Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2016. március 3., csütörtök

Jodi Picoult & Samantha Van Leer: Sorok között

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?
Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre.
Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…
A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét – egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.”

Kiadja: Athenaeum kiadó
Megjelenésének várható időpontja: 2016. március 10.
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult and Samantha van Leer: Between the Lines
Fordította: Babits Péter
Eredeti színes illusztrációk: Yvonne Gilbert
Fekete illusztrációk: Scott M. Fischer

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum kiadónak!

Már nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a történetet, mert Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek mondanivalóban és érzelmekben, s eddig csak igazán komoly témákat boncolgatott azokban a könyvekben, amiket tőle olvastam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a lányával közösen megírt könyv mennyi újdonságot tud mutatni, milyen érzelmeket tud kiváltani? 


Furcsa Jodi Picoult nevét egy olyan regényen látni, ami ifjúsági, fantasy, romantikus és chick lit címkét kapott.  Az ő neve számomra eddig a drámával, és a véresen komoly témákkal volt egyenlő, most viszont egy teljesen más műfajban mutatta meg magát, ami nagyszerű, mert nem igazán szeretem beskatulyázni sem az írókat, sem a színészeket. A könyv elolvasása után most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Jodi Picoult minden műfajban nagyot tud alkotni! :)

Fontos megemlítenem, hogy a könyvben csodálatos illusztrációk láthatóak, amik még színesebbé, elevenebbé teszik a történetet. Yvonne Gilbert, az illusztrációk készítője rajong a tündérmesékért és rengeteg könyvet illusztrált már világszerte, a nevét határozottan érdemes lesz megjegyeznünk. Néhány illusztrációját megtekinthetitek a honlapján: http://yvonnegilbert.com/

S most lássuk a történetet magát. :)


A könyv egy-egy kétsoros ajánlással indít mindkét szerző részéről, majd ezt követi Jodi Picoult bevezetője, s a történet maga.
Ha nem lenne elég megkapó a könyv fülszövege, akkor simán a bevezetőt elolvasva úgy érezném, muszáj elolvasnom. Ugyanis az írónő elmesélte, hogyan is vetődött fel ennek a történetnek az ötlete, s hogy az egész a lányának, Samanthának/Sammy-nek a fejéből pattant ki. :)
Így hát… amikor azt mondta, van egy érdekes könyvötlete, figyelmesen hallgattam.Mondjak valamit? Megérte.Mert mi van, ha a szereplők tényleg önálló életet élnek, miután a könyv fedele lecsukódik? Mi van, ha az olvasás azt jelenti, hogy újra és újra eljátsszák ugyanazt a szerepet – ám ettől még ugyanúgy vannak álmaik, reményeik, vágyaik, cél­jaik, melyek messze túlmutatnak szokványos szerepükön? S mi van, ha az egyik szereplő minden erejével próbál kisza­badulni a könyvből?Vagy ami még jobb: ha az egyik olvasója beleszeret, s úgy dönt, segít neki?” „A legtutibb az volt, amikor belebot­lottunk egymás mondataiba, és kiderült, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk – mintha ugyanazt álmodnánk; mint­ha írás közben telepatikusan összekapcsolódnánk.Néha, ha egy nagyszerű könyvet olvasok, azt gondolom: Hű, bárcsak én találtam volna ki ezt a fordulatot!” Csodálatos, hogy ugyanez az érzés töltött el, míg a lányom sorait olvas­tam.”
A cselekmények két szálon futnak. Egyrészt maga a tündérmese történetét követhetjük nyomon, másrészt a „való élet” eseményeit Delilával és Olivérrel, ahogy azért harcolnak, hogy mindketten egyszerre legyenek ugyanott.

Szereplők:
- Móric király
- Matilda királyné
- Olivér királyfi
- Naspolya: gonosz varázsló a történetben, de amikor épp nem olvassák a tündérmesét, akkor egy aranyos lepkemániás varázsló. :)
- Orbánc: udvari varázsló
- Füge: a pék fia, Olivér barátja. Egyszer csak eltűnt, valószínűsíthetően a királyné keze volt a dologban, mert Füge és Olivér háborúsat játszottak.
- Frocli vadászkutya (= Füge, csak Naspolya kutyává változtatta a történetben)
- Szerafima: megmentendő királylány, aki bár gyönyörű, egy kissé butácska. Nem tudja megkülönböztetni a színészkedést a valóságtól.
Valamint egyéb meseszereplők: Piró a sárkány, manók, sellők, kalózok, unikornisok, stb.
- Delila: olvasó lány, s egyben a főhősnőnk. Visszahúzódó, kedves, okos. Ő olvassa azt a tündérmesét, amiben Olivér szerepel.
- Jules: Delila legjobb barátnője, kicsit elvont figura, de nekem nagyon szimpatikus volt.
- Jessamyn: a Sorok között tündérmese írónője, Edgár anyukája
- Edgár: Jessamyn fia, Olivér és Delila új barátja
Ezen felül persze még több mellékszereplő, mint például Delila anyukája, a pszichológus, a tanárok és diáktársak.

Történetünk a kezdetek kezdetére nyúlik vissza, amikor Móric király és Matilda királyné boldogan élt a birodalomban, a nép szerette és becsülte őket, s gyermekáldás elébe néztek. Ám volt valaki, aki nem örült a boldogságuknak. Ő nem más, mint Naspolya, aki évek óta szerelmes volt Matilda királynéba, de a szerelmet felváltotta a gyűlölet, és a bosszúszomj, amikor Matilda Móricot választotta.
Az ifjú trónörökös születésének éjszakáján, egy fekete szárnyas szörnyeteg jelent meg a királyságban, és tűzcsóvákkal borította be a nádtetőket. Ezt a lényt Naspolya festette rá egy varázsvászonra, s keltette így életre. A király látva népe riadt tekintetét úgy döntött, gyorsan cselekszik. Feleségét a szolgákra bízta, ő pedig magára öltötte fényes páncélját, és lovagjaival a sárkány ellen indult.
Ezen az éjszakán Matilda királyné megszülte Olivér királyfit, de elvesztette imádott királyát, Móricot.

Olivér tizenhat éves korára tizenhét nyelven beszélt, ismerte a királyság törvényeit, kitalálta a vetésforgó új rendszerét, és az udvari varázslóval, Orbánccal feltalálták a hőálló vértet arra az esetre, ha újabb sárkány támadna rájuk. Rengeteg mindenhez értett, de a harc nem tartozott közéjük. Egy nap elé járult egy köpenyes alak, aki arra kérte, mentse meg a lányát, akit elraboltak.
Matilda királynő mielőtt útjára bocsátaná Olivért, az alábbiakat mondja:
„– Atyád mindig azt mondta: félni annyit tesz, hogy van mi­ért élned.”

S ezután kezdődött igazán a történetünk. :)
Yvonne Gilbert munkája
 Olivér „gondolatmenetén”, felvetésein nagyon jót mosolyogtam:
„Más szóval: mindnyájunk­nak megvan a magunk élete, túl azon, amit az Olvasó lát. Ez mindenki más számára kényelmes így – szívesen eljátsszák a szerepüket, újra és újra, sőt még azután is benne ragadnak, hogy az Olvasó becsukja a könyvet –, nekem viszont folyton pörög az agyam. Logikus: ha nekem van egy másik életem a mesén túl, akkor kell lennie az Olvasóknak is, akiknek az arca felettünk lebeg. Csakhogy ők nem a könyv foglyai – de akkor hol vannak igazából? S mit csinálnak, miután becsuk­ják a könyvet?”„A könyv­ben mindenki másnak tökéletesen elég, hogy részese lehet a mesének – nem bánja, ha mindig ugyanazt kell tennie és mondania, újra meg újra, mint egy színdarabban, amit sosem vesznek le a műsorról. Nyilván azt hiszik, hogy a Más-világ­ban ugyanígy élnek. Csak nekem esik nehezemre elképzelni, hogy az Olvasók is minden áldott nap ugyanakkor kelnek és ugyanazt reggelizik, majd ugyanabban a székben ücsörögnek és ugyanazt a társalgást folytatják le a szüleikkel, míg végül lefekszenek, hogy másnap elölről kezdjenek mindent. Sze­rintem hihetetlen az életük – és a hihetetlen alatt azt értem, hogy van szabad akaratuk. Folyton azon tűnődöm, milyen lehet: érezni, ahogy kinyílik a könyv, mégsem esengeni a ki­rálynőnek, hogy engedjen el a lovagi küldetésre. Elkerülni a tündérek csapdáit és a gonosztevőket. Beleszeretni egy lányba, akinek szeme a legédesebb méz. Látni olyanokat, akiket nem ismerek, de még a nevüket se tudom. Tényleg nincsenek nagy igényeim. Szívesen lennék királyfi helyett mondjuk mészáros. Szívesen átúsznám a tengert, hogy úgy ünnepeljenek, mint legendás sportolót. Szívesen veszekednék valakivel, aki bevág elém az úton. Csinálnék bármit, csak azt ne kelljen, amit em­beremlékezet óta teszek. Szerintem kell lennie egy világnak a lapokon túl. Vagy csak mindenáron szeretném ezt hinni.”
Delila szemszögéből olvasni, s a gondolatait a magadénak érezni… kicsit furcsa, ha magát a regény cselekményét nézzük. :D Adott ugyanis a „való életben” Delila, tizenöt éves gimis, aki egy tündérmesét olvasgat a legszívesebben, ami nem másról szól, mint Olivér királyfiról. Ugyanakkor ott van Olivér szemszöge, aki tisztában van vele, hogy egy mesekönyv főhőse, mégis vágyik az ismeretlen világba, hogy megtapasztalhassa azt, amit Delila is.
Imádtam a váltakozó nézőpontot, mert bármilyen nevetségesen hangzik is, mindkettő szerepbe bele tudtam magam élni. Olivér helyében én is vágyódnék az ismeretlenbe, hogy felfedezhessem, hisz’ ha túl sokat ismételgetek valamit, néha én is megjegyzem, hogy nem vagyok én papagáj, hogy folyton ugyanazt hajtogassam, tehát minden nap ugyanazt és ugyanúgy csinálni, kicsit unalmas, s egy idő után idegesítő is lehet. Ráadásul ugye Delilát megismerve már ott volt az a bizonyos szikra is, ami miatt muszáj volt kijutnia a könyvből.
Viszont Delilát is megértem, mert sokszor, amikor olvasok, én is egy másik világban találom magam, élvezem a könyvek által nyújtott lehetőségeket, és pillanatok alatt egy karakter rajongójává válok, vagy épp azonosulok vele.

Amikor az iskolai öltözőben Delila elővette a könyvet és elkezdett Olivérrel beszélgetni, már fülig ért a szám, megjegyezném, hogy nem is hiába. A várva várt mosolyfakasztó rész nem váratott sokáig magára:

– Miért beszélünk egyáltalán ilyenekről? – fakadok ki. – Egy szereplőt se lehet kivenni a könyvből!
– Miért vagy olyan biztos benne? Próbáltad valaha is?
– Nem, de Hamupipőkét se láttam még mosogatni a Star­bucksban…
– Hamupipőke? Starbucks?
– Hát ez az. Tíz másodpercig se húznád a világomban. Fo­galmad sincs, mennyi minden van itt, amiről fogalmad sincs.
– Téged viszont ismerlek – erősködik Olivér.
Ahogy rám néz, szinte még azt is elfelejtem, hogy csak a képzeletem játszik velem.
– Aligha ismersz. Mióta is dumálunk, kábé húsz perce?
– Tévedésben vagy – jelenti ki Olivér. – Tudom, hogy ró­zsaszínre van festve a szobád. És harapdálod az ajkad annál a résznél, amikor Naspolyával harcolunk. És minden este jó éj­szakát kívánsz az aranyhaladnak. És amikor reggel öltözködsz, néha táncolsz a zenére, ami abból a fura kis dobozból jön…
– Te kémkedsz utánam, míg öltözködöm?
Felvillantok egy széles vigyort.
– Nem én hagytam nyitva a könyvet…”

Aztán ott van Olivér, aki annyiszor gondol a főhősnőnkre, amennyiszer csak levegőt vesz. Igazi hősszerelmes, akit nem lehet nem szeretni.
„ELMONDOM, MIT TUDOK Delila McPhee-ről:Amikor ideges, rágja a körmét.Hamisan énekel.Fura akcentussal ejti a szavakat, mégis kitart amellett, hogy én mondom rosszul őket.Neki van a legigézőbb szeme. Szinte meg se kell szólalnia, minden érzést ki lehet olvasni belőle.”
 Annyira aranyos volt, ahogy Delila és Olivér azon fáradoztak, hogy Oli végre kikerüljön a „való világba”, és személyesen is találkozhassanak. Velük izgultam minden próbálkozásnál, és reméltem, hogy mihamarabb happy end lesz, aztán eszembe jutott, hogy akkor viszont vége lesz a könyvnek, amit azért nem akartam, mert annyira jó. 22-es csapdája. Végül arra jutottam, hogy nem baj, mert a könyveknek van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy újra és újra elolvashatjuk őket, s ezzel mi is megkapjuk a kis happy end-ünket. :)

Amit még nagyon szerettem a történetben, az a rengeteg okos gondolat volt. Igazán elgondolkodhatnának néhányan rajtuk.
„A kölykök véleményét persze soha senki nem kérdezi, de számomra úgy tűnik, hogy akkor lesz felnőtt valaki, amikor már nem reménykedik a legjobban és elkezd készülni a leg­rosszabbra. De hogyan mondjuk meg egy felnőttnek, hogy talán minden rossz azért van a világon, mert már nem hiszünk abban, hogy a legjobb valóra válhat?”
 A cselekmények fordulatosak, a párbeszédek humorosak, a jelenetek eszményiek, a karakterek pedig eszméletlen aranyosak és szeretni valóak.
Scott M. Fischer illusztrációja
S amikor minden szépen happy end-del zárult, a köszönetnyilvánításnál Jodi külön megemlíti a kedves illusztrátorunkat/illusztrátorainkat, aki(k) segített(ek) tökéletessé tenni a varázslatot. :)
 „Amiért külön hálával tartozom Yvonne Gilbert-nek, aki életre keltette a mi kis hercegünket, és Scott M. Fishernek, aki elképesztő árnyképeket készített. Mindketten szó szerint elvarázsoltak minket a látásmódjukkal és a könyv iránti lel­kesedésükkel.”
Most, hogy végére értem a történetnek, egyszerre örülök és sírok egy picit legbelül. Már az elején magával ragadott ez a fantasztikus tündérmese, ami gyermeknek, tininek és felnőttnek egyaránt ajánlott. Jodi és Samantha olyan világba segít eljutnunk, ahol önfeledten kalandozhatunk, s átélhetjük az érzelmek színes kavalkádját. A szerzőpárosnak és magának a regénynek rengeteg mosolyt, boldog és önfeledt órát köszönhetek, s olyan élményeket, amelyek rengeteget tettek hozzám emberként. Új tapasztalatokkal gazdagodtam, új világot fedezhettem fel, valamint ismét rájöhettem, hogy a fantázia világának kiapadhatatlan a forrása, ami újra és újra csak arra vár, hogy felfedezzük! Számomra a Picoult és Van Leer élmény abszolút nyerő volt, remélem még sok-sok közös regényük születik! Én ugyanis újabb kedvenccel gazdagodtam.

Pontozás: 10/10***********

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése