Izolde Johannsen – Michael T. Marble: A birodalmi kalóz (A birodalom tengeri bástyái 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Az Admiral Graf Spee portyázása, pusztulása és az Altmark története

Fülszöveg: „Az Admiral Graf Spee német birodalmi páncéloshajó Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau kapitánnyal az élén már augusztus 6-án útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak. Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel…”

Megjelent az Underground kiadó gondozásában 2016-ban.

ISBN: 978-963-126-349-7

Oldalszám: 490

Először is szeretném megköszönni a szerzőknek, hogy lehetőséget adtak a történet elolvasására, s külön köszönet Izzie-nek, hogy mindig gondol rám, ha a könyveiről van szó.

A könyv második oldalán található írás nyugodtan vonatkoztatható erre a bejegyzésre is:

„A regényben és a borítón megjelenő önkényuralmi jelképek kizárólag az adott történelmi korszak tárgyszerű szemléltetésének a részei. Ezek ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, illetve a történelem eseményeiről szóló tájékoztatás céljából jelennek meg.”

A 3-4. oldalon található köszönetnyilvánításban megtalálhatóak azon személyeknek (pl. a „Kriegsmarine-csoport” tagjai), akik valamilyen módon hozzájárultak a regény létrejöttéhez.

Ez az a regény, aminél nehéz volt véleményezést írnom. Mégpedig azért, mert annyi információt, érdekességet olvastam a könyvvel kapcsolatban (nevezhetem előtanulmánynak is) még a történet elolvasása előtt, hogy simán tudnék nektek akár egy kisregényt is írni a szerzőkről, a háttértörténetről, a hajókról, a közegről, a környezetről, a rengeteg anyaggyűjtésről, amit végeztek a szerzők és segítőik ahhoz, hogy ez a regény hiteles és történelmileg hű legyen.  Ezeket az információkat ti is megtaláljátok az alábbi oldalakon (az általam közölt képek is innen származnak):

http://www.facebook.com/abirodalmikaloz/

http://www.abirodalmikaloz.blog.hu/

+

Interjúk Izole Johannsennel:

http://konyvlelo.blogspot.hu/2016/09/interju-izolde-johannsen-nel-birodalom.html

http://www.letya.hu/2016/09/izolde-johannsen-es-kriegsmarine-interju/

Még mielőtt kitérnék a történetre magára, leírom, hogy mit is szerettem benne. Alapos, informatív, nem szájbarágós, nem száraz, korhű, történelmi, pártatlan, emberi, szerethető, érdekes, magával ragadó, lendületes, célközönsége pedig szerintem kortól és nemtől függetlenül minden olyan személy, aki érdeklődik a második világháborús cselekmények és alapjáraton a történelem iránt.

Megvallom őszintén, bár én mindig is szerettem a történelmet, a világháborús eseményekkel kapcsolatos történelemórák felértek nálam egy foghúzással. A tanárnőnk nagyon jól tanított, mégis ez a téma túl száraz, személytelen és szájbarágós volt. Előítéletes voltam, s talán pont emiatt kerültem eddig az ilyen témájú könyveket. Bármi jöhetett történelmi könyvnél, csak ne a világháborúkról szóljon. Aztán Tímár Gábor könyvénél megtört a jég, szerelem volt első olvasásra, s úgy gondoltam, hogy ha az tetszett, miért ne adnék egy másik könyvnek is esélyt, ami ugyanazt a témát boncolgatja? Főleg, ha az egyik szerző Izolde Johannsen, akinek amúgy is szeretem a könyveit. Nem csalódtam. Újabb nagyszerű regény a történelmi regények műfajában, s tekintve, hogy ez egy sorozat első kötete, lesz még élményben bőven részem.  :)

Nagyon megszerettem a szereplőket, átéreztem a család utáni vágyakozásukat, a nép iránti elköteleződésüket, az összefogás magával ragadt.

„A német haditengerészet, a Kriegsmarine lobogója az immáron visszafoghatatlan kiáltozás közepette tehát felkúszott az árboccsúcsra, ahol büszkén nekifeszült a szélnek. Jelképes pillanat volt ez, hiszen nem sokkal ezután újra levonták, a rejtőzködés értelmében. Mégis, abban a feledhetetlen percben, többet jelentett számukra egyszerű, vászonból varrt lobogónál. Magát Németországot jelképezte, a hazát, az otthont, amiért mindenki gondolkodás nélkül az életét adná, ha eljön az idő.”

Kedvenc karaktereim Hans Langsdorff sorhajóparancsnok és Paul Ascher tüzérparancsnok. Sok személyt kedveltem a történetben (németeknél, angoloknál egyaránt), viszont voltak számomra eléggé ellenszenves emberek is, szerencsére azonban azt figyeltem meg, hogy irányukba Langsdorff parancsnok is hasonlóan érzett. Alapjában véve a Német birodalom politikai és hadászati törekvéseivel nem igazán értettem egyet (magával a háborúval sem…), viszont a katonatisztek tettei számomra érthetővé váltak. Annó minket arra tanítottak, hogy a németek kegyetlenkedéseit szenvedte meg a világ. Nos, Langsdorff sorhajóparancsnok szerintem minden volt, csak kegyetlen nem. Bár háborúban álltak, mégis ember maradt minden körülményben. Nem gyilkolt feleslegesen, a tengeri csaták alatt ugyan több hajót is elsüllyesztett az Admiral Graf Spee, a legénységet azonban mindig megóvta. Az ő célja az ellenség ellehetetlenítése volt, nem pedig az ész nélküli öldöklés. Az elsüllyesztett hajók parancsnokaival, tisztjeivel is jó ismeretséget, már-már barátságot alakított ki, tisztelte és becsülte az ellenfelet.

Egy kis érdekesség a két kedvenc szereplőmről.

Hans Langsdorff az Admiral Graf Spee páncéloshajó parancsnoka

Hans Langsdorff: A rendkívül művelt, - négy nyelven beszélő - kitűnő képességű sorhajókapitány, egyfajta hűvös távolságtartással szemlélte azt a történelmi korszakot melyben élt. Az eszméket soha nem vallotta magáénak, és tetteivel, gondolkodásával, a küldetés során hadifoglyaival szemben tanúsított magatartásával egyöntetűen a régi császári értékrendet követte és ezt a magatartást megkövetelte legénységétől is.

Paul Ascher, az Admiral Graf Spee páncéloshajó tüzérfőnöke

Paul Ascher: A vitorlázás szerelmese volt. A látszólag szerény szavak mögött azonban egy éles eszű, előmenetelére büszke, tehetséges és ambiciózus férfi bújt meg. Ascher fregattkapitány a hajó harmadik embere, a tüzérek vezetője. Előzékeny természete, finom humora és udvarias viselkedése egyaránt megbecsülést szerzett neki. Ám ez a nagy tiszteletnek örvendő fiatalember súlyos titkot cipelt magával, mely kihatással volt addigi életére és veszélyeztette jövőjét is.

Néhány idézet a könyvből:

„Már a Graf Spee fedélzetén Albert Brown kapitány érdekes és egyben szívfacsaró felfedezést tett megszeppent legénysége körében. Az impozáns, német hadihajó tele volt angol foglyokkal. Pottinger, Robison kapitány társaságában azonnal odasietett hozzá, kikérdezték, majd biztosították az aggódó Brownt, hogy a németek rendkívül udvariasak, és nekik semmiben nem kell szükséget szenvedniük.– Uraim ez mind szép és jó, de kérem, elárulnák, hol a hajójuk? – kérdezte az újonnan érkezett kapitány, miközben aggodalmasan nézte a sajátja körüli serénykedést. Pottinger és Robison egymásra néztek. Ezt meg hogyan mondják meg? Azonban a túl nagy csend beszédesebb; szavak nélkül érzékeltette a sajnálatos választ.”

Albert Brown a Huntsman nevű hajónak volt a parancsnoka. Ez volt a negyedik, amit elsüllyesztett Az Admiral Graf Spee. 

Huntsman

„Hazavágytak, családjuk és gyermekeik körébe. Az otthon maradottak hiánya még a legdurvább vésővel faragott szíveket is meglágyította.Hans Langsdorff ezek után visszasétált kabinjába, töltött magának egy pohár italt, rágyújtott egy szivarra, azzal íróasztala mögé telepedett. Elővette a fekete tárcát. Ránézett az asztalon álló fényképre, Ruth kedves, komoly, mosolytalan arcára, a karjában tartott kisded pufók karocskájára, aztán fájdalmas sóhaj kíséretében kinyitotta a tárcát. Elnézte Jochen boldog mosolyát és egy hajtásra kiitta az erős italt. Aztán tekintete rátévedt a kisebb fiú törékeny alakjára.– Sietek haza… súgta szeretettel, és óvatosan visszahajtotta az ébenfekete fedelet.”

„Dove egy jól szituált, karcsú, hátrafésült hajú férfit látott maga előtt, fehér kabátban, az Első Osztályú Vaskereszttel a mellkasán. Gondosan nyírt bajusz, valamint az alsó ajka alatti szakáll díszítette vékony vágású arcát. A váll-lapon jól látszott a rendfokozata, a Német Birodalmi Hadiflotta sorhajókapitányi rangjelzése. Kellemes, határozott jellem, rendkívül elegáns és mindezt természetes ösztönösséggel viselte, akár egy palástot. A barátságosan mosolygó férfi felkelt, előlépett az asztal mögül, főhajtással üdvözölte őt, majd nyugodt, határozott léptekkel odasétált hozzá. Dove megdöbbent a nem várt udvariasságon, és önkéntelenül sapkájához emelte kezét. A német parancsnok ekkor a jobbját nyújtotta felé. Az Africa Shell egykori kapitánya azonnal elfogadta a baráti kézfogást.– Jó estét, Dove kapitány! – mosolygott a német parancsnok, és kifogástalan angolsággal folytatta mondandóját. – Elnézését kell kérnem, amiért elsüllyesztettem a hajóját. Háborús időket élünk. Kérem, foglaljon helyet! Először akad némi papírmunkánk, de aztán ön és én megiszunk egy pohár italt. A nevem Hans Langsdorff.”

Africa Shell

„– Tudja, Dove kapitány, mindig megrázó látvány egy hajó elmerülése. Értelmetlen tett, amire időnként rákényszerülünk. Nekem sem okozott örömöt megtenni, higgye el.Az angol fogoly nem válaszolt, csak némán szívta a cigarettát. Hans Langsdorff csöndesen folytatta:– Az országaink hadban állnak egymással, és én mindent megteszek a hazámért. Ez az egyszerű tény a filozófiám is lehetne. Egyvalamivel azonban nem értek egyet. A civil lakosság szenvedéseivel.Dove bólogatott, aztán nagy lapátkezével komótosan elnyomta a végigszívott cigarettát.– Ezzel én is így vagyok. Nők és gyermekek… nekik nem lenne szabad szenvedniük. Nekem ez az első háborús élményem, miközben katonák százaira vár hasonló küzdelem a szárazföldön, elképzelhetetlen körülmények között.
Megvakargatta állát. Langsdorff előredőlt, úgy beszélt hozzá:– A hajóm a fegyverem. Önök becsmérlően úgy nevezik: zsebcsatahajó. A Graf Spee azonban több annál. Nagyon gyors, kitűnő fegyverzettel, ami akár tengeri, akár légitámadással szemben egyaránt felveszi a versenyt. Amit nem tud legyőzni, az elől kitér, ez a mottója. Mindösszesen három hajó van, ami megszorongathatja az enyémet.”

