Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat.
Fülszöveg:
„Sentaro élete kudarc minden téren: priusza van, sokat iszik és puszta emlék, hogy valaha író akart lenni. Az idő múlását már csak a cseresznyefa virágzás jelzi. Egy kis cukrászdában dolgozik, ahol dorajakit árul, egy édes vörösbab krémmel töltött palacsintát.
De aztán minden megváltozik.
Megjelenik az életében Tokue, egy idős asszony, akinek az ízületi gyulladástól eltorzultak az ujjai, és akinek zavaros a múltja. Tokue csinálja a legjobb édes vörösbab krémet, amit Sentaro életében kóstolt, és az asszony kezdi megtanítani a mesterségére, ám miközben elmélyül a barátságuk, elkerülhetetlenül nehezedik rájuk a társadalmi elvárások nyomása, és Tokue sötét titka is napvilágra kerül.
Az Édes palacsinta megindító regény a múlt terhéről és a barátság feloldozó erejéről. Durian Sukegawa gyönyörű regénye világszerte rabul ejti az olvasók szívét.”
Kiadó: Művelt Nép
Kiadás éve: 2023
Fordította: Kiss Marcell
Oldalszám: 189
ISBN: 9786156022653
Egy kicsit megtévesztő a bájos borító. Mély témákat érint: igazságtalanság, megbélyegzés, kirekesztés, túlélés, barátság, összefogás. Szóval amilyen kis terjedelmű könyv, annál több dolgot sűrített bele a szerző. A regény karakterei egyszerű emberek, akik a múltjuk terheit hordozzák. Ez egy érdekes japán történet, ami tele van sajátosan japán vonásokkal. Szívszorító, mégis reményteljes emberi történet. A szerző szépen írt a cseresznyefa-virágzásról, és az ételekről. A karakterek bemutatása viszont lehetett volna egy kicsit részletesebb.
Szentaró palacsintákat sütött egy dorajaki nevű édességhez. Az üzlet ablakára ragasztott álláshirdetés felkeltette egy idős nő figyelmét. A férfi kételkedett abban, hogy a hetvenhat éves nő, Josii Tokue bírná a nehéz fizikai munkát, ezért kijelentette, hogy nem dolgozhat ott. Tokue arca és mozgása furcsán merev volt, az ujjai meggörbültek, egy betegség miatt, amit fiatalon kapott el.
Szentaró arról ábrándozott, hogy írni fog. Nem gondolta, hogy egy sütőlap előtt tölti majd az éveket. Magányos volt és sokat ivott.
Tokue elszántsága eredményes volt. Szentaró megegyezett vele. Keményen és ügyesen dolgoztak.
„Ha nem rendesen csinálja az ember, csak az idejét vesztegeti.”
Egyre több babpaszta készítésére volt szükség. Nehezen nyíltak meg egymásnak, viszont tudtak egymással beszélni, és kapcsolat alakult ki közöttük. Az asszony úgy bátorította Szentarót, mint a gyermekét. Tisztelettel és kíváncsisággal nézett rá, és benne is felkeltette a kíváncsiságot, a férfi elkezdett tanulni tőle, és odafigyelni a dolgokra. A biztatásnak köszönhetően megmutatkoztak a benne levő értékek, nagyobb feladatokra vállalkozott.
Szentarót többnyire felbosszantotta, amikor a gyerekek csoportosan megjelentek, Tokue viszont szeretett velük beszélgetni. A vevők is kedvelték az idős nőt. Egy iskolás lány többnyire egyedül érkezett az üzlethez. Vakana volt a beceneve. Nem sietett haza, inkább náluk időzött.
Amikor a főnökasszony megtudta, hogy egy idős, beteg asszony az üzletben dolgozik, utasította Szentarót, hogy rúgja ki. A férfi hiába mondta neki, hogy Tokue már régen meggyógyult, és együtt érték el, hogy az üzlet nyereséges legyen. A Hansen-kórral (lepra) kapcsolatos előítélet erősebb volt. Korábban szinte semmit sem tudtak erről a betegségről, és aki elkapta, azt törvényekkel különítették el. Tokue évtizedekkel a gyógyulása után is elszigetelve élt. Szentaró nem küldte el, nem bánt vele máshogy, úgy viselkedett, mint korábban. Ezek után történt az, hogy visszaesett a forgalom. Bár Tokue nem tudott a Szentaró és a főnökasszony közt zajló beszélgetésekről, úgy gondolta, hogy a múltja miatt történt, ezért felmondott. Hiába kapta meg negyven éve a diagnózist, hogy nem fertőz, nem számított. A lepra elleni törvény már nem volt hatályban, de úgy tűnt, hogy az emberek hozzáállása nem változott. Szentaró még többet ivott, mint korábban.
A Tensóenben (a szanatóriumban és múzeumban) tett látogatásukkor Tokue, Szentaró és Vakana beszélgetéseiből kiderült, hogy sok mindenen mentek keresztül. Az idős asszony mesélt a kirekesztettségről, és az életről a lezárt helyen. Nagyon elszigetelten éltek, mérhetetlen szenvedéssel és gyásszal.
Több, mint egy hónappal Tokue távozása után sem nőtt az üzlet forgalma. Szentaró kevesebbet ivott, és egyre jobb tölteléket készített. Tudatosan követte Tokue módszerét. Korábban csak az érdekelte, hogy visszafizesse az adósságát, de az öregasszonynak köszönhetően kötődni kezdett az üzlethez. Megváltozott. A saját elképzelései szerint akarta vinni az üzletet. De a főnökasszonynak más tervei voltak.
A könyv végén egy különös álom adott ötletet Szentarónak.
„A tapasztalatok összessége egy élet…”
Amikor Tokue meghalt, Szentaró és Vakana könnyes gyásza nagyon megható volt.
„Csak így élhetünk, mint a költők, mondta. Ha csak a valóságot nézzük, legszívesebben meghalnánk. Csak úgy győzhetjük le az akadályokat, hogy úgy élünk, mintha már felülemelkedtünk volna rajtuk.”
Azzal, ahogy Tokue próbált mindenből valami jót kihozni, ahogy végigment a napjain, valahogy megnyugtató és reménykeltő volt. Tudta, hogy a virágok, a fák, a napsütés, a szellő, az édességek… mind szebbé teszik a világot.
Elgondolkodtató történet, ami lassan bontakozott ki. Van eldolgozatlan szál. Nincs végkifejlete. Az író a képzeletünkre bízza a dolgot. Tipikus japán történet, aminek van egy sajátos hangulata. Nem volt könnyű olvasmány, lelkileg megterhelő, mégis kár lett volna kihagyni. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a lassan kibontakozó történeteket, szeretnek elmélkedni az életről, szeretik a szép gondolatokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése