a harag, a szürke a szomorúság, a piros a szégyenkezés, a fekete a félelem, a sárga a boldogság, majd jött egy üres, ám lyukas lap, aminek a magyarázatánál összeszorult a szívem.

„– Az mit jelent azzal a lyukkal a közepén? – kérdezte apa.– Magányosságot – magyaráztam. – A magányosság átlátszó, úgyhogy lyukat csináltam, mert nincs átlátszó szín.– Magányosság? Andy miatt? – Apa torokhangra váltott.– Hát, a búvóhelyemen nem érzek magányosságot – feleltem.– Nem? Miért nem?Nem tudtam, elmondjam-e apának, hogy itt én Andyvel beszélgetek, és könyveket olvasok neki. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy dilis vagyok.– Én… mert azt játszom, hogy Andy itt hall engem – feleltem, és a fénykört a gardróbsarok felé irányítottam. Nem akartam, hogy apával lássuk egymást.– Beszélsz hozzá? – kérdezte apa halkan.– Aha. Hangosan felolvasok neki – feleltem. Apa egyszeriben mindent ki akart deríteni a búvóhelyemről, én meg nem tudtam, hogy ez lesz belőle. – Illetve tudom, hogy ez nem valóságos, hiszen Andy meghalt, és a halottak nem hallják az embert. Szóval ez mindenképpen butaság – mondtam.Apa megfogta az elemlámpát tartó kezet, és kettőnk közé húzta. Így már nem a sötétben beszélgettünk. Ez nehezebb volt. Nem tudtam elrejteni apa elől a vöröslő arcom.– Én nem hiszem, hogy ez butaság lenne – mondta apa.– Jó érzés, amikor mondom neki a magamét. – Rántottam egyet a vállamon.– Akkor miért vetted be a magányosságot az érzelemképeid közé? – kérdezte apa.– Az a búvóhelyemen kívüli magányosságérzésre vonatkozik.– A búvóhelyeden kívül magányosnak érzed magad?Megint a vállamat rángattam.– Néha.”

Kétségbeesés, fájdalom, düh, könnyek, bosszúvágy, önvád, családi viszály, és még megannyi más tükröződik vissza a lapokról. Az olvasó könnyen beleéli magát a szerepbe, ami néha nem egy hálás dolog. Nekem fájt, amikor felmerült a kisfiúban az a gondolat, hogy esetleg a szülei inkább kívánnák az ő halálát, mint a bátyjáét. Egy-egy jelenetnél könnyeket hullattam, mert szíven ütöttek a történtek. A szerző nagyszerűen bemutatja egy gyermek szemszögéből a boldogságkeresést, valamint a gyász fázisait, és magát a feldolgozását.

Bár a szövegezése egyszerű, maga a könyv nem könnyű olvasmány, köszönhetően a súlyos témának, amit akár a mindennapokból is kiragadhatott volna a szerző. Annyira életszerű, valóságos, hogy az már fáj. Mindenképpen ajánlom a könyvet minden erős lelkű embernek, mert nagyon sok bölcs dolog megfogalmazódik a könyvben, és tényleg igaz, hogy a bölcsesség nem feltétlenül korfüggő.

Pontozás: 10/10

Számomra abszolút kihagyhatatlan volt. Remélem, még sokat olvashatok az írónőtől.

Lisa Kleypas vs. James Patterson – Gabrielle Charbonnet

Tudom, a bejegyzés címe meglepő, de mindjárt megértitek, hogy miért is kapta ezt.

Az elmúlt napokban két könyvet olvastam el. Az egyik Lisa Kleypas: Karácsonyéj a Péntek kikötőben, a másik pedig nem más, mint James Patterson – Gabrielle Charbonnet: Máris hiányzol című regénye. Több közös vonás is van a két regény között. Mindkettő romantikus, másról is szólnak, nem csak a romantikáról, van mondanivalójuk, s mindkettőből készült film is. Ráadásul mindkettőnél a filmet láttam először. Talán ezek miatt a hasonlóságok miatt kapnak most közös bejegyzést.

Karácsonyéj a Péntek kikötőben fülszöveg:

'EGY KISLÁNYNAK CSALÁD KELLENE 

Egy esőtől síkos éjszakán a hatéves Holly elvesztette az egyetlen embert, aki addig gondoskodott róla: szeretett édesanyját, Victoriát. Azóta egy szót sem szól.

EGY SZÓLÓ FÉRFINAK FELESÉG KELLENE

Mark Nolannak mi sem hiányzott kevésbé, mint egy hatéves kislány. Hamarosan mégis ráébred: bármire kész lenne, hogy a gyermek életét újra teljessé tegye. A húga végrendelete megmondta, mit kell tennie: Senki sem jöhet szóba, csak te. Kezdetnek csak szeressed. A többi majd jön magától.

NÉHA CSAK EGY KIS VARÁZSLAT HIÁNYZIK…

Miután Maggie Conroy egy év házasság után elvesztette a férjét, nem hisz benne, hogy újra szerelemre találhat. Annál inkább hisz a képzelet varázserejében. Amióta játékboltot vezet, abban élhet, amit szeret. És amikor összetalálkozik Holly Nolannal, egy olyan kislányt lát maga előtt, akinek nagyon hiányzik egy kis varázslat.

HOGY VALÓRA VÁLJANAK AZ ÁLMOK

Három magányos ember. Három válaszúthoz érkezett élet. Három ember, akik hamarosan megtapasztalhatják, hogy karácsonykor bármi lehetséges, hogy ilyenkor a kívánságok mintha maguktól válnának valóra.

Lisa Kleypas 34 regény szerzője és számos díj nyertese.

Kritikusai a női lélek rejtelmeinek egyik legnagyobb ismerőjeként ünneplik a szerzőt."

Vélemény: Szerettem a regényt, de nem tudtam bizonyos dolgoktól elvonatkoztatni. Ezt azt hiszem, a moly-os bejegyzésemben összefoglaltam, úgyhogy lássuk, mik is voltak azok:

Nem értem, hogy a címben a helységnevet miért kellett lefordítani? Magában a történetben nincs lefordítva a helységnév, mindenhol Friday Harbor szerepel, akkor a címben miért kellett? Amúgy se szoktunk helységneveket lefordítani. Rigolya vagy sem, erre allergiás vagyok. (Bár tekintve hogy Ulpius… azt hiszem nem meglepő.)

Azok közé az emberek közé tartozom, akik a könyvből készített filmet látták először, így többször felsóhajtottam, hogy „Ó, mennyire más! :( ” Imádom a filmet, de a könyvet elolvasva rá kellett jönnöm, hogy teljesen kiforgatták a történetet. Rengeteg eltérés volt, amin fennakadtam. Biztos láttátok azt a képet az interneten, amin moziban ül a könyvmoly, és felkiált, hogy nem is olyan színű a haja a főszereplőnek… Na most én is így voltam. 

A filmben a főhősnőnk szőke, a könyvben viszont vörös. A filmben cserbenhagyja a vőlegénye és utána nyit játékboltot, míg a könyvben a férje halála után nyitotta az üzletet. 

Vagy épp a főhősünk, Mark karaktere körül a katyvaszok. Mark a filmben a legifjabb testvér volt, a történetünkben a legidősebb. A testvére Alex kutató volt a filmben és egyedülálló, ott élt a testvéreivel, míg a könyvben nős volt és totál más foglalkozású. 

Vagy épp a játékboltos cselekmények, amikor Mark bevitte Holly-t. A filmben varázspálcát kapott, a könyvben meg kagylóhéjat. Van akinek ez apróság, de legyünk már szöveghűek... 

És ezek csak olyan apróságok, amik tényleg nagyon szemet szúrnak. Nem tudom, hogy egyes eltérések nem-e fordításból adódnak, mert az eredeti angol szöveget nem láttam, de akár az, akár a filmkészítők variálása, ez így most jócskán okozott meglepetéseket. 

A történet maga aranyos, Holly kedvenc volt, Mark és Maggie álompár, Scott és Alex bácsi jó nagybácsik, szóval igazi családi történet, ami azt mutatja be, mennyi minden változik az ember életébe, ha hirtelen egy árván maradt gyerekről kell gondoskodnunk. A szülői lét „buktatói” és örömei, gyász feldolgozás és emellett a párkapcsolat útvesztői, mind-mind részese a történetnek. A karakterek kidolgozottak, kedvelhetőek.

Máris hiányzol fülszöveg: "Jane Margaux magányos kislány. Édesanyja, a rendkívül sikeres és mindenható Broadway-producer, mindössze hetente egyszer szakít rá időt: vasárnaponként elmennek fagylaltozni, majd megcsodálják az ékszereket a Tiffanyban. Jane-nek csak egyetlen barátja van, a jóképű, jó humorú, a harmincas éveiben járó Michael. A férfi tökéletes. Ám a kislányon kívül senki sem látja és nem is hisz a létezésében. Michael azonban nem maradhat örökké vele, a kilencedik születésnapján elhagyja Jane-t, megígérve, hogy a kis barátnője hamarosan elfelejti őt. Mert a képzeletbeli barátoknak ez a sorsuk. Jane azonban sosem felejti el. És két évtized múltával is ugyanolyan magányos, mint gyermekként volt. Hiába lett belőle sikeres drámaíró, az anyja továbbra is zsarnok módon rátelepszik az életére. Aztán egy napon találkozik valakivel, aki jóképű, jó humorú és a harmincas éveiben jár. A férfi tökéletes. A neve – Michael… Felülmúl minden képzeletet, hogy miért kell a két fiatalnak újra találkoznia ebben a nem mindennapi történetben. 

A világ legsikeresebb írójának számító James Patterson váratlan események és megkapó érzelmi fordulatok sorával mutatja meg a szeretet időtlen és lehetetlent nem ismerő erejét."

Véleményezés: Elejétől a végéig imádtam, mondhatni megvett kilóra. A történet sziporkázó, a karakterek aranyosak, élettel teliek és humorosak, ugyanakkor bőven adnak az embernek gondolkodni valót. A cselekmény nem egysíkú és unalmas, hanem érdekes és magával ragadó. Tudni kell, hogy láttam filmen, amiről most azonnal elmondhatom, hogy bár tetszett (szerettem a szereplőválasztást), még csak alsó-hangon sem éri el a könyv szintjét. Újabb bizonyíték, hogy a könyv sokkal mélyebb és sokkal többet ad! Imádtam a jeleneteket, az elképesztő eseményeket, sírós és nevetős cselekmények váltakozását, hogy olvasás közben tényleg egyszer fent, egyszer lent voltam. Imádtam a karaktereket, a kidolgozottságot, a történet milyenségét, és hogy egyaránt hatott a fantáziámra és az érzéseimre. 

Egy történet a gyerekkorról, barátságról, elválásról, a felnőtté válásról, a kapcsolatokról, szerelemről és minden egyéb érzésről, amit megtapasztalhat az ember. 

Még csak most fejeztem be a könyvet, de hogy stílusos legyek: máris hiányzik. :) 

Két könyv, amiből film is készült, mindkettőt szerettem könyvként is, filmként is, de abszolút a Máris hiányzol lett a könyvek közül a kedvenc. Szóval, hogy pontozzam is őket, Kleypas története 10/9, míg a Patterson-Charbonnet párosé 10/10. :) Mindkettőt meleg szívvel ajánlom mindenkinek, ám ha tehetitek, először olvassátok a könyvet, s csak utána nézzétek meg a filmet.

Nicholas Sparks: Hosszú utazás

Fülszöveg: „Két szerelem. Két szívbe markoló történet az örök reményről és mindarról, ami igazán fontos az életben.

Ira Levinson egy hideg téli reggelen balesetet szenved: autójával átszakítja az út menti szalagkorlátot, és az árokban landol. A kilencvenegy éves, rákbeteg férfi a lassan behavazódó autóban kényszerülne szembenézni a halállal, ha imádott felesége, Ruth nem sietne a segítségére. Az asszony kilenc éve meghalt, ám Ira valósággal úgy érzi, Ruth még mindig mellette van, és ez arra készteti őt, hogy felelevenítse egy nem mindennapi szerelem és házasság történetét. 
Sophia Danko művészettörténetet tanul a Wake Forest Főiskolán, és életében először baráti unszolásra részt vesz egy rodeón. Itt ismerkedik meg Luke Collinsszal, az egyik rodeóssal, és a két fiatal között hamarosan szerelem szövődik. Sophia nagyvárosi lány, okos és ambiciózus, míg Luke egy farmon él az édesanyjával, és kőkeményen dolgozik a megélhetésért, még súlyos sérülése miatt sem adja fel a rodeózást. Kérdéses, hogy két ennyire különböző, ilyen eltérő családi háttérrel és érdeklődéssel rendelkező ember megtalálhatja-e egymás mellett a boldogságot. 
A sors úgy hozza, hogy a két pár története különös módon egybefonódik, és az események innentől kezdve nem várt fordulatot vesznek.

Nicholas Sparks (Szerelmünk lapjai, Éjjel a parton, Üzenet a palackban), a világszerte ünnepelt, megannyi megfilmesített regényt író szerző új kötete a soha el nem múló szerelemről és az örökké jelen lévő reményről szól megrendítő erővel.”

  

  

Megjelent: 2013 szeptemberében a General Press kiadó gonozásában.

Fordításul szolgáló mű: The Longest Ride

Oldalszám: 392

Fordította: Kolláth Nóra

Nicholas Charles Sparks 1965. december 31.-én született Omahában. Könyvei meghódították a külföldi és hazai olvasókat egyaránt. Több történetét is megfilmesítették, amik szintén nagy sikernek örvendenek.

Édesapja professzor, édesanyja pedig szemészeti asszisztens. A Sparks házaspárnak három gyermekük született, Nicholas volt a középső gyermek. Bátyja csak egy évvel idősebb nála, húga pedig egy évvel fiatalabb volt, sajnos azonban harminchárom évesen meghalt. Ő ihlette Jamie Sulluvan karakterét az egyik könyvéhez, az „A Walk to Remember”  azaz: A leghosszabb út című regényéhez,  amit meg is filmesítettek (Séta a múltba).

Rengeteg szakmában kipróbálta magát, volt pincér, ingatlanközvetítő, gyógyszerügynök, stb.

1993-ban írta meg a The Notebook (Szerelmünk lapjai) című könyvét, amiért két év múlva elég sok pénzt kapott, s ami a megjelenés első hetén már a New York Times sikerlistájának élére került.

Első könyvének sikere után New Bernbe költöztek. Azóta is itt él feleségével és gyermekeivel. Több jótékonysági szervezetet támogat, igen nagylelkűen.

Ebben a történetben két szálat követhetünk nyomon. Egyrészt Ira és Ruth történetét, ami egyfajta visszaemlékezés Ira szemszögéből, valamint Sophia és Luke történetét, ami „napjainkban” játszódik, és felváltva olvashatunk Luke és Sophia szemszögéből. Mindkét szál bővelkedett érzelmekben és igazán mély, elgondolkodtató gondolatokban. Szerettem Ira és Ruth történetéről olvasni, hisz’ szinte egy egész életet együtt töltöttek. Ugyanakkor Luke és Sophie története is magával ragadó volt. A rodeós és a művészettörténész kapcsolata. :) Két nagyon különböző ember, akiben több a közös, mint először hinné az ember.

Ritkán esik meg velem, hogy először látom a könyv alapján készült filmet, majd csak később olvasom el a könyvet. Most így történt. Tetszett a film, és tetszett a könyv is. Sok dologban más volt, hiszen a könyv történéseit a film nem adhatta volna vissza teljes egészben, annyi mindent tartalmazott. Imádtam a részletes leírásokat, a jellemzéseket, az egyedi stílust, amit Nicholas Sparks könyveiben mindig felfedezek. Szeretem azt, ahogy egy-egy helyzetet ábrázol. A karaktereiből mindig süt a szenvedély, élettel teli és magával ragadó szereplők, akik szinte kilépnek a regényből. A legnagyobb eltérés a film és a könyv között az volt, ahogy Ira és Sophia kapcsolatát ábrázolták. Meg kell vallanom, ebben az esetben a film felé hajlottam, mert ez jobban tetszett úgy, ahogy a filmben kivitelezték. Ám a filmesek nem tudták visszaadni azt a sok információt, amit Sparks belefoglalt abba a 392 oldalba. Én szívem szerint azt ajánlanám, hogy aki elolvassa a könyvet, az nézze majd meg a filmet is. Úgy kerek egész. Főleg azért, mert a szereplőgárda hatalmasat aratott. Scott Eastwood (Luke Collins) Britt Robertson (Sophia Danko) Jack Huston (Ira) és Oona Chaplin (Ruth) nagyszerűen megtestesítették a karaktereiket. Olvasás közben is őket láttam magam előtt.

Ez a történet számomra felért egy vérátömlesztéssel.

Filmes poszter

Pontozás: 10/10

Rachel Van Dyken: Egyetlen méreg (Egyetlen 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Wes és Kiersten legjobb barátja, Gabe igazi balhés srác: egyik lányt fogyasztja a másik után, sötét haja és tetovált karja sem riaszt el senkit. Sőt. 
Saylor igazi mintadiák: nagyszerű eredményei vannak, ösztöndíjat kap, kiválóan zongorázik, de valami mégis hiányzik az életéből – és a játékából. 
A szenvedély. 

Ők ketten egy zaklatott délutánon egy gyakorlóterembe futnak össze – szó szerint –, és bár elsőre taszítják egymást, hamar kiderül, hogy valami furcsa módon egy húron pendülnek. 

Aztán egy napon Saylor önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézetben. Az ápoltak közül kiragyog Hercegnő, a nyaktól lefelé bénult lány. 
De mit keres ott Gabe minden nap? Mire Saylor választ talál a kérdésre, menthetetlenül belegabalyodik Gabe életébe. Vajon együtt sikerül megküzdeniük a múlt döntéseinek következményeivel?”

Kiadta: Athenaeum kiadó 2015-ben.

Fordította: Szilágyiné Márton Andrea

Fordításul szolgáló mű: Rachel Van Dyken: Toxic

Oldalszám: 328

ISBN: 978-963-293-448-8

Borítóterv: Földi Andrea

Ez a borító a történethez képest nekem kissé túl vidám. A külföldi egy orrhosszal győzött. Talán a sok fekete miatt, ami visszatükrözte a könyv hangulatát (legalábbis részben).

Kicsit félve folytattam a sorozatot, mert az előző kötetben annyira megszerettem a szereplőket, hogy attól tartottam, már csak csalódhatok.

Gabe Hyde volt az a srác a történetben, aki igazi rosszfiúnak mutatta magát, tele volt tetoválásokkal, falta a nőket, mégis ő volt az is, aki elsőként védte, támogatta, biztatta és vigasztalta Kiersten-t. Persze az unokatesóját, Lisát mindig piszkálta, ami kölcsönös is volt, de sosem volt sértődés, és igazából szeretik egymást. Az akkori mellékszerepből viszont most főszerepbe lépett, és tartottam tőle, hogy elveszíti a történet során azt a rosszfiús bájt, ami miatt imádtam.

Lássuk, igazam volt-e?

Gabe-et már az előző részben is körüllengte valami titokzatosság, érezhető volt a feszültség, főleg amikor Wes a kórházba került, és ott beszélgettek. Aztán már az elején elkezdett lehullani a fátyol a titokról, és felfedezhettük a sebezhető, önmarcangoló Gabe-et.

Az alábbi idézet a 9. fejezetnél olvasható, és Gabe gondolata:

„A zene az életem – talán ezért is hagytam el olyan hosszú időre. Nem éreztem azt, hogy megérdemlem az életet – többé már nem.”

Majd jött a 17. fejezetnél Wes Michels mondása: „Mindenki maszkot visel. A maszkok sokféle méretűek és formájúak. Az egyetlen gond a felpróbálásával az, hogy illik rád. Milyen könnyen esünk bele abba a csapdába, hogy nem is kell annak lennünk, akik vagyunk! Milyen könnyen győzzük meg magunkat, hogy el kell fednünk azt, amilyennek születtünk! Ez tragédia – tragédia, hogy a félelem elválaszt minket a sorsunktól. Ez pokoli – amikor annak az embernek a helyébe, akivel megalkottak, valami olcsó szemfényvesztő lép.”

Rengeteg minden történt, és igazán bepillantást kaphattunk Gabe világába, életébe. Nem mondom, hogy nem értek apróbb meglepetések. Régmúlt történései kerültek napvilágra, kiderült, hogy bizonyos emberek nem teljesen azok, akiknek mondták magukat, és még sorolhatnám.

A történetben megismerhettük Saylor-t, akinek fő szaka az egyetemen a zene volt. Zongorázott, de hiányzott a játékából a szenvedély. Ehhez viszont hosszú, tanulságos út, rengeteg szenvedély és szenvedés árán juthatott csak hozzá.

Jó volt újra olvasni az előző kötet szereplőiről, mert igencsak közel kerültek hozzám az olvasás során. Wes abszolút kedvenc volt, aki most is, mint mindig bölcs meglátásaival terelgette az eltévelyedett báránykákat. Ugyanakkor Lisa is nőtt egy hatalmasat a szememben, Gabe pedig... nos, az előző kötethez képest sem csalódtam. A zongorás részeket egyenesen imádtam. 