Hogy mi a különbség a történelemkönyvekben olvasottak és ennek a regénynek a történései között? Míg a történelemkönyvek száraz „tényeket” közöltek, eseményeket írtak le, s a háború végkimenetelét, ez a regény megmutatja az egésznek az emberi arcát. A német tiszteket, akik távol a családjuktól, harcban állnak, s bár néha nagyon nem értenek egyet az irányelvekkel, a parancsokat teljesíteni kell.

Langsdorff sorhajókapitány és emberei rengeteg nagyszerű manővert hajtottak végre a Graf Spee-vel, s mindezt úgy, hogy emberáldozatot ne követeljen. Ám saját berkekben akadtak veszteségek. Amikor az Exeter eltalálta a Graf Spee-t, harminchat halott lett, köztük egy tizenhét éves fiatal matróz, Matthias Pütz. Tervei voltak, álmai. Főiskolára akart menni, tisztté akart válni. Ascher tüzérparancsnok tanította, segítette, amiben tudta, ám a fiatalember álmai vele együtt elvesztek.

„A fiú szeme lecsukódott, testén finom remegés futott át. Parancsnoka a falat bámulta kitartó igyekezettel, amíg karjában utolsót nem rebbent a haldokló, és az ölelésébe süppedt, elnehezült test elárulta számára, hogy Matthias Pütz, az Admiral Graf Spee mindösszesen tizenhét éves matróza számára az életért folytatott hősies küzdelem véget ért.”

„Matthias félrehajtott fejjel feküdt, szorosan lehunyt szemmel, csapzott, szőke haja a homlokára tapadt. A tüzérfőnök megrendülten állt fölötte.– Nem vigyáztam rád eléggé – suttogta tétován, miközben ujjai közt morzsolgatta a láncot. Megsimogatta a halott gyermek sápadt arcát. Az özvegy édesanyára gondolt, aki levelében rábízta egyetlen fiát. A félszeg, kamaszkorból alig kinőtt fiú a hajón töltött hónapok során megerősödött, önbizalomra tett szert és elindult egy olyan úton, mely fényes jövőt jósolt számára. De ez a jövő december 13-án hajnalban örökre eltűnt. Paul Ascher nem szégyellte könnyeit. Megtehette, hogy elérzékenyül itt, a néma, szomorú teremben, a kinyújtóztatott holtak társaságában.– Kis kapitányom…Nemcsak a fiút és a kinti részben fekvő holtakat siratta, hanem az illúziót is arról, hogy hazatérhetnek. Az eltelt nem egészen másfél óra gyötrelmesen idegenné varázsolta világukat. A jövő, csakúgy mint a sebzetten menekülő hajó, ködbe veszett. Egyikük sem tudhatta mikor, milyen módon bukkannak elő a sűrű, fojtogató masszából. Saját álmait, vágyait és lehetőségeit is elsiratta, és az elesett kis matróz személyében egyúttal imádott családjától is búcsút vett. Felkarolta a magatehetetlenül fekvő testet, beletemette arcát mozdulatlan mellkasába, ahol csak a csend felelt jajongó zokogására.”

Egyszer egy idős bácsi azt mondta, hogy a háborúnak csak vesztesei vannak. Igaza volt. A második világháború az emberiség egyik legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó harca volt.

Amikor a kapitány és a tiszti kar összeült, s számba vették a veszteségeket, úgy éreztem kicsit félre kell tennem a könyvet. Amint a halálos áldozatok névsorára néztem, elsírtam magam. Többségük még nem volt 18 éves. Előttük állt az élet, amit elvettek tőlük. Nem csak az ellenség… a saját kormányuk is. A kapzsiság, a hatalmi játszmák, amit mindig a kisemberek vívnak meg azért, hogy valakinek jobb legyen. Öldöklés „egy jobb világért”, egy „nagyobb jó” érdekében. Pff. Ezt sosem fogom megérteni. A könyv háromnegyedénél eszembe jutott, hogy azt kívántam még olvasás előtt, legyen rám nagy hatással a történet. Nos, kedves olvasó, aki most a bejegyzésemet olvasod, egy jó tanács: Vigyázz, hogy mit kívánsz! Elég erőteljesen megmerültem az érzelmek tengerében. Olvasás közben mindvégig az a szó lebegett a szemem előtt neon betűkkel, hogy veszteség. Az Admiral Graf Spee és legénysége hihetetlen és megrázó kalandjairól olvashattam. Szó volt becsületről, bátorságról, hazafiasságról, emberségről, veszteségekről, családról, származásról, szeretetről, barátságról, s megannyi másról, amitől a könyv nem csak egy száraz tényeket közlő történelmi regény, hanem érzelmek hullámainak meglovagolása. A résztvevők maguk is elismerték, bár nem értenek egyet a vezetőség döntéseivel, céljaik megvalósításával, ők teljesítik a parancsot, mert első a kötelesség, mindenek felett.

Megrázó, de tanulságos olvasmány.

Nézzétek el nekem, hogy ennyi részletet idézek a könyvből, általában kevésbé spoileresen szoktam írni, de úgy érzem, ha ezeket is elolvassátok, megértitek, hogy miért ajánlom mindenkinek ezt a könyvet. Azt hiszem az a mondás sem véletlen, hogy „minden csak nézőpont kérdése”.

S álljon itt egy nagyszerű parancsnokról szóló megemlékezés záróvégként:

„Itt állunk Hans Langsdorff sorhajókapitány, az Admiral Graf Spee parancsnokának temetésén. Az én tisztem elmondani milyen ember volt a parancsnokunk. Olyan páratlan egyéniség, mely egyszerre övezte magában a tiszteletet és a nyugodt erőt. Ez a tekintély nem tanulható. Ez belülről fakad, nem lehet kierőszakolni, mert ez annak a sajátja, akiből sugárzik. Független az ember külső megjelenésétől, hatalmától, hangerejétől. Ez a szívben és az egyéniségben lakozik. Aki csak ismerte, tisztelte. Olyan derű és nyugalom vette körül, mely kevesek sajátja. A közelében mindenki egyaránt biztonságban érezhette magát. Minden ember felé egyformán segítőkészen fordult. Igazságosság, talán ez a megfelelő szó, ha cselekedeteit, tetteit szemlélem. Nagy szakmai tudás jellemezte, melyet szívesen átadott, de azt soha nem erőszakkal tette, hanem észrevétlen, finom pedagógiai tapasztalattal. Szavai, tettei mögött bölcsesség és szigor bújt meg, ezért volt hiteles minden, amit tett, gondolt vagy érzett. A mi veszteségünk azonban eltörpül a gyászoló család pótolhatatlan vesztesége mellett. Tisztelt egybegyűltek! Fájó szívvel osztom meg önökkel parancsnokunk azon gondolatait, melyeket az elmúlással kapcsolatban nekem elmondott. Nem hittem, hogy ily közel az óra, amikor tőle kell búcsút vennem. Azt mondta: „Nincs hatalmunk arra, hogy kitérjünk, hogy Isten döntése elől félreálljunk. Nem kapunk haladékot, nem egyezkedhetünk. Emberi életút ez.”Én most búcsúzóul azt mondom: A nagy emberi teljesítmények tiszteletet és megbecsülést érdemelnek. Ő életcélul tűzte ki a közösség, a haza és a hajó szolgálatát. Mi, akik itt állunk temetésén, az életünket köszönhetjük neki. Az utókor szigorú ítész és nekem nem tisztem a későbbi korok véleményét felülbírálni, de ez a közösség és a szerető család megőrzi ennek a makulátlan jellemű embernek az emlékét.Példaképünkké vált, akihez mindenkor igazodni lehet. Az ő emberi nagysága, teljesítménye a mi gazdagságunk. Élete példa előttünk, senki máshoz nem fogható személyisége legenda...”

Pontozás: 10/10