Cookie O'Gorman: Nindzsalány

„Snow-Soon Lee tizenhét éves, koreai, és Bruce Lee a pél­daképe. A harcművészet koronázatlan királynője nem az a bulizós típus, de ha felheccelik, akár egy vadidegen, dögös srácot is hajlandó lesmárolni a moziban, hogy bebizonyítsa, nem csak a gyilkos ütéseivel tud hatni a fiúkra. Ja, hogy a kapucnis szívtipró a dúsgazdag szenátorjelölt egy szem fia? Uppsz… Semmi vész, úgysem találkoznak többé. Vagy mégis? Ash lerázhatatlannak tűnik, és kissé paranoiás anyja a csa­ládot ért halálos fenyegetések miatt elképesztő ötlettel áll elő: azt akarja, hogy Snow legyen a suliban a fia testőre. Vajon meg tudja védeni a nindzsalány Asht a titokzatos zsa­rolóktól? És Snow-t ki védi meg az újabb csókoktól?”

 Kiadta: Móra könyvkiadó

Kiadás éve: 2018

Fordította: Erényi Mónika

Fordítás alapjául szolgáló mű: Cookie O'Gorman: Ninja Girl

Oldalszám: 320

ISBN: 978-963-415-666-6

A könyv hátuljában az alábbi szerzőbemutatást olvashatjátok:

Cookie O’Gorman történeteit humor és szellemes párbeszédek jellemzik, és garantáltan mindenki szívét melegséggel töltik el. Művei szenvedélyes első csókokról, agyas csajokról, nyálcsorgatóan szexi pasikról és szétszakíthatatlan barátságokról szólnak.

Cookie reménytelenül romantikus típus, vérbeli Harry Potter-rajongó, és a különcség legnagyobb pártfogója. A gyengéje a csoki, a kínai kaja és az ázsiai sorozatok. Úgy véli, a való életben éppen elég bánattal kell szembenéznünk, pontosan ezért próbál a könyvbeli szereplőknek mindig boldog befejezést írni. A Kamuzások, kavarások volt az első regénye, melyet a Nindzsalány követett.

Akár a könyveiről szeretnétek vele beszélni, akár másról, minden üzenetre örömmel válaszol.

Weboldal: http://cookieogorman.com

Twitter: http://www.twitter.com/CookieOwrites

Facebook: http://www.facebook.com/cookieogorman

A könyvről:

Már egy ideje a polcomon csücsül ez az ifjúsági regény, mely a LOL könyvek sorozatcímke alatt fut a kiadónál. Hogy mi is az a LOL könyv?

"Ugye tudod, minek a rövidítése a LOL? Ha valami nagyon tetszik, vicces, röhejes vagy éppen szánalmas, na az LOL. Ha unod már a vámpírokat meg az egyéb misztikus lényeket, új sorozatunkban belevaló, hétköznapi csajokról olvashatsz, akiknek az élete tele van ilyen vicces, időnként meg persze romantikus pillanatokkal. Válaszd ki a hangulatodhoz legjobban illő történetet, és a végén úgy érzed majd: ez tényleg LOL!" 

Számomra azonban kicsit mást is nyújtott a LOL könyv, mint nevetést. Talán tini fejjel nem feltétlenül veszi ezt észre az ember, de mélyenszántó gondolatokkal is rendelkezik némelyik, és egész jó tanácsot ad a mai tiniknek (kár hogy egyet-kettőt nem tini fejjel olvastam el, talán másképp álltam volna a világhoz).

A szerző első könyve nagyszerű bemutatkozás volt, nagyon jól szórakoztam a történeten, elgondolkodtatott a mondanivalója, és elég sűrűn helyeseltem olvasás közben. Ezután természetesnek vettem, hogy a második könyvét is elolvasom az írónőnek.

Egyáltalán nem bántam meg. Arra gondoltam, hogy elolvasom az első fejezetet, aztán gyorsan elvégzem, amit még terveztem mára, és csak utána folytatom. Nos, ebből nem lett semmi, mert a századik oldalon vettem észre, hogy kicsit túlteljesítettem a tervezetet.

Magába szippantott a történet, már az elején is szórakoztatott, ráadásul az első kötetből már ismert Ash a főszereplő, ami garantálta, hogy fájni fog a rekeszizmom a nevetéstől. Rengeteget nevettem. Egyszerűen imádtam Ash és Snow párosát, annyira viccesek, aranyosak, édesek voltak együtt. Ash karaktere most sokkal szerethetőbb volt, mint a Kamuzások, kavarások kötetben, ahogy az sejthető is volt, a szerző itt engedte kibontakozni a karakterét, és megmutatta, hogy egy imádnivaló srác bújik meg a sznob, kissé egós srác álarca mögött. Snow karaktere is nagyon jó lett, örültem, hogy végre egy olyan főszereplő lányt kreált az írónő, aki erős, bátor, és kivételesen ő az, aki megvédi a főszereplő srácot és nem fordítva. Sajnáltam azért, hogy más lányok kigúnyolták azért, mert Bruce Lee mániás volt (ami szerintem tök érthető), és jobban szerette a farmert vagy a melegítőt, mint az egyberészes ruhákat, vagy szoknyákat. Én teljes mértékig azonosulni tudtam vele. Persze azért Ash is megtartotta a maga férfias kisugárzását, és ettől volt kerek egész a történet. A mellékszereplők is kedvelhetőek voltak, én személy szerint főleg a szülőket imádtam, meg a visszatérő két kedvencemet, Sal-t és Becks-et, de bőven tudnék még kedvelhető szereplőket sorakoztatni. Akit rühelltem az első perctől, az ki is érdemelte a történet során az utálatomat, szóval megnyugodtam, hogy jók a megérzéseim.

Imádtam! Kövezzetek meg, de szerintem a szerző hozta a formáját, és a debütáló regényéhez hasonlóan, most is színvonalas történettel rukkolt elő. Imádtam a karaktereket, a cselekményvezetést, még ha én személy szerint sejtettem is, hogy ki áll a dolgok hátterében. Tetszett, hogy a humoron és a romantikán kívül valami mást is beleszőtt a szerző az események láncolatába.

Egy szó, mint száz, ez a történet is humoros és aranyos, kellemes kikapcsolódást nyújt, nem csak tiniknek.

Pontozás: 10/10

Paulo Coelho: Hippi

„Aki ​igazán meg akarja ismerni önmagát, annak először a világot kell megismernie.

Paulo, a lázadó brazil ifjú Amszterdamban összefut Karlával, a holland lánnyal, aki őt szemeli ki arra, hogy közösen Nepálba utazzanak.
Manapság, amikor minden arról szól, hogy fogyasztói igényeinket kielégítsük, talán nehéz elképzelni, hogy valaha fiatalok egy csoportja szembeszállt az anyagi javakat halmozó szülőkkel, és a régi normáktól elhatárolódva felépítette saját kis világát. Többen indultak el egy kemény, fapados buszon Ázsia ismeretlen tájaira. Kalandos útjuk során nemcsak a veszélyekkel, hanem az előítéletekkel is szembe kellett nézniük. Hiszen mindenki drogmámorban fetrengő léhűtőket látott bennük.
Paulo Coelho regényéből – mely a szerző élményekben gazdag élettörténetéből is jócskán merít – megtudhatjuk, hogy itt saját utat kereső fiatalokról volt szó, akik alapjaiban szerették volna megrengetni a világot, hogy visszatalálhassanak az ősi filozófiákhoz. 

A népszerű író ezúttal a hippik izgalmas zarándokútjáról, valamint egy rendhagyó szerelmi történetről mesél.”

Kiadó: Athenaeum

Megjelent: 2018.08.28.

Fordította: Nagy Viktória

Fordítás alapjául szolgáló mű: Paulo Coelho: Hippie

Oldalszám: 256

ISBN: 978-963-293-808-0

Borítóterv: Földi Andrea

Térkép: Christina Oiticica

A Biblia-idézetek Károli Gáspár fordításában szerepelnek.

A szerzőről:

Paulo Coelho 1947. augusztus 24-én született  Rio de Janeiróban, Brazíliában. Író, az ENSZ békenagykövete.

Pörgős életet élt, számos akadályt kellett leküzdenie, mielőtt világszerte ismert sikerkönyvek írójaként nemzetközi hírnévre tett szert.

Napjaink egyik legkedveltebb írója, amit jórészt mondanivalójával és gördülékeny stílusával ért el. Előszeretettel ír spirituális utazásokról, gyakran boncolgatja az emberi lelket, megpróbálja elemezni, miként juthat el az egyén a boldogsághoz.

Könyvei több mint 160 országban 81 nyelven jelentek meg, és több mint 215 millió példányban keltek el. A kritikusok gyakran dicsérik költői, realista és filozofikus stílusát, szimbolikus nyelvhasználatát, mely nem értelmünkhöz, hanem szívünkhöz szól. Az író 2002 óta a nagy presztízsű Brazil Irodalmi Akadémia tagja. Számos rangos nemzetközi elismerésben részesült: a Világgazdasági Fórum Kristály-díjával és a Francia Nemzeti Becsületrend Lovagi címével is kitüntették. 2005-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként a Budapest Nagydíjat is átvehette. 2007 óta az Egyesült Nemzetek békenagykövete. A legtöbb nyelvre lefordított könyv szerzőjeként 2009-ben bekerült a Guinness-világrekorderek közé. Ő a legnagyobb internetes rajongótáborral büszkélkedő szerző, több mint 29 millió követője van a közösségi média felületein.

Az Athenaeum Kiadónál megjelent művei:

Veronika meg akar halni (2001), 

Az alkimista (2002), 

Az ördög és Prym kisasszony (2002), 

A Piedra folyó partján ültem és sírtam(2003), 

Tizenegy perc (2004), 

Az alkimista - Díszkiadás (2004),

A Zahir (2005), 

A zarándoklat (2005), 

Az alkimista - Hangoskönyv(2005), 

A portobellói boszorkány (2007), 

A portobellói boszorkány-Hangoskönyv (2007), 

A zahir-Hangoskönyv (2007), 

Tizenegy perc - Hangoskönyv (2007), 

A fény harcosának kézikönyve (2008), 

A győztes egyedül van (2009), 

Brida (2010), 

Alef (2011), 

Mint az áradó folyó (2012), 

Az alkimista - évfordulós kiadvány (2012), 

Az accrai kézirat (2013),

Házasságtörés (2014),

A kém (2016),

Szabadság – Naptár 2018 (2017).

Az ötödik hegy (2017)

Utak - Naptár 2019 (2018) 

Coelho könyveiről a vélemények erőteljesen megosztóak. Vannak, akik nagyon szeretik, míg mások nagyon nem értik, s úgy gondolják értelmetlen, amit ír. Tény, volt már olyan könyve, ami a témája miatt nem állt hozzám közel és ezért az egyszer olvasós kategóriába soroltam, ám volt olyan is, amit érdekesnek, elgondolkodtatónak találtam. Az utóbbihoz sorolható a 2016-os év nagy megjelenése: A kém, ami Mata Hari életéről szólt. Imádtam, mert az első sortól az utolsóig lekötötte a figyelmem, szórakoztatott és valós információt is tartalmazott.

Jelen könyv, témáját tekintve olyan korszakot mutat be, amiről már rengeteget hallottam, illetve láttam a Miloš Forman által rendezett Hair (1979) című filmet, ami a hippi mozgalom idején játszódik, ezért nagy érdeklődéssel vártam, hogy a szerző mit tud még hozzátenni a hallottakhoz, látottakhoz.  

 Ahogy több helyen is olvasható, a hippi kultúra eredetileg ifjúsági mozgalom volt, ami az 1960-as évek elején bontakozott ki az Egyesült Államokban, és onnan terjedt el szerte a világban.  Elsődleges célja a társadalomból való kivonulás, a korábbi kötöttségek alól felszabadított életmód kialakítása volt.

A hippik saját közösséget alkottak és a szexuális forradalom követőivé váltak. Gyakran vettek részt háborúellenes demonstrációkon, a szabadelvű nézeteiket hirdetve.

Voltak, akik különböző tudatmódosító szereket is használtak, míg mások csak pszichedelikus rockot hallgattak, melyeket különböző tudatmódosító szerek (LSD, meszkalin, cannabis, stb.) inspiráltak, és a módosult tudatállapot hangulatát igyekeztek visszaadni.

„A hippi divatnak és értékeknek nagy hatása volt a kultúrában, befolyásolták a popzenét, televíziót, filmet, irodalmat és művészetet.A hippi divat friss, egyedi, színes és fantáziadús. Erre a divatra jellemző a hosszú haj, a trapéznadrág, a hímzett blúzok, a tölcsérujj, a virágmotívumok. A sok fonott, illetve békejellel díszített, esetleg saját kezűleg gyártott ékszer (pl. nyaklánc, karkötő, fülbevaló). A hippik öltözetének jellegzetessége volt a színkavalkád, illetve az össze nem illő vagy ellentétes színű ruhadarabok párosítása. A viseletekből sok alapult a hagyományos indiai, nepáli, közép-amerikai, bali népviseleten. A hippik nem engedhették meg maguknak a márkás, drága ruhák vásárlását, ezért használt, összefoltozott ruhákat hordtak. Legtöbbször maguk készítették a ruháikat rongyokból, régi ruhákból. Ezeket festették, díszítették, varrták kedvük szerint. Ezért is olyan egyediek ezek a ruhadarabok. A manapság divatos vintage és retro stílus is hasonlít ehhez.” /wikipédia/

Magával ragadott, ahogy a szerző mesélt. Szinte megelevenedett előttem a történet, láttam a szebbnél szebb helyeket, az embereket, akik igyekeztek kilógni a tömegből és megtalálni önmagukat. Élni akartak, és megismerni a világ minden csodáját, megtapasztalni az élet adta lehetőségeket, ismerkedni, szabadnak lenni. Nyitottak akartak lenni a világ felé, nem akartak beleragadni az örök taposómalomba. Iskola, munka, családalapítás, munka munka hátán, miközben elrohan mellettünk az élet. Ugye ismerős? Én személy szerint teljes mértékben megértem a mozgatórugójukat, hiszen kinek nincsenek vágyai, álmai? Ki ne szeretné megismerni a világot? Felfedezni, magáévá tenni, megtapasztalni?

Nagyon érdekes volt Paulo Coelho szemszögén át szemlélni az akkori világot, a kor eseményeit, bár ahogy a könyv elején el is hangzik, volt olyan rész, amit megváltoztatott, ám megtörtént eseményeket elevenít fel a könyv. Talán pont ezért kötött le annyira. Annyi mindent hallottam vagy épp olvastam a hippi korszakról, tudni akartam, hogy mennyi belőle az igaz, vagy épp mit tud még hozzátenni a szerző.

Néha elég kemény dolgokon kellett keresztülmennie, nem tudom, én hogyan reagáltam volna egy adott szituációra. Persze a világ felfedezése, a szabadság gyakorlása nem mindig jár pozitív élménnyel, hiszen rengeteg veszély fenyegeti az embert, főleg ha elhagyja a komfortzónáját és ismeretlen helyre megy, ahol nincs egy ismerős sem, akihez fordulhatna gond esetén.

Érdekes volt a Karlával való találkozása, a megismerkedésük napján tett látogatásaik, ismerkedéseik. Olyan zenészek, együttesek is említést kaptak a könyvben (Beatles, Santana, Carly Simon, Simon & Garfunkel), akiknek a zenéit még én is hallgattam kölyök koromban, vagy épp hallgatom mai napig. Ilyen volt a Beatles is, amiért a mai napig odáig vagyok.

Azt tudtam, hogy John Lennon vérbeli hippi volt, gyakran hangoztatta, hogy szeretkezz, ne háborúzz, és igyekezett minden lehetséges módon tiltakozni a háborúk ellen.

John Lennon és Yoko Ono

„A Beatles utolsó két évében Lennon legtöbb idejét Yokoval és a vietnámi háború ellen való tiltakozással töltötte. 1969. március 20-án John Lennon és Yoko Ono megesküdtek Gibraltáron. A mézesheteiket Amszterdamban tartották „Egy ágyban…” a békéért („Bed-In” for peace). Később ugyanezt megismételték Montréalban is. Ezen második performance alatt vették fel a „Give Peace a Chance” című dalt, ami a békemozgalmak nemzetközi himnusza lett. A média egyszerűen egy excentrikus párnak tekintette őket, de még mindig fontos szerepet játszottak a háborúellenes megmozdulásokban és a feminista mozgalomban.” /wikipédia/

Végül aztán Karla és Paulo elindultak egy hosszú úton az ismeretlenbe. Hajtotta őket a kalandvágy, a változni akarás, a boldogsághajszolás és még megannyi érzés és gondolat. Érdekes volt a velük történtekről olvasni. Ugyanakkor a társaikról is szerettem olvasni, akik velük tartottak az úton. Jó volt ennyi embert, ennyiféle életet megismerni. Rengeteget változtak a kalandozásaik során a szereplők. Egyfajta útikönyvet is kaptunk ezzel a regénnyel, ugyanakkor lélektani, önismereti dolgokat is feszegetett a szerző, azt hiszem, erre mondanánk azt, hogy mindent bele könyv, azaz mindenből csippentett és tett bele az író, gondolván mindenki szemezgesse ki belőle a neki valót.

Ez a könyv nekem is egy hatalmas utazás volt, megismertem embereket, célokat, motivációkat, kalandokat, különböző helyeket, vallásokat, a hippi létet. Mindenképpen érdekes volt, bár a drogok és egyéb tudatmódosító szerek használatának szükségességét nem igazán értettem. 

Pontozás: 10/10

Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

"Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.

Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin."

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. június 5.

Fordította: Tábori Zoltán

Fordítás alapjául szolgáló mű: Rhiannon Navin: Only Child

Oldalszám: 352

ISBN: 978-963-293-211-8

A borítót az angol eredeti (Ház illusztráció: Shutterstock, borítóterv: Ami Smithson, Pam Macmillan art department) alapján Földi Andrea készítette.

A szerzőről az alábbi információt láthatjuk a könyv belső borítóján: „Rhiannon Navin könyvimádó nők között nőtt fel Brémában. Mielőtt főállású anya és író lett, több jelentős ügynökségnél dolgozott New Yorkban. Jelenleg férjével, három gyermekével, két macskával és egy kutyával él nem messze New Yorktól. Az Egyetlen gyermek az első regénye.”

A fülszöveg már sejteti az olvasóval, hogy a regény nem lesz egy sétagalopp, mert egy borzalmas eseményről, illetve annak a vonzatairól ír a szerző, egy hat éves kisfiú szemszögéből. Egyáltalán nem túlzás, hogy aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a regény. Tényleg hasonló hatással volt rám, mint Picoult könyvei. Elgondolkodtató és érzelmeket közvetít. Talán ez most egy picit jobban meg is viselt, mert annyi gyermek vesztette életét egy értelmetlen tragédiában, s ezt követően is még rengeteg szenvedés tanúja lehettem.

Ez a könyv alaposan felborítja az ember lelki egyensúlyát. Mindennek nevezhetnénk, csak épp rendhagyónak nem. Szívet tépő eseményeknek leszünk tanúi, és garantált, hogy nem tudsz teljesen külső szemlélő maradni.

Zach Taylor hat éves, első osztályos gyermek, aki épp Miss Russel óráján ül, amikor egy ámokfutó lövöldözni kezd a biztonságosnak hitt iskola falai között. Felhangzik a hangosbeszélőn a zárkózás felhívás, mire Russel kisasszony egy cifra káromkodás kíséretében a gyerekeket igyekszik beterelni az egyetlen biztonságosnak hitt helyre, a kabáttárolóba. Három pukkanás, szünet, majd újabb három pukkanás. Ez ismétlődik újra meg újra, szinte végeláthatatlanul. Egyre inkább eluralkodik a gyerekeken a félelem. Volt, aki hangosan sírt, míg más bepisilt félelmében. A tanárnő igyekszik ugyan nyugalomra és csendre inteni őket, de rajta is látszott, hogy retteg a végkifejlettől. Zach megpróbált erős maradni és követni Miss Russel utasításait. Nem lehetett tudni, hogy percek vagy órák teltek el, mire kopogtatott az ajtón a rendőrség, és fellélegezhettek, nincs már veszély. Ám ezután szabadult el igazán a pokol.

Az ámokfutónak tizenkilenc áldozata lett, ebből tizenöt gyerek és négy felnőtt. Végül ő is halálos sérülést szerzett az egyik rendőrtől. Húsz ember értelmetlen halála.

Rengeteg kérdést felvet a könyv.

- Vajon megelőzhető lett volna a tragédia?

- Ki a felelős?

- Okolhatóak az ámokfutó szülei?

- Esetleg a rendszer, ami nem akadályozta meg, hogy egy fiatal fegyvert szerezzen és bevigye az iskolába?

- Mi volt a kiváltó ok?   

- Hogyan dolgoz fel egy közösség egy ilyen tragédiát?

- Hogyan dolgozza fel a család egy hozzátartozójuk elvesztését?

- Mennyire változtatja meg az emberek viselkedését a gyász?

- Képesek vagyunk egy ilyen tragédia után folytatni az életet, vagy megrekedünk, és napról napra újraéljük a pokoli eseményeket?

- Szétszakíthat egy ilyen borzalmas esemény egy családot?

Sok kérdésre egy nagyszerű hat évestől kapunk választ.

Nagyon szerettem Zach-et, szerintem a szerző nagyon jól felépítette a karakterét, és simán hihető, hogy így éli meg egy gyerek a történteket.

Örültem, hogy a történet során közelebb került az apukájához, és hogy valamilyen módon elkezdte feldolgozni a történteket.

Érthető volt a család fájdalma, ahogy az is, hogy az anya kereste a felelőst, ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy a felelős keresése és a tragédia átvészelése teljesen lefoglalta az anyukát, és nem maradt idő a túlélő gyermekre, akit láthatóan megviseltek a történtek. Rémálmai voltak, nem mert iskolába menni, szorongott, vizelettartási problémái lettek, illetve egy idő után dühkitörései, amik után általában bűntudatot érzett. Amikor a legfontosabb dolog a biztonságérzet lett volna, akkor borult fel minden, és a biztonságos, szeretetteljes családi légkör helyett otthon is egyfolytában viharos veszekedések, ajtócsapkodások voltak, a gyerek pedig magára maradt a tragédiával és következményeivel.

Hogyan képes feldolgozni egyedül egy gyermek egy ilyen tragédiát, főleg úgy, hogy a tíz éves bátyját is elveszítette? Bár Andy-vel nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis rá gondolva, hozzá beszélve kezdett oldódni a feszültség Zach-ben. Rá gondolva alakított ki magának búvóhelyet, amit berendezett olyan képekkel, tárgyakkal, amik segítettek a kisfiúnak elérni a belső béke egy kis szigetét. Különböző színekkel dekorálta ki a falat, s elnevezte érzelemképeknek. Egyszer az édesapja is bement a búvóhelyre, meglátta a képeket és megkérdezte melyik mit jelent. A zöld a harag, a szürke a szomorúság, a piros a szégyenkezés, a fekete a félelem, a sárga a boldogság, majd jött egy üres, ám lyukas lap, aminek a magyarázatánál összeszorult a szívem.

„– Az mit jelent azzal a lyukkal a közepén? – kérdezte apa.– Magányosságot – magyaráztam. – A magányosság átlátszó, úgyhogy lyukat csináltam, mert nincs átlátszó szín.– Magányosság? Andy miatt? – Apa torokhangra váltott.– Hát, a búvóhelyemen nem érzek magányosságot – feleltem.– Nem? Miért nem?Nem tudtam, elmondjam-e apának, hogy itt én Andyvel beszélgetek, és könyveket olvasok neki. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy dilis vagyok.– Én… mert azt játszom, hogy Andy itt hall engem – feleltem, és a fénykört a gardróbsarok felé irányítottam. Nem akartam, hogy apával lássuk egymást.– Beszélsz hozzá? – kérdezte apa halkan.– Aha. Hangosan felolvasok neki – feleltem. Apa egyszeriben mindent ki akart deríteni a búvóhelyemről, én meg nem tudtam, hogy ez lesz belőle. – Illetve tudom, hogy ez nem valóságos, hiszen Andy meghalt, és a halottak nem hallják az embert. Szóval ez mindenképpen butaság – mondtam.Apa megfogta az elemlámpát tartó kezet, és kettőnk közé húzta. Így már nem a sötétben beszélgettünk. Ez nehezebb volt. Nem tudtam elrejteni apa elől a vöröslő arcom.– Én nem hiszem, hogy ez butaság lenne – mondta apa.– Jó érzés, amikor mondom neki a magamét. – Rántottam egyet a vállamon.– Akkor miért vetted be a magányosságot az érzelemképeid közé? – kérdezte apa.– Az a búvóhelyemen kívüli magányosságérzésre vonatkozik.– A búvóhelyeden kívül magányosnak érzed magad?Megint a vállamat rángattam.– Néha.”

Kétségbeesés, fájdalom, düh, könnyek, bosszúvágy, önvád, családi viszály, és még megannyi más tükröződik vissza a lapokról. Az olvasó könnyen beleéli magát a szerepbe, ami néha nem egy hálás dolog. Nekem fájt, amikor felmerült a kisfiúban az a gondolat, hogy esetleg a szülei inkább kívánnák az ő halálát, mint a bátyjáét. Egy-egy jelenetnél könnyeket hullattam, mert szíven ütöttek a történtek. A szerző nagyszerűen bemutatja egy gyermek szemszögéből a boldogságkeresést, valamint a gyász fázisait, és magát a feldolgozását.

Bár a szövegezése egyszerű, maga a könyv nem könnyű olvasmány, köszönhetően a súlyos témának, amit akár a mindennapokból is kiragadhatott volna a szerző. Annyira életszerű, valóságos, hogy az már fáj. Mindenképpen ajánlom a könyvet minden erős lelkű embernek, mert nagyon sok bölcs dolog megfogalmazódik a könyvben, és tényleg igaz, hogy a bölcsesség nem feltétlenül korfüggő.

Pontozás: 10/10

Számomra abszolút kihagyhatatlan volt. Remélem, még sokat olvashatok az írónőtől.

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek (A birodalom tengeri bástyái 4.)

Scharnhorst – Gneisenau - A testvérhajók története

„1942. február

A Prinz Eugen a Rajna hadművelet egyedüli túlélőjeként végül épségben befutott Brestbe. A testvérhajók, a Scharnhorst és a Gneisenau már egy ideje az elfoglalt franciaországi kikötő viszonylagos védelmét élvezték. A hajókat megjavították, feltöltötték. Azonban Hitler parancsa véget vetett a látszólagos nyugalomnak.

A berlini Főparancsnokság elrendelte a három nagy hajó hazatérését. A parancs értelmében a La Manchecsatornát jelölték ki a kockázatos és vakmerő hazaút helyszínéül. A hadművelet, az Alvilág háromfejű kutyája után, a Cerberus fedőnevet kapta…”

Kiadó: Underground Kiadó

Megjelent: 2018.07.13.

ISBN: 978-615-00-2376-2

Oldalszám: 460

A könyvbe itt olvashatsz bele:

http://undergroundbolt.hu/media/betekinto/izoldejohannsen_afurfangosfiverek_betekinto.pdf

A szerzőről (Forrás: wikipedia):

„Dénesi Ildikó (írói álnéven Izolde Johannsen) (Budapest, 1977. augusztus 4.) magyar történelmiregény-író, biográfus. Tizennégy éves kora óta ír, iskolai rendezvényeken, vetélkedőkben, történelmi versenyeken vett részt. 2003-ban indult a Konkrét Könyvek Kiadó Országos Regényíró pályázatán, ahol ifjúsági regény kategóriában II. helyezést ért el és kiadási jogot kapott, így egy év múlva a Magyar Írók Könyvműhely Kiadó megjelentette regényét A tolvajfejedelem címmel. 2006 és 2011 között a Mercator Stúdiónál tevékenykedett, ekkor vette fel választott írói álnevét.

2013-tól az Underground Kiadónál jelenteti meg sorozatait.

2007-től a TIT Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesület (TITHMHE) rendes tagja, 2004-től foglalkozik a II. világháborús német birodalmi haditengerészet (Kriegsmarine) kutatásával és a hajóparancsnokok életrajzával.

2015-től a Történelmiregény-írók Társasága (TRT) rendes tagja.

2015-ben létrehozta a Kriegsmarine-csoportot, melynek tagjai közt számos tanácsadó, történész, tengerészkapitány (köztük egy volt NATO-tiszt), hazai és külföldi hadászati- és modellező szakértők, grafikusok és fordítók segítik munkáját.

Történelmi regényeket íróként részese annak a nemzetközi rehabilitációs munkának, mely a német haditengerészet kötelékében tevékenykedő hajóparancsnokok életrajzának, munkásságának bemutatását tűzte ki célul. Kiemelten foglalkozik Hans Wilhelm Langsdorff és Ernst Lindemann sorhajókapitányok, valamint Erich Raeder flottatengernagy életrajzával és munkásságával. Az eddig megjelent haditengerészeti regények az Admiral Graf Spee páncélos nehézcirkáló és az Altmark ellátóhajó, a Bismarck csatahajó és az Admiral Scheer nehézcirkáló pályafutását mutatták be. A Gránátok a becsületért című regényben helyet kapott az 1989-es Robert Ballard expedíció is, a Bismarck roncsának felkutatása.

Családjával Budapesten él.

Három sorozat fűződik nevéhez:

„A kobzos éneke” melyben középkorias kalandregények szerepelnek. Eddig a tíz kötetes sorozat három része jelent meg.

„A kárhozat éjjele” misztikus történelmi fantasy – az egyetemes európai történelem bemutatása egy vámpír létezésének tükrében, az ókortól 1963-ig. Eddig a nyolc kötetes sorozat három része jelent meg.

„A Birodalom tengeri bástyái” a német birodalmi haditengerészet bemutatása 1918-1946-ig. Eddig a tíz kötetes sorozat három része jelent meg. Az első regény társszerzője Michael T. Marble az 1939-1945 című haditechnikai blog szerkesztője. A birodalmi kalóz című regénye 2017-ben német nyelven is megjelent a Goldene Rakete kiadó gondozásában.”

Most pedig a negyedik kötet is megjelent hazánkban, mely a Scharnhorst és Gneisenau testvérhajók történetét meséli el.

Mindig is imádtam a történelmi regényeket, mert olyan korokba kalauzoltak el, amik számomra tele voltak érdekességgel, és általuk sikerült a szórakozáson kívül lényeges információkkal is gazdagodnom. A világháborús regényektől viszont sokáig tartottam. Aztán Izzie felkért, hogy olvassam el a birodalmi kalózt. Félve kezdtem neki, végül úgy tettem le, hogy akarom azonnal a folytatást. Szóval melegen ajánlom olyanoknak is, akik hasonlóan félve kezdenek neki ennek a témának, mert ez a sorozat teljesen megváltoztatja az ember hozzáállását. Hatalmas élményt jelent betekintést nyerni a történelem valós eseményeibe úgy, hogy közben még jól is szórakozunk. A szerző által írt első három kötet garancia volt arra, hogy a negyedik is hasonló kalandokra csábít majd.

Köszönöm Izzie, hogy az elmúlt évek alatt megtiszteltél a bizalmaddal, és lehetőséget adtál arra, hogy még a megjelenés előtt olvashassam a könyveidet. Sikerült újra és újra elvarázsolnod a történeteiddel, legyen az fantasy, kaland vagy épp történelmi regény. Minden írásodnak megvan az az egyedi színfoltja, ami további kalandozásokra csábítja az olvasót. 

Gneisenau

A könyvről:

A történet 1943 januárjában indul, amikor Rolf Wilhelm Woytschekowsky sorhajóhadnagy, aki egykor az Admiral Scheer híradótisztje volt és Karl-Heinrich Vagt korvettkapitány az irattárban átolvasták a feljegyzéseket, melyek az 1930-as éveket dokumentálta. Miközben olvastak, meg is beszélték az értesüléseiket, így én is magam előtt láttam, ahogy a hajótervek fölé hajolva magyaráznak egymásnak, milyen változtatásra kényszerültek a Scharnhorst és a Gneisenau kivitelezése során a készítők.

Miután végeztek, a tiszti étkezdében megismerkedtek a többiekkel, és meghallgatták Friedrich Fügner sorhajóhadnagy beszámolóját az 1940 nyarán történtekről, majd a tisztek egymást túllicitálva meséltek a soron következő eseményekről. Nagyon tetszett, hogy baráti, már-már családias közegben elevenítették fel a múltban történteket, és mindenki hozzátette a magáét. Ezáltal a Scharnhorst fedélzetén dolgozó tisztek még nagyobb tisztelettel tekintettek a hajóra a múltja miatt.

Scharnhorst

Kedvenc karakterem Rolf Wilhelm Woytschekowsky sorhajóhadnagy volt, akit már „régről” ismertem, az új szereplők közül pedig abszolút Rudi Birke állt hozzám közel. Akárhányszor vele kapcsolatban olvastam, mosolyt csalt az arcomra. Közvetlen, segítőkész és nagyon szerethető ember volt.

A történet most is magával ragadott. A szerző úgy meséli el a történteket, mint ha ő maga is tanúja lett volna az eseményeknek. Közvetlen hangnem, csipetnyi humor, rengeteg kaland várja az olvasót, és egy olyan történet, ami bizony más meglátásba helyezi az eseményeket. Amióta először hajóra szálltam a német flottával, teljesen megváltozott a hozzáállásom a világháborúval és a csatákkal kapcsolatban. Míg a történelemkönyvekben száraz adatokkal találkozunk, Izzie könyvei emberközeliek, gondolatokat és érzéseket közvetítenek, ráadásul akaratlanul is sok minden ránk ragad olvasás közben a hajózással kapcsolatban. Alapos kutatómunkájának eredményeként az olvasó egy korhű, olvasmányos és lendületes történelmi regényt kap kézhez, mely magába szippantja és az utolsó betűig el sem ereszti.

Nagyon tetszett, hogy bár már a negyedik kötetnél járunk, ismét tudott valami újat mutatni, és változatlan izgalommal, hatalmas kalandvággyal, szenvedéllyel hajóztam a német flottával. A szereplők a szívemhez nőttek, ennek köszönhetően elég sok könnyet elmorzsoltam a könyv végén. Általában megvisel, ha olyan szereplőtől kell búcsút vennem, aki közel állt hozzám a könyv olvasása közben, s ez az érzés hatványozódott bennem, mert tudtam, egykor tényleg élő, valós személyektől kellett búcsút vennem.

Mindig is tisztában voltam a körülbelüli veszteségekkel minden oldalon, de azok csak számadatok voltak, egy statisztika. Izzie annyira emberközelivé és valóságossá teszi a történteket, hogy az embernek újra és újra belesajdul a lelke.

 

Scharnhorst 1943

Az utószóban olvasható Scharnhorst-expedíció külön érdekesség az olvasóknak. Sok mindent megtudhatunk belőle, nekem mindenképpen jól jöttek a kiegészítő információk.

Hogy várom-e a folytatást? Természetesen. Eddig minden kötet lebilincselt, kalandra csábított újra és újra, rengeteg információt nyújtott és nem utolsó sorban szórakoztatott. Bár ez a könyv egyfajta összefoglaló regénynek is mondható rengeteg visszaemlékezéssel, tudott újat mutatni, és nekem már nagyon kellett egy ilyen kötet. Nosztalgiáztam, részt vettem új kalandokban, és nem utolsó sorban most is megjártam az érzelmek viharos tengerét. A következő részről pedig már tudni lehet, hogy két kötetes lesz, és a Tirpitz csatahajó, valamint annak legénysége lesz középpontban.

Tirpitz

Pontozás: 10/10

Rachel Gibson: Az én pasim… (Hokisok 6.)

„Ami Vegasban történik, az nem mindig marad örök, ahogy ezt Rachel Gibson, a New York Times bestsellerszerzője csodaszépen demonstrálja ebben a szellemes, szexi románcban. Az én pasim… egy sikeres esküvőszervezőről szól, akinek élete a feje tetejére áll, miután a férfi, akihez évekkel ezelőtt egy gyorsan lezavart Las Vegas-i szertartás keretében, meggondolatlanul hozzáment, váratlanul újra berobban az életébe.

Vajon mi történt a forró vegasi éjszakákon, amit Autumn és szívdöglesztő jéghokis szerelme, Sam a szakításuk óta sem tudnak feledni?

A regény egy izzó, felejthetetlen szerelem és egy család megható története. Ezóttal is szeretettel ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe Rachel Gibson védjegyeit: a szív és az érzékiség bámulatos harmóniáját, és a szerző elragadó humorát.”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018. június 19.

Fordította: Szieberth Ádám

Fordítás alapjául szolgáló mű: Rachel Gibson: Any Man of Mine

Borítóterv: Földi Andrea

Műfaja: chick lit

Oldalszám: 320

ISBN: 978-963-293-472-3

A könyvbe beleolvashattok itt:

https://www.lira.hu/upload/M_28/rek3/1503203.pdf

„Rachel Gibson először tizenhat éves korában talált ki egy történetet, hogy kimagyarázza magát egy autóbaleset miatt. Azóta a mesélés lett a hivatása.

Romantikus és erotikus regényeivel mára az egyik legismertebb bestsellerszerzővé vált az Egyesült Államokban. Könyveivel számos díjat nyert.

Családjával és elkényeztetett macskájával Idahóban élnek.”

Forrás: www.athenaeum.hu

A szerző Athenaeum Kiadónál megjelent művei:

Jégbe zárt szívek (2010),

Jane vékony jégen táncol (2011),

Ments meg! (2013)

Valentin-nap és egyéb őrültségek (2015),

Szerelmi katasztrófák (2016)

Csak a baj (2017)

A sorozat kötetei (megjelenés) + főszereplői:

Jégbe zárt szívek (2010) - John Kowalsky és Georgeanne

Jane vékony jégen táncol (2011) - Luc Martineau és Jane Alcott

Valentin-nap és egyéb őrültségek (2015) - Rob Sutter és Kate Hamilton

Szerelmi katasztrófák (2016) - Ty Savage és Faith Duffy

Csak a baj (2017) - Mark Bressler és Chelsea Ross

Az én pasim… (2018) - Sam LeClaire és Autumn Haven

Egy kis érdekesség:

A National Hockey League (NHL) egy profi jégkorongliga, melyben 30 észak-amerikai csapat szerepel. Az NHL-t tartják a világ vezető, legnagyobb jégkorong ligájának, így tagja az észak-amerikai profi sportligáknak. Minden szezon végén a legsikeresebb csapat Észak-Amerika legrégebbi trófeáját, a Stanley-kupát nyeri el.

A ligát a kanadai Montréalban alapították 1917-ben, tehát tavaly volt a centenárium, azaz a századik évforduló

Bár a kötetek összefüggnek bizonyos szinten, a történetek különállóak, így az sem feltétlenül gond, ha az előzményeket valaki nem olvasta, persze úgy még élvezetesebb, ha tudjuk az elejétől, hogy ki kicsoda, mert akadnak visszatérő szereplők, csapatok és apróbb átfedések. Nem mellesleg mindegyik kötet szórakoztató, úgyhogy én mindenképpen ajánlom mindegyiket. Számomra eddig a Szerelmi katasztrófák című kötet volt a kedvenc, mert abban olvashattam a legtöbbet a hokiról, a sport és a romantika pedig kedvező elegyet alkotott. 

Amikor írtam az előző kötetről, már tudtam, hogy a hatodik kötet főszereplője Sam LeClaire, és azt gyanítottam, hogy hasonlóan szórakoztató lesz, mint Mark Bressler története. Eddig mindig szimpatizáltam a szereplőkkel, s az előző kötetben már megmutatkozott Sam LeClaire is, aki segített igazi jó barátként Bressler-nek, arra viszont nem számítottam, hogy a saját kötetének egy részében nagyon nem fogom szívlelni. Hogy kritizálhatja Autumn nevelési módszereit, amikor ő maga részt sem vett Conner nevelésében?

A könyv első felénél vegyes érzéseim voltak. Haragudtam a főszereplőkre, és sokszor Vince-hez hasonlóan én is orrba vertem volna Sam LeClaire-t, vagy épp jól megrángattam volna Autumn-t, hogy mégis mi a fenét csinál.

Conner aranyos kölyök volt, tipikus öt éves, aki nem tudja, mi megy végbe a felnőttek fejében, ugyanakkor kíváncsi volt mindenre és mindenkire. Szerette volna, ha az apukája velük él, és néha megijedt, amikor a szülei veszekedtek.

Örültem a régről ismert szereplők felbukkanásának, mondhatni ők voltak az üde színfoltjai a történetnek. Jules karaktere már az előző kötetekben a szívemhez nőtt, ebben a regényben csak bebetonozta a helyét. Kedves, aranyos, törődő ember, aki érti a dolgát ráadásul jó stílusérzékkel is rendelkezik.

Az új szereplők közül abszolút Vince volt a favoritom, mert nagyszerűen bánt Conner-rel és törődött Autumn lelkivilágával is. Igazi gondoskodó bátyó, aki egyúttal vagány motoros, tengerészgyalogos és még sorolhatnánk. Szívesen olvasnék még róla, bár nem hokis.

A regény a sport témában alulmaradt, ugyanakkor az emberi kapcsolatokra nagy hangsúlyt fektetett a szerző, és ez érezhető volt. Olvashattunk családi tragédiáról, barátságról, házasságról, családok széteséséről vagy épp családegyesítésről, arról, hogy mi vezet el egy embert oda, hogy képes legyen megbocsátani, illetve tanúja lehetünk bizonyos fokú jellemfejlődésnek is a karaktereknél.

Ez a könyv több pontban is különbözik az előzőektől. Egyrészt, hokiról nem sok szó esett, max amikor elvétve Sam meccseiről írt a szerző, vagy amikor Connert tanítgatta, másrészt inkább hasonlított egy rózsaszín koktél mellé olvasandó kissé szirupos nyári regényre, ami csipetnyi erotikával van fűszerezve, mint egy sporttal és romantikával vegyített könyvre. Ez nem feltétlenül rossz, csak más. Szórakoztató és kikapcsolódást nyújtó könyv, tehát aki erre vágyik, mindenképpen vegye kézbe.

Pontozás: 10/9

Jodi Picoult: Ítélet

„Jóképű idegen érkezik az álmos New England-i kisvárosba, Salem Fallsba, remélve, hogy mindent tiszta lappal kezdhet. Az egykori előkészítős leányiskolai tanárt a múltban súlyos vádak érték, amelyek megpecsételték jövőjét. Aztán egyszer csak egy nyugalmas kisvárosban találja magát, amelynek a kocsmájában mosogat, Addie Peabody irányítása alatt. Ám Salem Fallsban egy tinilányokból álló csapat tagjai sötét titkokat rejtegetnek – és Jack kiváló célpontnak tűnik, hogy megvádolják őt.

A modern boszorkányperek világában Jacknek újra bizonyítania kell az ártatlanságát egy egész város előtt, amely válaszokat vár. 
Vajon bízhatunk-e az igazságszolgáltatásban? És a nő, akit mindennél jobban szeret, vajon mindezek fényében megbízik-e még benne?”

Kiadta: Athenaeum kiadó

Megjelent: 2018.06.13.

Fordította: Babits Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: Salem Falls

Oldalszám: 496

ISBN: 978-963-293-757-1

Borítóterv: Földi Andrea

Kötés: füles, kartonált

A képet Adam Bouska készítette

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

2016-ban Magyarországon is megjelent a lányával, Samantha Van Leer-rel közös ifjúsági regénye, a Sorok között, majd még ugyanebben az évben a Lapról lapra című folytatás is, ami hatalmas sikernek örvend külföldön és a hazai piacon egyaránt. Számomra nagyszerű élményt jelentett, hogy betekintést nyerhettem az általuk teremtett világba, és abszolút kedvenccé vált ez a két kötetes „mese”, mely a felnőtt szíveket is képes rabul ejteni.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig több mint ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, melyeknek magyar nyelvű kiadásait kizárólag az Athenaeum kiadó gondozza.

Már nagyon vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet is a szerzőtől, mert Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek mondanivalóban és érzelmekben, s többségben igyekszik tabu témákat feszegetni.

Most sem volt ez másképp. A cselekmény nagyon jól felépített, a szerző fokozatosan adagolja az információkat, s minél inkább megismerkedünk Jack és Addie múltjával, annál inkább növekszik bennünk a belső feszültség, ami lassan kitörni készül. Nagyon hamar beleélhetjük magunkat a főszereplők helyzetébe, bár egyiké sem irigylésre méltó. Jodi Picoult nagyszerűen ábrázolja, hogy még a mai világban sem működik teljes bizonyossággal az igazságszolgáltatás rendszere, előfordul, hogy bár ártatlan az illető, mégis az ellene szóló bizonyítékok alapján elítélik.

Jack nyolc hónapot töltött börtönben olyan bűnért, amit el sem követett. Új életet akar kezdeni, bár csöppet sem egyszerű. Végül eljut Salem Falls-ba, ahol váratlan esélyt kap az élettől és az ottani bisztró tulajdonosától. Bár nem zökkenőmentes az újrakezdés, ismeretlenül is akadnak bőven haragosai, Jack-nek elég Addie-re gondolnia, és kicsit kisüt a nap a sötét égbolton.

Mire azt mondaná az olvasó, hogy minden nehézség ellenére is kezd helyrerázódni az élete, és elkezdődhetne a letelepedése, Jack St. Bride egyik pillanatról a másikra újra a pokol felé vezető úton találja magát, bebörtönözve, nemi erőszak vádjával. A szeretett nő kételkedik, Salem Falls lakói pedig gyűlölettel gondolnak rá. Az ügyvédje eleinte nem hisz az ártatlanságában, kissé félvállról kezeli a helyzetet, később azonban megtáltosodik és hajszolja az igazságot. Ebben hű társai Selena, a barátnője, és Thomas, a fia. Miközben ők hárman a maguk útját járva próbálják kideríteni mi is történt azon a bizonyos utolsó áprilisi éjjelen, addig Addie Peabody saját szimatát követve fényt derít Jack múltjának olyan részleteire, melyek elősegíthetik a kialakult helyzet tisztázását.

A cselekmény fokozatosan felépített, a karakterek kiforrottak, az érzések kifejezésére most is nagy hangsúlyt fektetett a szerző, nagyszerűen fokozza az izgalmat és mindig rá tud tenni még egy lapáttal, és meglepetést okozni az olvasónak. Bár folyamatosan érzed olvasás közben, hogy valami mély és sötét titok is lappang a háttérben, csak az utolsó oldalon kapsz megerősítést, amitől dobsz majd egy hátast. Sokkot kapsz, és rágódsz még rajta jó ideig.

A könyv elejétől a legvégéig érezhető a feszültség, drámaiság, a bírósági tárgyalás alatt szinte a levegővételről is megfeledkeztem volna, ha nem lenne reflex, annyira lekötött, hogy az ügyész és az ügyvéd megvívja-e a csatát, és ki kerül ki győztesen. Bár komoly volt a téma, sikerült belecsempészni a párbeszédekbe, cselekményekbe némi humort, amiért nem győztem hálás lenni.

Több szereplőt is a szívembe zártam, ilyen volt Abbie és az apja Roy, akik mindketten hatalmas traumát éltek meg, és más-más módon próbálták azokat feldolgozni, Jack a maga kvíz mániájával, valamint a bírónő is a maga kis sziporkázó megjegyzéseivel.

Jordan McAfee az ügyvédek sármőre. Lehengerlő stílusa van, amivel szerintem elég hamar belophatja magát az emberek szívébe, bár kissé bicskanyitogató is tud lenni, amivel viszont kellőképp felhívja magára a figyelmet. Tetszett, hogy tényleg 100%-ig belevetette magát a munkába, és hogy hajlandó volt belátni, ha tévedett.

A könyv elég nehéz témát vet fel, hiszen a nemi erőszakról nem könnyű beszélni, és nem könnyű írni sem, ám szerintem amennyire tabu, annyira beszélni kellene róla. Sok áldozat magába folytja a tapasztalatait, nem meri elmondani, mert fél a kiközösítéstől, vagy épp az örökké sajnálkozó tekintetektől. Elveszítik az irányítást az életük felett, rettegnek, és ki tudja még mennyi mindent élnek át, mi zajlik a lelkükben, fejükben.

A regény többek között arra is rámutat, hogy nem minden fekete vagy fehér, ami igaznak tűnhet, lehet éppoly hazugság, mint a hazugságnak tűnő dolog igazság.

Mondhatnánk, hogy minden csak nézőpont kérdése, ám szerintem mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy valamilyen élethelyzetben minden ellenünk szólt, ám mégis ártatlanok voltunk. Nekem például iskolában volt olyan, hogy dolgozatírásnál első padban ültem, nekiálltam a dolgozatot írni, bejött az igazgatóhelyettes, hogy végignézze a padokat, és puskát talált a padomban. Hiába mondtam, hogy nem az enyém, nem úgy írok, nem is ott szoktam ülni, nem hitt nekem. Végül szóban lefeleltem, így bizonyítottam az ártatlanságomat, hiszen nem volt szükségem a puskára. Erre mondják, hogy a bizonyíték ellenem szólt, mégis ártatlan voltam.

Egy szónak is száz a vége, érdemes megfogadni a tanácsot, hogy ne higgyünk el mindent, merjünk kételkedni, és amíg egy picit is súg a fülünk, járjunk a dolgok után. Vigyázzunk magunkra és egymásra egyaránt.

Pontozás: 10/10