Bár az előző kötetet is belengte az a bizonyos mélabú és félelem, amit a rákos megbetegedés váltott ki, mégis rengeteg pozitív, humoros vagy megható jelenet volt, ami miatt az ember fent maradt a felszínen. Ebben a kötetben azonban határozottan mélymerülést végez az olvasó. Sokkal nyomasztóbb, szomorúbb, megrázóbb. 

Hiszen miről is szól ez a könyv? Rossz döntésekről, félelemről, menekülésről, bűntudatról, titkokról, betegségről, gondoskodásról, gyászról, önmarcangolásról, barátságról, családról, új szerelemről, kötődésekről.

Sok témát körülölel, és van mondanivalója. Azt hiszem talán ezért szerettem igazán. A pozitív mondanivalótól, ami igazán elgondolkodtatja az olvasót. Kíváncsian várom a folytatást. Ha nem csal a megérzésem, akkor a következő kötet Lisáról fog szólni. S ha így van, abban biztosak lehetünk, hogy hatalmasat fog csattanni, főleg ha Lisa karakterére gondolunk. 

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10

Előző részről a véleményem itt:

http://ariadneolvasmanyai.blogspot.com/2015/09/rachel-van-dyken-egyetlen-egyetlen-1.html

Rachel Van Dyken: Egyetlen (Egyetlen 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Kiersten elsőéves az egyetemen. Még sosem találkozott senkivel, aki a rémálmait elűzte volna, de olyannal sem, akit ha meglát, a szíve hevesebben kalapál. A beiratkozáskor azonban összefut egy fiúval – szó szerint –, akitől nemcsak kalapál a szíve, hanem egyenesen kiugrik a helyéről. Weston, az egyetemi focicsapat nagymenője sok lánnyal találkozott már. Volt olyan is, aki szexuális zaklatással vádolta. Már éppen nyugvópontra ért volna az élete, erre besétál az ajtón egy elsőéves, akinek vadító vörös hajzuhataga van, és zöld szemében olyan titkok csillognak, amelyeket azonnal meg akar fejteni. Rachel Van Dyken Egyetlen trilógiájának első kötete egy nem mindennapi páros történetét meséli el. Megvédhet-e a szerelem a rémálmoktól? És mi történik, ha a halálos kórral kell szembenézni?”

Kiadta: Az Athenaeum kiadó 2014-ben.

Fordította: Szilágyiné Márton Andrea

Fordításul szolgáló mű: Rachel Van Dyken: Ruin

Oldalszám: 296

ISBN: 978-963-293-355-9

A borítóval kapcsolatban felmerült bennem az a gyötrő kérdés, hogy vajon miért nem maradhatott a külföldi? A hazai sem rossz, de a külföldi rosszfiús nekem jobban bejön.

Külföldi borító

A történet első pár oldala már megalapozta a hangulatomat. Hatalmasat nevettem. Először Lisa és a lámpa, majd Weston, Kiersten meg a kockák. Határozottan mulattató szituk.

Tetszettek a párbeszédeik, a könnyed kis flörtök, és nagy átlagban minden. Megkedveltem a szereplőket, és szorítottam a pozitív végkifejletért. Mindketten eleget szenvedtek már. Ráadásul a mellékszereplők is olyanok voltak, akiket az ember barátnak kíván maga mellé. Lisa egy kicsit lökött, de igazán jó szívű csaj, Gabe pedig tökéletes barát, igazi védelmező.

Rengeteg jó megjegyzés volt a könyvben, úgyhogy simán ideidézhetném nektek a könyvet, de igyekszem megállni egy két gyöngyszemnél.

„Szent isten! Hazaviszek egy lányt. Valaki rakjon tüzet – mert a pokol hivatalosan is befagyott” <- Weston aranyköpése a 27. fejezetnél.

"Lassanként elkezdtem a mosolyáért élni, az érintéséért, mindegy, miért. A fenébe, ha felém intett, a szívem még mindig cigánykereket vetett." <- Kiersten 36. fejezet.

A könyv olvasása közben két hangulat között ingáztam. Egyszer nagyon nevettem, máskor meg a könnyeimet törölgettem, hogy folytathassam az olvasást. Szerencsére a családom már hozzászokott, hogy ingadozik a hangulatom, amikor olvasok. Végül a 46. fejezet végén már sírtam és nevettem egyszerre, ami mosolyt csalt az apukám arcára.

Meg kell vallanom, kicsit előítéletes voltam. Tartottam a borító miatt attól, hogy túl nyálasra veszi a figurát az írónő, de szerencsére nem ez történt. Úgy volt jó, ahogy volt. Mély lélegzeteket vettem, hogy lecsillapodjon a háborgó lelkem, ami mindvégig a pozitív végkifejletért szomjazott. Ez a könyv alapjaiban rengette meg a világomat. Mindent lehet rá mondani (például kiszámítható), de az biztos, hogy hat az ember érzékeire. Én biztosan érzelgőssé váltam olvasás közben. 

Pontozás: 10/10

Jodi Picoult: Törékeny

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív

Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője.

A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk.”

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született. Családjával jelenleg Hanoverben élnek.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Nem mellesleg az írónő honlapjáról az is kiderült (www.jodipicoult.com), hogy új könyvét a 

lányával, Samantha Van Leer-el közösen írta, és az Off the Page címet viseli. Reméljük, hamarosan hazánkban is megjelenik. :)

Most pedig a könyvről:

Kiadta az Athenaeum kiadó 2010-ben, majd 2012-ben és idén, 2015-ben. Ez a harmadik, változatlan utánnyomás, csak a borító más.

Fordította: Mallász Rita

Oldalszám: 512

ISBN: 978-963-293-458-7

A borító az előzőhöz képest kicsit komorabb, komolyabb. Szerintem jobban idomul a történethez, mint az előző színpompás, vidám hangulatot sejtető. Ti mit gondoltok erről?

Előző borító

Új, 2015-ös borító

Tetszett a könyv felépítése. A füles kartonált borító belsején információkat találunk az írónőről. Aztán az első két oldalon a könyv címe, egyéb adatai vannak feltüntetve, az azt következőn egy ajánlás, majd a következő lapon egy Raymond Carver részlet. Ezt követi a történet egészen az 508. oldalig, ahol már recept található, az 510-511 oldalakon köszönetnyilvánítás, az utolsó oldalon pedig a megjegyzés olvasható.

A történet egy előszóból és négy nagy fejezetből áll. Fejezetenként különböző szemszögekből ismerkedhetünk a történettel, és minden fejezetkezdésnél található egy-egy idézet. A két nagy kedvencem az első és a harmadik fejezet idézetei voltak. Íme:

2002. február 14-én, éppen Valentin napkor indul a történetünk eseménye, és hét évvel később, 2009 márciusára mutat az utolsó fejezetrészlet.  Hét év, több mint ötszáz oldal, rengeteg érzelem, kiborulás, megdöbbenés, kétségbeesés, aggódás, félmosoly, és könny.

