Edmond Rostand - Cyrano de Bergerac

Fülszöveg: " Cyrano de Bergerac, a nagy orrú lovag Molière kortársa volt, valóságos figura. Nemesi családból származott, de minthogy nem elsőszülöttként jött a világra, nem örökölt a vagyonból. Választhatott: pap lesz vagy katona, és a katonaság mellett döntött, belépett a testőrcsapatba a gascogne-i kadétok közé, ahol hozzá hasonlóan kisemmizett nemesifjak verődtek össze. Félelmetes párbajozó hírében állt, de filozófusként, természettudósként és rímfaragóként sem maradt el kortársaitól. Csak a hírnév, a gazdagság és a szerelem kerülte el…

A harminchat évet élt lovag története Rostand romantikus versdrámájának köszönhetően „új meg új ifjúságok szívét dobogtatja meg”, mint Szerb Antal írja. És új meg új színpadokon és filmvásznakon hódít."

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A romantikus versdrámák koronázatlan királya ez a könyv.
Kedvenc szereplőm Cyrano volt. Karaktere kiforrott, temperamentumos, intelligens, humoros, jó szívű, jól bánik a szavakkal, s a karddal. Egyetlen „bűne” a nagy orra. Gúnyolják miatta, pedig a személyisége a legtöbb emberénél csodálatosabb. Sajnos akkoriban sem vallották azt, hogy a külcsín nem olyan fontos, mint a belbecs. Gunyoros viselkedése érzékeny személyiséget takar, s ez kibontakozik Roxánhoz írott költeményeiben. Szerelmes Roxánba, mégsem vallja be neki érzéseit. Helyette mit csinál? Barátja  Christian helyett ír neki szerelmes szavakat, s Roxán szerelembe esik. A gond csak az, hogy Cyrano "szavai" keltik benne az érzéseket, mégis Christianba lesz szerelmes. Először úgy gondoltam, hogy eléggé felületes Roxán, hiszen Cyrano végig ott volt előtte, mégsem vette észre. A jóképű barátját annál inkább. Ez kissé elszomorító volt. A történet magával ragadó, elbűvölő, varázslatos, néha dühítő és elkeserítő, hiszen az érző ember annyira szorít a számára pozitív végkifejletért, amennyire csak lehetséges. S mégis, a történet így tökéletes. Számomra legalábbis mindenképpen. 

Ami nem igazán tetszett, az Cyrano pesszimizmusa volt. Úgy gondolta, mivel csúnya, őt sose szeretheti senki. Ettől a falnak kellett menni.

" CYRANO (…) Barátom! Ez az orr
Megfoszt a hittől, hogy valamikor
Vászoncseléd szeressen, még ha vén,
Ha csúnya is! "

Olyan világban élünk, ahol folyton azt sulykolják belénk, hogy a kevésbé dekoratív emberek nem viszik semmire. Ezt látjuk a tévében, ezt olvassuk a könyvekben (totál tökéletes főszereplők, mellékszereplők...), és végül megcsömörlünk ezektől. Visszasírom a reneszánsz és barokk kort, amikor még a gömbölyded formák arattak hatalmas sikert. 

Ami pedig nagyon tetszett: sziporkázó párbeszédek, nagyszerű leírás. Öngúny, amellyel válaszol Cyrano, s ezzel megdöbbenti a társaságot. 

Ímhol pedig Cyrano orrmonológja, s kedvenc mondatom kiemelve:

"CYRANO

Lássa,

Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:
Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”
Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!”
Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”
Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is talán?”
Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
A madaraknak! Póznát tart nekik,
Hol magukat jól kipihenhetik!”
Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
S a füst orrán át gomolyogva jön,
Kéménytüzet szomszédja nem jelez?”
Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
Lehúzza önt s fejjel bukik előre!”
Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre
Színét a napfény durván szívja ki
Egy kis napernyőt venne tán neki!”
Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
Nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
A Hippokampelefantokamelosz,
Hordott ilyen hús-díszt elől... e rossz
Hangzású lényen volt ily hosszu csont!”
Gavallér módon: „A manóba, mondd,
Ez a fogas jött most divatba? Ej,
Kalap számára pompás kicsi hely!”
Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
Egy teljes náthát csak a bősz, komor
Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”
Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”
Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
Micsoda cégér egy illatszerésznek!”
Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”
Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
Mikortájt nézik ezt a műemléket?”
Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
Tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”
Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
Kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”
Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
Lovas-roham ilyet készen talál!”
Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
Sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”
Végül, torzítva Pyramus kriáját:
„Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
E szörnyeteg!... Pirul az áruló!”
Így ömlött volna szájából a szó,
Ha volna önben szellem és tudás.
De szellemet, boldogtalan dudás,
Ön sose látott s tán azt tudja csak,
Hogy hülye fráter is lehet lovag!
De hogyha önben annyi lelemény
Lett volna mégis, hogy kivágja szépen
Mindazt, amit most összehordtam én
E díszes, úri hallgatók körében:
A kezdő mondat első negyedét
Éles kardommal vágtam volna szét!
Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
De hogy más mondja, azt nem tűröm el!"

Pontozás: 10/10