Idézet

"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet." /Vavyan Fable/

"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." /Vavyan Fable/

2019. június 13., csütörtök

Jodi Picoult: Szívverés


„Mit ​kell egy nőnek magától értetődően feláldoznia gyermekeiért, családjáért? Mi az, amit még szülőként sem adhat fel? Megilleti a nőt az emberi méltóság joga akkor is, ha a méltóság fenntartásának a hűtlenség az ára? Mi tehet egy anya, ha csak két rossz lehetőség közül választhat? 

Paige O'Toole-nak csak homályos emlékei vannak az édesanyjáról, aki akkor hagyta el őt, amikor Paige ötéves volt. Most, amikor művészi álmaiért és orvos szerelméért Chicagóba költözik, elhagyja apját, ám házasságkötése után anyjáról még halványan élő emlékei kétséget ébresztenek benne, hogy ő maga alkalmas lesz-e az anyaságra. Rájön, hogy ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel vállalhasson gyermeket, előbb fel kell kutatnia az édesanyját, és meg kell értenie, miért hagyta el őt.

A The New York Times könyves sikerlistáját másfél évtizede uraló Jodi Picoult legemblematikusabb írói eszköze a morális pánik ábrázolása. Szereplőit olyan krízishelyzetekben ismerjük meg, amelyekben nemcsak az ő sorstragédiájuk, de egy-egy általánosabb, társadalmi szintű konfliktus is értelmezhetővé, átélhetővé válik. A nők alávetettsége, az anyák kiszolgáltatottsága a modern társadalmak egyik feloldatlan feszültségforrása. A Szívverés tanulságos mai mese a szeretetről és a szabadságvágyról.”
Kiadta: Athenaeum kiadó
Megjelent: 2019.05.09.
Fordította: Goitein Veronika
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: Harvesting the Heart
Oldalszám: 480
ISBN: 978-963-293-846-2
Borító: Föld Andrea most is kitett magáért, csodaszép a borító. Azonnal megnyert magának. Imádom a gyermeki ártatlanságot, a levendulamezőt, a játékosságot, ami süt a lapokról. A kislány a könyvvel és a pillangóval egyszerűen bájos.
Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.
Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.
Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen, vagy követhetitek a magyar hivatalos rajongói oldalát a www.facebook.com/JPfunpagehu linkre kattintva.
1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.
2016-ban Magyarországon is megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba, és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is képes rabul ejteni.
Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.
Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.
Általában olvasás közben jegyzeteket készítek, hogy milyen hatással van rám a könyv, mert így könnyebb megírni egy-egy bejegyzést. Ennél a könyvnél azonban nem tudtam, mit is írhatnék. Kavarogtak a gondolatok és érzések, azt pedig mégsem írhatom, hogy kuszaságot hagyott bennem. Többször felötlött, hogy vajon mit szeretne a szerző, hiszen a Szívverés nem igazán hasonlít a többi általam olvasott Picoult regényhez. Talán azért, mert időrendben az első regényei közé sorolható. Kissé csapongónak éreztem. Máskor szeretem a váltott szemszöget, s az sem zavar, ha különböző idők váltakoznak, ennél a könyvnél viszont kicsit zavart. Néha sikerült elveszítenem a fonalat, és vissza kellett néznem, hogy most akkor kiről is van szó? Mondjuk ez inkább amiatt lehetett, hogy egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem. S azt hiszem, hogy most még enyhén is fogalmaztam. Nicholas karaktere rettentően irritált, és Paige karaktere is kettős érzéseket keltett bennem.

Azt már megszokhattuk, hogy Picoult a legszívesebben a kényes témákat boncolgatja, mert hisz abban, hogy mindenről beszélni kell, a tabu témákról különösen, mert semmit nem jó a szőnyeg alá sepreni. Igyekszik az emberek látóterét szélesíteni, befogadóbbá, toleránsabbá tenni minket. Amire lássuk be, szükségünk is van. Az emberiségnek komoly gondjai vannak, s ha csak minden tizedik olvasó gondolkodik el a történeten, mesél róla vagy beszélget valakivel a témáról, máris közelebb kerülünk egy toleránsabb társadalomhoz.

