Jodi Picoult: Apró csodák

„Ruth Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?

Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is -, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.

Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.”

Kiadta az Athenaeum kiadó.

Megjelent: 2017.06.22.

Fordította: Babits Péter

Fordítás alapjául szolgáló mű: Jodi Picoult: Small Great Things

Borítóterv: Laura Klynstra

Borítóképek: Thomas McShane

ISBN: 978-963-293-654-3

Kötés: kartonált, füles

Oldal: 400

Megrendelhető 20% kedvezménnyel itt:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/apro-csodak-4

A szerzőről:

Jodi Lynn Picoult amerikai írónő, a Long Island-i Nesconsetben született és nevelkedett. A Prinston egyetemre járt, ahol írást tanult. Rengeteg mindenbe belekezdett, és ezeknek többnyire közük volt az irodalomhoz. Szövegkönyveket szerkesztett, nyolcadikosoknak tartott irodalom órákat, mesterszintű tanári diplomát szerzett, de dolgozott a Wall Streeten is.

Tim Van Leerhez ment feleségül, három gyermekük született.

Picoult három gyermekével, férjével és három spánieljével New Hampshire-ben él. Műveiről és róla bővebben a honlapján olvashattok, a www.jodipicoult.com címen.

1992-ben jelent meg első könyve, ám első nagyobb sikerét a Nővérem húga című könyvének köszönheti, ami 2004-ben jelent meg. Könyveivel gyakran volt a bestsellerlisták élén, és hatalmas olvasótábora lett.

Azért, hogy könyvei sikeresek legyenek, rengeteg mindent kipróbált már. Például egy hétig együtt élt egy amish családdal és megtanult tehenet fejni, vagy épp Alaszkába utazott és végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt, illetve a Sorsfordítók (The Pact) című könyve miatt bevonult egy napra a börtönbe.

Eddig ötven regényt és huszonhárom novellát tudhat magáénak, amiből már elég sok megjelent hazánkban is szerencsére.

A könyvről:

Jodi Picoult könyvei mindig bővelkednek mondanivalóban és érzelmekben, ez most sincs másként. Nagyon komoly témáról írt, bár aki már olvasott tőle, annak ez nem meglepetés. A kivitelezésre most sem mondhatok rosszat, hiszen érezhető, hogy alapos kutatásokat végzett a témában, nem csak a hasára csapott és kitalált valamit, ráadásul a karakterábrázolása is megnyerő.

Egyetértek a fülszövegben olvasottakkal:

„Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.”

Ugye senkinek nem ismeretlen az a mondat, hogy „Minden ember egyenlőnek született…”? Valószínűleg erre szeretett volna a szerző a borítóval is utalni.

Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata egy, az ENSZ által elfogadott nyilatkozat, mely összefoglalja a világszervezet álláspontját a minden embert megillető alapvető jogokról. A nyilatkozatot 1948. december 10-én fogadták el, és az ENSZ közgyűlés 1950-ben hozott döntése értelmében a nyilatkozat elfogadásának napját minden évben az emberi jogok napjaként ünneplik.Az emberi jogok azok a jogok és szabadságjogok, amelyek minden embert születésüktől fogva egyenlően megilletnek. Olyan alapvető polgári és politikai jogokat foglalnak magukba, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog, a vélemény és kifejezés szabadsága, a törvény előtti egyenlőség, valamint gazdasági, szociális és kulturális jogokat, mint a kulturális életben való szabad részvétel joga, élelemhez, neveléshez és munkához való jog.A nyilatkozat egy bevezetőből és 30 cikkből áll. Ebben a 30 cikkben fogalmazza meg az emberi jogokat (az alapvető polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális jogokat), amelyek megilletnek minden embert, fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra vagy politikai meggyőződésre való tekintet nélkül.
A harminc cikk legfontosabb elemei:- jog az élethez, szabadsághoz és biztonsághoz;- jog a művelődéshez;- jog a kulturális életben való részvételhez;- jog a magántulajdonhoz;- védelem a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmód és büntetés elől;- a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága;- a vélemény és kifejezése szabadsága.

Nos, azt hiszem, a legnagyobb probléma az, hogy ezek a jogok még a mai világban sem elfogadottak mindenki számára. Mindig léteztek, s manapság is léteznek olyanok, akik jobbnak, feljebbvalóknak gondolják magukat másoknál. Ezért is történhetnek meg olyan esetek, mint amit az írónő is ábrázol a történetében.

Történetünk egy visszatekintéssel indul, amikor még Ruth kislány volt, és tanúja volt egy „csodának”. Szerettem ezt a visszaemlékezést, mert csupa pozitív hangulatot és érzést keltett, valamint megindokolta, hogy miért alakult úgy Ruth-nak és családjának élete, ahogy. Már gyermekként is egy kedves, csupa szív teremtés volt a főszereplőnk, s ez a későbbiekben sem változott.

Éveken keresztül nagyszerűen végezte a munkáját, a főnöke szerint ő az egyik legjobb nővér az osztályon, rengeteg szülésnél jelen volt, több száz gyermekről és anyáról gondoskodott már az évek során. Mindenki elégedett volt vele. Elhivatott, kedves, és hozzáértő személy. Egy napon azonban kifogást emeltek ellene a bőrszíne miatt. Felütötte a fejét a faji előítélet, ami a huszonegyedik században azért elég meghökkentő. Ruth és Marie (Ruth felettese) megdöbbenve álltak és hallgatták az apa kérését, miszerint nem akarják, hogy Ruth, vagy egy hozzá hasonló érjen a gyermekhez. A legrosszabb pedig az egészben, hogy a kórház helyt adott az apa „kérésének”, ami inkább volt utasítás, mint kérés. Vérlázító volt ezt még olvasni is. Azt megérteném, ha azért akarták volna lecserélni Ruth-t, mert rosszul végezte a munkáját, esetleg a viselkedésével lett volna bajuk, de hogy a bőrszíne miatt… Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik, mások elmondása szerint is ő a legjobb nővér az osztályon, de a szülőknek mégis a bőrszín volt a lényeg. Ruth a „csoda” megtapasztalása óta arra vágyott, hogy újra megtapasztalhassa. Ezért lett csecsemős nővér, aki évtizedeken át segített világra gyerekeket, és gondoskodott arról, hogy az anyukák és gyermekeik között kialakulhasson a kötelék, ami végigkíséri őket az életükön át. Neki ez nem csak egy munka volt, hanem hivatás. Szerette, amit csinál, hiszen részese lehetett a gyermekek első pillanatainak. Nem csak nagyszerű nővér, de csodálatos anya is volt, aki mindent megtett azért, hogy fia, Edison mindent megkapjon, amire csak szüksége lehet. A legjobb iskolákba járatta, és most megvolt az esély, hogy kitűnő tanulóként egy neves iskolában folytathassa tovább a tanulmányait. Afroamerikaiként amúgy sem volt egyszerű élete, mert a környezete akarva-akaratlanul éreztette vele, hogy ő más, mint a többiek. Mégis elérte, amit akart, s jó úton haladt afelé, hogy a gyermeke is elérje a kívánt célt. Férje katona volt, aki Afganisztánban elesett, így egyedül kellett nevelnie a gyermekét, mégsem vallott kudarcot. Aztán egyszer csak kihúzták a lába alól a talajt.

A regény olvasása közben mindvégig úgy éreztem magam, mint ha egy érzelmi hullámvasúton ülnék. Rengeteg negatív érzés is helyet kapott, dühös voltam Davis szüleire, dühös a világra, hogy ez megtörténhet. Hiába, hogy ez „csak egy könyv”, sajnos el kell ismerni, hogy ez manapság még mindig előfordulhat. Nem csak előítéletes az ember, hanem egyenesen gyűlölik azt, aki valamilyen módon más. Pedig nem a hajszín, szemszín, bőrszín határozza meg, hogy milyen emberek vagyunk, hanem az, hogy mit mondunk és teszünk.

A történetet több szemszögből is megismerhetjük, így a legtöbb résztvevőt alaposan megismerhetjük, kellő információt kapunk mindenkiről és minden cselekményről. A regény felépítése összetett és átlátható. Mindvégig fenntartja a figyelmet, érdekes és tanulságos.

Ahogy Ruth Jefferson, úgy Kennedy McQuarrie közvédő is egy pozitív karakter a történetben, a családjával együtt. Amikor először olvastam róla, megismerhettem a családi hátterét, illetve azt, hogy ő az a személy, aki szívesen megváltaná a világot, ha lehetne. Férje Micah szemészorvos, lánya Violet pedig négy éves, óvodába jár. Azt hiszem, első olvasatra a szívemhez nőttek. Azt hiszem, Micah-nak és Kennedy-nek köszönhetem, hogy nevettem is a történet olvasása közben. Néha a párbeszédeik spontán nevetést váltottak ki belőlem, mert komoly témából is tudtak viccet csinálni. Oldották a hangulatot.

Az egész történetet körüllengi egyfajta szomorúság és tehetetlenség, ugyanakkor érezni lehetett, hogy a pozitív és negatív érzelmek próbálnak kiegyensúlyozódni, s csak azt vártam, hogy merre felé billen a mérleg nyelve. Akárcsak Justitia (az igazságot megszemélyesítő római istennő) mérlege, amely a polgári jogban az igazságszolgáltatás egyensúlyát, igazságosságát fejezi ki. Vártam, hogy merre billen a mérleg nyelve, és reméltem, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a bűnös pedig méltó büntetését.

A szerző mindig nagy hangsúlyt fektet a bírósági tárgyalásos részekre a könyveiben, most sem történt másképp. Néha lélegzetvisszafojtva olvastam és vártam, hogy mit akar kihozni az ügyész vagy épp a védőügyvéd egy-egy kérdésével. Érdekes volt és mindenképpen elgondolkodtató.

Többnyire a bírósági tárgyalásos részek szoktak a kedvenceim lenni, pont azért mert lebilincselőek, ám ebben a történetben azok az események voltak a kedvenceim, amikor Kennedy és Ruth beszélgettek az élet nagy dolgairól és felidéztek sok emléket a régmúltból. Megosztották egymással a múltukat, és bizonyos szempontból a jelenüket. Ám ha a bírósági részekből kellene választanom, mindenképpen azt emelném ki, amikor Kennedy záróbeszédet tartott. Addig is szimpatizáltam vele, ám ezek után még inkább nőtt a szememben.

A könyv számomra kicsit meglepő véggel zárult, és ennek mérhetetlenül örültem. A könyv nem csak mindvégig fenntartja az olvasó figyelmét, elgondolkodtatja és érzelmi hullámvasútra ülteti, de meglepetést is képes az olvasónak okozni. A szerző a kötet végén egy jegyzetben elmeséli, hogy miként jutott eszébe ennek a történetnek a megírása, így közelebb kerülhetünk a szerzőhöz és a történethez is. Nagyon örültem ennek a jegyzetnek, ez lett a történet megkoronázása. Számomra mindenképpen vetekedik ez a kötet a Jodi Picoult legjobb könyve címért, bár mindegyik egyedi a maga nemében.

Kiknek ajánlom? 
- Azoknak az olvasónak, akik nem zárkóznak el attól a gondolattól, hogy a világban rengeteg probléma van, és néha csak nézőpontot kellene váltanunk ahhoz, hogy ezeket felismerjük, s esetlegesen változtassunk is rajtuk. 
- Olyan embereknek, akik szeretik azokat a regényeket, melyek nehéz témákat boncolgatnak, s nem skatulyázzák be őket. 
- S nem utolsó sorban minden Jodi Picoult követőnek, hiszen ez a könyv is hozta a várva várt színvonalat.

Köszönöm a kiadónak a lehetőséget!

Pontozás: 10/10*