„Mit kell egy nőnek magától értetődően
feláldoznia gyermekeiért, családjáért? Mi az, amit még szülőként sem adhat fel?
Megilleti a nőt az emberi méltóság joga akkor is, ha a méltóság fenntartásának
a hűtlenség az ára? Mi tehet egy anya, ha csak két rossz lehetőség közül
választhat?
Paige O'Toole-nak csak homályos emlékei vannak az édesanyjáról, aki akkor hagyta el őt, amikor Paige ötéves volt. Most, amikor művészi álmaiért és orvos szerelméért Chicagóba költözik, elhagyja apját, ám házasságkötése után anyjáról még halványan élő emlékei kétséget ébresztenek benne, hogy ő maga alkalmas lesz-e az anyaságra. Rájön, hogy ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel vállalhasson gyermeket, előbb fel kell kutatnia az édesanyját, és meg kell értenie, miért hagyta el őt.
A The New York Times könyves
sikerlistáját másfél évtizede uraló Jodi Picoult legemblematikusabb írói
eszköze a morális pánik ábrázolása. Szereplőit olyan krízishelyzetekben
ismerjük meg, amelyekben nemcsak az ő sorstragédiájuk, de egy-egy általánosabb,
társadalmi szintű konfliktus is értelmezhetővé, átélhetővé válik. A nők
alávetettsége, az anyák kiszolgáltatottsága a modern társadalmak egyik
feloldatlan feszültségforrása. A Szívverés tanulságos mai mese a szeretetről és
a szabadságvágyról.”
Megjelent: 2019.05.09.
Fordította: Goitein Veronika
Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi
Picoult: Harvesting the Heart
Oldalszám: 480
ISBN: 978-963-293-846-2
Borító: Föld Andrea most is
kitett magáért, csodaszép a borító. Azonnal megnyert magának. Imádom a gyermeki
ártatlanságot, a levendulamezőt, a játékosságot, ami süt a lapokról. A kislány
a könyvvel és a pillangóval egyszerűen bájos.
Jodi Lynn Picoult amerikai
írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston
egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek
többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett,
nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett,
de dolgozott a Wall Streeten is.
Tim Van Leerhez ment
feleségül, három gyermekük született.
Picoult három gyermekével,
férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben
a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen,
vagy követhetitek a magyar hivatalos rajongói oldalát a www.facebook.com/JPfunpagehu
linkre kattintva.
1992-ben jelent meg első
könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami
2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és
hatalmas olvasótábora lett.
2016-ban Magyarországon is
megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok
között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami
hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra
nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba,
és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is
képes rabul ejteni.
Azért, hogy könyvei sikeresek
legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy
amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és
végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact)
című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.
Eddig több mint ötven regényt
és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait
kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.
Általában olvasás közben
jegyzeteket készítek, hogy milyen hatással van rám a könyv, mert így könnyebb
megírni egy-egy bejegyzést. Ennél a könyvnél azonban nem tudtam, mit is
írhatnék. Kavarogtak a gondolatok és érzések, azt pedig mégsem írhatom, hogy
kuszaságot hagyott bennem. Többször felötlött, hogy vajon mit szeretne a
szerző, hiszen a Szívverés nem igazán hasonlít a többi általam olvasott Picoult
regényhez. Talán azért, mert időrendben az első regényei közé sorolható. Kissé
csapongónak éreztem. Máskor szeretem a váltott szemszöget, s az sem zavar, ha
különböző idők váltakoznak, ennél a könyvnél viszont kicsit zavart. Néha
sikerült elveszítenem a fonalat, és vissza kellett néznem, hogy most akkor kiről
is van szó? Mondjuk ez inkább amiatt lehetett, hogy egyik szereplőt sem
sikerült megkedvelnem. S azt hiszem, hogy most még enyhén is fogalmaztam.
Nicholas karaktere rettentően irritált, és Paige karaktere is kettős érzéseket
keltett bennem.
Azt már megszokhattuk, hogy Picoult
a legszívesebben a kényes témákat boncolgatja, mert hisz abban, hogy mindenről
beszélni kell, a tabu témákról különösen, mert semmit nem jó a szőnyeg alá
sepreni. Igyekszik az emberek látóterét szélesíteni, befogadóbbá, toleránsabbá
tenni minket. Amire lássuk be, szükségünk is van. Az emberiségnek komoly
gondjai vannak, s ha csak minden tizedik olvasó gondolkodik el a történeten,
mesél róla vagy beszélget valakivel a témáról, máris közelebb kerülünk egy
toleránsabb társadalomhoz.
Életem első olyan Picoult regénye,
aminél pokoli mérges voltam a szereplők többségére. Nem csak Paige vállát
ráztam volna meg egyszer kétszer, hogy térjen már észhez, de Nicholas is kapott
volna egy-két fülcsengős maflást, amikor sorozatosan belegázolt a felesége
lelkébe. Aztán a könyv utolsó negyedénél elkezdett összeállni a kép, és bennem
is helyükre kerültek a dolgok. Már tudtam, mit akart a szerző mondani, még ha most
kicsit tovább is tartott megértenem az események miértjét.
Kemény téma, és pokoli nehéz úgy
olvasni, hogy közben ne törj pálcát a szereplők feje fölött. Óhatatlanul
felmerül az emberben olvasás közben, hogy mi vajon mit tennénk? Rengeteg kérdés
fogalmazódott meg bennem.
Természetes, hogy Paige
válaszokat akart, felfedezni a múltja titkait, kideríteni, hogy miért tűnt el
hirtelen az anyja, de miért kellett megvárni, míg gyereke lesz? Több évig élt
együtt Nicholas Prescottal mielőtt állapotos lett. Az évek hosszú sora alatt
csak vergődött, elégedetlen volt az életével, mert hiányzott egy darab a
kirakósból. Miért nem akkor mondta a férjének, hogy elmegy egy rövid időre?
Miért kellett otthagyni a gyerekét? Nem mellesleg milyen házasság az, amibe már
eleve súlyos titkokkal érkezünk? Létezik ilyen helyzetben tiszta lap? Képes az
ember megbocsátani és küzdeni azért, hogy helyrehozzon valamit, ami elromlott?
Az idő tényleg begyógyítja a sebeket? Elnyerhetjük
újra a másik bizalmát, ha már egyszer csalódott bennünk? Miért van még
napjainkban is jelen a kettős mérce?
A történet több dologra
rávilágít.
Az élet folyamatos tanulás,
leckék sorozata. Tapasztalatokat szerzünk, melyek építik személyiségünket.
Kapcsolatokat építünk, csiszolódunk, alkalmazkodunk a másikhoz. Ám nem szabad
elfelejteni, hogy közben szükségünk van arra, hogy önmagunk maradjunk.
Máskülönben sosem lehetünk boldogok. Nem
áldozhatunk fel mindent a másik fél boldogságáért, ugyanakkor nem is lehetünk
önzők, nem várhatjuk el, hogy a másik adjon fel mindent értünk, az álmainkért. Kell,
hogy megtaláljuk az arany középutat. Az élet minden területén.
Emberek vagyunk, az életünk során
többször is megeshet, hogy hibázunk. Keressük önmagunkat, s közben megbántunk
másokat. Válaszokat keresünk, s talán mikor megleljük azokat, rájövünk, hogy
amit addig annyira hajszoltunk, már nem is fontos.
Rövid az élet, sosem tudhatjuk
mit hoz a holnap. Éljünk tehát teljes életet, odafigyelve egymásra, s nem
elnyomva önmagunkat.
Amit szerettem a történetben:
- Paige rajztehetsége, s az erről
szóló jelenetek.
- Jake karaktere. Szimpatikus
volt tiniként és felnőttként egyaránt.
- Nicholas szülei. Eleinte nem
szimpatizáltam velük, de a könyv felétől már szinte a kedvenceimmé váltak.
- Amikor szóba került Írország,
az ír gyökerek.
„Legyen előtted
mindig út,
Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Az eső puhán essen földjeidre,
A nap melegen süsse arcodat,
S míg újra találkozunk,
Hordozzon Téged tenyerén az Isten.”
Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Az eső puhán essen földjeidre,
A nap melegen süsse arcodat,
S míg újra találkozunk,
Hordozzon Téged tenyerén az Isten.”
/Ősi ír áldás/
Amit nem szerettem:
- Nicholas karaktere. Rettentően
önző volt, nagyképű és irritáló. Számomra abszolút negatív karakter. Még akkor
is, ha a fiát szerette. Még ennyiszer egy Picoult karakter sem akasztott ki,
mint ő.
Kiknek ajánlanám? Azoknak, akik
valami szokatlanra vágynak. Ez a könyv nem pörgős és nem sodor magával a
lendület olvasás közben, nem szippant magába és ölel körül. Ez a történet
először feldühít, aztán elgondolkodtat. Végül arra eszmélsz, hogy szorítasz a
happy endért. Egyszerre utáltam és szerettem. Ami szerintem teljesen rendben
van.
Pontozás: 10/8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése