Kristen Ashley: A Vadember (Álomférfi sorozat 2.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

„Miközben Tessa O'Hara cukrászda kirakatának kosarait tölti fel, megszólal az ajtó feletti csengő, és Tessa álmai férfiját pillantja meg. Fél perc sem kell, hogy a férfi meghívja egy sörre. Újabb fél perccel később Tessa elfogadja a meghívást. De négy szerelmes hónap múlva Tessa rájön, hogy a férfi fedett DEA-ügynök, aki azt akarja kideríteni, Tessa benne van-e volt férje drogügyiben. 

Nyilvánvaló, hogy Tessa ezek után úgy dönt, köztük vége mindennek. 
De Brock Lucas, a DEA-ügynök nem így gondolja. A küldetéstudattól fűtött férfi valóban elkötelezettje a hivatásának, és éveket töltött Denver alvilágában, a társadalom alja közt. A lánnyal töltött négy hónapot azonban igazán élvezte, hiszen Tess legalább olyan édes volt, mint a süteményei. De a nyomozás közben Brock Tess szörnyű titkáról is tudomást szerez, és szilárdan eltökéli, ő lesz az a férfi, aki meggyógyítja a lányt, és egyben vissza is hozza énjének vad, szövevényes világából. 
Ahogy a vad és az édes keveredik, kihívások egész sora vár rájuk, családi tragédiák és halálos betegség. Nem beszélve Tess drogbáró ex-férjéről és Brock volt feleségéről, aki minden eszközt bevet, hogy szétválassza a párt. 
De Brock Lucasnak is megvan a maga vad oldala, de a múltban, a bosszú ösvényén járva egyszer már szabadon engedte magában ezt a vadságot, nem is sejtve, hogy olyan hibát követ el, amelyért évek múlva az ő édes Tessének kell fizetnie.”

Kiadta: GABO kiadó 2015-ben.

Fordította: Tóth Gizella

Oldalszám: 520

ISBN: 978-963-406-003-1

A fordítás az eredeti, Kristen Ashley: Wild Man című könyv alapján készült.

Hiszek abban, hogy az első benyomás (még ha későbbiekben meg is változik a véleményünk) fontos, így leírom/elmondom, hogy az első két oldal meg a fülszöveg után mi jutott eszembe. Egyrészt: az írónő csak ennyire tartja a főszereplő nőit? Hogy simán az orruknál fogva vezethetők, és nem fontos számukra más, csak hogy: bocsánat a kifejezésért (előző kötetben előszeretettel használták), de szétkeféljék az agyukat? Tényleg ennyire felszínes a főszereplő? Másrészt pedig: az első oldalon a jelzők. Már akkor felsóhajtottam (és nem az élvezettől), mikor megláttam ezt a sorrendet: fantasztikusan, gyönyörű, fantasztikus, csodás, elragadó, fantasztikus, lenyűgöző, vad. <- Ez komoly? Ó, anyám borogass!

Szerencsétlen Tess-t mint ha gyomorszájon vágták volna, mikor kiderült, hogy Jake Knox nem is létezik, s akit ő annak vélt, az nem más, mint egy beépített DEA ügynök.

DEA = Drug Enforcement Administration =Kábítószer-ellenes Hivatal.

Meg kell hagyni, Tess karaktere közelebb került hozzám, nem úgy, mint az előző kötetben Gwen.

Már az első pillanattól kezdve szimpatikus volt számomra, sajnáltam amiért a férje egy mocskos féreg volt, és hogy emiatt került bele ebbe az egész ügybe. Haragudtam Brock Lucas-ra (alias Jake Knox), amiért az orránál fogva vezette őt, és fájdalmat okozott neki. Megértem én, hogy beépülés és egyebek, de akkor sem fair más érzéseivel szórakozni. Amikor közölte Tess-el, hogy Slim a beceneve, hatalmasat nevettem. Egy nagy, tagbaszakadt fickóra a vékony jelzőt aggatták. :D Valamiért nem voltam kibékülve sem a Slim becenévvel, sem a Brock névvel, inkább neveztem még mindig gondolatban Jake-nek az ügynök urat.

