"Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.
A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"
Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.
A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"
Kezdeném azzal, hogy először nem is akartam ezt a könyvet elolvasni. Kicsit előítéletes voltam, azt hittem, hogy mivel Ulpius, csak olyan könyv lehet, ami merő förtelem. (Ismerve a mostanság megjelenő "remekműveiket")
A molyon néhányan megegyeztünk, hogy egyszerre olvassuk a történetet, így átsegíthetjük egymást az olvasás okozta "sokkon"?
Mit is mondhatnék erről a történetről? Szívfacsaró? Egyszerre szórakoztató és lehangoló. Ez a történet bizony elég sok érzelmi húrt megpenget az emberben. Kacagtat, ledöbbent, megríkat. Mindezt úgy, hogy az ember közben az érzelmi skála minden pontján elidőzik egy kicsit. A könyv kétharmadában váltakozik nálam a nevetés és a furcsa előérzet. Minden annyira gyors, mégis alig várom hogy még többet tudjak. Aztán beüt a krach.
Olvasok, és amikor Andrew bekerül a kórházba patakzani kezdenek a könnyeim. Nem vagyok egy síró picsogó hisztike (ahogy Fable anyó mondaná), de igazi bőgőmajom lett a történet végére belőlem.
Elég sokszor gondoltam azt, hogy ugye ez nem igaz? Ugye ez most vicc? Ilyen nem történhet. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen (és itt most az íróra gondolok), hogy ezt műveli a szereplőivel, s egyúttal velünk is? Eszembe jutott az Utolsó dal című filmben Steve dala. Lejátszottam, és annyira illik hozzá, hogy az már fáj. Szíven ütött rendesen, pedig nem vagyok "annyira?" érzelgős fajta. Sírtam amikor kiderült az a bizonyos dolog, sírtam amikor olvastam a levelet, és sírtam a végén. Ahhoz képest hogy nem vagyok ennyire bőgőmasina, ennél a könyvnél igazán az voltam. :D
Imádom Andrew karakterét, és Camryn stílusát is. Úgy hallottam, hogy folytatásos lesz, nagyon remélem, hogy nem fog rosszra fordulni a történet.
Egyetlen egy dolog nem tetszett, mégpedig a kórház után két hónap kihagyás. Camryn elájul, aztán se kép se hang, csak a két hónappal később.
A molyon néhányan megegyeztünk, hogy egyszerre olvassuk a történetet, így átsegíthetjük egymást az olvasás okozta "sokkon"?
Mit is mondhatnék erről a történetről? Szívfacsaró? Egyszerre szórakoztató és lehangoló. Ez a történet bizony elég sok érzelmi húrt megpenget az emberben. Kacagtat, ledöbbent, megríkat. Mindezt úgy, hogy az ember közben az érzelmi skála minden pontján elidőzik egy kicsit. A könyv kétharmadában váltakozik nálam a nevetés és a furcsa előérzet. Minden annyira gyors, mégis alig várom hogy még többet tudjak. Aztán beüt a krach.
Olvasok, és amikor Andrew bekerül a kórházba patakzani kezdenek a könnyeim. Nem vagyok egy síró picsogó hisztike (ahogy Fable anyó mondaná), de igazi bőgőmajom lett a történet végére belőlem.
Elég sokszor gondoltam azt, hogy ugye ez nem igaz? Ugye ez most vicc? Ilyen nem történhet. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen (és itt most az íróra gondolok), hogy ezt műveli a szereplőivel, s egyúttal velünk is? Eszembe jutott az Utolsó dal című filmben Steve dala. Lejátszottam, és annyira illik hozzá, hogy az már fáj. Szíven ütött rendesen, pedig nem vagyok "annyira?" érzelgős fajta. Sírtam amikor kiderült az a bizonyos dolog, sírtam amikor olvastam a levelet, és sírtam a végén. Ahhoz képest hogy nem vagyok ennyire bőgőmasina, ennél a könyvnél igazán az voltam. :D
Imádom Andrew karakterét, és Camryn stílusát is. Úgy hallottam, hogy folytatásos lesz, nagyon remélem, hogy nem fog rosszra fordulni a történet.
Egyetlen egy dolog nem tetszett, mégpedig a kórház után két hónap kihagyás. Camryn elájul, aztán se kép se hang, csak a két hónappal később.
Örülök, hogy Roselyn felvetette azt az ötletet, hogy együtt olvassuk el ezt a történetet, mert így én is rászántam, és nagy örömömre szolgált, hogy végre kellemesen csalódtam egy Ulpiusos könyvben.
Pontozás: 10/9
Melegen ajánlom Roselyn blogján az értékelést! Elég sok elgondolkodtató dolgot felvet. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése