Fülszöveg:
„Mit tanítanak nekünk a fák?
Kóda Aja már gyerekkorában felismerte, hogy egy fa több puszta szépségnél. Amikor édesapjától facsemetét kapott ajándékba, megtanulta: éppannyira rá vagyunk utalva a fákra, mint ők miránk. Jelzik az idő múlását, megtisztítják a levegőt, megújítják a földet – a jövőjükért viszont nekünk kell felelősséget vállalnunk.
Kóda Japánt járva földcsuszamlásokat lát, favágókkal és hamuba hulló erdőkkel, friss csemetékkel és ősi, megzabolázhatatlan gyökerekkel találkozik. Útja során felismeri, hogy minden fa – legyen bár cseresznye-, hinoki, ezo luc, juhar vagy ciprus – saját, külön történetet hordoz. Ebben az időtlen, modern klasszikusban Kóda emlékeztet bennünket arra, hogy a fák tükröt tartanak nekünk: megmutatják, kik vagyunk, és mit hagyunk magunk után.”
Kóda Aja (1904–1990) japán író és esszéista, Kóda Rohan író lánya. A Tokiói Egyetemen tanult japán irodalmat. Műveiben központi szerepet játszik a természet, a mindennapi élet és a hagyományos japán kultúra kapcsolata. Több rangos irodalmi díjjal kitüntették, írásai Japánban ma is népszerűek.
Kiadás éve: 2026
Fordította: Vihar Judit
Oldalszám: 192
ISBN: 978-963-633-193-1
Ez a gondolatébresztő prózai kötet, ami eredetileg 1992-ben jelent meg, egy személyes úti beszámoló Japánból. Hosszú évek munkája. Ezalatt az utazás alatt Kóda Aja próbálta megismerni és szívébe zárni azokat a fákat, amikkel „találkozott”. A kötet tizenöt esszét tartalmaz a fákról. Minden rövid fejezet egy-egy fafajtát mutat be a szerző nézőpontján keresztül. Voltak esszék, amik nagyon tetszettek. És voltak, amik kevésbé.
„… valójában semmit sem ismerünk igazán, amíg nem tapasztaljuk meg tavasszal, nyáron, ősszel és télen… Ahhoz, hogy azt állíthassuk, ismerjük őket, minden évszakban többször látnunk kellene őket.”
Körültekintő figyelemmel és lenyűgözően részletgazdagon mutatja be a fákat, a tájat, az érzelmeket, a japán embereket. Bizonyára a remek fordításnak is köszönhető, hogy könnyű követni az írónő útját, átérezni a bemutatott helyek hangulatát. Az egészet belengi a tisztelet és áhítat.
„Megérintett az erdő békéje.”
A cselekmény lényegében egy idős asszony kirándulásának története, és merengés a fákról, az élet folytonosságáról, és a természet tiszteletéről. Már az elején könnyű elképzelni a lenyűgöző látványt nyújtó színüket váltó lombokat, a vörösödő juharleveleket, az őszi tájat.
„A fák nem csupán élőlények, de érző teremtmények is, akárcsak mi magunk.”
A második esszében az írónő mesél a gyermekkoráról, és a növények iránti érdeklődéséről. Nyíltan írt az érzéseiről, az életéről, a lányáról. Később azt is elárulta, hogy úgy tanulta meg megkülönböztetni a fákat, hogy a fák megkülönböztető jegyeit „ruházatként” képzelte el, a kérgüket különféle kimonóstílusokhoz hasonlította. Így sokkal könnyebben jegyezte meg őket.
Udvariasan, kedvesen írt azokról az emberekről, akik segítettek neki, akik megtanítottak neki valamit. Ezzel továbbadta azoknak az embereknek a kedvességét, akikkel találkozott. A történeteivel szép emléket is állított nekik.
Az Abe-hágónál című esszében szinte rajongással írt a juharfák rügyfakadásáról. Örömről, háláról és békéről.
„Egy jó történet, akár az áldás, mindig velünk marad.”
Nagyon szépen bemutatta, hogy a cseresznyevirágzás gyönyörködteti a szemet és a lelket. Többfajta cseresznyevirágról írt részletesen, és a leírásuk alapján elbűvölően szépek lehetnek.
Úgy vélem, hogy jó lenne, ha mindenhol megértenék az emberek, hogy az erdeinket tisztelettel kellene óvnunk.