A 71. oldalon egy „Ó, te jó ég” kíséretében döbbentem rá, hogy Brock Lucas, a Slim becenevű, Jake Knox fedőnevű férfi nem más, mint az a „seggfej” beépített DEA ügynök, aki Gwent is bajba sodorta az előző kötetben, csak akkor épp a Skull (koponya) becenevet használta. Ettől sokkot kaptam. Azt hittem legalább valami Nightingale féle pasi lesz a főszerepben, erre megkaptuk azt a fickót, akiről az előző kötetet olvasva már elkönyveltem, hogy egy felelőtlen idióta. Szépen állunk… gondoltam, de valahogy azért sejtettem, hogy ő is szépíteni fog, ahogy az előző kötetben is sikerült végül Hawk-ot megkedvelnem.

Annak örültem, hogy Gwennel együtt azért Elvira, Tracy és Cam is szerepet kapott ebben a kötetben is, mert Elvira a kedvenc volt mind közül. Az ő történetét nagyon szívesen olvasnám.

Haladt a történet a maga tempójában, és meglepődve tapasztaltam, hogy Brock Lucas jó pontot szerzett nálam, mivel szereti az Eaglest, Santanát, és szinte mindent, ami country, én pedig hasonlóan vagyok ezzel. Kezdtem azt gondolni, hogy talán mégse akkora nagy idióta, vagy legalábbis ízléssel rendelkező fajta. :)

Aztán úgy a kétszázadik oldal táján kezdtem igazán megkedvelni Brock-ot, bár a nevével az életben nem békülök ki. :D

A hálaadásról szóló fejezet volt talán az egyik kedvencem. Ott volt egy csomó ember, aki számított a történetben, és Olíviát leszámítva mindenkit sikerült is megkedvelnem. A gyerekek tüneményesek voltak, a felnőttek pedig néha furcsák, máskor pedig aranyosak.

Később, amikor mocsok került a gépezetbe (Olívia és Damian személyében), felbukkant a fentebb már általam említett Nightingale két embere, Vance és Hector. Segíteni akartak Brock-nak és Tess-nek, hogy kikeveredjenek a katyvaszból, amibe önkéntelenül belemásztak. Akkor és ott mindkét fickót a szívembe zártam.

Olíviát egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, vagy a puszta kezemmel. Hogy lehet valaki egy ilyen átkozott áspiskígyó? Képes érzelmileg zsarolni a gyerekeit, meg minden körülötte lévőt… Hánynom kell az ilyen nőktől. :( Viszont az épp aktuális férjét Dade-et kedveltem. Annyira szimpatikus volt, ahogy a gyerekekről beszélt, meg ahogy segített Brock-nak és Tessnek, hogy azonnal a szívembe zártam, és örültem, hogy ő továbbra is az életük része maradt.

Ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint az előző. Egyrészt: nem fedeztem fel benne annyi „hibát”/idegesítő tényezőt, az állandó bébizés sem zavart már annyira, ráadásul eszméletlenül megkedveltem a szereplőket. Imádtam Tess karakterét, Rexet és Joelt, az unokatestvéreiket, a teljes Lucas családot. Rengeteget nevettem Martha és Elvira kettősén, és örültem, hogy az előző kötet szereplői itt is feltűntek (Lawson rendőr, Hawk, Gwen, Tracy és Cam, stb.), mert sokkal jobban megkedveltem néhányukat ebben a részben, mint az előzőben. A történetvezetés sokkal összetettebb volt, ráadásul szerintem mélyebb is volt érzelmileg, mint az előző. Sok mosolyt csalt az arcomra, igaz egy-két könnycseppet is elmorzsoltam olvasás közben.

Tehát összességében egy szórakoztató történetet kaptam, kedvelhető karakterekkel, és persze utálható karakterekkel is (lásd Damian és Olívia), humort, romantikát, rengeteg gyerkőcös részt, akciót (minden téren), és olvashattam sok finomságról is. A héten már a második írónőről mondhatom el azt, hogy az első kötet számára a bemelegítés volt, a másodikban teljesedett ki igazán. Ettől már csak jobb lehet (pozitívak vagyunk ugye? )! Határozottan kíváncsi vagyok a folytatásra. :) 

Pontozás: 10/9,5

A fél pont levonás azért, mert az írónő úgy állítja be a női főszereplőit a történetek elején, mint butuska libuskákat, akik nem veszik észre (vagy nem akarják észrevenni), hogy a főszereplő hím egyed épp az orruknál vezeti őket.