Már az előszó olvasása közben éreztem, hogy kemény ötszáz oldal vár rám, mert már ekkor is alig tudtam visszatartani feltörő könnyeimet. Most valószínűleg néhányan azt gondoljátok, hogy ugyan… csak túl érzékeny vagyok. Ám ez nem teljesen igaz. Persze, érzelgős vagyok, szeretem, ha egy könyv, film, zene vagy bármi más érzelmeket vált ki belőlem, mert akkor érzem igazán, hogy magával ragad és hogy élek, de ez a könyv más. Határozottan az a véleményem, hogy egy erős lélekjelenléttel rendelkező embert is megingatna ez a történet.

Adott egy újszülött pici lányka, Willow (fűzfa) akinek már megszületnie sem volt egyszerű. Még születése előtt kiderült, hogy Osteogenesis imperfecta-ban, azaz Csontanyagcsere zavarban, vagy más néven csonttörékenységben, üvegcsontúságban szenved. Mikor megszületett, tizenegy csontja volt eltörve, amiből hét már gyógyulásnak indult, négy pedig friss törés volt, ami szülés után következett be. S ha mindez nem lett volna elég, még az első éjszakát se vészelhette át gond nélkül. Ahogy haladtam a történetben, egyre többször kellett mély levegőt vennem, nehogy elsírjam magam. Az előszót elolvasva letettem a könyvet, és átmentem a szomszéd szobába megszeretgetni a két és fél éves unokahúgomat. Kellett valami pozitív inger, hogy folytatni tudjam a könyvet. Sejtettem, hogy az a pár oldal semmi ahhoz képest, ami még vár rám.  

A könyv témája alapvetően a csonttörékenység körül forog, de rengeteg más is felmerül benne. Miken megy keresztül egy család? Hol a határ? Felelőssé lehet-e tenni valakit azért, mert esetleg valamit nem vett észre? Min megy keresztül a beteg gyermek, illetve ha van testvére, akkor ő hol kap szerepet a szülők életében? Észreveszik-e a szülők, hogy gond van az „egészséges” gyerekükkel? Az állandó terhek és tehetetlenség mennyire képes megrongálni egy családot? Biztos, hogy a cél szentesíti az eszközt? Ha elérjük azt, amiről úgy gondoljuk, szükségünk van rá, akkor elégedettek leszünk?

Nagyon komoly témákat feszeget az írónő.

 A második fejezet végén már komolyan aggódtam Amelia miatt. Teljes mértékben úgy éreztem, hogy Sean és Charlotte felépítettek egy kártyavárat, ami bármelyik pillanatban rázuhanhat a két lányra. Willow korát meghazudtolóan bölcs, tüneményes kislány, akiről sokan példát vehetnénk. Igazi harcos karakter ő. Amelia pedig az elhanyagolt gyerek, aki önértékelési problémákkal küzd, és önmagát hibáztatja a családban kialakult viszonyok, és hangulatok miatt. Imádja a húgát, még ha sokszor a helyzetet nem is tudja kezelni. 

Minél jobban a vége felé közeledtem, annál inkább azon a véleményen voltam, hogy a felnőtteknek kellett volna két nagy pofon, hogy észhez térjenek. Pipert nagyon nem kedveltem, pedig Willow-val mindig kedves volt. Amelia és Willow volt mindig is a két kedvencem, Sean-t többnyire megértettem, ám néha rá is ráfért volna két anyai pofon.

Charlotte volt az, aki mindvégig kétfelé szakított. Egyrészt megértettem az indokait, másrészt viszont az eszközeivel nem értettem egyet. Itt egyáltalán nem volt igaz a mondás, miszerint „A cél szentesíti az eszközt.” Willow és a nővére testileg és lelkileg is rengeteget szenvedett, miközben a szülők nem csak a kisebbik lány gyógyíthatatlan betegsége, a számlák, és a pénznélküliség miatt őrlődtek, hanem a kettejük között megromlott viszony, az ellenségeskedés, s nem mellesleg a médiacirkusz miatt is.

Aztán vége a bírósági ügynek, Amelia is kezd rendben lenni, Willow is újra érzi hogy bár semmi nem lesz ugyanaz, mégis jó ami épp van, erre így végződik.

A történet érdekes, a karakterek sokrétűek és nem hibátlanok, a lányok imádnivalóak. A könyv hangulata többnyire búskomor, ám voltak benne vidám jelenetek is. A végével nagyon nem voltam kibékülve. Mikor végre azt hiszem, hogy megúszom a sírást, jön egy újabb nem várt fordulat, és záporoznak a könnyek.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak az olvasóknak, akik nem feltétlen vágynak a happy end-re, és nem bánják, ha a lelki egyensúlyuk felborul, és megrendül a világba vetett hitük, még ha csak kis időre is. Akik szeretik megélni az érzelmeket, és nem csak egy leíró, ismeretterjesztő könyvre vágynak, hanem valami tartalmasabbra.

A könyv rengeteg gondolkodni valót ad, feszültséget kelt, majd segít is a feszültség feloldásában. Kiragadja az olvasót a komfortzónájából, és gondolkodásra készteti. A szereplők hihetőek, nincsenek túlmisztifikálva, megvannak a saját problémáik, és egyáltalán nem tökéletesek. Az élet komoly kérdéseit boncolgatja, amire talán nem létezik jó válasz. És nem létezik jó döntés sem. Ilyen könyvek olvasása közepette ugyanis eszembe jut, hogy hatalmas súlya lehet a döntéseinknek, amiknek vállalnunk kell a következményeit. Az ember nem tökéletes, hibázhat, ám ezekből a „hibákból” akár valami jó is sikerülhet.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak!

Pontozás: 10/10

Gwen Cooper: Homér - Egy varázslatos vak kismacska története

Gwen Cooper Florida állam délkeleti részén, az Egyesült Államok keleti parvidékén, Miami-ban születetett. Öt évig különböző non-profit cégeknél tevékenykedett, mint adminisztrátor, marketinges, és adománygyűjtő. Később több jótékonysági szervezet „életébe” bekapcsolódott, vezetette, koordinálta a folyamatokat, s jelenleg is több helyen önkéntes. Igazán példamutató életet él. Szívén viseli az elhagyatott, meggyötört állatok sorsát, ugyanakkor a bántalmazott, elhanyagolt gyermekeket is felkarolta, valamint családvédelemmel is foglalkozott.

2001-ben költözött Manhattan-be, és jelenleg is ott él férjével Laurence-el és macskáival, Fanny-val és a háromlábú Clayton-al.

A könyvben „élő” macskák (Vashti, Scarlett, Homér) sajnos már az örök vadászmezőkön szaladgálnak.

Homért 2013. augusztus 21-én, tizenhat éves korában altatták el.  

A könyv életrajzi ihletésű, és minden eladott példányszám után az írónő 10% jogdíjat az elhagyott, bántalmazott, kiszolgáltatott és fogyatékkal élő állatok szervezetének ajánlott fel.

Nagyon tetszett az írónő honlapja, hisz’ rengeteg mindent megtudhatunk belőle. A legjobban talán a „Living with a blind cat” fülecske nyerte el a tetszésemet. Az Élet egy vak macskával résznél sok dologra felhívja az írónő a figyelmünket. Például, hogy egy vak macska is élhet teljes életet, ha a gazdi segít neki ebben. Ha mindent ugyanazon a helyen tartunk, ugyanoda teszünk vissza, akkor ügyesen megtanulja, hogy minek hol a helye, így nem fog mindennek nekiszaladni. A bajsza pedig segít neki tájékozódni, hogy hol vannak a falak, ajtók, és rendkívül gyorsan megjegyzi ezt a cicus.

Tanácsok olyanoknak, akiknek megvakult a macskájuk, vagy épp már vakon került hozzá:

- Győződjön meg arról, hogy az élelem, víz és alom mindig ugyanazon a helyen van. Ha beleteszi az alomba, vagy közvetlenül elé teszi az ételt, a macska erről a helyről önállóan visszatalál majd a helyére, ez segít neki memorizálni, hogy mi hol van.

- Ne hagyjon mindent szanaszét, mindennek legyen meg a maga helye, és ne maradjon túl sok minden a földön, így könnyebb a macskának tájékozódni, és képes lesz önállóan mozogni a lakásban.

- Különböző szobákat különböző illatanyagokkal érdemes ellátni, ezzel is segítve a macskát, hogy melyik szobában van épp.

Kiemelte ugyanakkor, hogy egy vak macskának a legbiztonságosabb hely a saját otthona, tehát nem ajánlott a „szabadtéri”, kinti elhelyezés.

Forrás: www.gwencooper.com (Nem tükörfordítás, csak kiemeltem a lényeget)

Külön tetszett, hogy felhívta az írónő a figyelmet arra, hogyan segíthetnek az emberek a bajba jutott állatoknak. Amennyiben az utcán találnak egyet, leghelyesebb, ha állatorvoshoz viszik és értesítik a legközelebbi állatvédő szervezetet. Nem feltétlenül az örökbefogadás az egyetlen lehetőség. Adományozhat ételt, kuckót, játékot, támogathat egy bizonyos állatot, de egyszerűen csak pénzzel is támogathatja őket.

Most pedig jöjjön a könyv!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Fülszöveg: „Egy újabb macska volt az életben a legutolsó dolog, amire Gwen vágyott. Pont elég gondja volt a már meglévő kettővel, nem beszélve az elkeserítően alulfizetett állásáról, és az épp darabokra tört szívéről. Ekkor hívta fel az állatorvos a megható történettel egy háromhetes vak kiscicáról, akit betegsége miatt eldobott a gazdája. Szerelem volt az első látásra. Gwent mindenki figyelmeztette, hogy Homér világéletében visszamaradott lesz, soha nem válhat olyan önállóvá és játékossá, mint a többi macska. De a kiscica, akiben senki nem hitt, hamarosan egy másfél kilós dinamóvá vált, egy kisördöggé, akinek óriási szíve van, és nem ismer akadályt. Homér tántoríthatatlan hűsége, határtalan szeretete és vidámsága segítette Gwent abban, hogy változtasson az életén. És mire rátalált a férfira, akit mindig is keresett, megtanulta a legfontosabb leckét is: a szeretet olyasvalami, ami szemmel láthatatlan. A könyv egy különleges macskának és gazdájának derűs története.”

Kiadta a K.u.K. kiadó Budapesten 2010-ben.

Eredeti mű: Gwen Cooper: Homer's Odyssey

Eredeti megjelenés éve: 2009

Fordította: Csatári Ferenc

Borítót tervezte és a könyvet szerkesztette: Ács Eleonóra

ISBN: 978-963-9887-26-8

Oldalszám: 296.

A könyv kinézete nagyon tetszett. Imádtam az apró mancsnyomokat az oldalakon elszórva, az idézeteket, amik minden új fejezetnél felbukkannak, s a könyv hangulatát, ami már olvasás előtt is körülölelt.

Tartalom:

Prológus : Egyszer volt egy macska 
Első fejezet: Nekem Gödröcske 
Második fejezet: Mit lát az ember egy világtalan macskában? 
Harmadik fejezet: Új élet 
Negyedik fejezet: Az Icipici Cica Klub 
Ötödik fejezet: Az új srác 
Hatodik fejezet: Don't be happy. Worry 
Hetedik fejezet: Gwen már nem lakik itt 
Nyolcadik fejezet: El Mocho balladája 
Kilencedik fejezet: Kutya-macska barátság 
Tizedik fejezet: A remény hal meg utoljára 
Tizenegyedik fejezet: Saját másfélszobás 
Tizenkettedik fejezet: Állathangok 
Tizenharmadik fejezet: A legyek ura 
Tizennegyedik fejezet: Mucho gato 
Tizenötödik fejezet: Homérom és én 
Tizenhatodik fejezet: A szingli és macskái 
Tizenhetedik fejezet: Az Utazó Macskamatiné 
Tizennyolcadik fejezet: New York és a déli macskák 
Tizenkilencedik fejezet: Lyuk az égen 
Huszadik fejezet: 2001. szeptember 12. 
Huszonegyedik fejezet: Aki nem lát a szemétől 
Huszonkettedik fejezet: A dicső Vashowitz 
Huszonharmadik fejezet: Tizedik élet 
Utószó: Hozzámentem

A prológusban olvashattam, hogy Gwen egészen pici cica korában a Homérmedve becenevet adta a macskának, mert a szőre olyan fényes és fekete volt, akár egy grizzlyé. Ráadásul meghazudtolva az átlagot, Homér rohangált, polcra, asztalra, székre ugrált, fergeteges sebességgel szelte át a teret, igazi izgága macska volt. Nem viselte el a kupis asztalt, mindent lelökött róla. :)

Az első fejezetben többek között arra is fény derült, hogy Gwen akkor került a macskatartók széles táborába, amikor elköltözött Jorgétól, és magával vitte Vashti nevű, gyönyörű, bolyhos, fehér macskáját, és a foltos-szürke, fenséges és magának való Scarlettet.

Aztán, ahogy szépen haladt a történet, megtudhattuk milyen volt Homér, amikor először találkozott Gwennel, majd amikor az új otthonába költözött. Határozottan mosolyogva olvastam az otthonnal való ismerkedést, Scarlett fújtatása, Vashti vizsgálódása pedig nem okozott meglepetést, tekintve, hogy mi is macskatartók (is) vagyunk.

Nagyon tetszett Gwen alábbi megfogalmazása:

„A macskáknak kétféle „szeme” van – az igazi szem és a bajusz. A macskák bajuszszálai háromszor olyan vastagok, mint a szőrzetük többi része, a gyökerük sokkal mélyebbre megy, mint más szőrszálaké, és az idegrendszerhez kapcsolódnak. A bajusz az érzékek visszaigazolásának állandó forrása a macskák számára. Ezzel észlelik a légáramlatokat, melyek a körülöttük történő mozgásokra figyelmeztetik őket, és érzékelik a falak, bútorok, és egyéb tárgyak jelenlétét; vagyis a bajusz egyfajta kiterjesztett perifériás látás, ami segít egyensúlyozni, és segíti a térbeli tájékozódást. Többek között emiatt látnak olyan híresen jól a macskák a sötétben.”

Minden fejezetből tudnék kiemelni olyan részeket, amik megmosolyogtattak, elgondolkodtattak, vagy épp könnyeket csaltak a szemembe. Ilyen könyv ez. Érzelmes, elgondolkodtató, és valóságot idéző. Két hét kellett, hogy elolvassam ezt a 296 oldalas, kis terjedelmű könyvet. Nem azért mert rossz, vagy unalmas, pusztán egy-egy fejezet után muszáj voltam szünetet tartani, úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek hiba lenne gyorsan a végére érni. Talán már az elején tudtam, hogy egyszerre talán túl sok lenne az érzelem. A történet olvasása közben akaratlanul is az eszembe jutott, hogy ez megtörtént a való életben. Mennyi megpróbáltatáson ment keresztül szegény macsek. Az utolsó előtti fejezetig egész jól bírtam, végül eltörött a mécses, amikor arról olvastam, hogy nem eszik, nem iszik, nem játszik, nem csinál semmit Homér. Kétségbeestem, hogy ugye nem azzal fog a történet zárulni, hogy a szivárványhíd túloldalára távozik? Aztán eszembe jutott, hogy a könyv 2009-ben látott napvilágot, tehát biztos hogy erről nem írt Gwen.

Szerettem Homérról olvasni. Arról, hogy viselkedett, mit csinált, milyen volt a viszonya Vashtival, Scarlettel és az emberekkel.

Érzelmes, tanulságos, elgondolkodtató, néha szívfacsaró, máskor kacagásra késztető. Minden állatszerető embernek melegen ajánlom! (Azoknak is, akik nem azok, mert a könyv elolvasása talán megváltoztatja őket)

Pontozás: 10/10

Elütési hiba az 5. oldalon: „…már a hallom is a…” <- itt nem kell szerintem az első „a” betű a mondatba. Viszont az ilyen apróbb elütési hibáktól eltekintve a könyv határozottan tetszetős. 

A. O. Esther: Frigg rokkája 1.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Valaki vár valahol, akivel összetartozol. Aki a halálnál is erősebben szeret, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld…

A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…

Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.

A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…

Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…

Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2015-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-615-80189-0-6

Oldalszám: 450

Mint ahogy azt már Eszter könyveinél megszokhattuk, csodás borítóval, nagyszerű kidolgozással találkozhatunk, ha kézbe vesszük egy-egy kötetét. A Frigg rokkájával sem voltam másként. Amikor először fogtam kézbe, megtapogattam, megszaglásztam (ahogy a könyveket általában), csodáltam a szépségét, s csak ezek után figyeltem meg jobban a szerkezetét. Talán a legjobban a „Szolidan szép” kifejezés jellemezheti. A belső borítón található Orion csillagkép igazán magával ragadó, kissé misztikus.

Érdekesség: Nem tudom, hányan tudjátok, de az Orion csillagképhez rengeteg, ma is hallható mitológiai történet kötődik. A mai nevét a görögöktől kapta, és az egyik leghíresebb mitológiai történet hozzájuk köthető. Az egyik ilyen történetben Orion, Poszeidón fia (aki óriás termetű vadász volt) Atlasz hét leányát (Celaeno, Electra, Taygeta, Maia, Asterope, Merope, Alcyone) addig üldözte a szerelmével, amíg azok csillagokká nem változtak, s így ők lettek a Plejádok hét csillaga. A Plejádok az Orion csillagkép északi felére esnek, és az a közös jellemzőjük, hogy ezen a területen a csillagok egy irányba tartanak. Szabad szemmel is igen jól láthatóak a tagjai, mivel óriáscsillagok. Ilyen óriáscsillag például a béta csillag, a Rigel. :) Ez a csillag az Orion csillagkép legfényesebb csillaga, s nem mellesleg azt mondják, hogy az egész égbolton látható csillagok között is a hetedig legfényesebb.  (forrás: wikipedia)

A történet előtt az alábbi Ibsen verset olvashatjuk:

  

Az első fejezet a 21. században, 2024-ben indul, Stjerne városában. Főhősnőnk, Sonja Sommerland itt került először a látómezőbe. Hosszú fekete haja vizesen verdeste a vállát, ezüstszürke szeméből pedig szomorúság tükröződött. Ha nem láttam volna őt a borítón, akkor is megjelent volna előttem róla a kép, s egy picit belesajdult a szívem. Ismerős érzés kerített hatalmába, amikor arról olvastam, hogyan bóklászott a kórház falai között keresve azt a személyt, aki oly nagyon fontos szerepet töltött be az életében.

A tizenkilencedik oldalon már potyogó könnyekkel olvastam tovább. Éreztem Sonja fájdalmát, kétségbeesését, s már-már önostorozását is, valamint azt, ahogy mindenki másra is haragudott. Aztán megjelent Alex, a hét évvel idősebb testvér, aki szintén főszereplője a történetünknek. Már az első oldalak után szívemhez nőtt a karaktere. Tipikus gondoskodó, határozott, erős, macho jellemmel megáldott férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy az lesz amit ő akar, s ezen túlságosan nem is volt kedve változtatni. Ő nem kérdezett, nem megbeszélt, pusztán kijelentett dolgokat, és az úgy is volt. Nagyon hasonlított külsőleg a húgára. Ugyanolyan színű haj és szem, ám Alex jóval magasabb volt, így rendszerint ha egymás mellett álltak, húga fölé tornyosult. Alex igazán sármos férfi volt. Egyenes orr, világosszürke (ezüstös) szem, lehetetlenül sűrű szempilla. Fekete, felnyírt haja elől a szemébe hullott, ezért hátrasimítva viselte, olykor be is copfozta. Sötét borostája és markáns szemöldöke markánssá tette az arcát.  

Claire, Alex barátnője nem igazán volt szimpatikus, és azt hiszem most enyhén fogalmaztam. Utálatosan viselkedett, rémes stílusa volt alapjáraton, ráadásul tényleg nagyon nem kedveltem. Reméltem, hogy gyorsan eltűnik a képből. S lám-lám, a megérzéseim nem csaltak. Tényleg nem érdemelt túl sok figyelmet.

Furch Durango gitár

A második fejezet a Szent Iván napi jelmezbállal indult. Azt hiszem, a jelmezekért hatalmas taps illeti az illetékest, nagyon jót nevettem. Magam előtt láttam Sonját Arwenként, és simán el tudtam képzelni Alexet is Neo-ként. :D Jó kis páros. Hatalmas koncertet tartottak, ami több mint két órán át tartott, s ezalatt Sonja úgy érezte, nem fáj annyira a lelke. Ám a koncert után ismét úgy érezte, kell egy kis egyedüllét, így elindult a tópartra kedvenc gitárjával (születésnapjára kapta a Furch Durango-t), hogy egymagában lehessen, s zenélhessen. A dal, amit ott énekelt igazán a szívemig hatolt. Ez volt az, s az Egyedül címet viseli:

 Aztán belépett a képbe Einarr Sigurdsson, és felgyorsultak az események. Imádtam, ahogy jellemezte őt Eszter.

„Sonja kíváncsian nézett a férfi nemes vonású arcára. Bár korábban sosem találkoztak, hirtelen az az érzése támadt, mintha ismerné őt. Mintha ismerné a kék szempár minden árnyalatát, az örömét s a bánatát. Mintha hallotta volna már ezt a hangot, és látta volna már ezt a szigorú pillantást… a férfi egyenes orrát, szép ívű száját, magas homlokát, széles vállát, sudár alakját…”

„ … A szőke férfi haja arasznyi hosszú lehetett, és hátra volt simítva. A feje két oldalán szinte kopaszra borotválta, világos szakállát rövidre vágta. Bőrnadrágot, csizmát, inget, mellényt viselt, a derekán széles övet, s a beletűzött balta is egész élethűen festett. A kézfejét és alkarját színes tetoválások borították, és úgy tűnt, a minták a ruhája alá kúsznak.”

A második és harmadik fejezet gyorsan elolvasásra került, s immáron már nem a 21. hanem a 10. században találtuk magunkat főhősnőnkkel Sonjával, aki nem tudja, hogy került oda, sem azt, hogyan juthat egyáltalán haza, a bátyjához, aki minden bizonnyal majd beleőrül abba, hogy mi lehet vele. Érdekesek voltak a leírások, az emberek és helyek jellemzései, minden. Eszter elég érdekesen építette fel a két század közötti kapcsolatot, így mindenképpen érdemes odafigyelni, és nem csak úgy, hipp-hopp átszökellni ezeken a részeken, mert a végén még lemaradhattok valami lényegesről.  Például arról, hogy mi történt Alex-el és a banda többi tagjával (egy kivétellel), amikor elindultak hazafelé a búcsúztatásról.

Imádtam az alábbi megjegyzést, úgyhogy nézzétek el nekem, de egy sort  idézek:

„ – A halottak nem tudnak hányni… - hümmögött Alex.”

Alex, Leif és James eljutott Magnusson jarl udvarába, ahol dalnokokként elég jól gondjukat viseltél, és megbeszélték a jarllal, hogy hajót kapnak, amin eljuthatnak Einarr-ékhoz. Már alig várták, hogy Sonját újra a karjukba tarthassák.

Alex és Sonja rémálmai aggasztottak. Reméltem, hogy nem fognak bekövetkezni, és néma imát mondtam értük gondolatban.

Amikor Einarr házánál megkérdezte a férfi Sonját, hogy miért van ott a nyúl, nagyon nevettem. Szívemből megkedveltem a lányt, és reméltem, hogy számára Happy end lesz, míg a férfi anyja remélhetőleg nem végzi valami túl jól. Rühelltem azt az áskálódó, szemét banyát.

Idézek egy részt, mert tényleg nagyon jót nevettem:

„ – Kicsikém, mondd, mi az ott, a fal melletti asztalon?

- Hát…, az egy döglött nyúl.

Einarr elmosolyodott.

- És mit keres ott?

- Carter odatette, én pedig nem mertem hozzányúlni.

- Miért nem?

- Mert úgy néz k, mint egy halott macska.

- Nem ettél még nyulat?

- Nem. És nem is fogok.

- De miért?

- Mert szép és kedves állat. Sosem tudnám bántani.

- És odakint a kecskéket meg a tyúkokat?

- Hát, ha adnak tejet meg tojást, annak örülni fogok, de hogy őket nem esszük meg, abban biztos lehetsz. Nem eheted meg azt, aki bízik benned.

- Te most viccelsz?

- Nem.”

Itt egy pillanatra felvisítottam, hogy szépen fogunk kinézni, ha Sonja mellett Einarr vegetáriánus lesz. :D Egy vega viking azért vicces.

Aztán sorozatban történtek olyan dolgok, amin kiakadtam, de úgy igazán. Például Brenna (Einarr anyja) ármánykodásai, Sonja álmai amik egyre tisztábban felfedték, hogy mi köze van neki igazán Einarrhoz, illetve a történet hangulata, ami a vége felé áthatja az ember. Ám a hajó, ami akkor érkezett, amikor Einarr, Asa és Sonja beszélgetett, tudtam, hogy nem lehet másik hajó, mint az, amelyik Alexéket vitte Syn városába. Erre mi történt? Vége a kötetnek. Áááááááááááááá. Most várhatok, amíg megjelenik a többi kötet, hogy tudjam, mi lesz kis kedvenceimmel. Igazságtalan ám. :)

A kötet végig bővelkedett kalandokban, poénos és könnyáztatta jelenetekben, szívmelengető és hátborzongató részekben. Nagyon megszerettem a szereplőket, Alex volt a fő kedvencem, de Einarr sem maradt le túlságosan. Eszter megint nagyszerű karaktereket alkotott, s egyáltalán nem bántam, hogy időutaztam is, mert megismerhettem a vikingek életét (vagy tovább ismerkedhettem velük?).

Az a rész viszont, amikor Einarr közölte Sonjával, hogy ha visszatérne a saját világába mi történne, sokkolt. Enyhén kirázott a hideg a gondolatra, hogy ha Sonja helyében lennék, örökre 924-ben rekedtem volna. Főleg Brenna miatt.

Szeretnék még sokkal többet olvasni Einarról, Sonjáról, Alexről és társairól, mert tudom, hogy rengeteg érdekes dolgot fogunk még róluk megtudni Eszternek köszönhetően.

A történet kicsit más, mint az eddigi A. O. Esther könyvek. Az Összetört Glóriák sorozatban angyalok és emberek harcoltak, angyalokkal és különböző pokoli jövevényekkel. A Gombnyomásra trilógia egy nem hétköznapi kivitelezésű disztópia, ami happy enddel zárult. A Frigg rokkája viszont először a jövőben játszódott, majd visszacsöppentek a régmúltba, ahol minden új nekik, és meg kell birkózniuk a rájuk váró nehézségekkel, a történet végkifejletéről pedig az ég adta világon semmit sem tudunk még. Viszont vannak hasonlóságok. Olyan karaktereket kreált az írónő, akik kedvelhetőek, legyenek angyalok, démonok, mutánsvadászok, tudósok, vikingek vagy zenészek. Szerethetőek, kellő mennyiségű jó tulajdonsággal, ám kaptak azokból a tulajdonságokból is szép számmal, ami igazán emberivé teszi őket (féltékenység, erőszakra való hajlam, stb.). Én rühellem az állandóan tökéletes szereplőket, s pont ezért szeretem annyira azokat, akikről Eszter írt. Nem tökéletesek, mégis szerethetőek, érthetőek, s könnyen beleélhetjük magunkat a helyzetükbe. A történetek fordulatosak, izgalmasak, s nem utolsó sorban a fantasy mellett erős romantika szálunk is van, ami könnyedebbé teszi a történetet.

Nagyon örülök, hogy egy árva rossz szót sem tudok erről a könyvről sem írni, mert magával ragadott, még ha voltak olyan pillanatok is olvasás közben, amik sírásra késztettek. Sokszor meghatódtam, összerázkódtam, vagy hangosan nevettem a jeleneteken. Élveztem az olvasás minden percét, s Ti, kedves olvasók tudjátok, hogy ennél több nem is kell.

Egyetlen elütést fedeztem csak fel, az ötödik fejezetnél az évszám nem 2014, hanem 2024. :) Viszont aki olvassa a könyvet, az alapjáraton tudhatja, hogy csak két évszám között kalandozunk. 2024 és 924 a két fontos évszám, ami rögzül az emberben, mire leteszi a kötetet. 

Pontozás: 10/10

Köszönöm a könyvet Eszternek, és azt, hogy elsők között lehettem, aki elolvasta. Nagyon várom a folytatást! 

Tartalomjegyzék

A bejegyzésemet pedig nem más zárja, mint Eszter köszönete, ami a könyv hátuljában található.