Fülszöveg:
„Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Madeline Deveridge pontosan tudja, hogy városszerte csak Gonosz Özvegyként emlegetik, és azt híresztelik róla, hogy ő segítette át férjét a túlvilágra, majd eltüntette maga után a nyomokat. De kisebb gondja is nagyobb ennél. Egy ideje kísértetek zaklatják őt és szeretett nagynénjét. Minden jel arra utal, hogy az ez a kísértet nem más, mint néhai férje szelleme. Madeline tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, de eltökélt szándéka, hogy fényt derít a titokzatos jelenségekre. Ebben a ragyogó eszű Artemis Hunt, az úri társaság megbecsült, ám rideg és zárkózott tagjának segítségét kéri. Artemis Hunt senkinek sem enged betekintést a magánéletébe. Épp ezért derült égből villámcsapásként éri a felismerés, hogy a Gonosz Özvegy minden titkát ismeri. Madeline értesülései pontosak: Hunt a kedvelt londoni szórakozóhely, az Álompark tulajdonosa, és egy titkos társaság nagymestere. Hunt biztosítékot követel a nőtől, hogy nem árulja el, cserébe felajánlja szolgálatait. Együtt vetik bele magukat a cselszövések és ősi titkok világába, ahol szívfájdítóan édes szenvedély – és egy hidegen számító gyilkos vár rájuk.”
Kiadó: Maecenas
Kiadás éve: 2014
Fordította: F. Nagy Piroska
Oldalszám: 320
ISBN: 978 963 203 199 6
Ennek a regénynek az olvasása közben is megkaptam azt a könnyed kikapcsolódást, amire Amanda Quick könyveivel kapcsolatban számítani szoktam. Ez a könyv egy sorozat része, de önálló történetként is olvasható. Ahogy az írónő regényeiben lenni szokott, ebben is erős, intelligens karakterek, jól működő dinamika, kockázat, viszály és izgalmas krimi szál van. Hozta a szokásos gördülékeny stílust, és a csipkelődő humort. A történet keretét a titkos társaság és a harcművészet adta. Ismét akadt olyan történetszál, aminél örültem volna, ha kicsit részletesebben kidolgozta volna a szerző. Újra azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak terjedelmesebb lenne ez a könyv. A romantikus és a krimi szál finom egyensúlya mindig kellemes érzéssel tölt el. A krimi szál mozgatja az eseményeket, tele van váratlan fordulatokkal, és van benne egy végső csavar. Többszörösen meglepi az olvasót. Madeline és Hunt kapcsolatáról szívesen olvastam volna egy kicsit többet. Az egyik legmegkapóbb gondolat az volt, hogy a döntések életeket formálnak.
A férfi főszereplő neve zavart. Jó lett volna, ha egy kifejezetten férfias névre esett volna a választás.
Artemis Hunt fegyelmezett, felelősségtudó, makacs, okos férfi. Öt évet várt arra, hogy bosszút álljon három férfin, akik halálba kergették a kedvesét, Catherine-t. Játszott velük, mint macska az egérrel. Azt nem várta, hogy valami másra terelődik a figyelme, és megismeri az igazi boldogságot.
Madeline Deveridge pletykák célpontja volt. Gonosz Özvegy néven emlegették. Azt mondták, hogy megölte a férjét, és felgyújtotta a házat. Huntnak felébredt iránta az érdeklődése. A nő önfejű, akaratos, meggondolatlan, lobbanékony természetű.
A férfit a Kerti Templom szerzetesei ősi filozófiára és a Vanza harcművészetre oktatták. Madeline tudta, hogy köze van a Vanzagari Társasághoz, és egyéb információi is voltak róla. Ez megdöbbentette és feldühítette a férfit. Ki kellett derítenie, hogy honnan tud a nő a titkairól. A nőnek segítségre volt szüksége, ezért vállalt kockázatot és vette fel a kapcsolatot a Vanza-mesterrel. Nagyon vonzónak találta a sötét hajú, zöld szemű, okos, magabiztos férfit. Azok után, amit Hunt értük tett, Madeline válaszokkal tartozott neki. Egyezséget kötöttek egymással. Talán különös szövetség volt az övék, mégis működött. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nő néhai férje egy gonosz, agyafúrt, veszedelmes őrült volt, aki a gyilkosságtól sem riadt vissza.
Ebben a kötetben lényegesen több szó esett a Vanza kultúráról, mint az előző kettőben. A könyv közepe felé már nem voltak olyan rejtélyesek a Vanza tagok, mint korábban.
„De vannak olyan álmok, amelyekért érdemes nagy árat fizetni.”
Az, ahogy Madeline és Hunt kapcsolata alakult elég sok humoros helyzetet teremtett. Részben meg is magyarázta azt, hogy miért volt néhány dologban naiv Madeline. A vonzalmuk nyilvánvaló volt, viszont mindketten vonakodtak megvallani egymásnak a gyengéd érzelmeiket.
A fiatal nő apjának a testvére érdekes karakter. A vidám, melegszívű, erélyes Bernice igyekezett megvédeni és segíteni az unokahúgát.
„Az én családomban nem szokás törődni a világ véleményével. Mi a tényekre figyelünk.”
Madeline többször tett megjegyzést a Vanzagari Társaság tagjaira, ezért Hunt azt gondolta, hogy nem mer megbízni a Vanza-férfiakban. Bernice azonban felhívta arra a figyelmét, hogy a korábban történtek miatt Madeline a saját megérzéseiben és a női érzékenységében nem mer megbízni. A meghitt közelség és az események hatására egyre többet beszélgettek. Madeline mesélt a férje sötét titkáról, az apja haláláról, és a rémálmokról. Azzal a tudattal élt, hogy egy döntése egy másik ember halálát okozta. Magát vádolta az apja haláláért. A férfi pedig beszélt a múltjáról, a halott kedveséről, és a tervezett bosszúról. Nem Catherine emléke kísértette, hanem a tudat, hogy nem védte meg, cserben hagyta. És most valaki el akarta hitetni velük, hogy Deveridge él, és a célja érdekében gyilkolt is. Hunt megígérte, hogy hamarosan kiderítik az igazságot. Minél közelebb jutottak hozzá, annál idegesebb és elszántabb lett a gyilkos, hajlott a kapkodásra.
A történet végén volt még egy csavar.
Mind viselték a múltjuk jegyeit, sebeit. Együtt szembeszálltak a nehézségekkel, veszélyekkel. Madeline és Hunt megtalálták egymás mellett a boldogságot.
„Kacagása fölröppent a kert fái közé, át a magas kőfalon, súlytalanul, mint a boldogság, és oly valóságosan, mint a szerelem.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése