Vigyázat! Cselekményleírást
tartalmazhat!
„Az igazi tündérmesék nem a
nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok
kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy
mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog
vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára,
vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég
jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?
Delila éppúgy gyűlöli a sulit,
amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen
betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor
olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a
poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre.
Delila számára ez a mese mégis
több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös)
királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami
mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül,
a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja
tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így
aligha működhet…
A New York Times
sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen
írt klasszikus tündérmesét – egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid
úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és
fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.”
Megjelenésének várható
időpontja: 2016. március 10.
Fordítás alapjául szolgáló mű:
Jodi Picoult and Samantha van Leer: Between the Lines
Fordította: Babits Péter
Eredeti színes illusztrációk: Yvonne Gilbert
Fekete illusztrációk: Scott M. Fischer
Köszönöm a lehetőséget az
Athenaeum kiadónak!
Már nagyon vártam, hogy
olvashassam ezt a történetet, mert Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek
mondanivalóban és érzelmekben, s eddig csak igazán komoly témákat boncolgatott
azokban a könyvekben, amiket tőle olvastam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a
lányával közösen megírt könyv mennyi újdonságot tud mutatni, milyen érzelmeket
tud kiváltani?
Furcsa Jodi Picoult nevét egy
olyan regényen látni, ami ifjúsági, fantasy, romantikus és chick lit címkét
kapott. Az ő neve számomra eddig a
drámával, és a véresen komoly témákkal volt egyenlő, most viszont egy teljesen
más műfajban mutatta meg magát, ami nagyszerű, mert nem igazán szeretem
beskatulyázni sem az írókat, sem a színészeket. A könyv elolvasása után most
már nyugodtan kijelenthetem, hogy Jodi Picoult minden műfajban nagyot tud
alkotni! :)
Fontos megemlítenem, hogy a
könyvben csodálatos illusztrációk láthatóak, amik még színesebbé, elevenebbé
teszik a történetet. Yvonne Gilbert, az illusztrációk készítője rajong a
tündérmesékért és rengeteg könyvet illusztrált már világszerte, a nevét
határozottan érdemes lesz megjegyeznünk. Néhány illusztrációját
megtekinthetitek a honlapján: http://yvonnegilbert.com/
S most lássuk a történetet
magát. :)
A könyv egy-egy kétsoros
ajánlással indít mindkét szerző részéről, majd ezt követi Jodi Picoult
bevezetője, s a történet maga.
Ha nem lenne elég megkapó a
könyv fülszövege, akkor simán a bevezetőt elolvasva úgy érezném, muszáj
elolvasnom. Ugyanis az írónő elmesélte, hogyan is vetődött fel ennek a
történetnek az ötlete, s hogy az egész a lányának, Samanthának/Sammy-nek a
fejéből pattant ki. :)
„Így hát… amikor azt mondta, van egy érdekes könyvötlete, figyelmesen hallgattam.Mondjak valamit? Megérte.Mert mi van, ha a szereplők tényleg önálló életet élnek, miután a könyv fedele lecsukódik? Mi van, ha az olvasás azt jelenti, hogy újra és újra eljátsszák ugyanazt a szerepet – ám ettől még ugyanúgy vannak álmaik, reményeik, vágyaik, céljaik, melyek messze túlmutatnak szokványos szerepükön? S mi van, ha az egyik szereplő minden erejével próbál kiszabadulni a könyvből?Vagy ami még jobb: ha az egyik olvasója beleszeret, s úgy dönt, segít neki?” „A legtutibb az volt, amikor belebotlottunk egymás mondataiba, és kiderült, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk – mintha ugyanazt álmodnánk; mintha írás közben telepatikusan összekapcsolódnánk.Néha, ha egy nagyszerű könyvet olvasok, azt gondolom: ”Hű, bárcsak én találtam volna ki ezt a fordulatot!” Csodálatos, hogy ugyanez az érzés töltött el, míg a lányom sorait olvastam.”
A
cselekmények két szálon futnak. Egyrészt maga a tündérmese történetét követhetjük
nyomon, másrészt a „való élet” eseményeit Delilával és Olivérrel, ahogy azért
harcolnak, hogy mindketten egyszerre legyenek ugyanott.
Szereplők:
- Móric
király
-
Matilda királyné
-
Olivér királyfi
-
Naspolya: gonosz varázsló a történetben, de amikor épp nem olvassák a
tündérmesét, akkor egy aranyos lepkemániás varázsló. :)
- Orbánc:
udvari varázsló
- Füge:
a pék fia, Olivér barátja. Egyszer csak eltűnt, valószínűsíthetően a királyné
keze volt a dologban, mert Füge és Olivér háborúsat játszottak.
-
Frocli vadászkutya (= Füge, csak Naspolya kutyává változtatta a történetben)
-
Szerafima: megmentendő királylány, aki bár gyönyörű, egy kissé butácska. Nem
tudja megkülönböztetni a színészkedést a valóságtól.
Valamint
egyéb meseszereplők: Piró a sárkány, manók, sellők, kalózok, unikornisok, stb.
-
Delila: olvasó lány, s egyben a főhősnőnk. Visszahúzódó, kedves, okos. Ő
olvassa azt a tündérmesét, amiben Olivér szerepel.
- Jules: Delila legjobb
barátnője, kicsit elvont figura, de nekem nagyon szimpatikus volt.
- Jessamyn: a Sorok között
tündérmese írónője, Edgár anyukája
- Edgár: Jessamyn fia, Olivér
és Delila új barátja
Ezen felül persze még több
mellékszereplő, mint például Delila anyukája, a pszichológus, a tanárok és
diáktársak.
Történetünk
a kezdetek kezdetére nyúlik vissza, amikor Móric király és Matilda királyné
boldogan élt a birodalomban, a nép szerette és becsülte őket, s gyermekáldás
elébe néztek. Ám volt valaki, aki nem örült a boldogságuknak. Ő nem más, mint
Naspolya, aki évek óta szerelmes volt Matilda királynéba, de a szerelmet
felváltotta a gyűlölet, és a bosszúszomj, amikor Matilda Móricot választotta.
Az ifjú
trónörökös születésének éjszakáján, egy fekete szárnyas szörnyeteg jelent meg a
királyságban, és tűzcsóvákkal borította be a nádtetőket. Ezt a lényt Naspolya
festette rá egy varázsvászonra, s keltette így életre. A király látva népe
riadt tekintetét úgy döntött, gyorsan cselekszik. Feleségét a szolgákra bízta,
ő pedig magára öltötte fényes páncélját, és lovagjaival a sárkány ellen indult.
Ezen az
éjszakán Matilda királyné megszülte Olivér királyfit, de elvesztette imádott
királyát, Móricot.
Olivér tizenhat éves korára tizenhét
nyelven beszélt, ismerte a királyság törvényeit, kitalálta a vetésforgó új
rendszerét, és az udvari varázslóval, Orbánccal feltalálták a hőálló vértet
arra az esetre, ha újabb sárkány támadna rájuk. Rengeteg mindenhez értett, de a
harc nem tartozott közéjük. Egy nap elé járult egy köpenyes alak, aki arra
kérte, mentse meg a lányát, akit elraboltak.
Matilda királynő mielőtt
útjára bocsátaná Olivért, az alábbiakat mondja:
„– Atyád mindig azt mondta: félni annyit
tesz, hogy van miért élned.”
S ezután kezdődött igazán a
történetünk. :)
Yvonne Gilbert munkája |
„Más szóval: mindnyájunknak megvan a magunk élete, túl azon, amit az Olvasó lát. Ez mindenki más számára kényelmes így – szívesen eljátsszák a szerepüket, újra és újra, sőt még azután is benne ragadnak, hogy az Olvasó becsukja a könyvet –, nekem viszont folyton pörög az agyam. Logikus: ha nekem van egy másik életem a mesén túl, akkor kell lennie az Olvasóknak is, akiknek az arca felettünk lebeg. Csakhogy ők nem a könyv foglyai – de akkor hol vannak igazából? S mit csinálnak, miután becsukják a könyvet?”„A könyvben mindenki másnak tökéletesen elég, hogy részese lehet a mesének – nem bánja, ha mindig ugyanazt kell tennie és mondania, újra meg újra, mint egy színdarabban, amit sosem vesznek le a műsorról. Nyilván azt hiszik, hogy a Más-világban ugyanígy élnek. Csak nekem esik nehezemre elképzelni, hogy az Olvasók is minden áldott nap ugyanakkor kelnek és ugyanazt reggelizik, majd ugyanabban a székben ücsörögnek és ugyanazt a társalgást folytatják le a szüleikkel, míg végül lefekszenek, hogy másnap elölről kezdjenek mindent. Szerintem hihetetlen az életük – és a hihetetlen alatt azt értem, hogy van szabad akaratuk. Folyton azon tűnődöm, milyen lehet: érezni, ahogy kinyílik a könyv, mégsem esengeni a királynőnek, hogy engedjen el a lovagi küldetésre. Elkerülni a tündérek csapdáit és a gonosztevőket. Beleszeretni egy lányba, akinek szeme a legédesebb méz. Látni olyanokat, akiket nem ismerek, de még a nevüket se tudom. Tényleg nincsenek nagy igényeim. Szívesen lennék királyfi helyett mondjuk mészáros. Szívesen átúsznám a tengert, hogy úgy ünnepeljenek, mint legendás sportolót. Szívesen veszekednék valakivel, aki bevág elém az úton. Csinálnék bármit, csak azt ne kelljen, amit emberemlékezet óta teszek. Szerintem kell lennie egy világnak a lapokon túl. Vagy csak mindenáron szeretném ezt hinni.”
Delila
szemszögéből olvasni, s a gondolatait a magadénak érezni… kicsit furcsa, ha
magát a regény cselekményét nézzük. :D Adott ugyanis a „való életben” Delila,
tizenöt éves gimis, aki egy tündérmesét olvasgat a legszívesebben, ami nem
másról szól, mint Olivér királyfiról. Ugyanakkor ott van Olivér szemszöge, aki
tisztában van vele, hogy egy mesekönyv főhőse, mégis vágyik az ismeretlen
világba, hogy megtapasztalhassa azt, amit Delila is.
Imádtam
a váltakozó nézőpontot, mert bármilyen nevetségesen hangzik is, mindkettő
szerepbe bele tudtam magam élni. Olivér helyében én is vágyódnék az
ismeretlenbe, hogy felfedezhessem, hisz’ ha túl sokat ismételgetek valamit,
néha én is megjegyzem, hogy nem vagyok én papagáj, hogy folyton ugyanazt
hajtogassam, tehát minden nap ugyanazt és ugyanúgy csinálni, kicsit unalmas, s
egy idő után idegesítő is lehet. Ráadásul ugye Delilát megismerve már ott volt
az a bizonyos szikra is, ami miatt muszáj volt kijutnia a könyvből.
Viszont
Delilát is megértem, mert sokszor, amikor olvasok, én is egy másik világban
találom magam, élvezem a könyvek által nyújtott lehetőségeket, és pillanatok
alatt egy karakter rajongójává válok, vagy épp azonosulok vele.
Amikor az iskolai öltözőben Delila
elővette a könyvet és elkezdett Olivérrel beszélgetni, már fülig ért a szám,
megjegyezném, hogy nem is hiába. A várva várt mosolyfakasztó rész nem váratott
sokáig magára:
„– Miért beszélünk egyáltalán ilyenekről? – fakadok ki. – Egy szereplőt se lehet kivenni a könyvből!
– Miért
vagy olyan biztos benne? Próbáltad valaha is?
– Nem,
de Hamupipőkét se láttam még mosogatni a Starbucksban…
–
Hamupipőke? Starbucks?
– Hát
ez az. Tíz másodpercig se húznád a világomban. Fogalmad sincs, mennyi minden
van itt, amiről fogalmad sincs.
– Téged
viszont ismerlek – erősködik Olivér.
Ahogy
rám néz, szinte még azt is elfelejtem, hogy csak a képzeletem játszik velem.
–
Aligha ismersz. Mióta is dumálunk, kábé húsz perce?
–
Tévedésben vagy – jelenti ki Olivér. – Tudom, hogy rózsaszínre van festve a
szobád. És harapdálod az ajkad annál a résznél, amikor Naspolyával harcolunk. És
minden este jó éjszakát kívánsz az aranyhaladnak. És amikor reggel öltözködsz,
néha táncolsz a zenére, ami abból a fura kis dobozból jön…
– Te
kémkedsz utánam, míg öltözködöm?
Felvillantok
egy széles vigyort.
– Nem
én hagytam nyitva a könyvet…”
Aztán ott van Olivér, aki annyiszor gondol a főhősnőnkre,
amennyiszer csak levegőt vesz. Igazi hősszerelmes, akit nem lehet nem szeretni.
„ELMONDOM, MIT TUDOK Delila McPhee-ről:Amikor ideges, rágja a körmét.Hamisan énekel.Fura akcentussal ejti a szavakat, mégis kitart amellett, hogy én mondom rosszul őket.Neki van a legigézőbb szeme. Szinte meg se kell szólalnia, minden érzést ki lehet olvasni belőle.”
Annyira
aranyos volt, ahogy Delila és Olivér azon fáradoztak, hogy Oli végre kikerüljön
a „való világba”, és személyesen is találkozhassanak. Velük izgultam minden
próbálkozásnál, és reméltem, hogy mihamarabb happy end lesz, aztán eszembe
jutott, hogy akkor viszont vége lesz a könyvnek, amit azért nem akartam, mert
annyira jó. 22-es csapdája. Végül arra jutottam, hogy nem baj, mert a
könyveknek van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy újra és újra elolvashatjuk
őket, s ezzel mi is megkapjuk a kis happy end-ünket. :)
Amit még nagyon szerettem a történetben, az a rengeteg okos
gondolat volt. Igazán elgondolkodhatnának néhányan rajtuk.
„A kölykök véleményét persze soha senki nem kérdezi, de számomra úgy tűnik, hogy akkor lesz felnőtt valaki, amikor már nem reménykedik a legjobban és elkezd készülni a legrosszabbra. De hogyan mondjuk meg egy felnőttnek, hogy talán minden rossz azért van a világon, mert már nem hiszünk abban, hogy a legjobb valóra válhat?”
A cselekmények
fordulatosak, a párbeszédek humorosak, a jelenetek eszményiek, a karakterek
pedig eszméletlen aranyosak és szeretni valóak.
S
amikor minden szépen happy end-del zárult, a köszönetnyilvánításnál Jodi külön
megemlíti a kedves illusztrátorunkat/illusztrátorainkat, aki(k) segített(ek)
tökéletessé tenni a varázslatot. :)
„Amiért külön hálával tartozom Yvonne Gilbert-nek, aki életre keltette a mi kis hercegünket, és Scott M. Fishernek, aki elképesztő árnyképeket készített. Mindketten szó szerint elvarázsoltak minket a látásmódjukkal és a könyv iránti lelkesedésükkel.”
Most, hogy végére értem a
történetnek, egyszerre örülök és sírok egy picit legbelül. Már az elején
magával ragadott ez a fantasztikus tündérmese, ami gyermeknek, tininek és felnőttnek
egyaránt ajánlott. Jodi és Samantha olyan világba segít eljutnunk, ahol
önfeledten kalandozhatunk, s átélhetjük az érzelmek színes kavalkádját. A
szerzőpárosnak és magának a regénynek rengeteg mosolyt, boldog és önfeledt órát
köszönhetek, s olyan élményeket, amelyek rengeteget tettek hozzám emberként. Új
tapasztalatokkal gazdagodtam, új világot fedezhettem fel, valamint ismét
rájöhettem, hogy a fantázia világának kiapadhatatlan a forrása, ami újra és
újra csak arra vár, hogy felfedezzük! Számomra a Picoult és Van Leer élmény
abszolút nyerő volt, remélem még sok-sok közös regényük születik! Én ugyanis
újabb kedvenccel gazdagodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése