„Noha Sophiel
teljesítette első küldetését, az Égiek újabb feladattal bízzák meg: fel kell
kutatnia a Mindenség Térképét, mielőtt avatatlan kezekbe kerülne. A háromdimenziós
térkép a titkos átjárókat rejti, amelyek összekötik a Földet a Mennyországgal
és a Pokollal. A Sors azonban újra közbeszól és Sophiel angyal létére
megbetegszik: teste lassan, de megállíthatatlanul fénnyé kezd válni, és a lány
megkezdi a versenyfutást az idővel.
A Föld előtt
nem titok többé, hogy ki szabadította ki az Elveszett lelkeket, így hamarosan a
Sötét Angyalok is megtudják, ki volt az áruló, aki szabadon engedte a Bardo
várában raboskodó angyalokat.
A vezérek
Elijah vezetésével hajtóvadászatot indítanak Sophiel ellen, akinek újra
menekülnie kell, miközben egy szerencsétlen helyzet folytán megbetegszik:
fizikai teste egyre gyengülni kezd, s a szentekhez hasonlóan lassanként fénnyé
válik, s hacsak nem sikerül nagyon gyorsan valamilyen gyógyírt találni nem
evilági bajára, a Fény hazahívja őt…
A bajban
szerencsére nem marad magára, és többen is megkísérlik megmenteni a fokozatosan
fénnyé váló lányt, akinek úgy tűnik, ütött az órája idelent, miközben mindenki
eszeveszett tempóban próbálja a többiek előtt megtalálni a Mindenség Térképét.
Gabriel is Sophiel nyomába ered társaival, azonban érzései már korántsem olyan
barátiak, mint amilyenek korábban voltak, és ez még nagyon sok bonyodalomhoz
vezet kettejük közt, amire egyikük sem számított…
Három új
szereplő is feltűnik a színen: Diril, Rahsan és Lanazir, az ősi boszorkányok,
akiket sajátos rokoni szálak fűznek Sophiel ellenségéhez, a Mágushoz, akiről
kiderül, hogy nem más, mint a világ legnagyobb hadvezérének tartott perzsa
király, Cyrus fattyú fia.
A történet
ezúttal három szálon futva követi Sophiel második küldetését, s a kedves
Olvasók megismerhetik a Perzsa Birodalom mindennapjait, a Halhatatlanokat,
vagyis Cyrus király állandó létszámú, tízezer fős hadseregét, de bepillantást
nyerhetnek a normannok varázslatos kultúrájába az első viking városokban zajló
események folytán.
A regény
tovább boncolgatja az első kötetben felvetett morális kérdéseket: Mi a jó és mi
a rossz? Ki dönti el, hogy mi számít bűnnek és erénynek? Miben rejlik a hit
ereje és miként győzhető le a kétely? Barátságból lehet-e szerelem, és
szerelmesekből lehetnek-e ellenségek? Létezik-e kegyes halál, és vajon mit szól
a Jóisten, amikor a jók kényszerülnek vérontásra?”
Felépítését tekintve erősen hasonlít az előzőhöz, hiszen ebben a kötetben is találhatunk érdekességeket, például a könyvben szereplő személyekről, helyszínekről (a bejegyzés végén ebből láthattok betekintőt). Szeretem olvasni ezeket a kiegészítéseket, mert sokkal jobban összeáll bennem a kép arról, hogy mit olvasok.
A borítón nem más látható, mint Diril, aki Cyrus perzsa király és Zahra királyné legidősebb lánya. Négyen vannak testvérek. Diril a legidősebb, őt követte a szépséges, bronzvörös Lanazir, és a szőke Rahsan, majd a balkézről besikerült féltestvér, Sahranfer.
Sahranferrel gyűlölik egymást, ám felhasználják a másikat a céljaik elérése érdekében.
Sahranferrel gyűlölik egymást, ám felhasználják a másikat a céljaik elérése érdekében.
Az előző kötet elolvasása után
gondolom nem meglepő, hogy a második is sorra kerül a palettámon, és szépen
sorban a többi is. A fülszöveg elég sok információval ellátja az olvasót, tehát
nyugodtan leírhatom, hogy örülök annak, hogy Sophiel kiszabadította a lelkeket,
s az új, különleges képességének is.
A történet elején feltűnik
újra Machiel, aki már egy rövid időre felbukkant az Elveszett lelkek című
kötetben is. Nagyon örülök, hogy ebben a kötetben is szerepet kapott, mert
imádnivaló karakter. Pisze orrú,
csöpp szájú, mosolygós kislány, aki tele van kedvességgel. Amint azt már az Elveszett lelkekben megtudhattuk, ő az emlékezés angyala, ugyanakkor a lelki sebeket is sikeresen gyógyítja.
„A kicsi angyal megfogta a
kezem, amitől érezhetően egyre mélyebb nyugalom és békesség töltött el. Nem
szólt, csak mosolygott, és csillogó aranyfénye elhomályosított bennem minden
rossz emléket.”
Machiel mellett Raphael karaktere is újra
felbukkan, és megnevettet. Amint azt már tudhatjuk, ő volt az, aki az előző
kötetben Sophiel medálját gyógyító fénnyel töltötte fel, aminek köszönhetően
Joshua meggyógyult. Nagyon tetszik, hogy bármennyire nem ért egyet Sophiel
döntéseivel, tetteivel, mégis segíti, támogatja.
Joshua (előző kötetben egyik
nagy kedvencem) nagyon fontos szerepet tölt be ebben a kötetben is, aminek
mélységesen örülök, hisz’ a régi kedvencekről szívesen olvasok a későbbiekben
is. Állandóan csacsog, próbálja felvidítani a körülötte lévőket, és különös ismertetője, hogy evés közben csámcsog. :D Nagyon tetszik, hogy korához képest mennyire bölcs, komoly, elszánt és erős.
„-De nincs olyan, hogy sors,
hát nem érted? Te is tanúbizonyságot szerezhettél arról, hogy az életünk a
döntéseink szerint változik. Felelős vagy azért, hogy miként alakulnak a
dolgaid, és én nem olyannak ismertelek meg, aki küzdelem nélkül feladja mindazt,
amit fontosnak tart.” – mondta ezt Sophielnek. Ugye értitek, hogy miért is
imádom annyira Joshuát? :)
Ahogy a történet tovább halad,
egyre többet tudhatunk meg Gabriel arkangyalról is. Az első kötetben némi
ellenérzést tápláltam iránta (vakhű Elijah rajongóhoz híven), ám ezt gyorsan elfújta a szél, s engem is magával
ragadott a lovagias viselkedése, jószívűsége, barátságos viselkedése és önzetlensége. Ő nem élvezetből harcolt/gyilkolt, hanem azért, hogy megvédje az ártatlanokat. A második kötetben elég sok kellemetlenségen kellett keresztülmennie.
Olvasás közben úgy éreztem
magam, mint Sophiel. Egyszerre imádtam Elijah és Gabriel karakterét.
Bardo most is fontos szerepet kapott, aminek nagyon örültem, mert imádtam a nőfalót. Igazi élj a mának típus, aki habzsolja az életet. Tetszett, hogy nem ugrott Elijah torkának amikor Sophiel került szóba, hanem teljes mértékben támogatta testvérét/barátját/vezérét.
Bardo és Elijah búcsúzásán
hatalmasat kacagtam. A sötét angyalok amint úgy köszönnek el egymástól, hogy az
ég áldjon… :D
Ahogy Eszter beleszőtte a
történetbe a skandináv mitológiát, az mesteri.
Imádtam a vikinges részeket, ahogy Thorról beszélt Astrid. Azonnal
tudtam, hogy Bardora gondol.
Ahogy a cselekmények
szövevényesen kanyarogva minket is behálóznak, egyre jobban megszerettem Ariel,
Sariel és Gabriel trióját. Főleg ahogy Ariel ugratta a 252. oldalon Gabrielt.
Nagyot nevettem. Ők hárman erős egységet alkotnak.
Aztán persze ott volt Elijah a
gödröcskéivel, aminek szinte lehetetlen ellenállni. Ráadásul amikor Raphael alkut kötött vele, tartotta a szavát, ami nem volt neki könnyű, tekintve hogy miről is volt szó. Na meg ugye ott volt a Magnus
Brestissonhoz fűződő kapcsolata, ami újabb meglepetéseket okozott. Szóval határozottan állíthatjuk, hogy Elijah még tartogat számunkra meglepetéseket, s ha lehet, még jobban szeretem, mint az előző kötetben.
Persze kevésbé kedvelnivaló
szereplők is akadtak szép számmal, mert a térítőket az előző kötetben való
utálatosságuk, valamint a jelenlegiben való ostobaságuk miatt nem igazán
kedveltem, Sahranfert és nővéreit pedig rühelltem, de nagyon.
A 262. oldalon járva én is
csak azt tudtam hajtogatni, hogy ne. Potyogtak a könnyeim, bár reméltem, hogy
Eszter nem ilyen véget akar az egyik kedvenc szereplőmnek, és szerencsére így
is lett. Megkönnyebbültem. Határozottan ütősre sikerült ez a rész is a
könyvben, mondjuk az egész kötet összetett volt, izgalmas, magával ragadó, fordulatokban és sziporkázó
párbeszédekben gazdag.
Bár nem vagyok egy erőszakos
jellem, Dirilnek nem sok jót kívántam.
Eszternek megint sikerült úgy
befejeznie ezt a kötetet, hogy az ember felcsigázva várja a következőt. Szóval
hajrá, jöjjön Az Életfa.
Pontozás: 10/10
Olvastam a könyvet nagyon jó izgalmas minden van benne ami kell a szorakozáshoz.
VálaszTörlés