Viola Judit: Villámlás és mennydörgés (Sasok a viharban 3.)

„SZIRTEK CSÚCSÁN, NEMESI SASFÉSZEKBEN DŐLHET EL A KIRÁLYSÁG SORSA …

Az 1279. esztendőben Fülöp püspök minden követ megmozgatva igyekszik az egyházat megszabadítani az eretnekségtől.

A legátus László királlyal köt egyezséget az ügy előmozdítása érdekében. Ám a kunok nem mind értenek egyet királyuk döntésével, veszni érzik a szabadságukat. A viszály hamarosan emberéleteket követel. Finta, a frissen kinevezett erdélyi vajda, testvéröccsével, Amadéval a kunok táborába megy, hogy elsimítsa a nézeteltérést, és elűzze a királygyilkosság fenyegető árnyát.

A Sasok a viharban harmadik kötetében tovább követhetjük a már jól ismert szereplőket útjukon, a magyar történelem egyik kevésbé ismert időszakában.”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2019. január 14.

Műfaja: történelmi regény

Borító: Földi Andrea

Oldalszám: 368

ISBN: 978-963-293-860-8

Itt olvashattok bele:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1589959.pdf

 

Viola Judit 1982-ben hittudományi főiskolát végzett, azóta lelkészként, kántorként, kórusvezetőként szolgált és szolgál. Debütáló regénye, a 2016-ban megjelent Sasok a viharban, egy családtörténet nyitó kötete volt, ami azonnal megnyerte magának a hazai olvasóközönséget. Ennek a családtörténetnek a következő, harmadik kötetét tarthatja jelenleg kezében az olvasó.

„A középkori történelem szereplőire ritkán gondolunk úgy, mint hús-vér emberekre. Az időbeli távolság mozdulatlan alakokká merevíti őket. Mint egy freskó alakjai, úgy tűnnek elő a múltból. Pedig ugyanazok az indulatok mozgatták őket is, mint ma minket: szeretet és gyűlölet, hűség és árulás, önzetlenség és érdek, pénz és hatalom. Ők is küszködtek, örültek, győztek és elbuktak. Csak a díszlet más, az ember ugyanaz maradt. Ha megismerjük és esendőségükben is szeretjük őket, önmagunkat is jobban megértjük és elfogadjuk.” Viola Judit

 A borító most is szolid, igényes, ugyanakkor figyelemfelkeltő. Nagyon illik a történethez.

A szerző tájleírásainak és nagyszerű karakterábrázolásainak köszönhetően filmszerűen peregnek szemünk előtt az események. A regény olvastatja magát, visszarepít a régmúltba és kalandozásra csábít. Veszély, viszály, harc, veszteség, árulás, hűség, összetartás, becsület, szeretet, család, barátok, és kalandok töméntelen mennyiségben. Minden, ami csak kellhet egy jó történelmi regényhez.

A regény az 1279 és 1281 közötti időszakot öleli fel.

Két év, rengeteg történés, az ember csak kapkodja a fejét.

Most is az Aba nemzetség tagjai vannak középpontban, közülük is a három ifjú, Finta, Péter és Amádé áll központi helyen. A fő cselekményszál Finta nevéhez köthető, aki a történet kezdetén erdélyi vajdaként, később nádorként tevékenykedik.

Ebben a kötetben a legszembetűnőbb a különbség a három testvér között. Finta makacs, akaratos, rettentően énközpontú. A karaktere már-már taszító. Mindig is szerette játszani a nagyot, aki mindenkinél többet tud, de amióta erdélyi vajda lett, majd abból nádor, még inkább gőgössé és fennhéjázóvá vált. Nem hallgatott az okos szóra, édesanyja intése is lepergett róla. Mindenkinél magasabbra helyezte magát, megrészegítette a hatalom. Aztán egy ostoba tett láttatta be vele, hogy az öntömjénezés nem volt épp okos dolog.

Péter, a középső fiú eszes, csendes. Finta szerint mindig arra húz, amerre a nap süt. Lőrinc úr sajátjaként tekint rá, ő vette pártfogásába. Lanzsér várában lakott feleségével, majd később gyermekeivel. Volt országbíró, később tárnokmester lett. Tetszett a családjához fűződő kapcsolata, Lőrinc úrhoz való hűsége.

Amádé a legifjabb Aba fiú. Egy ideig papok nevelték Jászón, ott ismerkedett meg Lászlóval, a későbbi királlyal. Barátságot kötöttek, ám ez később kissé meglazulni látszott, a király inkább Fintát tekintette bizalmasának. Számomra a három Aba ifjúból mindig is Amádé volt a kedvenc. Tisztességes, megfontolt, állatszerető, és fiatal kora ellenére igen bölcs. Vannak elvei, jók a meglátásai, igyekszik a királyt észérvekkel meggyőzni, nem tartozik a talpnyalók táborába. Nyíltsága, őszintesége igazán megnyerő.

Lőrinc úr az a személy, akit lehetetlen nem kedvelni. Már az előző kötetekben a szívemhez nőtt, megnyilvánulásai sűrűn mulattattak, ugyanakkor tisztelettel és megbecsüléssel tekintettem a karakterére, mert igyekezett gondoskodni a hozzá közel állókról. Bölcs, becsületes, szavatartó ember, a király egyik hű támasza. Igazi harcos, aki jobban érzi magát a csatákban, mint a királyi udvarban. Mondhatni be van oltva az udvari mézesmázosság ellen, ezért hosszú távon nem igazán képes elviselni az udvari intrikákat, muszáj néha visszavonulnia Lanzsérba, hogy saját birtokán pihenje ki a fáradalmakat.

Jó volt olvasni Dávid úrról és családjáról, mert az Aba család az első kötet óta a szívembe lopta magát, ahogy hű segítőik is. Mellékszereplők közül Karacs, Árnyék és Mónus volt kedvenc, ők hárman nemesi erényekkel bírtak, és arany szívük volt. Mind becsületes, dolgos emberek.

László királyt az előző kötetben még szimpatikusnak találtam, ebben a részben viszont ez megváltozott. Kissé fejébe szállt a hatalom, szembement mindennel és mindenkivel, aki nem úgy gondolkodott, ahogy ő. Nem csoda, hogy eleinte annyira jól megtalálták a közös hangot Fintával. László döntései miatt ingataggá vált az amúgy sem szilárd béke az országban.

Amikor az egyház megelégelte a viselkedését, megpróbált nyomást gyakorolni rá, de nem érték el a kívánt hatást. Az uralkodó és az egyház közötti ellentétek egyre súlyosabbá váltak, egyre kétségbeejtőbb volt a helyzet. Lőrinc úr, Amádé és társai pedig azon tanakodtak, mit tehetnének azért, hogy mentsék a menthetőt. Ideiglenesen sikerült is az ellentéteket csillapítani, az egyház visszafogadta Lászlót a kegyeibe, s a kunok is viszonylag elégedetten kerültek ki a helyzetből, ám érezhető volt a feszültség, ami oldalról oldalra csak nőtt. A könyv utolsó nyolcvan oldala lesodort a lábamról. Vészterhes idők jártak. Pusztítás, veszteség és mélységes fájdalom érződik a lapokról. Vajon mit érezhet az a család, amelyiknek választania kell, hogy a szerettükhöz, vagy a királyhoz maradnak hűségesek?

Viola Judit most is nagyot alkotott. Tájleírásainak, korhű ábrázolásainak köszönhetően magam előtt láttam minden helyet, amerre csak szereplőink jártak. Kedvenceim a családi birtokok jellemzései, ugyanúgy magam elé tudtam képzelni Göncöt és Füzért, mint Lanzsért. Imádtam a párbeszédeket, a nyelvezetet, a korra jellemző kifejezéseket, Lőrinc bátyó humoros megnyilvánulásait, s azt, amivé kinőtte magát ez a történet. A cselekményábrázolás kellően részletes, a karakterekről pedig a főbb információkat folyamatosan adagolta a szerző. 

Mindenképpen ajánlanám a sorozatot fiatalabb korosztályoknak is, mert azon kívül, hogy érdekes, együtt kalandozunk a szereplőkkel és betekintést nyerünk a történelembe is. A szerző stílusa könnyed és élvezhető.

10/10

Remélem, a szerző még sok köteten át elvarázsol az Aba ifjak történeteivel. 

Urbánszki László: Nemtelen nemesek

„A ​sokak által régóta hiányolt regény második, jelentősen átdolgozott és bővített kiadása. 

Ladányfi Bene, a léhűtő nemesivadék fogadóról fogadóra sodródik az Anjou királyok Magyarországán. Becsületes, ám unalmas vagy fárasztó munka helyett kártyával szerzi meg a napi betevőt. Kedveli a könnyű életet, ágyába csábítja a lányokat, és délig alszik, ha lehet. Egy bűnbanda markából szabadítja ki az esztergomi piac árva csavargóját, Urost, aki igyekszik felnőni „nemes barátjához” – tisztességben, csibészségben, mikor melyik esik jobban kézre. Sonkát csen a kamrából, mikor rossz a lapjárás, és tüzelő szukával járja a várost, ha elunta magát. Hozzájuk csapódik még Szalárd, a székely-felvidéki vadorzó, aki rablógyilkosra vadászik fejpénzért, mikor fogytán a kenyere, de csetlő-botló baloggá válik, ha egy csinos lány hozzádörgölődzik. Kártyacsatát vívnak egy nadrágért a vadonmélyi rablótanyán, hóban verekednek a szilaj ridegpásztorokkal, és husánggal ütik agyon a farkasokat. Aranyhalmokért, gulyákért kártyáznak a marhakupecekkel, lándzsaharcot vívnak a rablógyilkosokkal, és egyáltalán nem biztos, hogy ők győznek.

Urbánszki László – számos nagy sikerű történelmi regény szerzője – könyvében esendő emberek indulnak neki a világnak, és keverednek torokszorítóan izgalmas kalandokba. Életművészek, szeretnivaló csibészek, buja fogadóslányok és veszett emberfarkasok élik világukat a „magyar vadnyugat” színes forgatagában.”

Második, átdolgozott és bővített kiadás

Kiadta: Historycum

Megjelent: 2018.

Oldalszám: 292

ISBN: 978-615-58160-3-1

Illusztrálta: Csikász Katalin

A szerzőről:

„Urbánszki László 1954. augusztus 7-én született Alberttelepen, egy bányászcsalád második gyermekeként.

Kazincbarcikán a Ságvári Endre Gimnáziumban érettségizett. Sokat köszön irodalomtanárának (és osztályfőnökének) Hunyady Józsefnének, akinek jókora része volt abban, hogy Urbánszki László olvasásszeretete irodalomírássá nemesedett.

Tíz évet hajózott a Dunán, közben hajózó üzemmérnöki diplomát szerzett.

Kisiskolás korától olvasott szenvedélyesen, de az írással csak 2008-tól kezdett el komolyabban foglalkozni a Karcolat Műhelyben, akkor még De Profundis Clamavi írói néven.

2010 elején jelent meg először nyomtatásban, azóta több, mint harminc novellája, elbeszélése került kiadásra különféle kiadványokban. 2011-ben Bíró Szabolcs és a Historium Kiadó támogatásával jelent meg első önálló kötete.

2014 és 2017 között a Gold Book Kiadó jelentette meg a műveit, 2017-ben a Helikon Kiadóval kötött szerződést.

Elkötelezett író, céljait így fogalmazza meg: „az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös.”

Közel áll a természethez, élete során volt dunai hajós és batikoló, jelenleg faművesként dolgozik. Tatárszentgyörgy közelében él, egy erdei tanyán három gyermekével.”

Forrás: Wikipedia

Számomra ezek csak adatok. Persze, sok minden kiderül az életéről, de a honlapján található bemutatkozása nekem sokkal jobban tetszik. Szerény, közvetlen, nyílt és egyenes.

Hogy mire gondolok pontosan? Itt megnézhetitek:

https://urbanszkilaszlo.freewb.hu/ki-is-vagyok-en/

https://urbanszkilaszlo.freewb.hu/

A könyvről:

Nagyon szeretek különböző történelmi időkben kalandozni, ezért is örülök annyira, hogy egyre több hazai szerző vállalkozik olyan regények írására, melyek történelmi időkbe kalauzolnak minket. Urbánszki László könyveivel ebben az évben ismerkedtem meg, de tudom, hogy ez még csak a kezdet.

Mivel az előző verziót nem olvastam, így összehasonlítási alapom nincs, viszont az Ördöglovashoz képest más. Azt a könyvet kiforrottabbnak éreztem, ugyanakkor ebben a könyvben is felismerhetőek a tipikus Urbánszki jegyek.

Urbánszki úr kalandregényei bővelkednek humorban, buja jelenetekben, véres és kevésbé véres csatákban egyaránt. Ez a regénye az Anjou királyok idején játszódik, főszerepben pedig egy ifjú, lecsúszott nemes, Ladányfi Bene, akit sokan léhűtő, huncut kártyásnak véltek, aki ha máshoz nem is, de a beszédhez nagyon értett. Amit kedveltem benne, az a merészsége volt és a leleményessége.  Tetszett, hogy megmentette és pártfogásába vette Urost, aki csavargó árva gyerek volt, mert jó barátság szövődött közöttük és ez adta a cselekmények egyik szálát. Aztán csatlakozott hozzájuk Szalárd, aki igazi magányos farkas volt, szégyenlőssége miatt gyakran ő volt a humoros részek forrása, hiszen bátor, ha harcolni kell, ám ha nőt lát, inkább megfutamodik. Három külön személyiség, mindenkinek megvan a maga erőssége, ezért jól kiegészítik egymást. Barátok jóban és rosszban egyaránt.

A könyvben annyi a szereplő, mint égen a csillag. Vannak rablók, gyilkosok, kártyapartnerek, fogadósok, és sok mindenre kapható fogadósnék.

A szereplők beleillenek a szerző által többségben hűen jellemzett korba, a tájleírások pedig egyszerűen mesések. Nem lehet betelni vele. Talán a regény legnagyobb erősségének számít, hogy a szerző úgy tud mesélni, hogy a szemeink előtt azonnal megelevenednek a cselekmények. Látjuk, halljuk, érezzük mindazt, amit a szereplők, így könnyen azonosulhatunk velük és átélhetjük, amit ők.  

A cselekmények fordulatosak, akad bőven mire figyelnie az olvasónak, talán néha kicsit sok is a történés. Mindegyik szál egyformán erős, nincs köztük, ami jelentősen kiemelkedne, így nem mindig tudja az olvasó, merre is halad a történetben.

Pozitívum: meseszerű, kalandos, humoros, valamint pozitívumnak számít még az utószó és magyarázkodás rész is, mert a szerző megemlíti azokat a dolgokat, melyekben elrugaszkodott a valóságtól.

Negatívum: túl sok a trágár kifejezés. Tudom, hogy illik a karakterekhez, ugyanakkor a szerző az utószóban meg is jegyzi, hogy hajdan nem volt divat a durva beszéd, a káromkodás, sőt… akkoriban halál járt olyan kifejezésekért, amiket napjainkban sűrűn használnak.

Pontozás: 10/8

Viola Judit: Sasok a viharban II. - Sűrűsödnek a fellegek

"V. Istvánt halála után a Nyulak szigetén helyezik végső nyugalomra. A gyászolók közt szörnyű hír terjed: a királyt talán meggyilkolták. A megüresedett trónra sokan vágynak, az Aba család nemes ifjai azonban mindössze egyvalamiben biztosak: figyelmeztetni kell a néhai uralkodó fiát, aki azonban merész tervet eszel ki, hogy kiderítse az igazságot, és már annak birtokában kerüljön fejére a korona. Ilyen helyzetben nem könnyű megmaradni igaz embernek…

A Sasok a viharban hősei előtt kalandokban bővelkedő, sorsdöntő idők állnak. Magánéleti konfliktusok és diplomáciai gondok nehezítik a család helyzetét. Ünnepek és hétköznapok, halál és születés váltja egymást, és egyikük életébe beköszönt a szerelem is. 

Végleg megpecsételődhet az Aba család sorsa…"

Megjelent: 2017.10.09.

Kiadta: Athenaeum kiadó

ISBN: 978-963-293-717-5

Kötés: tábla, védő

Oldal: 368

Műfaj: történelmi regény

A könyv megvásárolható 20% kedvezménnyel itt:

https://www.lira.hu/hu/konyv/tovabbi-konyveink/sasok-a-viharban-ii-surusodnek-a-fellegek

Viola Judit 1982-ben hittudományi főiskolát végzett, azóta lelkészként, kántorként, kórusvezetőként szolgált és szolgál. Debütáló regénye, a Sasok a viharban egy családtörténet nyitó kötete volt, ami azonnal megnyerte magának a hazai olvasóközönséget. Ennek a családtörténetnek a következő kötetét tarthatja jelenleg kezében az olvasó.

A borítóért most is odáig vagyok. Szeretem, hogy egyszerű ugyanakkor pedig figyelemfelkeltő. Nagyon illik a történethez.

Mindenképpen ajánlanám a fiatalabb korosztályoknak is, mert azon kívül, hogy érdekes kalandozásokon vehetünk részt a szereplőkkel, betekintést nyerhetünk a történelembe is. A szerző stílusa könnyed és élvezhető. Nagyon könnyen lebilincseli az olvasót és nagyszerű kalandozásra csábítja. Számomra kihagyhatatlan ez a történelmi sorozat. 

Már az elején megnyeri az olvasót a csodás tájleírás, amelynek köszönhetően megelevenedik előttünk filmszerűen a cselekmény. Láthatjuk gyülekezni az Aba nembéli urakat, akik megtanácskozzák István király halálának mibenlétét. 

Szerettem, hogy azonnal a lényegre tért a szerző, s a kötet cselekménye átlátható volt, hisz’ részletesen ismertette azt. A kivitelezésbe sem csúszott hiba, igényes mind esztétikailag, mind pedig tartalmilag. 

 Aba házi Lőrinc úr megnyilvánulásai most is sűrűn mosolyt csaltak az arcomra, ahogy azt az előző kötetnél már megszokhattam. Bár kissé szabatos a nyelvjárása, határozottan pozitív karakter, aki erősíti a történetet. Jó volt újra olvasni Dávid úrról és fiairól, akik az előző kötetben a kedvenceimmé váltak, ahogy Dávid úr hű szolgája, Karacs is. Igazán bölcs és jóravaló személynek ismerhettem meg a történet alapján, akire érdemes volt hallgatniuk a főszereplőknek. A főbb karaktereket megismerhettük már az előző kötetben, ugyanakkor ebben a részben is épp elég információt kapunk róluk ahhoz, hogy kerek egésszé váljon a történet.

Ármány, árulás, viszály, veszély, harcok, becsület, hűség, család, barátok, szeretet és összetartás mind-mind felbukkan a történet során. Azt hiszem minden, ami kellhet egy jó történelmi regényhez megtalálható a könyvben. Kalandoztam a főhőseinkkel és nyomoztam a rejtélyek után. Ki a felelős István király haláláért? Elnyeri-e méltó büntetését az illető? Hány élet árán lesz végre újra béke és nyugalom? Nem minden kérdésre kaptam meg a választ, ám a történelmi kalandozásainknak nincs még vége. 

A regény olvastatja magát, visszarepít a régmúltba és kalandozásra csábít. Közelebb hozza hozzánk a történelmi eseményeket és személyeket, szinte úgy érezzük magunkat, mint ha mi is ott ülnénk László király és Béla herceg mellett a trónon, vagy épp Fintával és Amádéval próbálnánk támogatni barátainkat és uralkodóinkat. Amikor Amádé hazalátogat, sugárzik a lapokról az otthon melege és a tengernyi szeretet, amivel körülveszik a legifjabb Aba fiút. 

Árnyék karaktere kedvemre való volt, hisz’ neki hasonló jó megfigyelőképessége volt, mint Karacsnak, s legalább annyira jó szíve is. Fegyverforgatásban és információszerzésben aligha akadt párja. Tetszett, ahogy felkarolta Mónust. 

Egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Aba nembéli Dávid úrék vendégül látták László királyt Füzéren, a két ifjabb Aba fiú (Péter és Amádé) pedig megviccelte Lőrinc urat.

„– De fel is vihetjük, ha úgy gondolja – tréfálkozott Amadé.– Bele is törne a bicskátok! – hergelte őket Lőrinc.Amadé és Péter egymásra nézett, aztán közrekapták nagybátyjukat, és a hóna alatt megragadva olyan szépen megemelték, mint sólyom a zsákmányát, még a lába hegye sem érte a földet.– Hő, hő! Tesztek le rögvest, beste kölykei atyátoknak! Még megszédülök! Rosszabbak vagytok, mint gondoltam. A sivatagi szentek ama testrészire mondom, ölbéli gyermekségem óta nem kalimpázott a lábam a levegőben! – méltatlankodott Lőrinc, de mosolygott hozzá.Nagy nevetés közepette szép óvatosan leeresztették a bajnokot, aki rögvest egy második kupa borral öblítette le az ijedtséget.”

Füzéri vár

A történet végig kalandos és tanulságos volt. Voltak szereplők, akiket szerettem, s olyanok is, akikben elég nagyot csalódtam. Péter az előző részhez képest közelebb került hozzám, ám Finta egyre csak távolodott. Amádé maradt a nagy kedvencem a három Aba ifjúból. 

Jó volt ennyire alaposan betekinteni a történelem eme szegletébe, felfedezni és megismerni a helyszíneket, népeket, valamint a szokásokat. Remélem, hogy még sokat olvashatok az Aba nemzetségről Viola Judit írásai által. Köszönöm az élményt.

Pontozás: 10/10

Izolde Johannsen: Gránátok ​a becsületért (A Birodalom tengeri bástyái 2.)

Bismarck. A birodalmi zászlóshajó tündöklése és bukása

Figyelem! A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmazhat!

"1940 tavasza…

Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.

A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…"

Kiadó: Underground

Megjelenés időpontja: 2017. május 24.

ISBN: 978-963-128-473-7

Oldalszám: 450

Műfaja: történelmi, életrajzi és dokumentumregény

Először is szeretném megköszönni Izzie-nek, hogy ismét gondolt rám és megismerkedhettem a Bismarck legénységével és történetükkel.

Amint az a bejegyzés címében is látható, ez a Birodalom tengeri bástyái sorozat második kötete. Már az első is azonnal magával ragadott, igazán a szívemhez nőttek a szereplők, rengeteg információval szolgált, lebilincselt, mesélt, s a történelem olyan tényeire mutatott rá, amit a történelemkönyvekben nem igazán említettek meg. Teljesen más megvilágításba helyezi a történteket, sokkal közvetlenebb és emberibb oldalról szemlélhetjük az eseményeket.

Most is elmondhatom / leírhatom, hogy ez a regény alapos, informatív, nem szájbarágós, nem száraz, korhű, történelmi, pártatlan, emberi, szerethető, érdekes, magával ragadó, lendületes, célközönsége pedig szerintem kortól és nemtől függetlenül minden olyan személy, aki érdeklődik a második világháborús cselekmények és alapjáraton a történelem iránt.

Nagy örömömre szolgált, hogy az előző kötetből már megismert és nagyon szeretett személy, Paul Ascher ebben a kötetben is fontos szerepet töltött be, számomra már ő garancia volt arra, hogy folytatódnak a kalandozásaim, tényfeltáró utazásaim.

Paul Ascher most sem okozott csalódást, már a könyv elején könnyeket csalt a szemembe. Eszembe jutott, hogy ő (és társai) nem csak egy szerethető karakter, hanem a történelem egy darabkája, egy olyan személy, aki valóban létezett évtizedekkel ezelőtt. A szívem összeszorult a gondolatra. Amikor a családjával töltött idejéről olvastam, úgy éreztem, mint ha én magam is ott lettem volna csendes megfigyelőként. Láttam magam előtt a családot, ahogy örömmel ölelték át egymást, mert nem számított, hogy hol vannak, csak az, hogy együtt.

„Hosszú percekig ült még az asztalnál, hallgatta az alvók nyugodt, csöndes légvételét. Hazaért hát. Erre vágyott mindenek felett, hogy a családjával lehessen. Vállalt ezernyi veszélyt, kényelmetlenséget, idegölő félelmet az óceán fölött átrepülve. A boldogság röpke pillanatai elé azonban minduntalan odatolakodott a kérdés: Hogyan tovább?Végül a fáradtság kényszerítette ágyba. Odabújt feleségéhez, baljával átkarolta. Ursula álmában magához szorította az ő ölelő karját. Paul Ascher megcsókolta az asszony puha, gömbölyű vállát és halkan suttogta:– A karrierem fog segíteni rajtunk, Uschi. Mindaz a tudás, amiért éltem, mindaz, amit idáig véghezvittem.Én foglak megmenteni benneteket.”

Az előző kötetből több szereplő felbukkant hosszabb-rövidebb időre ebben a történetben is, melynek örültem, mert szinte mindenkit a szívembe zártam. Rengeteg érzés köszönt vissza a lapokról, sűrűn elhomályosította a szemem a könny, főleg mikor visszaemlékeztek arra, mi történt Hans Langsdorff sorhajókapitánnyal. Megsúgom, ez a kötet is bővelkedett olyan eseményekben, amik miatt már két kötethez fűznek hasonló érzelmek.

Az események sorozata fekete-fehér filmként pergett le a szemem előtt. Láttam Paul Ascher-t amint kinevezését elfogadva csatlakozik Günther Lütjens tengernagyhoz, aki a Gneisenau hajó parancsnoka volt. Majd ezt követően újabb ugrás az időben, a Bismarck csatahajó megépítése, avatása, legénységének kinevezése, csatarendbe állása. Megannyi új és régi szereplő felbukkanása, izgalom, várakozás, elszántság, hazafiság, szeretet, lemondás, beletörődés, veszteség, s érzelmek kavalkádja, ami ismeretlenül is ledönti a lábáról az olvasót.

Ennél a történetnél egyszerűen nem vagy képes külső szemlélőként nézni a történetet. Ott vagy te is a helyszínen, s átéled mindazt, amit ők átéltek egykor. Tiéd az izgalom, a várakozás, a halálesetek után pedig a gyász érzése, ami akaratlanul is eltölt, mert nem tudsz tárgyilagos maradni ebben a helyzetben.

„Lindemann mind emberi, mind anyagi téren a legtöbbet várta el. Épp csak annyit kívánt, mint amennyit saját magától megkövetelt. A tisztek szabályos időközökben jelentettek neki, beszámoltak a legénység felkészítésének menetéről, az egymásra épülő részlegek felszerelésének előrehaladtáról. De nemcsak az írásos, vagy szóban elhangzott jelentésekre támaszkodott. Mindenre figyelt, végigjárta a hajó egészét, felügyelte a kiképzéseket, értő szemmel követte a hátralévő felszerelési munkálatokat.Parancsait mindenki zokszó nélkül hajtotta végre. A Bismarck parancsnoka sosem mulasztotta el a jutalmazást, ahogy az, aki hibát vétett, bizton számíthatott a megrovásra is. De Ernst Lindemann mindig adott lehetőséget a bizonyításra. A szigorú, ám igazságos tanári viselkedés mélyről gyökerezett benne. A legénység átlag életkora huszonegy év körül lehetett. Sokak számára a Bismarck volt az első hajó. A Hajó…”

Bismarck

Ahogy az előző kötetben Hans Langsdorff, úgy most Ernst Lindemann is beállt a „tisztelem és elismerem a személyét” csoportba. A személyisége megnyerő, igazán határozott jellem. Ezt nem csak tettei bizonyították, hanem az is, ahogy a beosztottjai vélekedtek róla.

„Arisztokratikus viselkedése nem párosult gőggel, vagy lenézéssel, mint társadalmi rétegének oly sok tagjánál. Ha tudomására jutott bárminemű rendbontás, vagy nézeteltérés, a felek biztosak lehettek abban, hogy azonnal kézbe veszi az ügyet. A Bismarck legénysége egyöntetűen, feltétel nélkül szerette az „Öreget”.”

A történet főszereplői

Erich (Johann Albert) Raeder tengernagy a Német Haditengerészet (Kriegsmarine) vezetője.

Günther Lütjens tengernagy, hajórajparancsnok (a Gneisenau hajó parancsnoka).

Ernst Lindemann sorhajókapitány, a Bismarck parancsnoka.

Paul Ascher fregattkapitány: első törzstiszt, hadműveleti főtiszt, aki az előző kötetben a Graf Spee tüzérfőnöke volt.

Burkard Freiherr von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy, negyedik tüzértiszt.

Mellettük természetesen rengeteg olyan szereplő kapott teret, akik bár mellékszereplők, igen fontos szerepet töltöttek be a történetünk szempontjából. Ahogy haladtam előre a könyvben, annál jobban kirajzolódott a karakterek személyisége, a cselekményszálak kuszasága kibogozódni látszott, végül minden egy szép nagy kerek egésszé állt össze.

Örültem, hogy most is emberséges, jóindulatú és szerethető emberekről olvashattam, és ezzel újfent kaptam egy kis cáfolatot a történelemkönyvekben olvasottakkal kapcsolatban. Határozottan ajánlom a könyv elolvasását (s a soronkövetkezőket is), mivel más nézőpontból is megközelíthetjük a világháborús eseményeket, és rájöhetünk, hogy nem minden fehér vagy fekete. Vannak bizony árnyalatok, amiket csak észre kell vennünk.

Nagyon érdekes volt Ascher magánéletéről és munkásságáról olvasni. Hihetetlen utat járt be. Ezen felül pedig egyre jobban megismerhettem a csatahajón szolgáló legénységet, s minden egyes szomorú emberi sors után a szívem összefacsarodott.

Nemzetek összecsapása köszönt vissza a lapokról, ám ami a legfontosabb, hogy ez a történet felnyitja az emberek szemét, miszerint a háborúknak csak vesztesei vannak. A rengeteg haláleset, a gyászoló családok, a temérdek fájdalom, ami érte a világot, amikor a világháború zajlott. 

Pontozás: 10/10

Viola Judit: Sasok a viharban – Hősiesség és ármány a magyar múltból

Fülszöveg: „Vérzivataros, trónviszályos esztendőkben kalandozunk, a XIII. század végi Magyarországon. IV. Béla király nemrég verte ki a tatárokat a pusztasággá vált, földig rombolt, felégetett honból – de alig lát neki az újjáépítésnek, máris fellángol a családi háborúskodás a csak imént kihunyt parázs fölött. 

A középkorban a harc a hatalomért nem pusztán udvari intrikákban merült ki: fegyverrel folyt a küzdelem a trón elbitorlásáért, a meggyengült ország területének szétdarabolásáért. Az agg, ám még mindig erős királyt nővére és saját fia, majd sógora is megtámadja. 

Az utolsó Árpád-házi királyok végnapjainak idejében játszódó történelmi regény a réges-régi hatalmi játszmák izgalmas felelevenítése. A történetet az egyik királyhű nemesifjú kalandjain keresztül tárja elénk a szerző. 
Szirtek csúcsán, nemesi sasfészkekben dőlhet el a királyság sorsa…”

Kiadó: Athenaeum

Megjelent: 2016. október 4.

Oldalszám: 368

ISBN: 978-963-293-601-7

Műfaj: történelmi

A szerzőről az alábbi sorokat találhatjuk meg a könyv védőborítójának belső oldalán:

Viola Judit 1982-ben hittudományi főiskolát végzett, azóta lelkészként, kántorként, kórusvezetőként szolgált és szolgál. Debütáló regénye, a Sasok a viharban egy családtörténet nyitó kötete.

A szerző szavai:

„Minél többet foglalkozik az ember egy-egy témával, annál inkább fixa ideái támadnak. Nekem is van három. Először az, hogy a valóság sokkal meglepőbb és fordulatosabb dolgokat produkál, mint a legvadabb képzelet. Arról is meggyőződtem, hogy a magyar történelem is van olyan érdekes, mint a nálunk nagyobb és szerencsésebb országok múltja. Sőt! Végül abban is biztos vagyok, hogy bőven vannak figyelemre érdemes, ismeretlen vagy félreismert korszakok és személyek. Ezt a három tételt szeretném alátámasztani ezzel a kötettel és a következőkkel, amik IV. Béla uralkodásának végétől Károly Róbert trónra kerüléséig kísérik végig Aba Amádé és testvérei életét.”

Első, amit megjegyeznék: a könyv olvastatja magát. Ha van pár fölös órád, akár egy szuszra is kiolvashatod. Én személy szerint örültem volna neki, mert érdekes volt, s mindig a legjobb résznél kellett letennem, ráadásul elég sűrűn.

Mindenképpen ajánlanám a fiatalabb korosztályoknak is, mert azon kívül, hogy érdekes kalandozásokon vehetünk részt a szereplőkkel, betekintést nyerhetünk a történelembe is. A szerző könnyed és élvezhető stílusban tárja elénk a múlt bizonyos darabkáit, még ha itt-ott felfedezhetünk eltéréseket is.

A védőborító pedig szerintem gyönyörű. Nagyon illik a történethez, ráadásul felhívja a könyvre a figyelmet.

Már az első fejezet elolvasása után éreztem, hogy rossz véleményem nem lesz a könyvről. Szövegezése megnyerő, a cselekmények részletesen leírásra kerültek, a karakterekről pedig a főbb tudnivalókat folyamatosan adagolta a szerző.

Kedvenc karakterem már az elején lett kettő is. Egyrészt imádtam a legkisebb Aba – nevezett Aba Amádé – ártatlan, tiszta, gyermeki karakterét, szavatartóságát, állatszeretetét. Másrészt felnőttek közül kedveltem Karacs vitézt, aki mosolyogva szemlélte a gyerekek csínytevéseit, s őszinteségével és hűségével szolgálta Dávid urat, az Aba nemzetség fejét.

Kép forrása: http://www.pechy-de-pechujfalu.hu/myfiles/htmls/karacsonyi/karaxw-Title.html

Kalandok, összetartás, szeretet, család, barátok, hűség, becsület, árulás, veszély, viszály és harcok. Minden, ami csak kellhet egy jó történelmi regényhez. Nagyon szerettem Amádé kalandozásairól olvasni, arról, hogyan szerzett magának barátot az iskolában, vagy épp arról, hogy milyen érzések és gondolatok cikáztak végig benne.

Egyik kedvenc párbeszédem a könyv 207. oldalán található, ami Dávid úr és Karacs között zajlott. Amádéról beszélgettek, amely mindkettejüknek fontos és visszatérő téma volt. Ekkor esett szó a barátságról is, s itt gondoltam már sokadjára azt, hogy Dávid úr milyen igazságos és rendes ember volt.

„– Te is tudod, nem a származás a legfontosabb az ember barátjában, hanem a lélek és a szív. Szeretet és hűség többet tesz, mint módos rokonság, s félországnyi birtok. Én is mivé lennék nélküled! Te vagy szemem, fülem s fél kezem is! És nemcsak a váraimban s birtokimon, hanem még a családban is! – mondta Dávid úr. Karacs elpirult örömében, és meghajtottan magát, hogy ne látsszon, bizony még a könny is elfutotta a szemét erre a vallomásra. Mire a nagy hatalmú megyés- és határispán, aki tudta, mit érez hűséges híve és barátja, megragadta mindkét karját, és megszorította. Egyformán érezték, hogy felesleges több szó, s ez egy olyan pillanat, melyet sohasem fognak elfelejteni, akármit hozzon is a jövendő. Közben az asszonyok felhordták a teljes készletet, mindenből hoztak, amiről azt gondolták, hogy Amadénak ízleni fog, vagy hogy eddig nélkülözte a szerzetesek között.”

A könyv előrehaladtával nyomon követhettem, hogyan cseperedik fel a három Aba ifjú – Finta, Péter és Amádé –, s miképp alakult a sorsuk. Finta Béla herceg jó barátjaként és hű lovagként szolgálta a királyi udvart, Péter az Aba házi Lőrincz úrral tartott, tőle kapott nevelést, okítást, míg Aba először Jászón tanult az atyáktól mindenféle tudományt, majd László herceg barátja és bizalmasa lett Budán.

Szerettem egyenként is a történeteiket, ám a legjobban azok voltak kedvemre, amikor az egész család jelen volt. Izabella úrnő (Dávid úr édesanyja), Katarina (Dávid úr felesége), Aba Dávid nemzetségfő, Finta, Péter, Amádé valamint hű barátjuk, Karacs.

Regéci várrajz

Kedveltem azokat a részeket is, ahol a várak építéséről esett szó. 

"Arra gondolt, hogy fiát egyre jobban lefoglalják a hatalmas birtok dolgai, a várak építése Göncön, Bodókőn, Füzéren, és már Regécen is belekezdtek az erődítmény felhúzásába. Béla király szigorúan veszi, hogy minden nagyobb hegy tetején erős várak fogadják a tatárokat, ha visszatérnének....várak építése Göncön, Bodókőn, Füzéren, és már Regécen is..."

 

Füzéri várrajz

Ez a regény azon kívül, hogy történelmi eseményeket dolgoz fel, segít abban, hogy jobban megismerjük a régmúlt alakjait, eseményeit, kalandozhassunk bátran egy olyan világban, ami már nyomaiban sincs jelen a mi időnkben. Igazi történelmi eseményeken átívelő kalandregény, ami minden korosztálynak kikapcsolódást nyújthat. Hisz’ ki ne akarna betekintést nyerni a XIII. század csodálatos világába? Megtekinteni, hogy mi zajlott a Tatárjárás után Magyarországon? Felügyelni az újjáépítést, megismerni IV. Béla uralkodót és leszármazottjait, valamint a nemzetségvezetőket és családjaikat? Megismerni és megízlelni az akkori nyelvezetet és kifejezéseket? A történelemkönyvek csak hozzávetőlegesen, felületesen érintik ezt az időszakot, nem merülnek bele a témába, csak a száraz „tényeket” közlik röviden és tömören, s nem is igazán hagyják, hogy az ember elképzelje a kort a maga pozitív és negatív vonzataival. Ez a regény tényleg rengeteg érdekességet tartalmaz, amit kár lenne kihagyni. Az olvasás minden percét élveztem, s nagyon remélem, hogy a szerző többi regényét is olvashatom majd. Ez a regény mindenképpen újraolvasós. 

Kiknek ajánlanám a könyvet? Kortól, nemtől függetlenül mindenkinek. Ha szereted a történelmet és a kalandokat, akkor azért, ha meg nem, akkor azért. Hiszem, hogy ha esélyt adsz ennek a történetnek, pozitív véleménnyel fogod letenni a végén. 

Köszönöm az Athenaeum kiadónak a lehetőséget! :)

Pontozás: 10/10 

Izolde Johannsen: A Lamarr-ház átka (A kobzos éneke 2. dal)

„Thuran városát rejtélyes halálesetek tartják rettegésben. Van egy ház, ahol nappal életnek semmi nyoma. A Vének Tanácsa odaküld egy utcakölyköt, derítse ki, mi folyik a három ember magas kőfalak mögött. A Lamarr-család nem jókedvében éli fordított életét. Fiaik éjjelente kilovagolnak, és álruhában elűzik az útonállókat, elengedik a csapdába esett vadakat. Csakhogy összekeverik őket a lápbéli gyilkosságok elkövetőivel. Az ifjabb testvér ráadásul beleszeret a rájuk vadászó helytartó húgába. 

A két fivértől egyszer már elvették a nappalokat. Most az életüket követelik….”

Kiadta az Underground kiadó 2015-ben.

Oldalszám: 314

ISBN: 978-963-123-256-1

Köszönöm a lehetőséget az írónőnek! :)

A Lamarr-ház átka a kobzos éneke sorozat második történetét meséli el nekünk. Ahogy azt az írónő honlapjáról is megtudhatja az olvasó, ez a sorozat tizenöt történetet ölel körül, amit nem feltétlenül kell sorban olvasnunk, mert nem függnek össze szorosan a történetek.

Izzie az egyik interjújában így nyilatkozott:

„A kalandregényekben minden főszereplő és történet más és más, a regények variálhatóak, egymás elé helyezhetőek, mindegy melyiket olvassa az ember elsőnek, mert csak nagyon laza szálakkal kötődnek egymáshoz adott esetben csak a városok vagy az épp soros uralkodó jelenti ezt a kapcsolatot. Így olvashatunk kalózokról, parasztlázadásról, tolvajokról, boszorkányokról, régészeti kalandról vagy éppen egy vándorcirkusz mindennapjairól. A titokzatos felcser a középkor nagy társadalmi problémáit is alaposan körüljárja példának okáért a hóhérdinasztiákat sújtó kiközösítést mutatja be.”

Már a negyedik oldalon kezdetét veszi az olvasó bekebelezése, az alábbi bevezető szöveggel:

„A nevem Florian. Vándorénekes vagyok.Dalaim régmúlt időkbe vezetnek el, a nagy háború utáni évszázadokba, amikor is a mindenkori herceg uralta Észak földjét és az egész nagy birodalmat. Népek százai éltek egymás mellett, a jó és a gonosz összecsapása megszokott dolog volt. A három tenger titokzatos vizei csalfa ártatlansággal csábították a vakmerő utazókat. Szállás és étel fejében akár egész éjszaka elszórakoztatlak történeteimmel. Minden ember egy külön dalt érdemel, és mivel épp elegen vannak, hát bízvást kijelenthetem, nem unatkozom.Hallgassátok második történetemet, a Lamarr-ház átkát.”

 A prológus figyelemfelkeltő. Tetszett a titokzatosság, ami körüllengte.

Főbb szereplők: 

Lothar Thatcher: Thuran helytartójának fia, a lovasság kapitánya

Billy: Tizenhat éves zsebtolvaj, a Lamarr-ház új "szolgája"/családtagja 

Vének tanácsa: egyetlen nőtag van, az összes többi férfi. Öncélú ítélő bizottság, feljebbvalónak tartják magukat a helytartónál és a katonaságnál.

Samuel: A Lamarr-ház egyik alkalmazottja. Kedves öreg, akit azonnal a szívembe zártam, ahogy Billy is.

Sofia: Billyvel egyidős lányka a Lamarr-házból. Aranyos, cserfes, kedves, segítőkész.

Birgit Lamarr: a ház úrnője. „Dús haját vékony aranypánt szorította le, sötétszőke hajzuhataga szebben ragyogott, mint az ékszerek, melyek finom ruháit csak még inkább kiemelték.”

Renard Lamarr: magas, széles vállú, sötétszőke hajú férfi, Birgit legidősebb fia. „Markáns vonásai, határozott álla, borostája vagány jóképűséget kölcsönzött számára, csupán arcának szokatlan fehérsége ütött el a városiak megszokott barnaságától.”

Renaud Lamarr: szakasztott a bátyja, csak alacsonyabb és öt évvel fiatalabb kiadásban. :D

Juliette Thatcher: Lothar kishúga, a helytartó lánya.

Wulgar herceg: A birodalom uralkodója.

A történet szövegezése megnyerő, jó volt olvasni. A leírások mesések, olvasás közben megelevenednek a szereplők és a tájak a szemünk előtt.

Magával ragad a történet cselekménye, ahogy a rejtélyekre is fény derül, úgy szövődik egyre szorosabb szál a könyv és olvasója között.

Juliette Thatcher és Renaud Lamarr találkozását imádtam.

„Virágillattól terhes, tavaszi éjszaka volt. Szelíden, nyugodtan várakozott a táj, egészen addig, amíg a hófehér paripa be nem robbant az alvó tisztásra…
   Renaud itt szeretett a legjobban időzni. Szabadjára engedte saját, fekete csődörét, ő maga elheveredett a fűben, onnan nézegette a vonuló felhőket. Sokszor megfestette otthon a mindig komor eget, és néha, ha búbánatnak eresztette szép szőke fejét sorsa miatt, az álmaiban élő színekkel ruházta fel kövér alakjukat. Festményei ott lógtak valamennyi szolga szobájában, de az ő képei díszítették a ház fehérre meszelt falait is. Ma éjjel a fivérek különváltak, ami egyébként nem túl gyakran fordult elő.A fehér mén tehát szétdúlta képzeletének nyugodt képeit, úgy ugrott át felette, akár egy nagyra nőtt griffmadár. Szerencséjére nem taposta halálra. Mire a fiatal gróf felpattant, a ló, szellemszerű lovasával eltűnt a fák között. Renaud odafutott izgatottan toporgó hátasához, azzal utánuk vetette magát.”

Juliette, bátyja kifejezett tiltása ellenére hófehér paripáján kilovagolt az éjszakába, ám egy farkas megtámadta.

Az izgalom a tetőfokára hágott, feszültség is volt bőven, mindez úgy ábrázolva, hogy az olvasó túlfűtött izgatottsággal várja, hogy mi fog történni.

Juliette kétségbeesett sikolyt hallatott, amelyet meghallott a nyomába eredő Renaud, aki a segítségére sietett. Végzett a fenevaddal, majd az eszméletlen lányt egy barlangba vitte. A lány eszméletének visszatérése után érdekes és mosolyfakasztó párbeszéd következett, amelyet körüllengett továbbra is a titokzatosság. Renaud úgy érezte, mindenkinek jobb, ha titok övezi kilétét.

Aztán jöttek az újabb találkozások, a meghitt pillanatok, a titkolózás, a veszély, a rejtély és megannyi más, amitől ez a történet valami csodás. A Lamarr-ház lakói a szívemhez nőttek, és mindvégig nagyon reméltem, hogy happy end lesz. Samuel miatt nagyon aggódtam, mert ő támogatta a fiúkat mindenben.

Az álarcosbál történése egyszerre késztetett mosolyra és szomorított el. Lotharban hatalmasat csalódtam, míg Juliette és Renaud párosát sajnáltam.

Az álarcosbál után felgyorsultak az események, fantomok, haramiák, árvíz, párbaj, emberrablás, gyilkosság, szeretet, szerelem, család, önfeláldozás, mind-mind szerepet kapott a regényben. Érzések örvénye kavargott bennem, miközben a sorokat faltam. Az utolsó harminc oldalon már könnyes szemmel haladtam végig. Imádtam a Lamarr családot, a ház minden lakójával együtt, legyen vérszerinti, vagy fogadott rokon. A szívem picit összetört a végkifejlet miatt, még ha Juliette és Renaud mégse értek oly véget, mint Rómeó és Júlia.  

Pontozás: 10/10

A. O. Esther: Frigg rokkája 1.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Valaki vár valahol, akivel összetartozol. Aki a halálnál is erősebben szeret, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld…

A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal…

Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.

A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett… Noha a férfi tudja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba…

Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is…

Frigg rokkája azonban könyörtelen… Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2015-ben.

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó

ISBN: 978-615-80189-0-6

Oldalszám: 450

Mint ahogy azt már Eszter könyveinél megszokhattuk, csodás borítóval, nagyszerű kidolgozással találkozhatunk, ha kézbe vesszük egy-egy kötetét. A Frigg rokkájával sem voltam másként. Amikor először fogtam kézbe, megtapogattam, megszaglásztam (ahogy a könyveket általában), csodáltam a szépségét, s csak ezek után figyeltem meg jobban a szerkezetét. Talán a legjobban a „Szolidan szép” kifejezés jellemezheti. A belső borítón található Orion csillagkép igazán magával ragadó, kissé misztikus.

Érdekesség: Nem tudom, hányan tudjátok, de az Orion csillagképhez rengeteg, ma is hallható mitológiai történet kötődik. A mai nevét a görögöktől kapta, és az egyik leghíresebb mitológiai történet hozzájuk köthető. Az egyik ilyen történetben Orion, Poszeidón fia (aki óriás termetű vadász volt) Atlasz hét leányát (Celaeno, Electra, Taygeta, Maia, Asterope, Merope, Alcyone) addig üldözte a szerelmével, amíg azok csillagokká nem változtak, s így ők lettek a Plejádok hét csillaga. A Plejádok az Orion csillagkép északi felére esnek, és az a közös jellemzőjük, hogy ezen a területen a csillagok egy irányba tartanak. Szabad szemmel is igen jól láthatóak a tagjai, mivel óriáscsillagok. Ilyen óriáscsillag például a béta csillag, a Rigel. :) Ez a csillag az Orion csillagkép legfényesebb csillaga, s nem mellesleg azt mondják, hogy az egész égbolton látható csillagok között is a hetedig legfényesebb.  (forrás: wikipedia)

A történet előtt az alábbi Ibsen verset olvashatjuk:

  

Az első fejezet a 21. században, 2024-ben indul, Stjerne városában. Főhősnőnk, Sonja Sommerland itt került először a látómezőbe. Hosszú fekete haja vizesen verdeste a vállát, ezüstszürke szeméből pedig szomorúság tükröződött. Ha nem láttam volna őt a borítón, akkor is megjelent volna előttem róla a kép, s egy picit belesajdult a szívem. Ismerős érzés kerített hatalmába, amikor arról olvastam, hogyan bóklászott a kórház falai között keresve azt a személyt, aki oly nagyon fontos szerepet töltött be az életében.

A tizenkilencedik oldalon már potyogó könnyekkel olvastam tovább. Éreztem Sonja fájdalmát, kétségbeesését, s már-már önostorozását is, valamint azt, ahogy mindenki másra is haragudott. Aztán megjelent Alex, a hét évvel idősebb testvér, aki szintén főszereplője a történetünknek. Már az első oldalak után szívemhez nőtt a karaktere. Tipikus gondoskodó, határozott, erős, macho jellemmel megáldott férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy az lesz amit ő akar, s ezen túlságosan nem is volt kedve változtatni. Ő nem kérdezett, nem megbeszélt, pusztán kijelentett dolgokat, és az úgy is volt. Nagyon hasonlított külsőleg a húgára. Ugyanolyan színű haj és szem, ám Alex jóval magasabb volt, így rendszerint ha egymás mellett álltak, húga fölé tornyosult. Alex igazán sármos férfi volt. Egyenes orr, világosszürke (ezüstös) szem, lehetetlenül sűrű szempilla. Fekete, felnyírt haja elől a szemébe hullott, ezért hátrasimítva viselte, olykor be is copfozta. Sötét borostája és markáns szemöldöke markánssá tette az arcát.  

Claire, Alex barátnője nem igazán volt szimpatikus, és azt hiszem most enyhén fogalmaztam. Utálatosan viselkedett, rémes stílusa volt alapjáraton, ráadásul tényleg nagyon nem kedveltem. Reméltem, hogy gyorsan eltűnik a képből. S lám-lám, a megérzéseim nem csaltak. Tényleg nem érdemelt túl sok figyelmet.

Furch Durango gitár

A második fejezet a Szent Iván napi jelmezbállal indult. Azt hiszem, a jelmezekért hatalmas taps illeti az illetékest, nagyon jót nevettem. Magam előtt láttam Sonját Arwenként, és simán el tudtam képzelni Alexet is Neo-ként. :D Jó kis páros. Hatalmas koncertet tartottak, ami több mint két órán át tartott, s ezalatt Sonja úgy érezte, nem fáj annyira a lelke. Ám a koncert után ismét úgy érezte, kell egy kis egyedüllét, így elindult a tópartra kedvenc gitárjával (születésnapjára kapta a Furch Durango-t), hogy egymagában lehessen, s zenélhessen. A dal, amit ott énekelt igazán a szívemig hatolt. Ez volt az, s az Egyedül címet viseli:

 Aztán belépett a képbe Einarr Sigurdsson, és felgyorsultak az események. Imádtam, ahogy jellemezte őt Eszter.

„Sonja kíváncsian nézett a férfi nemes vonású arcára. Bár korábban sosem találkoztak, hirtelen az az érzése támadt, mintha ismerné őt. Mintha ismerné a kék szempár minden árnyalatát, az örömét s a bánatát. Mintha hallotta volna már ezt a hangot, és látta volna már ezt a szigorú pillantást… a férfi egyenes orrát, szép ívű száját, magas homlokát, széles vállát, sudár alakját…”

„ … A szőke férfi haja arasznyi hosszú lehetett, és hátra volt simítva. A feje két oldalán szinte kopaszra borotválta, világos szakállát rövidre vágta. Bőrnadrágot, csizmát, inget, mellényt viselt, a derekán széles övet, s a beletűzött balta is egész élethűen festett. A kézfejét és alkarját színes tetoválások borították, és úgy tűnt, a minták a ruhája alá kúsznak.”

A második és harmadik fejezet gyorsan elolvasásra került, s immáron már nem a 21. hanem a 10. században találtuk magunkat főhősnőnkkel Sonjával, aki nem tudja, hogy került oda, sem azt, hogyan juthat egyáltalán haza, a bátyjához, aki minden bizonnyal majd beleőrül abba, hogy mi lehet vele. Érdekesek voltak a leírások, az emberek és helyek jellemzései, minden. Eszter elég érdekesen építette fel a két század közötti kapcsolatot, így mindenképpen érdemes odafigyelni, és nem csak úgy, hipp-hopp átszökellni ezeken a részeken, mert a végén még lemaradhattok valami lényegesről.  Például arról, hogy mi történt Alex-el és a banda többi tagjával (egy kivétellel), amikor elindultak hazafelé a búcsúztatásról.

Imádtam az alábbi megjegyzést, úgyhogy nézzétek el nekem, de egy sort  idézek:

„ – A halottak nem tudnak hányni… - hümmögött Alex.”

Alex, Leif és James eljutott Magnusson jarl udvarába, ahol dalnokokként elég jól gondjukat viseltél, és megbeszélték a jarllal, hogy hajót kapnak, amin eljuthatnak Einarr-ékhoz. Már alig várták, hogy Sonját újra a karjukba tarthassák.

Alex és Sonja rémálmai aggasztottak. Reméltem, hogy nem fognak bekövetkezni, és néma imát mondtam értük gondolatban.

Amikor Einarr házánál megkérdezte a férfi Sonját, hogy miért van ott a nyúl, nagyon nevettem. Szívemből megkedveltem a lányt, és reméltem, hogy számára Happy end lesz, míg a férfi anyja remélhetőleg nem végzi valami túl jól. Rühelltem azt az áskálódó, szemét banyát.

Idézek egy részt, mert tényleg nagyon jót nevettem:

„ – Kicsikém, mondd, mi az ott, a fal melletti asztalon?

- Hát…, az egy döglött nyúl.

Einarr elmosolyodott.

- És mit keres ott?

- Carter odatette, én pedig nem mertem hozzányúlni.

- Miért nem?

- Mert úgy néz k, mint egy halott macska.

- Nem ettél még nyulat?

- Nem. És nem is fogok.

- De miért?

- Mert szép és kedves állat. Sosem tudnám bántani.

- És odakint a kecskéket meg a tyúkokat?

- Hát, ha adnak tejet meg tojást, annak örülni fogok, de hogy őket nem esszük meg, abban biztos lehetsz. Nem eheted meg azt, aki bízik benned.

- Te most viccelsz?

- Nem.”

Itt egy pillanatra felvisítottam, hogy szépen fogunk kinézni, ha Sonja mellett Einarr vegetáriánus lesz. :D Egy vega viking azért vicces.

Aztán sorozatban történtek olyan dolgok, amin kiakadtam, de úgy igazán. Például Brenna (Einarr anyja) ármánykodásai, Sonja álmai amik egyre tisztábban felfedték, hogy mi köze van neki igazán Einarrhoz, illetve a történet hangulata, ami a vége felé áthatja az ember. Ám a hajó, ami akkor érkezett, amikor Einarr, Asa és Sonja beszélgetett, tudtam, hogy nem lehet másik hajó, mint az, amelyik Alexéket vitte Syn városába. Erre mi történt? Vége a kötetnek. Áááááááááááááá. Most várhatok, amíg megjelenik a többi kötet, hogy tudjam, mi lesz kis kedvenceimmel. Igazságtalan ám. :)

A kötet végig bővelkedett kalandokban, poénos és könnyáztatta jelenetekben, szívmelengető és hátborzongató részekben. Nagyon megszerettem a szereplőket, Alex volt a fő kedvencem, de Einarr sem maradt le túlságosan. Eszter megint nagyszerű karaktereket alkotott, s egyáltalán nem bántam, hogy időutaztam is, mert megismerhettem a vikingek életét (vagy tovább ismerkedhettem velük?).

Az a rész viszont, amikor Einarr közölte Sonjával, hogy ha visszatérne a saját világába mi történne, sokkolt. Enyhén kirázott a hideg a gondolatra, hogy ha Sonja helyében lennék, örökre 924-ben rekedtem volna. Főleg Brenna miatt.

Szeretnék még sokkal többet olvasni Einarról, Sonjáról, Alexről és társairól, mert tudom, hogy rengeteg érdekes dolgot fogunk még róluk megtudni Eszternek köszönhetően.

A történet kicsit más, mint az eddigi A. O. Esther könyvek. Az Összetört Glóriák sorozatban angyalok és emberek harcoltak, angyalokkal és különböző pokoli jövevényekkel. A Gombnyomásra trilógia egy nem hétköznapi kivitelezésű disztópia, ami happy enddel zárult. A Frigg rokkája viszont először a jövőben játszódott, majd visszacsöppentek a régmúltba, ahol minden új nekik, és meg kell birkózniuk a rájuk váró nehézségekkel, a történet végkifejletéről pedig az ég adta világon semmit sem tudunk még. Viszont vannak hasonlóságok. Olyan karaktereket kreált az írónő, akik kedvelhetőek, legyenek angyalok, démonok, mutánsvadászok, tudósok, vikingek vagy zenészek. Szerethetőek, kellő mennyiségű jó tulajdonsággal, ám kaptak azokból a tulajdonságokból is szép számmal, ami igazán emberivé teszi őket (féltékenység, erőszakra való hajlam, stb.). Én rühellem az állandóan tökéletes szereplőket, s pont ezért szeretem annyira azokat, akikről Eszter írt. Nem tökéletesek, mégis szerethetőek, érthetőek, s könnyen beleélhetjük magunkat a helyzetükbe. A történetek fordulatosak, izgalmasak, s nem utolsó sorban a fantasy mellett erős romantika szálunk is van, ami könnyedebbé teszi a történetet.

Nagyon örülök, hogy egy árva rossz szót sem tudok erről a könyvről sem írni, mert magával ragadott, még ha voltak olyan pillanatok is olvasás közben, amik sírásra késztettek. Sokszor meghatódtam, összerázkódtam, vagy hangosan nevettem a jeleneteken. Élveztem az olvasás minden percét, s Ti, kedves olvasók tudjátok, hogy ennél több nem is kell.

Egyetlen elütést fedeztem csak fel, az ötödik fejezetnél az évszám nem 2014, hanem 2024. :) Viszont aki olvassa a könyvet, az alapjáraton tudhatja, hogy csak két évszám között kalandozunk. 2024 és 924 a két fontos évszám, ami rögzül az emberben, mire leteszi a kötetet. 

Pontozás: 10/10

Köszönöm a könyvet Eszternek, és azt, hogy elsők között lehettem, aki elolvasta. Nagyon várom a folytatást! 

Tartalomjegyzék

A bejegyzésemet pedig nem más zárja, mint Eszter köszönete, ami a könyv hátuljában található.