Életem első olyan Picoult regénye, aminél pokoli mérges voltam a szereplők többségére. Nem csak Paige vállát ráztam volna meg egyszer kétszer, hogy térjen már észhez, de Nicholas is kapott volna egy-két fülcsengős maflást, amikor sorozatosan belegázolt a felesége lelkébe. Aztán a könyv utolsó negyedénél elkezdett összeállni a kép, és bennem is helyükre kerültek a dolgok. Már tudtam, mit akart a szerző mondani, még ha most kicsit tovább is tartott megértenem az események miértjét.
Kemény téma, és pokoli nehéz úgy olvasni, hogy közben ne törj pálcát a szereplők feje fölött. Óhatatlanul felmerül az emberben olvasás közben, hogy mi vajon mit tennénk? Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem.
Természetes, hogy Paige válaszokat akart, felfedezni a múltja titkait, kideríteni, hogy miért tűnt el hirtelen az anyja, de miért kellett megvárni, míg gyereke lesz? Több évig élt együtt Nicholas Prescottal mielőtt állapotos lett. Az évek hosszú sora alatt csak vergődött, elégedetlen volt az életével, mert hiányzott egy darab a kirakósból. Miért nem akkor mondta a férjének, hogy elmegy egy rövid időre? Miért kellett otthagyni a gyerekét? Nem mellesleg milyen házasság az, amibe már eleve súlyos titkokkal érkezünk? Létezik ilyen helyzetben tiszta lap? Képes az ember megbocsátani és küzdeni azért, hogy helyrehozzon valamit, ami elromlott? Az idő tényleg begyógyítja a sebeket?  Elnyerhetjük újra a másik bizalmát, ha már egyszer csalódott bennünk? Miért van még napjainkban is jelen a kettős mérce?

A történet több dologra rávilágít.
Az élet folyamatos tanulás, leckék sorozata. Tapasztalatokat szerzünk, melyek építik személyiségünket. Kapcsolatokat építünk, csiszolódunk, alkalmazkodunk a másikhoz. Ám nem szabad elfelejteni, hogy közben szükségünk van arra, hogy önmagunk maradjunk. Máskülönben sosem lehetünk boldogok.  Nem áldozhatunk fel mindent a másik fél boldogságáért, ugyanakkor nem is lehetünk önzők, nem várhatjuk el, hogy a másik adjon fel mindent értünk, az álmainkért. Kell, hogy megtaláljuk az arany középutat. Az élet minden területén.

Emberek vagyunk, az életünk során többször is megeshet, hogy hibázunk. Keressük önmagunkat, s közben megbántunk másokat. Válaszokat keresünk, s talán mikor megleljük azokat, rájövünk, hogy amit addig annyira hajszoltunk, már nem is fontos.
Rövid az élet, sosem tudhatjuk mit hoz a holnap. Éljünk tehát teljes életet, odafigyelve egymásra, s nem elnyomva önmagunkat.


Amit szerettem a történetben:
- Paige rajztehetsége, s az erről szóló jelenetek.
- Jake karaktere. Szimpatikus volt tiniként és felnőttként egyaránt.
- Nicholas szülei. Eleinte nem szimpatizáltam velük, de a könyv felétől már szinte a kedvenceimmé váltak.
- Amikor szóba került Írország, az ír gyökerek.

 „Legyen előtted mindig út,
Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Az eső puhán essen földjeidre,
A nap melegen süsse arcodat,
S míg újra találkozunk,
Hordozzon Téged tenyerén az Isten.”
/Ősi ír áldás/

Amit nem szerettem:
- Nicholas karaktere. Rettentően önző volt, nagyképű és irritáló. Számomra abszolút negatív karakter. Még akkor is, ha a fiát szerette. Még ennyiszer egy Picoult karakter sem akasztott ki, mint ő.

Kiknek ajánlanám? Azoknak, akik valami szokatlanra vágynak. Ez a könyv nem pörgős és nem sodor magával a lendület olvasás közben, nem szippant magába és ölel körül. Ez a történet először feldühít, aztán elgondolkodtat. Végül arra eszmélsz, hogy szorítasz a happy endért. Egyszerre utáltam és szerettem. Ami szerintem teljesen rendben van.

Pontozás: 10/8

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése