A. O. Esther : Az Életfa (Összetört glóriák 3.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Fülszöveg: „Az Összetört glóriák harmadik kötetében – az Életfában – a Szent Kőris titkos átjáróján át a Pokolba visz az út, ahol Sophielt, Arielt és Urielt erőszakkal tartják fogva a boszorkányok, hogy testüket megszállva feljussanak az élők világába. Arshamon, Nastrod ura ugyanis mindent elsöprő háborúra készül, és bár az angyalok erőnek erejével küzdenek ellene, végül mégis csak sikerül a legerősebbek egyikét megszállnia, aki úgy ismeri a Mennyországot, akárcsak a tenyerét. A fenti, békés világok alkonya közeledni látszik…

A történetet vastagon átszövi a skandináv mitológia, így felbukkannak az Urd forrása alatt élő nornák, akik a földi életeket irányító, fényesen ragyogó sors-fonalakat hol összefonják, hol pedig kényszeresen kettévágják, szerelmet, halált, barátságot vagy háborút szítva ezzel… Nem messze tőlük található Niflheim, ahol a félig csontváz-félig emberi testben vezeklő Hél uralkodik. De vajon segít-e az országába tévedt harcosoknak, vagy magához hasonlóan örök kárhozatra ítéli őket? Mi ér többet egy halott uralkodónőnek: a boszorkányokkal kötött egyezség, vagy a jéggé fagyott szívében feltámadott vonzódás Elijah iránt? Dirillék életveszélyes útja Muspelheimbe, a Tűz Birodalmába vezet, ahol Sutr, a tűzóriás tör foglyaik életére, miközben Gabrielnek a Sötétség Birodalmával és Moroval, a démonnal kell megküzdenie. Halottak hada és démonok garmada kísérti a közéjük tévedt halhatatlanokat, és lesz, aki minden igyekezete ellenére odavész majd… Elijah, Bardo, Ramodiel és Lamachael Arshamon városába ér, feltett szándékuk ugyanis, hogy Égi Testvéreik mindegyikét kiszabadítsák. Mr. Lewinnél, a halott fogadósnál szállnak meg, akitől megtudják, milyen fizetőeszköz létezik a Pokolban, és tőle hallanak először Nidhoggról, az ádáz sárkánykígyóról, aki Nastrod vértavában fürdik, és halottak tetemén lakomázik.

Sophiel szívéért már nem csupán ketten küzdenek, ugyanis Arshamon is magának akarja a lányt. De Gabrielre és Elijahra is szemet vetnek a mágikus erővel bíró nők odalent. Meddig lehet ellenállni az ördögien buja, érzéki csábításnak? Életben maradhat-e az igaz szerelem ennyi kísértés között Elveszíthetik-e a hitüket az angyalok? Hogyan lehet elpusztítani mindazokat, akik már amúgy is halottak? Meghökkentő fordulatok, könnyes drámák, felemelő pillanatok és megannyi csoda vár ránk odalent, a Pokolban… De ne félj, kedves Olvasó, hiszen tudnod kell: az angyalok mindig velünk vannak!”

Kiadta: Decens Magazin Média Kft. 2013-ban.

ISBN: 978-963-08-6601-9

A csodás borító most is Dobosy Anikó munkája.

A borítón nem más látható, mint Elijah, a mi ellenállhatatlan sötét angyal vezérünk. :)

A könyv szerkesztője: Vág Bernadett, aki egyúttal az ajánlókat is írta a kötetekhez.

A könyv felépítése az előző két kötethez hasonló. Egy számomra nagyon kedves Shakespeare szonettel indít (LXXV.), ezt követi a következő oldalon az ajánló, majd emlékeztető az előző két kötetből és az előszó, s ezután végre a várva várt történet.

Fentebb már említettem, hogy az ajánlót Vág Bernadett írta, s most ebből idézek, mert nagyon tetszett a megfogalmazása. Igazán figyelemfelkeltő, elgondolkodtató.

„Aztán jött a felnőttkor, meg a nagy felismerés, hogy pokol talán nem is létezik, vagyis dehogynem, de nem máshol, nem fortyogó üstben, nem a végtelen mélyben, hanem itt és most, mibennünk. A saját, elárvult szívünk a pokol, a véget nem érő harag és gyűlölködés ragad le az igazán sötét mélységbe, az olcsó örömöket hajszoló mindennapjaink a duhajkodó árnyékvilág, a saját bűntudatunk, háborgó lelkiismeretünk a fortyogó üst…

Eszter pokla szurokfeketeség, ahol tapintani lehet a magányt, és ahol az elme beleőrül az úttalanságba. Máskor meg izzó, lobogó tűz sajgó sebekkel, újra meg újra feléledő, húsba maró kínnal. A jég birodalmában halottak törnek fel a keményre fagyott földből, hogy magukkal rántsák a még élőt, a Holtak Urának országában pedig vértóba dobják, aki kérlelhetetlen, hogy aztán az emberevő sárkány martalékává váljék. Eszter infernója – bár a legsötétebb, legvalóságosabbnak tűnő iszonyat – forróbb, mint az izzó üst, élvetegebb, mint az ördögökkel kéjelgő pokoltánc, mégsem olyan reménytelen. Egyetlen igaz, szívből jövő sóhaj is elég, hogy újra a Fénybe juss, akárhol is legyen a poklod. Egyetlen megbánás, egyetlen megértés, egyetlen szó: BOCSÁNAT.

Ez egy varázsszó ám. Hat akkor is, ha már rég nem hiszünk sem pokolban, sem csodákban, sem abban, hogy létezik még kiút.”

 Mint azt már tudjátok, a történet azzal indul, hogy Elijah és Gabriel együtt próbálnak eljutni a pokolba, hogy megmentsék szívszerelmüket, Sophielt. Már a történet elején sokszor mosolyt csalt az arcomra az angyalok párbeszéde, viselkedése. 

Az útjuk során találkoztak Urddal, Skulddal és Verdandival, az életfa őrzőivel. A vikingek szerint ők a nornák, azaz sorsfonók. A történetben ez volt az egyik kedvenc jelenetem. Gabriel és Elijah összhangban volt, próbálták egymást védeni, még ha be nem vallanák a másiknak. Talán itt volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy kezd közöttük helyreállni a béke. Rengeteget nevettem azokon a jeleneteken, amikor a sötét angyal a nornákat faggatta, illetve beszólt nekik. Például itt van egy, ami Verdandi és Elijah között zajlott.

„ - Nincsenek fegyvereink, illetve, amink van, az túl nagy lenne nektek. Az egyetlen, amit adhatunk, egy aprócska ajándék! – szólt, majd Gabriel felé nyújtott egy hófehér falevelet.

Elijah ingerülten felhördült.

- Na, ne vicceljetek már! Egy levelet adtok neki a Pokolban? Miért nem rögtön egy százszorszépet? Nincs valami hatékonyabb fegyveretek? Mondjuk egy vaslapát vagy egy nagyobb husáng.”

Ezt követően Elijah és Gabriel külön utakon indult tovább, mert a nornák így tanácsolták. 

Elijahhoz csatlakozott Bardo, Lamachael, és Ramodiel, és együtt folytatták útjukat. Amikor Nilflheimbe értek, Hél, az uralkodónő már várt rájuk. Alaposan megbámulta a sötét angyalokat, különösen Elijah vívta ki az elismerését. Felajánlotta hát, hogy segíti az útjukat, és lényegesen rövid időn belül eljuttatja őket a kívánt helyre anélkül, hogy belebotlanának a holtak seregébe. 
Bár Bardoék erősen kételkedtek abban, hogy valóban segíteni akar, Ramodiel kihasználta Isten adta képességét, és megbizonyosodott arról, hogy az uralkodó nem akarja őket átverni, így útnak indultak. 

Nagyon örültem, hogy Ramodiel is hosszabb ideig szerepel ebben a kötetben, mert már az Eszter által facebook-ra feltöltött képek és jellemzések alapján megszerettem. Ramodielről tudni kell, hogy ő Elijah legfiatalabb angyala. Kölyökképű, sokszor kócos, és igen szálkás izomzatú, nem mellesleg utál harcolni, ami Elijah csapatát tekintve kissé vicceses hat. 

Ő az asztrális utazások angyala, tehát képes időt és teret átlépve teljesen máshová kivetíteni magát. Ennek hasznát is vette Nilflheimben, amikor a kúthoz értek. Rendkívül érzékeny karakter, mindenkit sajnál az útjuk során, és segítene nekik önzetlenül.  Utálja, ha ugratják, s talán épp ezért lett Bardo állandó célpontja. Ezeken a jeleneteken abszolút jókat derültem.

Ilyen volt például ez is:

„– Azt azért észrevetted, hogy a nő csontváz lábakon jár? – nézett rá Bardo kíváncsian, mire Ramodiel és Lamachael felszisszentek.

– Hogyne vettem volna észre! Ahogy azt is, hogy lerohadt a fél arca – nézett rá a legnagyobb lelki nyugalommal Elijah. – Én már semmin sem lepődök meg idelent.

– Na, várjatok csak! – vágott közbe a fiatal angyal, és zaklatottan összeráncolta a homlokát. – Azt mondjátok, hogy a nő rohad?

Az utolsó szót halkabbra fogta, de az arcán olyan rémület futott végig, hogy a többiek ismét hahotázni kezdtek.

– Igen, azt, Ramodiel, de nem tudom, miért akadsz fenn ezen! – nézett rá Bardo. – Itt mindenki rohad, ha nem tűnt volna még fel, csak mi nem.

– Jó, jó – nyugtatgatta magát a kócos hajú angyal. – Csak meglepődtem, rendben? Nem kell ennek ekkora feneket keríteni! Én épnek láttam a nőt!

– Nos, ez esetben javaslom, hogy amíg itt vagyunk, ne nagyon ismerkedj meg közelebbről senkivel, mert aztán a végén balul sül el az élmény – bökte vállon Bardo, és heherészni kezdett, ám Ramodiel tekintetét látva visszafogta magát. – Jól van, na. Nem heccellek tovább, csak jó volt már egy kicsit kikapcsolni.”

A történeten végigevezve rengeteg mindenen keresztülmentem én is. Féltettem az angyalokat, rühelltem a boszorkányt, de még jobban utáltam Arshamont. Szimpatizáltam Héllel az elején, sajnáltam a doktort akinek Sophiel segített emlékezni. Végig reménykedtem benne, hogy mindenki ép bőrrel megússza ezt a kis „kirándulást”. Megéltem én is az érzelmek kavalkádját, amit a szereplők. Féltem, izgultam, kétségbeestem, aggódtam, reménykedtem, heves szívdobogással gondoltam a szeretett karakterekre, és kíváncsian olvastam tovább, mert egyszerűen alig bírtam letenni a könyvet. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy az 59. oldal után már a 200.-on járok és rengeteg mindenen túl vagyunk már. Izgatottan vártam mi fog történni, ki és hogyan vészeli át a különböző helyzeteket. Elijah elszántan hajtotta végig a csapatát a pokol különböző területein, nem gondolt a legrosszabbra. Érzéseim szerint talán ő hitt a legjobban abban, hogy kiszabadulnak. Amikor aztán odaért a csapat Arshamon birodalmába, még gyorsabb lett minden, cselekmények sokasága, s egyik pillanatban ámultam majd a következőben ledöbbentem.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer még sajnálni kezdem Dirilt, de megtörtént,  igaz csak futólag.

Gábrielt viszont annál jobban sajnáltam, hisz' csak a barátait akarta megmenteni, mégis kellemetlen helyzetbe jutott.

Tetszett, hogy Sophiel harcolni tanult, ráfért már egy kis erősítés. Nem minden a beszéd, sokakat nem lehet szavakkal meggyőzni.

Ebben a kötetben számomra Bardo volt az ügyeletes mókamester. Bármilyen komoly dolog történt, ő elsütött egy poént, amitől fülig ért a szám. Nagyon reméltem, hogy Ariel és Uriel is ép bőrrel megússzák a „kalandjukat”, mert nagyon megszerettem őket az elmúlt kötetekben, s ebben szintén. 

Bardo, Lamachael, Ramodiel, Uriel és Ariel a várbörtönben végre egy kerek egészt alkottak, aminek szívből örültem, mert mindannyian a szívembe lopták magukat. Igen, határozottan ez történt. Eszter olyan karaktereket kreált, akiket imádok. Na jó, Sahranfer, Diril, Arshamon és társai nem kedvencek, de gonoszoknak is kell lenni, szóval meg van bocsátva. :) Ráadásul Dirilt volt, hogy én is megsajnáltam, pedig nem szívleltem amiatt, amit Sophiellel és Elijah-val tett. Aztán a sajnálatomat elfújta a 405. oldal történése, és újra kellően utáltam a banyát, így egyáltalán nem bántam azt, hogy mi történt vele.

A történet lebilincselő, semmit nem veszített a varázsából, hiába olvastam a harmadik kötetet, már alig várom, hogy a negyediknek nekikezdjek. A végén mikor megjelent a „katona” már sejtettem, hogy ki lehet ő, s amikor megbizonyosodtam róla, fülig érő mosoly terült szét az arcomon. A kis kedvencem, aki öregedett egy pár évet, amíg Sophielék a pokolban voltak.

Tartottam tőle, hogy minél több szereplőt von be Eszter a történetbe, annál felületesebb lesz a kidolgozás, és felborul az egyensúly. Sajnos elég sok könyv itt vérzik el, ám megbizonyosodhattam arról, hogy Eszter könyveinél nem így van. Mesterien bánik a szavakkal, s ugyanezzel a profizmussal alakítja ki a sokoldalú szereplőit, és mindig tud meglepetést okozni. A sorozatoknál ugye már tapasztaltuk, hogy vannak igen erős, és vannak gyengébb kötetei a történetnek. Vannak kivételek, de a kivételek erősítik a szabályt. Nos, az összetört glóriák sorozat is egy ilyen kivétel, aminek nagyon örülök, mert a szívemhez nőtt ez a sorozat.

Hamarosan jövök a negyedik résszel. :)

Pontozás: 10/10