Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
„Míg
az angyalok a Pokolban időztek, a földön húsz év telt el. Viking harcosok
térhódításait rettegik halandók és halhatatlanok. A visszamaradt Sötét Angyalok
kegyetlen, hataloméhes zsarnokokká váltak, velük kíván szövetkezni Gabriel
képében Arshamon, akit testvérei és Sharanfer új testben követnek.
Hőseink
a már felnőtt Joshua városának vendégei, ám nincs idő az ünneplésre, mert az
Életfa felett megjelenik Vidfornir, az aranysas, aki az óriások eljöttét, s
ezzel a világ pusztulását jelzi.
Csak
egy módon lehet elkerülni a véget. Le kell győzni a mágikus erővel bíró
aranyszarvasokat, mert csak az agancsukból készített varázspor tudja
elpusztítani az óriásokat. Ám mindehhez a titokzatos, de annál zsugoribb
törpéktől kell segítséget kérniük. Cserébe azok kristálykoponyákat követelnek,
melyeknek megszerzése szinte lehetetlen… A csapat mégis elindul szent célja
felé, ám máris Moro lidérceibe ütköznek. A túlerő reménytelen, hacsak az
angyalok szövetségre nem lépnek a barbár vikingekkel…
De
vajon Elijahé lesz-e végre Sophiel? Netán a viking vezér vagy Arshamon szerzi
meg őt magának? Megmenthető-e még Gabriel lelke? Megesik-e Ariel szíve az
iránta rajongó, nővé serdült Machielen? És vigaszra lel-e a hitevesztett
Joshua?
A
válaszért ezúttal is varázslatos helyszínekre kell repülnöd, kedves Olvasóm, de
vigyázz! A mélyben rejlő kincs ragyogása, a hatalom íze és a szerelem mámora
téged is megrészegíthet!”
Kiadta a Decens Magazin Média
Kft. 2013-ban.
Szerkesztette és az ajánlót
írta most is: Vág Bernadett
Tipográfiai felelős ismét
Dobosy Anikó.
ISBN: 978-963-08-7804-3
Mielőtt belevágnék a történet
véleményezésébe, szeretném elmondani, hogy mennyire örülök annak, hogy Eszter
azokkal dolgozik, akikkel. Nagyszerű látni, megtapasztalni, hogy ezeknek a
nagyszerű embereknek a segítségével, a már amúgy is tökéletes történet,
zseniális kivitelezésben, borításban kerül az olyan mezei olvasók kezébe, mint
amilyen én is vagyok. Hálásan köszönöm minden közreműködő félnek a
hozzájárulását, ami elősegítette, hogy Eszter csodálatos történetei ilyen pazar
köntösben láthassanak napvilágot. Nem véletlenül ajánlom minden ismerősömnek,
és ismeretlen ismerősnek Eszter könyveit. A borítók szépsége, az ajánlók egyedi
hangulata, a történetek varázslatos világa, csodálatos nyelvezete, kiforrott és
szenzációs karakterei mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az a bizonyos csoda
létrejöjjön, ami minden emberben megszületik, amikor egy igazán jó könyvet
olvas. Hisz’ tulajdonképpen mi is történik velünk olvasáskor? Valószínűleg
mindenkivel más. Én személy szerint Eszter könyveit olvasva éreztem a lágy
szellőt az arcomon, a napsütés kellemes cirógatását, a finom ételek ízét,
amelyeket Mitsuko tett Sophiel elé az Elveszett lelkekben, Machiel megnyugtató
érintését a Hívogat a fényben, vagy épp a Pokol irtózatos bűzét az
Életfában. Ezúton szeretném megköszönni
Eszternek és támogatóinak, hogy általuk én is részese lehetek a csodának. :) Nektek
köszönhetően eszményi világ részesei lehetnek az olvasók, akkor is, ha csak
rövid ideig tart ez az állapot.
Most pedig a könyvről:
Lassan megszokássá válik, de
most is idéznék Vág Bernadett ajánlójából, mert nagyon tetszett a mondandója.
„Kedves Mi! Nem mondok újat
azzal, hogy azért szeretjük Eszter könyvsorozatát, mert egy titokzatos,
kalandos világba repít, messze a mosogatótól, a bankhitelektől, adóemeléstől,
lefutott harisnyáktól. Egy varázsos világba, ahol minden olyan szép és angyali.
De a fenébe is, miért ne lehetne ilyen a mi világunk is? Miért ne
keresgélhetnénk meg az Itt és Most-ban ugyanazokat a szépségeket, emberi
értékeket, érzéseket? Miért ne hihetnénk el a gonosz vízóra leolvasóról, hogy a
szíve mélyén ő is jó ember, akárcsak Sahranfer? Miért ne bocsáthatnánk meg
nagylelkűen Hélnek, a főnöknőnknek, amiért rosszindulatú és irigy, ha belátjuk,
jeges szívvel, szeretetlenül, félig csontvázként nem könnyű Holle anyónak
lenni? És miért lenne kevésbé jó arc a mi Pistink/Józsink/Ferink, csak mert nem
pattogtat az ostorával? Hogy lejönne-e értünk a pokolba? Miért, a fogorvoshoz
nem kísért el? A gázművekhez nem jött el velünk rimánkodni részletfizetési
lehetőségért? Nem kergette el azt a megvadult pumit, a melyiktől annyira
megijedtünk? És nem gyógyít meg – ha égi kristálya nincs is – a törődésével,
mézes teával, szeretettel, öleléssel, mikor ledönt a lábunkról a nátha? (Ha az
utóbbi kérdésekre NEM a válasz, akkor lapátra vele, és inkább keressünk egy
Gabrielt.)
Szóval csak annyit akartam
mondani, hogy jó Veletek dumcsizni, összesúgni, álmodozni már lassan egy kerek
éve, jó összetalálkozni a sorsotokkal, szívetekkel egy-egy összetört glória
alatt, és olyan jó, hogy Eszter új meg új partit rendez nekünk, ahová titokban
érkezünk tökhintóban (vagy ezüst Merciben). Javaslom, ha a bulinak vége,
pattanjunk fel mind, és shoppingoljunk egy új cipellőt, de olyat ám, ami életünk
nagy keringőjében is a föld fölé repít.”
Vág Bernadett felé csak egy
kérdésem lenne: Hol lehet ilyen cipellőt venni? Van nagy méretben is? :)
A könyv felépítése az
előzőekhez hasonló. Egy szép (most épp) Petrarca szonettel indít, amelyet Képes
Géza fordított, majd ezt követi az ajánló, amit már az előző kötetekben is
szerettem, majd rövid emlékeztető az előző három részből. A könyv hátuljában a
megszokott „Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről,
helyszínekről” és a tartalom után kettő, az összetört glóriák verspályázaton
helyezést elért írás jön (amikhez gratulálok, nagyon tetszett mindkettő), majd
ezt követi a szintén már megszokott „Ezt írtátok Ti” rész, ahol az olvasói
véleményekből csemegézhetünk. A könyvet a köszönetnyilvánítás zárja.
Terjedelmét tekintve 562
oldal, ebből maga a történet már az 536. oldalon véget ér, ám az utána lévő
oldalak is értéket képviselnek.
A történetünk ott folytatódik,
ahol az előző kötet zárult. Sophiel és társai visszatértek a pokolból, ahonnan
elég sok nehézség árán sikerült csak kiverekedni magukat. Éppen Urd forrása
mellett táboroznak le, amikor egy „ismeretlen” katona jelenik meg a seregével.
Amikor Sophiel felismeri, hogy kit takar a katona öltözet, örömmel ugrik régi
jó barátja karjaiba. Persze ezzel nem kis féltékenységet okozva Elijahnak, amin
persze Bardo nagyon jól szórakozik.
Ez a kötet is bővelkedik
izgalmakban, romantikában, és humorban. Mivel nem szeretném a bejegyzésemben
lelőni az összes csattanót (mert az már nem bejegyzés lenne, hanem új regény),
igyekeztem szemezgetni nektek ezekből, hogy egy kis kedvet csináljak, ha még
nem lenne hozzá.
Íme például a Sophiel, Elijah
és Bardo közötti szösszenet, ami Joshua városába menet hangzik el:
„ - Nem akarom, hogy mindig
mindent megoldj helyettem!
- Nem is fogok. Amint erősnek érezlek,
farkasverembe löklek.
Sophiel meghökkenve nézett rá,
mire Elijah elnevette magát, és megcirógatta az arcát.
- Képletesen értettem.
Bardoékkal akarlak összeereszteni. Ha őket legyőzöd, magammal viszlek minden
csatába.
Az előttük lovagoló szőke
angyal meghallhatta vezére szavait.
- Esélyed sincs, kislány –
vigyorgott rájuk kajánul. – Alaposan ellátom a bajodat, a holdsarlódból pedig
kerti szerszámot csinálok.
Az angyallány elmosolyodott.
- Csak nehogy én csináljak a
buzogányodból nyújtófát, miután a földbe döngöltelek.”
Ahogy haladunk a történetben,
még sokat mosolyoghatunk hasonló szóváltásokon, vagy épp Elijah ok nélküli
féltékenykedésén. Értelmetlen (mármint féltékenykedni), de egyre emberibb. :)
Ám a sok humoros vagy épp romantikus jeleneten kívül sajnos szomorú
eseményekről is hírt kapunk, amitől nem csak Sophiel, de én is kiborultam.
Amikor Joshua Spero erdejét említette, egy pillanatig eszembe jutott, hogy
gyorsan írok Eszternek, hogy ezt miért kellett?
A 61. oldalon felbukkan az
immár felnőtt női testben lakozó Machiel, amire már azóta vártam, hogy Eszter
beharangozta a facebook-on. Imádtam hogy erős, akaratos, határozott és kedves, ugyanakkor külsőleg is gyönyörű. Elég sok dolgon kellett keresztül mennie, azért én bízom a pozitív végkifejletben.
Amikor a 63. oldalon azt
olvastam, hogy Ramodiel elismeri, hogy utál olvasni, egy világ omlott össze
bennem. Komolyan. Az előző kötetben annyira megszerettem, nem gondoltam volna,
hogy csalódhatok benne. Ám ez ügyesen megoldódott, mert amikor Sophiel elmeséli
a valkűrök történetét, Ramodiel megjegyzi, hogy mégis ráveszi magát az
olvasásra. Rezgett ám a léc rendesen.
Imádtam azt a részt is, ahogy
Elijah megjegyezte Machielnek, hogy kicsiként kedvesebb volt. Nagyon derültem
rajta. Valahogy az volt az érzésem, mint ha ebben a részben Elijah és Ramodiel
picit helyet cserélt volna. Elijah volt az, aki mindig morgott. :D
Mivel fentebb már idéztem egy
humoros részt, most jöjjön egy szerintem aranyos. Machiel megkérdezte Elijah-t
(igen, jól látjátok), hogy mi a szerelem?
„Nehezet kérdezel, Machiel. A
szerelem… a szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled
nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni. Amikor találkozol valakivel, és a
szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében.
Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet
vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik… nos, abba
te is belehalsz.”
„ – Kérlek... – hörögte. –
Mesélj… még… a… Mennyországról!
- Odaát mindig ezernyi színben
ragyog a nap, hiszen nem egy, hanem nyolc napkorong van – kezdett bele Ariel
lágy hangján. – Éjjelente csak néhány órára bukik le, ám olyankor nyolc
ezüstösen csillogó hold jelenik meg az égen. A fák fehér levelei és virágai
gyöngyház színben tündökölnek, és időnként hófehér, puha mannával árasztják el
a vidéket. A Fehér Fák Ligetét övező rét szivárványszínű, akárcsak a vele
szomszédos erdő, és ha a kézfejeddel megsimogatod a virágok fejét, mindegyik
csilingelni kezd…
A férfi azonban már nem tudott
beszélni, hallatszott, hogy fuldoklik.
Ariel hangja elhalkult egy
pillanatra, de kitartóan mesélt tovább.
- A tenger végtelenül kék, és
világító lények élnek benne. Apró halak, úszni és repülni egyaránt tudó
fénylények. A szél dallama muzsikaszót rejt, mindig más és más dallamot, amelyek
úgy kergetőznek a fák között, akárcsak a színpompás pillangók.”
Ugye látjátok ti is a sok szépséget? Na, kérem
így kell írni. Eszter nem csak betűket vagy mondatokat rakosgat szépen sorban
egymás után, hanem történetet mesél. Méghozzá olyan részletességgel, hogy akár
azt is képzelheted, épp akkor veled történik. Látod a Fehér Fák Ligetét, hallod
a virágok csilingelését, vagy érzed a virágok illatát. Megelevenedik a
történet, és teljesen kikapcsolsz olvasás közben. (Ez nem mellesleg a
munkahelyen való olvasásnál veszélyes, mert akármikor rajtakaphat a főnök,
úgyhogy csak óvatosan :D )
Joshua városában, Heliga
Korsetben (Szent Kereszt) azonnal magával ragadott Rosie-nak és testvéreinek
szertelen bája, ahogy az ujjuk köré csavarták a sötét angyalokat. Elijah-t és
Bardot kenyérre kente a három lurkó, ami szívmelengető volt.
Amikor a könyvben a 142.
oldalon Sophiel először edz Bardoval és Lamachaellel nagyon jól szórakoztam.
Tetszett, hogy Sophiel rengeteget tanult Elijah-tól, és nem mellesleg saját
képességeit figyelembe véve is feltalálta magát, az angyalok nem kis
megdöbbenésére.
Fura volt, de Bardo és Uriel
között elég sokszor párhuzamot tudtam vonni a történet során, mert Bardo
ugratta Ramodielt, Uriel pedig Arielt. Nem csoda, hogy ilyen jól megértették
egymást. Azonban nagyon tetszettek ezek a jelenetek, mert újra testvérekként,
barátokként viselkedtek egymással, ami szívmelengető volt.
Ahogy haladt a történet,
találkozhattunk törpékkel, sellőkkel, óriásokkal, és nem mellesleg egy
farkassal is. Eszternek ezúton is köszönöm a hatalmas kacajt, ami a törpék
névválasztásával van összefüggésben. Ennél jobban már csak Elijah megjegyzése
volt, mikor véget ért a bemutatás.
A 220. oldalhoz csak annyit
fűznék hozzá, hogy hűha :) Esedékes volt már.
Nem sokkal később, amikor
elértek Erik és Refill Björnson viking királyok birodalmába, felbukkan
Fenrir, a farkas. A királyok előszeretettel hencegtek azzal, hogy Fenrirrel
végeztették ki a halálra ítélteket, ám Erik hamar elámult, mert a farkas
átpártolt Sophielhez, és minden lépését vigyázta. Ezzel persze nem kis
bosszúságot okozott a viking uralkodónak. Nagyon tetszett még ezen kívül, hogy
Sophiel végre megvédte magát, és varázslatos természetével sikerült mindenkit
elbűvölnie. A szerelmi jelenetet külön öröm volt olvasni, mert Eszter
nagyszerűen megfogalmazta azt is, amit szinte lehetetlen. Elijah utolsó mondata
pedig a XIV. fejezet végén apró könnyeket csalt a szemembe, és feltette az I-re
a pontot.
A vikingek könnyen
megkedvelhetőek voltak, bár Erik iránt volt némi ellenérzésem, de ezt a
későbbiekben kiküszöbölte. A temetkezési szokásaikkal azonban nem tudtam
megbarátkozni, hátborzongató és barbár. Teljes mértékben azonosultam Sophiel és
Ramodiel nézeteivel, ugyanakkor a többiek viselkedését is megértettem. Amikor
Sophiel félreérthető helyzetbe kerül, a saját társai nem bíznak benne, amiért
teljes mértékben jogosan megharagszik. Arielre és Bardora én is haragudtam
volna a helyében, bármekkora bohóc is volt végig Bardo a történetben. Ám a
hajón történt csínnyel azt hiszem méltó módon megtorolták Ramodiellel az őket
ért sérelmeket, tehát visszatért a vigyor a képemre.
Astrid felbukkanása örömteli
volt számomra, hisz’ ő a jó oldalt képviselte. Arra azért kíváncsi leszek, hogy
a lánya és Joshua között fog-e valami alakulni. :)
Ami meglepett, az Sahranfer
pálfordulása volt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is megváltozik majd róla a
véleményem, de kezdem megkedvelni. Remélem Azurával pozitív lesz a végkifejlet,
hátha lenyugszik végre a vén csataló. Arshamonból viszont már nagyon elegem
van. Gabriel nem ezt érdemli, úgyhogy kivonszolhatná a szottyadt, mocskos
lelkét végre Gabriel testéből, és visszatérhetne a pokolba. Nem utolsó sorban pedig magával vihetné a sleppjét (Azura kivételével), Azrael és Mizariel pedig észhez térhetne a többiekkel együtt, amíg nem késő.
Egy szó mint száz, ez a
történet is izgalmakban bővelkedett, okozott meglepetést, lettek új, szerethető
szereplők, szövevényes szálak, és kíváncsi vagyok, hogy alakul Sahranfer és
Azura sorsa, illetve ami még jobban érdekel, az Machiel és Ariel, illetve Sophiel
és Elijah további élete. S azt sem bánnám, ha végre a többiek is révbe érnének,
Bardo is megérdemelne magának egy tüzes menyecskét, ha másért nem, hát azért,
hogy jól megleckéztesse. :D Imádom a lökött fejét.
Ismét külön köszönet a
skandináv mitológiai elemekért, amik tovább fokozták az amúgy is csodálatos
történet érdekességét.
Pontozás: 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése