Izolde Johannsen – Michael T. Marble: A birodalmi kalóz (A birodalom tengeri bástyái 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazhat!

Az Admiral Graf Spee portyázása, pusztulása és az Altmark története

Fülszöveg: „Az Admiral Graf Spee német birodalmi páncéloshajó Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau kapitánnyal az élén már augusztus 6-án útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak. Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel…”

Megjelent az Underground kiadó gondozásában 2016-ban.

ISBN: 978-963-126-349-7

Oldalszám: 490

Először is szeretném megköszönni a szerzőknek, hogy lehetőséget adtak a történet elolvasására, s külön köszönet Izzie-nek, hogy mindig gondol rám, ha a könyveiről van szó.

A könyv második oldalán található írás nyugodtan vonatkoztatható erre a bejegyzésre is:

„A regényben és a borítón megjelenő önkényuralmi jelképek kizárólag az adott történelmi korszak tárgyszerű szemléltetésének a részei. Ezek ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, illetve a történelem eseményeiről szóló tájékoztatás céljából jelennek meg.”

A 3-4. oldalon található köszönetnyilvánításban megtalálhatóak azon személyeknek (pl. a „Kriegsmarine-csoport” tagjai), akik valamilyen módon hozzájárultak a regény létrejöttéhez.

Ez az a regény, aminél nehéz volt véleményezést írnom. Mégpedig azért, mert annyi információt, érdekességet olvastam a könyvvel kapcsolatban (nevezhetem előtanulmánynak is) még a történet elolvasása előtt, hogy simán tudnék nektek akár egy kisregényt is írni a szerzőkről, a háttértörténetről, a hajókról, a közegről, a környezetről, a rengeteg anyaggyűjtésről, amit végeztek a szerzők és segítőik ahhoz, hogy ez a regény hiteles és történelmileg hű legyen.  Ezeket az információkat ti is megtaláljátok az alábbi oldalakon (az általam közölt képek is innen származnak):

http://www.facebook.com/abirodalmikaloz/

http://www.abirodalmikaloz.blog.hu/

+

Interjúk Izole Johannsennel:

http://konyvlelo.blogspot.hu/2016/09/interju-izolde-johannsen-nel-birodalom.html

http://www.letya.hu/2016/09/izolde-johannsen-es-kriegsmarine-interju/

Még mielőtt kitérnék a történetre magára, leírom, hogy mit is szerettem benne. Alapos, informatív, nem szájbarágós, nem száraz, korhű, történelmi, pártatlan, emberi, szerethető, érdekes, magával ragadó, lendületes, célközönsége pedig szerintem kortól és nemtől függetlenül minden olyan személy, aki érdeklődik a második világháborús cselekmények és alapjáraton a történelem iránt.

Megvallom őszintén, bár én mindig is szerettem a történelmet, a világháborús eseményekkel kapcsolatos történelemórák felértek nálam egy foghúzással. A tanárnőnk nagyon jól tanított, mégis ez a téma túl száraz, személytelen és szájbarágós volt. Előítéletes voltam, s talán pont emiatt kerültem eddig az ilyen témájú könyveket. Bármi jöhetett történelmi könyvnél, csak ne a világháborúkról szóljon. Aztán Tímár Gábor könyvénél megtört a jég, szerelem volt első olvasásra, s úgy gondoltam, hogy ha az tetszett, miért ne adnék egy másik könyvnek is esélyt, ami ugyanazt a témát boncolgatja? Főleg, ha az egyik szerző Izolde Johannsen, akinek amúgy is szeretem a könyveit. Nem csalódtam. Újabb nagyszerű regény a történelmi regények műfajában, s tekintve, hogy ez egy sorozat első kötete, lesz még élményben bőven részem.  :)

Nagyon megszerettem a szereplőket, átéreztem a család utáni vágyakozásukat, a nép iránti elköteleződésüket, az összefogás magával ragadt.

„A német haditengerészet, a Kriegsmarine lobogója az immáron visszafoghatatlan kiáltozás közepette tehát felkúszott az árboccsúcsra, ahol büszkén nekifeszült a szélnek. Jelképes pillanat volt ez, hiszen nem sokkal ezután újra levonták, a rejtőzködés értelmében. Mégis, abban a feledhetetlen percben, többet jelentett számukra egyszerű, vászonból varrt lobogónál. Magát Németországot jelképezte, a hazát, az otthont, amiért mindenki gondolkodás nélkül az életét adná, ha eljön az idő.”

Kedvenc karaktereim Hans Langsdorff sorhajóparancsnok és Paul Ascher tüzérparancsnok. Sok személyt kedveltem a történetben (németeknél, angoloknál egyaránt), viszont voltak számomra eléggé ellenszenves emberek is, szerencsére azonban azt figyeltem meg, hogy irányukba Langsdorff parancsnok is hasonlóan érzett. Alapjában véve a Német birodalom politikai és hadászati törekvéseivel nem igazán értettem egyet (magával a háborúval sem…), viszont a katonatisztek tettei számomra érthetővé váltak. Annó minket arra tanítottak, hogy a németek kegyetlenkedéseit szenvedte meg a világ. Nos, Langsdorff sorhajóparancsnok szerintem minden volt, csak kegyetlen nem. Bár háborúban álltak, mégis ember maradt minden körülményben. Nem gyilkolt feleslegesen, a tengeri csaták alatt ugyan több hajót is elsüllyesztett az Admiral Graf Spee, a legénységet azonban mindig megóvta. Az ő célja az ellenség ellehetetlenítése volt, nem pedig az ész nélküli öldöklés. Az elsüllyesztett hajók parancsnokaival, tisztjeivel is jó ismeretséget, már-már barátságot alakított ki, tisztelte és becsülte az ellenfelet.

Egy kis érdekesség a két kedvenc szereplőmről.

Hans Langsdorff az Admiral Graf Spee páncéloshajó parancsnoka

Hans Langsdorff: A rendkívül művelt, - négy nyelven beszélő - kitűnő képességű sorhajókapitány, egyfajta hűvös távolságtartással szemlélte azt a történelmi korszakot melyben élt. Az eszméket soha nem vallotta magáénak, és tetteivel, gondolkodásával, a küldetés során hadifoglyaival szemben tanúsított magatartásával egyöntetűen a régi császári értékrendet követte és ezt a magatartást megkövetelte legénységétől is.

Paul Ascher, az Admiral Graf Spee páncéloshajó tüzérfőnöke

Paul Ascher: A vitorlázás szerelmese volt. A látszólag szerény szavak mögött azonban egy éles eszű, előmenetelére büszke, tehetséges és ambiciózus férfi bújt meg. Ascher fregattkapitány a hajó harmadik embere, a tüzérek vezetője. Előzékeny természete, finom humora és udvarias viselkedése egyaránt megbecsülést szerzett neki. Ám ez a nagy tiszteletnek örvendő fiatalember súlyos titkot cipelt magával, mely kihatással volt addigi életére és veszélyeztette jövőjét is.

Néhány idézet a könyvből:

„Már a Graf Spee fedélzetén Albert Brown kapitány érdekes és egyben szívfacsaró felfedezést tett megszeppent legénysége körében. Az impozáns, német hadihajó tele volt angol foglyokkal. Pottinger, Robison kapitány társaságában azonnal odasietett hozzá, kikérdezték, majd biztosították az aggódó Brownt, hogy a németek rendkívül udvariasak, és nekik semmiben nem kell szükséget szenvedniük.– Uraim ez mind szép és jó, de kérem, elárulnák, hol a hajójuk? – kérdezte az újonnan érkezett kapitány, miközben aggodalmasan nézte a sajátja körüli serénykedést. Pottinger és Robison egymásra néztek. Ezt meg hogyan mondják meg? Azonban a túl nagy csend beszédesebb; szavak nélkül érzékeltette a sajnálatos választ.”

Albert Brown a Huntsman nevű hajónak volt a parancsnoka. Ez volt a negyedik, amit elsüllyesztett Az Admiral Graf Spee. 

Huntsman

„Hazavágytak, családjuk és gyermekeik körébe. Az otthon maradottak hiánya még a legdurvább vésővel faragott szíveket is meglágyította.Hans Langsdorff ezek után visszasétált kabinjába, töltött magának egy pohár italt, rágyújtott egy szivarra, azzal íróasztala mögé telepedett. Elővette a fekete tárcát. Ránézett az asztalon álló fényképre, Ruth kedves, komoly, mosolytalan arcára, a karjában tartott kisded pufók karocskájára, aztán fájdalmas sóhaj kíséretében kinyitotta a tárcát. Elnézte Jochen boldog mosolyát és egy hajtásra kiitta az erős italt. Aztán tekintete rátévedt a kisebb fiú törékeny alakjára.– Sietek haza… súgta szeretettel, és óvatosan visszahajtotta az ébenfekete fedelet.”

„Dove egy jól szituált, karcsú, hátrafésült hajú férfit látott maga előtt, fehér kabátban, az Első Osztályú Vaskereszttel a mellkasán. Gondosan nyírt bajusz, valamint az alsó ajka alatti szakáll díszítette vékony vágású arcát. A váll-lapon jól látszott a rendfokozata, a Német Birodalmi Hadiflotta sorhajókapitányi rangjelzése. Kellemes, határozott jellem, rendkívül elegáns és mindezt természetes ösztönösséggel viselte, akár egy palástot. A barátságosan mosolygó férfi felkelt, előlépett az asztal mögül, főhajtással üdvözölte őt, majd nyugodt, határozott léptekkel odasétált hozzá. Dove megdöbbent a nem várt udvariasságon, és önkéntelenül sapkájához emelte kezét. A német parancsnok ekkor a jobbját nyújtotta felé. Az Africa Shell egykori kapitánya azonnal elfogadta a baráti kézfogást.– Jó estét, Dove kapitány! – mosolygott a német parancsnok, és kifogástalan angolsággal folytatta mondandóját. – Elnézését kell kérnem, amiért elsüllyesztettem a hajóját. Háborús időket élünk. Kérem, foglaljon helyet! Először akad némi papírmunkánk, de aztán ön és én megiszunk egy pohár italt. A nevem Hans Langsdorff.”

Africa Shell

„– Tudja, Dove kapitány, mindig megrázó látvány egy hajó elmerülése. Értelmetlen tett, amire időnként rákényszerülünk. Nekem sem okozott örömöt megtenni, higgye el.Az angol fogoly nem válaszolt, csak némán szívta a cigarettát. Hans Langsdorff csöndesen folytatta:– Az országaink hadban állnak egymással, és én mindent megteszek a hazámért. Ez az egyszerű tény a filozófiám is lehetne. Egyvalamivel azonban nem értek egyet. A civil lakosság szenvedéseivel.Dove bólogatott, aztán nagy lapátkezével komótosan elnyomta a végigszívott cigarettát.– Ezzel én is így vagyok. Nők és gyermekek… nekik nem lenne szabad szenvedniük. Nekem ez az első háborús élményem, miközben katonák százaira vár hasonló küzdelem a szárazföldön, elképzelhetetlen körülmények között.
Megvakargatta állát. Langsdorff előredőlt, úgy beszélt hozzá:– A hajóm a fegyverem. Önök becsmérlően úgy nevezik: zsebcsatahajó. A Graf Spee azonban több annál. Nagyon gyors, kitűnő fegyverzettel, ami akár tengeri, akár légitámadással szemben egyaránt felveszi a versenyt. Amit nem tud legyőzni, az elől kitér, ez a mottója. Mindösszesen három hajó van, ami megszorongathatja az enyémet.”

Hogy mi a különbség a történelemkönyvekben olvasottak és ennek a regénynek a történései között? Míg a történelemkönyvek száraz „tényeket” közöltek, eseményeket írtak le, s a háború végkimenetelét, ez a regény megmutatja az egésznek az emberi arcát. A német tiszteket, akik távol a családjuktól, harcban állnak, s bár néha nagyon nem értenek egyet az irányelvekkel, a parancsokat teljesíteni kell.

Langsdorff sorhajókapitány és emberei rengeteg nagyszerű manővert hajtottak végre a Graf Spee-vel, s mindezt úgy, hogy emberáldozatot ne követeljen. Ám saját berkekben akadtak veszteségek. Amikor az Exeter eltalálta a Graf Spee-t, harminchat halott lett, köztük egy tizenhét éves fiatal matróz, Matthias Pütz. Tervei voltak, álmai. Főiskolára akart menni, tisztté akart válni. Ascher tüzérparancsnok tanította, segítette, amiben tudta, ám a fiatalember álmai vele együtt elvesztek.

„A fiú szeme lecsukódott, testén finom remegés futott át. Parancsnoka a falat bámulta kitartó igyekezettel, amíg karjában utolsót nem rebbent a haldokló, és az ölelésébe süppedt, elnehezült test elárulta számára, hogy Matthias Pütz, az Admiral Graf Spee mindösszesen tizenhét éves matróza számára az életért folytatott hősies küzdelem véget ért.”

„Matthias félrehajtott fejjel feküdt, szorosan lehunyt szemmel, csapzott, szőke haja a homlokára tapadt. A tüzérfőnök megrendülten állt fölötte.– Nem vigyáztam rád eléggé – suttogta tétován, miközben ujjai közt morzsolgatta a láncot. Megsimogatta a halott gyermek sápadt arcát. Az özvegy édesanyára gondolt, aki levelében rábízta egyetlen fiát. A félszeg, kamaszkorból alig kinőtt fiú a hajón töltött hónapok során megerősödött, önbizalomra tett szert és elindult egy olyan úton, mely fényes jövőt jósolt számára. De ez a jövő december 13-án hajnalban örökre eltűnt. Paul Ascher nem szégyellte könnyeit. Megtehette, hogy elérzékenyül itt, a néma, szomorú teremben, a kinyújtóztatott holtak társaságában.– Kis kapitányom…Nemcsak a fiút és a kinti részben fekvő holtakat siratta, hanem az illúziót is arról, hogy hazatérhetnek. Az eltelt nem egészen másfél óra gyötrelmesen idegenné varázsolta világukat. A jövő, csakúgy mint a sebzetten menekülő hajó, ködbe veszett. Egyikük sem tudhatta mikor, milyen módon bukkannak elő a sűrű, fojtogató masszából. Saját álmait, vágyait és lehetőségeit is elsiratta, és az elesett kis matróz személyében egyúttal imádott családjától is búcsút vett. Felkarolta a magatehetetlenül fekvő testet, beletemette arcát mozdulatlan mellkasába, ahol csak a csend felelt jajongó zokogására.”

Egyszer egy idős bácsi azt mondta, hogy a háborúnak csak vesztesei vannak. Igaza volt. A második világháború az emberiség egyik legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó harca volt.

Amikor a kapitány és a tiszti kar összeült, s számba vették a veszteségeket, úgy éreztem kicsit félre kell tennem a könyvet. Amint a halálos áldozatok névsorára néztem, elsírtam magam. Többségük még nem volt 18 éves. Előttük állt az élet, amit elvettek tőlük. Nem csak az ellenség… a saját kormányuk is. A kapzsiság, a hatalmi játszmák, amit mindig a kisemberek vívnak meg azért, hogy valakinek jobb legyen. Öldöklés „egy jobb világért”, egy „nagyobb jó” érdekében. Pff. Ezt sosem fogom megérteni. A könyv háromnegyedénél eszembe jutott, hogy azt kívántam még olvasás előtt, legyen rám nagy hatással a történet. Nos, kedves olvasó, aki most a bejegyzésemet olvasod, egy jó tanács: Vigyázz, hogy mit kívánsz! Elég erőteljesen megmerültem az érzelmek tengerében. Olvasás közben mindvégig az a szó lebegett a szemem előtt neon betűkkel, hogy veszteség. Az Admiral Graf Spee és legénysége hihetetlen és megrázó kalandjairól olvashattam. Szó volt becsületről, bátorságról, hazafiasságról, emberségről, veszteségekről, családról, származásról, szeretetről, barátságról, s megannyi másról, amitől a könyv nem csak egy száraz tényeket közlő történelmi regény, hanem érzelmek hullámainak meglovagolása. A résztvevők maguk is elismerték, bár nem értenek egyet a vezetőség döntéseivel, céljaik megvalósításával, ők teljesítik a parancsot, mert első a kötelesség, mindenek felett.

Megrázó, de tanulságos olvasmány.

Nézzétek el nekem, hogy ennyi részletet idézek a könyvből, általában kevésbé spoileresen szoktam írni, de úgy érzem, ha ezeket is elolvassátok, megértitek, hogy miért ajánlom mindenkinek ezt a könyvet. Azt hiszem az a mondás sem véletlen, hogy „minden csak nézőpont kérdése”.

S álljon itt egy nagyszerű parancsnokról szóló megemlékezés záróvégként:

„Itt állunk Hans Langsdorff sorhajókapitány, az Admiral Graf Spee parancsnokának temetésén. Az én tisztem elmondani milyen ember volt a parancsnokunk. Olyan páratlan egyéniség, mely egyszerre övezte magában a tiszteletet és a nyugodt erőt. Ez a tekintély nem tanulható. Ez belülről fakad, nem lehet kierőszakolni, mert ez annak a sajátja, akiből sugárzik. Független az ember külső megjelenésétől, hatalmától, hangerejétől. Ez a szívben és az egyéniségben lakozik. Aki csak ismerte, tisztelte. Olyan derű és nyugalom vette körül, mely kevesek sajátja. A közelében mindenki egyaránt biztonságban érezhette magát. Minden ember felé egyformán segítőkészen fordult. Igazságosság, talán ez a megfelelő szó, ha cselekedeteit, tetteit szemlélem. Nagy szakmai tudás jellemezte, melyet szívesen átadott, de azt soha nem erőszakkal tette, hanem észrevétlen, finom pedagógiai tapasztalattal. Szavai, tettei mögött bölcsesség és szigor bújt meg, ezért volt hiteles minden, amit tett, gondolt vagy érzett. A mi veszteségünk azonban eltörpül a gyászoló család pótolhatatlan vesztesége mellett. Tisztelt egybegyűltek! Fájó szívvel osztom meg önökkel parancsnokunk azon gondolatait, melyeket az elmúlással kapcsolatban nekem elmondott. Nem hittem, hogy ily közel az óra, amikor tőle kell búcsút vennem. Azt mondta: „Nincs hatalmunk arra, hogy kitérjünk, hogy Isten döntése elől félreálljunk. Nem kapunk haladékot, nem egyezkedhetünk. Emberi életút ez.”Én most búcsúzóul azt mondom: A nagy emberi teljesítmények tiszteletet és megbecsülést érdemelnek. Ő életcélul tűzte ki a közösség, a haza és a hajó szolgálatát. Mi, akik itt állunk temetésén, az életünket köszönhetjük neki. Az utókor szigorú ítész és nekem nem tisztem a későbbi korok véleményét felülbírálni, de ez a közösség és a szerető család megőrzi ennek a makulátlan jellemű embernek az emlékét.Példaképünkké vált, akihez mindenkor igazodni lehet. Az ő emberi nagysága, teljesítménye a mi gazdagságunk. Élete példa előttünk, senki máshoz nem fogható személyisége legenda...”

Pontozás: 10/10

Hartay Csaba: Holtág

Fülszöveg: 

„Nagyapa és unoka barátsága a halál árnyékában

Hartay Csaba harmadik prózakötete egy érzékeny kisfiú szemszögéből láttatva, álmokkal és látomásokkal kevert emlékekből építi fel a nikotinfüggő családfő agóniatörténetét. Papa egyre nehezebben kap levegőt. És ebben a záródó világban, a krónikus tüdőbetegség erősödő fojtásában mind élesebben rajzolódik ki Papa és Olivér ragaszkodása az élethez, csökönyös ragaszkodásuk egymáshoz. A kortárs magyar próza ott a legmegrázóbb, ahol a mi életünket meséli el.

A Holtág egy mai vidéki család története, erős színekkel, csodaszép történetekkel, a szeretet és az elmúlás egymás elleni harcának gyermekien tiszta ábrázolásával.”

Megjelent 2016. október 7-én az Athenaeum kiadó gondozásában.

Oldalszám: 220

ISBN: 978-963-293-587-4

Keménykötéses, védőborítóval

A szerzőről:

Hartay Csaba

Hartay Csaba 1977. június 16-án született Gyulán. Gyerekkorát Szarvason töltötte.

1996-ban érettségizett a szeghalmi Péter András Gimnáziumban. 1997-ben jelent meg első verse a Sárkányfűben, azóta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. Verseit azóta többek közt a Kalligram, az Élet és Irodalom, a Népszabadság, az Alföld, a Bárka, a Prae, a Tiszatáj, a Műút, a Forrás, az Új Forrás, a Kortárs, a Palócföld, a Magyar Napló és az Irodalmi Jelen közölte. Tagja a Szépírók Társaságának és a József Attila Körnek. Családi vállalkozásban egy szarvasmarha telepen dolgozik.

A szerző kiadónál megjelent művei: Nem boci! Tejbe aprított irodalom (2015) 

A könyvről: 

Szerintem határozottan tükrözi a védőborító a könyv hangulatát. Aki volt már valaha horgászni, az tudja, hogy bizony egy ilyen hely egyszerre áraszt békét és nyugalmat, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a csendes felszín alatt bizony mozgolódások vannak. Akárcsak az embereknél. Külsőleg nyugodtnak látszódhatnak, közben viszont a felszín alatt, a lelkük mélyén életük nagy harcát vívhatják. Meglepetés érhet, ha csak látszat alapján vonunk le következtetéseket.

Nézzétek meg ezt a borítót! A lágy színek, a felszíni világ visszatükröződése a víz felszínén, mind-mind hozzájárulnak, hogy elvarázsolódj. Aztán kezdetét veheti az utazás Olivér és nagypapa világába, s egyúttal a saját érzelmeid és emlékeid is felelevenítődnek.

 A kötet harminc hosszabb-rövidebb történetet tartalmaz, melyek érzelemben gazdagok és igen sokat mesélnek. Bár a kötet „csak” kétszázhúsz oldalas, tartalmaz mindent, amire szükség van egy jó könyvhöz. Mondhatnánk azt is, hogy igazi múltidéző, mert sokunknak eszébe jut olvasás közben a saját nagypapánk, aki esetlegesen már nincs velünk. Közös programok, beszélgetések, édes-bús érzések elevenednek fel olvasás közben. Nem csak Olivér és a nagypapája történetének érzelemvilágát kell megélnünk, hanem eközben még a saját emlékeink által előhozott múltbéli érzéseket is. Igazi érzelemdömping ez a könyv. Többször eleredtek a könnyeim olvasás közben, mert Hartay Csaba gondoskodott arról, hogy nagyon mélyen megmerüljünk az érzelmek tengerében.

Tetszett a nagypapa mondandója, még ha néha a szemem keresztbe is állt egy-két nyers kifejezéstől. Ilyenkor mindig eszembe jutott az én nagypapám, aki ha a közelben voltunk, igyekezett csomót kötni a nyelvére, nehogy valami csúnya szó elhagyja a száját, mert olyankor tudták már a többiek, hogy kitől is tanultuk el.

Minden gyereknek van papagáj korszaka, amikor sűrűn ismétli a körülötte elhangzó, érdekesnek tűnő kifejezéseket. Szóval erre tényleg érdemes odafigyelni. Persze mondhatjuk azt, hogy ugyan már, a közösségben úgyis eltanulja majd a gyerek, sőt, különbet is, nem feltétlenül otthon, de erre csak azt reagálnám, hogy ha a közvetlen közegben a gyerek nem tapasztal olyat, hogy a szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik csúnyán beszélnek, akkor nem feltétlenül fog ráragadni a nagyobb közösségekben sem.

Olivér és nagypapa kapcsolata szívmelengető volt. Tetszett, ahogy az öreg megpróbálta átadni az élettapasztalatát, bölcsességét az unokájának, míg ő igyekezett néha kordában tartani a nagyapót. Az együtt töltött pillanatok, a közös programok, az elhangzott párbeszédek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy kerek egésszé váljon a történet.

„– És amikor te is voltál gyerek, az milyen gyermekkor volt? Meddig tartott? Mikor lett vége a gyermekkorodnak?– Vége lett, mint a nyárnak. Nincs pontos perc vagy állomás, hogy akkor innentől. Ez egy átalakulás volt. Egy folyamat. De lehet, hogy egyes részeim még most is gyermekiek.”

Persze nagyon hamar jöttek azok a részek is nagypapa történetének, amik szomorúsággal töltöttek el. Az elmúlás, mint Damoklész kardja ott lebegett a feje felett, Olivér pedig a maga módján próbált segíteni, illetve igyekezett feldolgozni magában a történéseket.

Ez a könyv történetek kis csokra, ami magába foglalja a múltat, jelent, jövőt, az elmúlást, az emlékeket, a család egységét, a szeretetet, törődést, aggódást, megannyi érzelmet és élethelyzetet, amikről nem csak olvasni kell, hanem megélni is. Bár generációs hasadék volt Olivér és nagypapa között, talán pont az unokája értette meg a legjobban az öreget. Olykor aranyos, vicces, máskor viszont szomorú hangulat lengte körül a történeteket. Egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Mindvégig úgy éreztem, hogy ez a két érzés ki fog egyenlítődni, mint annak a bizonyos mérlegnek a két nyelve. Igazam lett.

Köszönöm Hartay Csabának, hogy ilyen formában tárta elénk gondolatait, s ezzel az olvasókat is édes-bús nosztalgiára késztette. Számomra érdekes utazás volt, s nem bántam meg, hogy elindultam az úton.

S köszönöm az Athenaeum kiadónak is a lehetőséget.

Pontozás: 10/10

Eredményhirdetés

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni mindenkinek, aki velem játszott a  meghirdetett játékon.

Örülök hogy ennyien csatlakoztatok, és megosztottátok velem az általatok olvasott könyveket és a hozzájuk tartozó dalokat. 

A sorsolást ezúttal a http://www.miniwebtool.com/random-name-picker/ „segítségével” hajtottam végre, az eredményt pedig itt láthatjátok: 

Gratulálok Orsi, ma neked kedvezett a szerencse. Ám azok se csüggedjenek, akik eddig nem nyertek nálam, lesz még játék, érdemes figyelni a blogot és a facebook-os oldalt is. :)

Bejegyzések terén hamarosan jelentkezem Hartay Csaba: Holtág című könyvének véleményezésével, csak egy kis türelmet kérek, mert a technika ördöge mostanság szeret megtréfálni. 

Szép napot és hetet mindenkinek! 

Viola Judit: Sasok a viharban – Hősiesség és ármány a magyar múltból

Fülszöveg: „Vérzivataros, trónviszályos esztendőkben kalandozunk, a XIII. század végi Magyarországon. IV. Béla király nemrég verte ki a tatárokat a pusztasággá vált, földig rombolt, felégetett honból – de alig lát neki az újjáépítésnek, máris fellángol a családi háborúskodás a csak imént kihunyt parázs fölött. 

A középkorban a harc a hatalomért nem pusztán udvari intrikákban merült ki: fegyverrel folyt a küzdelem a trón elbitorlásáért, a meggyengült ország területének szétdarabolásáért. Az agg, ám még mindig erős királyt nővére és saját fia, majd sógora is megtámadja. 

Az utolsó Árpád-házi királyok végnapjainak idejében játszódó történelmi regény a réges-régi hatalmi játszmák izgalmas felelevenítése. A történetet az egyik királyhű nemesifjú kalandjain keresztül tárja elénk a szerző. 
Szirtek csúcsán, nemesi sasfészkekben dőlhet el a királyság sorsa…”

Kiadó: Athenaeum

Megjelent: 2016. október 4.

Oldalszám: 368

ISBN: 978-963-293-601-7

Műfaj: történelmi

A szerzőről az alábbi sorokat találhatjuk meg a könyv védőborítójának belső oldalán:

Viola Judit 1982-ben hittudományi főiskolát végzett, azóta lelkészként, kántorként, kórusvezetőként szolgált és szolgál. Debütáló regénye, a Sasok a viharban egy családtörténet nyitó kötete.

A szerző szavai:

„Minél többet foglalkozik az ember egy-egy témával, annál inkább fixa ideái támadnak. Nekem is van három. Először az, hogy a valóság sokkal meglepőbb és fordulatosabb dolgokat produkál, mint a legvadabb képzelet. Arról is meggyőződtem, hogy a magyar történelem is van olyan érdekes, mint a nálunk nagyobb és szerencsésebb országok múltja. Sőt! Végül abban is biztos vagyok, hogy bőven vannak figyelemre érdemes, ismeretlen vagy félreismert korszakok és személyek. Ezt a három tételt szeretném alátámasztani ezzel a kötettel és a következőkkel, amik IV. Béla uralkodásának végétől Károly Róbert trónra kerüléséig kísérik végig Aba Amádé és testvérei életét.”

Első, amit megjegyeznék: a könyv olvastatja magát. Ha van pár fölös órád, akár egy szuszra is kiolvashatod. Én személy szerint örültem volna neki, mert érdekes volt, s mindig a legjobb résznél kellett letennem, ráadásul elég sűrűn.

Mindenképpen ajánlanám a fiatalabb korosztályoknak is, mert azon kívül, hogy érdekes kalandozásokon vehetünk részt a szereplőkkel, betekintést nyerhetünk a történelembe is. A szerző könnyed és élvezhető stílusban tárja elénk a múlt bizonyos darabkáit, még ha itt-ott felfedezhetünk eltéréseket is.

A védőborító pedig szerintem gyönyörű. Nagyon illik a történethez, ráadásul felhívja a könyvre a figyelmet.

Már az első fejezet elolvasása után éreztem, hogy rossz véleményem nem lesz a könyvről. Szövegezése megnyerő, a cselekmények részletesen leírásra kerültek, a karakterekről pedig a főbb tudnivalókat folyamatosan adagolta a szerző.

Kedvenc karakterem már az elején lett kettő is. Egyrészt imádtam a legkisebb Aba – nevezett Aba Amádé – ártatlan, tiszta, gyermeki karakterét, szavatartóságát, állatszeretetét. Másrészt felnőttek közül kedveltem Karacs vitézt, aki mosolyogva szemlélte a gyerekek csínytevéseit, s őszinteségével és hűségével szolgálta Dávid urat, az Aba nemzetség fejét.

Kép forrása: http://www.pechy-de-pechujfalu.hu/myfiles/htmls/karacsonyi/karaxw-Title.html

Kalandok, összetartás, szeretet, család, barátok, hűség, becsület, árulás, veszély, viszály és harcok. Minden, ami csak kellhet egy jó történelmi regényhez. Nagyon szerettem Amádé kalandozásairól olvasni, arról, hogyan szerzett magának barátot az iskolában, vagy épp arról, hogy milyen érzések és gondolatok cikáztak végig benne.

Egyik kedvenc párbeszédem a könyv 207. oldalán található, ami Dávid úr és Karacs között zajlott. Amádéról beszélgettek, amely mindkettejüknek fontos és visszatérő téma volt. Ekkor esett szó a barátságról is, s itt gondoltam már sokadjára azt, hogy Dávid úr milyen igazságos és rendes ember volt.

„– Te is tudod, nem a származás a legfontosabb az ember barátjában, hanem a lélek és a szív. Szeretet és hűség többet tesz, mint módos rokonság, s félországnyi birtok. Én is mivé lennék nélküled! Te vagy szemem, fülem s fél kezem is! És nemcsak a váraimban s birtokimon, hanem még a családban is! – mondta Dávid úr. Karacs elpirult örömében, és meghajtottan magát, hogy ne látsszon, bizony még a könny is elfutotta a szemét erre a vallomásra. Mire a nagy hatalmú megyés- és határispán, aki tudta, mit érez hűséges híve és barátja, megragadta mindkét karját, és megszorította. Egyformán érezték, hogy felesleges több szó, s ez egy olyan pillanat, melyet sohasem fognak elfelejteni, akármit hozzon is a jövendő. Közben az asszonyok felhordták a teljes készletet, mindenből hoztak, amiről azt gondolták, hogy Amadénak ízleni fog, vagy hogy eddig nélkülözte a szerzetesek között.”

A könyv előrehaladtával nyomon követhettem, hogyan cseperedik fel a három Aba ifjú – Finta, Péter és Amádé –, s miképp alakult a sorsuk. Finta Béla herceg jó barátjaként és hű lovagként szolgálta a királyi udvart, Péter az Aba házi Lőrincz úrral tartott, tőle kapott nevelést, okítást, míg Aba először Jászón tanult az atyáktól mindenféle tudományt, majd László herceg barátja és bizalmasa lett Budán.

Szerettem egyenként is a történeteiket, ám a legjobban azok voltak kedvemre, amikor az egész család jelen volt. Izabella úrnő (Dávid úr édesanyja), Katarina (Dávid úr felesége), Aba Dávid nemzetségfő, Finta, Péter, Amádé valamint hű barátjuk, Karacs.

Regéci várrajz

Kedveltem azokat a részeket is, ahol a várak építéséről esett szó. 

"Arra gondolt, hogy fiát egyre jobban lefoglalják a hatalmas birtok dolgai, a várak építése Göncön, Bodókőn, Füzéren, és már Regécen is belekezdtek az erődítmény felhúzásába. Béla király szigorúan veszi, hogy minden nagyobb hegy tetején erős várak fogadják a tatárokat, ha visszatérnének....várak építése Göncön, Bodókőn, Füzéren, és már Regécen is..."

 

Füzéri várrajz

Ez a regény azon kívül, hogy történelmi eseményeket dolgoz fel, segít abban, hogy jobban megismerjük a régmúlt alakjait, eseményeit, kalandozhassunk bátran egy olyan világban, ami már nyomaiban sincs jelen a mi időnkben. Igazi történelmi eseményeken átívelő kalandregény, ami minden korosztálynak kikapcsolódást nyújthat. Hisz’ ki ne akarna betekintést nyerni a XIII. század csodálatos világába? Megtekinteni, hogy mi zajlott a Tatárjárás után Magyarországon? Felügyelni az újjáépítést, megismerni IV. Béla uralkodót és leszármazottjait, valamint a nemzetségvezetőket és családjaikat? Megismerni és megízlelni az akkori nyelvezetet és kifejezéseket? A történelemkönyvek csak hozzávetőlegesen, felületesen érintik ezt az időszakot, nem merülnek bele a témába, csak a száraz „tényeket” közlik röviden és tömören, s nem is igazán hagyják, hogy az ember elképzelje a kort a maga pozitív és negatív vonzataival. Ez a regény tényleg rengeteg érdekességet tartalmaz, amit kár lenne kihagyni. Az olvasás minden percét élveztem, s nagyon remélem, hogy a szerző többi regényét is olvashatom majd. Ez a regény mindenképpen újraolvasós. 

Kiknek ajánlanám a könyvet? Kortól, nemtől függetlenül mindenkinek. Ha szereted a történelmet és a kalandokat, akkor azért, ha meg nem, akkor azért. Hiszem, hogy ha esélyt adsz ennek a történetnek, pozitív véleménnyel fogod letenni a végén. 

Köszönöm az Athenaeum kiadónak a lehetőséget! :)

Pontozás: 10/10 

Játék!

Amint azt már a facebook-os oldalon (https://www.facebook.com/ariadneolvasmanyai/) beharangoztam, a blog elérte a 45.000 oldalmegjelenítést. Ismét egy kerek szám. Úgy döntöttem, játékot hirdetek ennek örömére. 

Köszönöm, hogy velem tartotok. Másoknak valószínűleg nem olyan nagy dolog ennek a számnak az elérése, én viszont örülök, hogy ezt is megéltük. Egy hónap múlva pedig blogszülinap. Hihetetlen, mennyire rohan az idő. 

Ahogy azt már az előzőekben megszokhattátok, most is könyvnyereményért játszhattok.

A nyertes most Paul Hoffman: Isten ​Balkeze című fantasy könyvét kapja meg.

Ismertetője: “Idefigyeljenek. ​​A Shotover dűlőn található Megváltó Menedék neve egy átkozott hazugság, mert megváltásból egy fikarcnyit nem talál ott az ember, menedéket pedig még kevésbé.” A Megváltók Menedéke egy hatalmas, elszigetelt hely, ahonnan hiányzik az öröm és a remény. A legtöbb lakója még kisfiúkorában került oda, minden esetleges szándékuk és akaratuk ellenére, hogy hosszú évekig legyenek kénytelenek elviselni a Megváltó Lordok brutális zsarnokságát, akiknek a kegyetlensége és erőszakossága egyetlen célt szolgál – a Felakasztott Megváltó kiengesztelését. Senki nem ismeri ki magát tökéletesen a Menedékben, annyira végeérhetetlenek és kanyargósak a folyosói – amelyeket a vallási hevület évszázadainak bűze tölt be. Az egyik ilyen folyosón egy fiú áll és a sötét ablakon keresztül az éppen beérkező legújabb lakókat bámulja. Talán tizennégy-tizenöt éves lehet – nem tudja biztosan, ahogy senki más sem. Már rég elfeledte az igazi nevét, de itt Cale-nek hívják. Nem emlékszik semmire a múltjából. És nem tud semmit a jövőjéről… Üdvözöljük a Halál Angyalát.

Mivel elég sok könyvben említenek valamilyen zenét, arra gondoltam, hogy a kedvenceteket ajánlhatnátok, persze könyvcímmel és szerzővel együtt. Amennyiben mégse lenne ilyen könyv az általatok olvasottak között, akkor azt kérném, hogy írjátok meg nekem azt az előadót és dal címet, ami egy adott könyvről jutott eszetekbe.

Most is két helyre küldhetitek nekem a játékra való jelentkezést: ariadne0603@gmail.com vagy ariadne87@citromail.hu 

Az email-ben tüntesd fel azt is, hogy milyen néven szeretnél részt venni a sorsoláson.
Mindenkinek visszajelzek 48 órán belül, tehát aki nem kap választ, az küldje el újra, mert valószínűleg elveszett az éterben. 
A játék 2016.10.23. 23:59-ig tart, a sorsolás és eredményhirdetés pedig 10.24-én fog történni, amit a blogon és a blog facebook-os oldalán is közzéteszek. 

A nyereményt csak belföldön postázom, mindenki ennek tudatában jelentkezzen. Amennyiben külföldi vagy, de Magyarországon van ismerősöd, akihez mehet a csomag, már meg is oldódott a dolog.  

Tehát ahhoz, hogy részt vehessetek a sorsoláson, nem kell mást tennetek, mint: 

- hozni egy könyv címét és szerzőjét, amelyben megemlítenek egy dalt (kell az előadó és dalcím is)

VAGY

- hozni egy könyv szerzőjét és címét, amiről eszedbe jutott egy bizonyos dal (előadó+cím is szükséges)
Ezeket elküldeni nekem a megadott határidőig email-ben, azzal a névvel, amivel részt szeretnél venni a sorsoláson. 

A játék illetve az oldal megosztása nem kötelező, de köszönöm, ha megteszed. :) 
Szép napot és sok sikert!

Karácsonyról álmodók

Fülszöveg: „Tizenkét hangon elmesélt érzések és gondolatok azokról az ünnepi pillanatokról, amikor a fenyőfa mellett megszólal a csengettyű és a gyertyalángnál minden más színben játszik, az álmok pedig valóra válnak, ha igazán hiszünk bennük. Ám nem mindig csak a szépek – olykor a lidérces álmok is.

E sokszínű mozaikban a XX. és a XXI. századi magyar irodalom legnagyobb álmodóinak karácsonyi történeteit olvashatjuk: Benedek Elek, Bródy Sándor, Csáth Géza, Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, valamint Garaczi László, Grecsó Krisztián, Háy János és Lackfi János műveit.”

A könyv megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában 2016. szeptember 29-én.

Megrendelhetitek 20% kedvezménnyel itt:

http://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/karacsonyrol-almodok

Először is szeretném kifejezni a könyvkiadó felé elismerésemet, csodaszép a könyv kívül-belül. Imádom. Már a kinézetével megteremtették az ünnepi hangulatot, az ember azonnal felvidul, ha meglátja ezt a könyvet. S ezúton is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy elsők között olvashattam.

Tartalomjegyzék:

Grecsó Krisztián: Az utolsó és az első angyal nálunk 5.

Krúdy Gyula: Disznóölés a Margitszigeten 17.

Móra Ferenc: Nekopogi Kovács 27.

Kosztolányi Dezső: Pesztra 39.

Gárdonyi Géza: Jancsi Dádé 51.

Háy János: Angyalok 69.

Csáth Géza: A gyertyák 81.

Jókai Mór: A szép muzsikáló óra 91.

Mikszáth Kálmán: A gyanú 99.

Lackfi János: A postás rajong 105.

Krúdy Gyula: December, öregember…  119.

Bródy Sándor: Két katonatiszt 135.

Jókai Mór: A koldusgyermek 147.

Benedek Elek: Csengővisszhang 157.

Garaczi László: Welness Tarzan 193.

Bár a könyv fülszövege beharangozta, hogy a szép mellé lidérces álmok is társulnak, nekem mégis kicsit hirtelen jött a tragédia. Grecsó Krisztián novellájában a negatív történés egyensúlyban volt a pozitívumokkal, ám Móra Ferenc írásánál úgy éreztem, eluralkodott az egész történeten a tragédia, mélabú lengte körül, ám a végére megérkezett a pozitív mondandó is.

Lackfi János történetének olvasása közben sokat mosolyogtam, megvolt a véleményem Gavallér Cipriánról, ám a végére teljesen más jelentést kapott a történet, én pedig egyszerre éreztem szomorúsággal vegyített örömöt. Igazi szívmelengető történet.

Azt hiszem, ahogy a történetek váltakoztak, úgy változott a hangulatom is.

A könyv tizenkét különböző hangulatú történetet tartalmaz.

Miről is szólnak ezek az írások? A szeretetről, a családi együttlétekről, a közös programok fontosságáról, az emlékek gyűjtéséről, a csoda és a hit erejéről, a veszteségekről, az idő rövidségéről, a bizonytalanságról. Arról, hogy sosem a külsőségek számítanak, a pénznél, drága ruháknál és ékszereknél százszor fontosabb, hogy mi lakik a szívünk mélyén. Rohanó világ ide vagy oda, figyeljünk a másikra, s ha megtehetjük, segítsünk. Sokszor elég egy jó szó, vagy egy mosoly, hogy szebbé tegyük valakinek a napját. Nekünk nem kerül semmibe, mégis sokat adhatunk.

A Karácsony keresztény ünnep, Jézus születésének napja. Manapság azonban már sok, nem vallásos illetve más vallást gyakorló is csatlakozott a karácsonyt ünneplők táborába. A Karácsony a szeretet, a béke, az összetartozás ünnepe. Vannak olyanok is, akiknek az ajándékokról szól, de aki ezt a könyvet elolvassa, talán visszatalál azok közé, akiknek sokkal inkább a családi együttlét, a szeretet, a béke és az együtt eltöltött idő fontosabb.

Ha mindenképpen választani kellene, mely történetek emelkedtek ki a többi közül, számomra mindenképpen az első helyen Grecsó Krisztián írása áll, amely megfogalmazása és mondanivalója miatt is közel áll hozzám. Tetszettek a költői képek, melyek megszínesítették a novelláját, s élettel telivé varázsolták a történetet. Láttam magam előtt a szorgoskodó családot, ahogy munka közben szeretetteljesen mosolyogtak egymásra, vagy épp nevettek egy-egy történésen.

Második helyre Lackfi János történetét helyezném, mert egyszerre szórakoztató és tanulságos. A történetet ugyan megmosolyogtam, ám a végén rájöttem, hogy kicsit félreismertem a főszereplőt. Úgy alkottam róla véleményt, hogy közben nem ismertem a háttértörténetét. Erre érdemes a való életben is odafigyelni.

A harmadik helyen pedig más nem állhat, mint Benedek Elek meséje. Az ő történeteit már egészen kicsi korom óta szeretem, így nem is kérdéses, hogy ha a fenti tizenkettőből hármat választani kell, az ő története bekerül. :) Mese kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Tanulságos és szerethető.

Voltak olyan írások, amelyek annyira nem álltak közel hozzám, de többségben a mondanivalójukkal azonosulni tudtam. Tizenkét történetből kettő olyan volt, ami számomra nem bírt akkora jelentéssel és nem is tudott annyira magával ragadni, ám a másik tíz bőven kárpótolt érte.

A fenti történetek felhívják arra a figyelmet, hogy mit ne feledjünk el soha, de azért én is hozom a két kedvenc idézetemet kis kiegészítőnek. :)

Müller Péter és Csitáry-Hock Tamás szívemből szólt.

„Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel.” Müller Péter

"Van a csoda... Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája." 

Csitáry-Hock Tamás 

Pontozás: 10/9

Leitner Olga: Púder nélkül

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmazhat!

(Elvétve trágárnak nevezhető kifejezés is található az idézett részekben.)

Fülszöveg: „Szingli vagy és valakinek ez nem tetszik? Anya vagy és úgy érzed, nem vehetsz fel egy normális ruhát, mert beszólnak? Néha az élet minden területén elvárják, hogy nő legyél, és ezt nem bírod? Fiatalnak érzed magad, de látva a tiniket úgy gondolod, hogy egy évezred választ el a mai trendektől? Nem mindig jó a szex? Egy kicsit mosd le a púdert, és kezeld lazán a dolgokat!

Leitner Olga legújabb könyvében eredeti, sőt néha meghökkentő válaszokat találsz többször feltett kérdésekre. Ha kell egy kis leitnerolgis sodrás, ha kíváncsi vagy egy valódi nő néha megalkuvást nem tűrő véleményére, akkor épp azt a könyvet tartod a kezedben, amit neked találtak ki.”

A könyv megjelent 2016.09.12-én az Athenaeum kiadó gondozásában.

ISBN: 978-963-293-603-1

Oldal: 256

Műfaj: lektűr

Az előszó most is Borsos-Kőszegi Erika pszichológusnő nevéhez köthető, aki már az elején felkészít minket arra, mi vár ránk Leitner Olga következő könyvében.

„Minden történetén, minden kis poénján és keserédes sztoriján túl Leitner Olga könyve azt mondja az olvasónak, hogy ideje végre elgondolkodni a női szerepeken. Ideje nem sablonként kezelni az anya – szexistennő – feleség – dolgozó ember körforgást, hanem ténylegesen belegondolni ezeknek a szerepeknek a nehézségeibe, nem csak a lózungok szintjén. Ideje azt a tiszteletet is megadni, amellyel a megalázó szexista megnyilvánulások a minimumra csökkenthetőek, és amivel ugyanannyit érhet egy nő a munkaerőpiacon, mint egy férfi. A nő ne lehessen megvetés tárgya! Akkor sem, ha nem szeretne szülni, és akkor sem, ha hat gyereket nevel. Ne jöjjön szembe mindennap egy olyan újsághír, amelyben bántalmazott, lelkileg összetört, megerőszakolt, legyőzött nőket kell látnunk! A gyengébb nemnek kijár a tisztelet ezekben a helyzetekben. A többiben pedig meg tudja védeni magát, köszöni szépen.” 

Szerencsére most is jelen van a nélkülözhetetlen humor, amit annyira szerettem már az előző, Bakker, azok a csodddálatos férfiak! című könyvében is.

 

A szerző a könyvével

Leitner Olga a könyv bevezetőjében az alábbi sorokkal indít:

„A nő! Kifürkészhetetlen, izgalmas, vonzó, titokzatos, ugyanakkor rém idegesítő, kiszámíthatatlan és olykor labilis.”

Valószínűleg, most a férfiak is hevesen bólogatnak, főleg a kiszámíthatatlan jelzőn. Ám lássuk be, igaz. Sokszor még mi magunk sem értjük teljes mértékben, hogy mi is a helyzet. A férfiak sokat panaszkodnak, hogy egyszerűen nem lehet rajtunk eligazodni, de vajon nekünk sikerül-e? Mi mennyire látjuk át akár a saját, akár más nőtársunk viselkedését?

Olvasás közben ugyanazt tapasztaltam, mint a szerző előző könyvénél. Megmosolyogtam egy-egy felvetést, hevesen bólogattam, vagy épp nagyokat hümmögtem és elgondolkoztam azon, vajon ez mennyire igaz rám? Tudjátok, hogy van a mondás: „Kinek nem inge, ne vegye magára…”

Senki ne higgye, hogy ez egy öntömjénező könyv, vagy, hogy azért jött létre, mert a nőket hivatott piedesztálra emelni, mert ez nem így van. Ahogy a szerző az előző kötetében a férfiak viselkedéstípusait soroltatta fel, kérdéseket tett fel nekik és górcső alá helyezte őket, ez a kötet azért jött létre, hogy a nőkkel ugyanezt tegye.

Szerettem, hogy a könyvnek van mondanivalója. Már a tizenharmadik oldalon úgy voltam vele, hogy rögtön ott egy kis elgondolkodni való, kortól, nemtől függetlenül mindenkinek.

„Egy személytelen világban, ahol mindenki csak kommentelget, ahol név nélkül osztjuk az észt vadidegen embereknek és törünk pálcát ismeretlenek felett, ott senki, de senki ne mondja meg, hogy én vagy te, hogyan éljünk, gondolkodjunk, miben higgyünk. Az irigy, rosszindulatú megjegyzéseket pedig tanuljuk meg kezelni. Mert tudom, hogy az egészséges egoizmus nem egyenlő a beképzeltséggel. A határozottság nem egyenlő a bunkósággal. És a céltudatos élet nem azt jelenti, hogy másokon átgázolok. A humor pedig… Hm. A humor a legfontosabb. Ha valakinek nincs, vagy nem érti, az szegény ember. Mert humor kell a tragédiában, a kétségbeesésben, a szürke hétköznapokban és a gyereknevelésben is. Na, ott kell aztán csak igazán. Mert a humor nem azt jelenti, hogy valaki nem tud felelősségteljesen gondolkodni, és nem tud komoly témákhoz kellő komolysággal viszonyulni. A humor olyan, mint a fűszer. Finom a kaja anélkül is, de ha azzal jobb lehet, miért ne legyen?. A humor akkor is élvezhetővé teszi az életet, amikor úgy gondoljuk, hogy baromira nem az. Amikor érezzük, megbántottak, becsaptak, hazudtak. Én ilyenkor felnézek az égre, és századjára, ezredjére is azt gondolom: Köszönöm! Mert minden úgy jó, ahogy van…"

Rengeteg olyan témát, élethelyzetet vet fel a szerző, amikor bizony csak nagyokat hümmögünk, bólogatunk vagy fejet csóválunk, ám biztos, hogy érezzük, van benne némi igazság. Láttunk már ilyet, vagy épp mi magunk is voltunk ebben a helyzetben.

Tetszett, hogy szó esett a nők elvárásairól, a világban való elhelyezkedésükről, a viselkedési szokásokról, a tényekről és a tévhitekről. Leitner Olga kendőzetlenül ír arról, hogy milyenek is a nők. Ahányan vagyunk, annyi félék, s talán ez így is van jól. Kivesézte a világhoz és egymáshoz való hozzáállásunkat, milyenek vagyunk párkapcsolatban vagy szingliként, esetleg családanyaként. Kell-e nekünk romantika, illetve milyen legyen a szex? Mi az, amit nem szeretünk? Mitől mászunk egyenesen a falra? Jó nekünk nőként, vagy inkább lennénk férfiak?

Az alábbi gondolat a könyvben fogalmazódott meg, amellyel én mélyen egyetértek:

„Tiszteletben kell tartani a másik személyiségét, nem megváltoztatni, nem szolgának vagy tulajdonnak tekinteni őt. Önálló, autonóm emberként kezelni, szövetségesként, akivel azért vagyunk, mert együtt jobb, szebb, teljesebb és nem utolsósorban könnyebb is.”

Az ötödik fejezetben, amikor kitér a szerző a feministákra, a feminizmus átalakulására, az elnőiesedett férfiakra, illetve a nőietlen nőkre bizony hevesen bólogattam. Leitner Olga vállalta, hogy a mondandójával nem lesz mindenkinél népszerű, de nem is ezért írta le a véleményét. Én pedig vállalom, hogy bizonyos pontokban határozottan egy véleményen vagyok vele.

„Már így is túl sok lányos pasi és nőietlen nő szaladgál… Mert ugye létezik az a pasi, aki férfinak érzi ugyan magát, a nőket szereti, de kurvára nem néz ki alfa-hímnek, de még egy ómegának sem. Vagyis szűk naci, boka kilóg, gizda, porcelánbabaarc… Szőr egy deka sincs rajta, mert mindenhol borotválja magát, kiszedi a szemöldökét, sőt manikűröshöz, pedikűröshöz, kozmetikushoz jár. Többször, mint én – és itt sem az a lényeg, hogy odajár, inkább az, hogy mi fontos számára, és mi nem. Felvesz simán lyukacsos topot, igen, topot, hasa kivan, mint nekem anno,tinikoromban a technóbuliban. Félreértés ne essék, nem a melegekről beszélek. Sőt! Ki tehet arról, hogy milyen a tesztoszteronszintje? Ellenben, ha valaki heteroszexuális férfinak vallja magát, háát…  Megnézném a nőjét. És természetesen csak a külsőről beszélek. Mert a haspólótól függetlenül lehet az illető teljesen normális fazon.”

Bár eddig még csak egy könyvet olvastam Leitner Olgától (ez a második), határozottan állíthatom, hogy bármikor szívesen olvasnék tőle. Méghozzá azért, mert kendőzetlenül és őszintén ír, olyan témákat boncolgat, amin érdemes lenne elgondolkozni mindenkinek, ráadásul olyan stílusban tárja mindezt elénk, ami magával ragadja az olvasót. Nem az a lényeg, hogy pro vagy kontra állást foglaljunk a felvetett témákban, sokkal inkább az, hogy elgondolkozzunk ezeken, mérlegeljünk, és ne hagyjuk, hogy a társadalmi konvenciók határozzák meg, mit gondoljunk.

A mai tinikről szóló gondolatokhoz is csak bólogatni tudtam. Sokszor engem is elborzaszt, hogy milyen értékrenddel rendelkeznek a mai tizenévesek. Egyiknek-másiknak semmi sem szent, vagánynak tartják, ha belemennek ész nélkül mindenbe, ráadásul nincs egy csöppnyi félelemérzetük sem.

Annó a mi időnkben (és most nem kell nagyon öregnek gondolni, 87-es évjárat vagyok) ha valaki így beszélt volna, mint a mai lányok többsége, visszakézből kaptunk volna egy nevelő célzatú pofont bármelyik felnőtt ismerőstől, legyen az tanár vagy hozzátartozó, nem feltétlenül kellett a szülőnek megtennie (nem, nem vertek a szüleim). A tanároknak sem mertünk visszaszájalni, mert ott akkoriban még volt tekintélyük, és ha panaszkodni mertél a szüleidnek, hogy xy tanár úr nyaklevest adott, nem estek a szülők a tanárnak, hogy azt miért is kellett, hanem kaptad a szüleidtől a következőt, mert biztos okkal történt.

Kevesebb dolgot engedtünk meg magunknak, megvolt még a felnőttek felé a tisztelet, bár mi is feszegettük a határainkat, azért tudtuk, hogy mennyi az elég. Nem lógtunk az elektromos bébiszitteren (nem is volt akkoriban), nálunk a nyári szünet a barátokkal meg családdal való közös programot jelentette, bringa, mozi, nyársalás, kirándulások, nagy beszélgetések vagy akár társasozás is szóba jöhetett, egyáltalán nem számított cikinek.

A mi korosztályunk még tudja, hogy pl. az alábbi képen látható két dolog milyen összefüggésben van egymással.

Azt is tudtuk, hogy ha nem érünk haza időben, az valami szankciót von maga után. Én például egyszer feszegettem a határaimat, a megszabott este nyolc helyett öt perccel később értem haza, aminek az volt a következménye, hogy egy hétig nem mehettem sehova, hiába volt nyári szünet, meg csak öt perc a késés. Nem ebben egyeztünk meg a szüleimmel, s bár akkoriban iszonyatosan igazságtalannak éreztem, mai fejjel beláttam, igazuk volt. Nem volt kegyelem, de ezáltal meg is tanultam a rendet, és igyekeztem alkalmazkodni a szabályokhoz. Hiába a sok lázadozás, bizonyos szabályok kellenek. Most is kellenének. Ahogy Leitner Olga írt azokról a régi szép időkről, bennem is felelevenedtek az emlékek. Ezt köszönöm, jó volt egy kicsit nosztalgiázni. Ráadásul nagyon okos dolgot vetett fel, jó lenne, ha a mai tinik is megfontolnák ezt:

„A lányok miért hívják ki maguk ellen a sorsot? Amióta világ a világ, a férfiak mindig kiszúrták maguknak a lengébb öltözetű nőket, és ez ma sincs másképp. Ezért kell legalább arra vigyázni és figyelni, hogy megfelelő társasággal legyünk egy szórakozóhelyen, ahol nem hagyunk magára senkit, nem megyünk el sehova vadidegenekkel és nem fogadunk el piát. Még a sajátunkat sem hagyjuk ott sehol. Ez elővigyázatosság.”

Bár humorral tűzdelt írásról van szó, ne tévesszen meg senkit a látszat, mert komoly témákat is boncolgat a szerző. Sőt… a témákat tekintve szerintem egyiket sem kellene elbagatellizálni. Szerencsére a szerző tudja, hogy mikor és hogyan fűzze bele a humoros megjegyzéseket, és mikor legyen teljesen komoly.  

Ahogy azt az előző kötetnél is tapasztaltuk, információt gyűjtött az adott nemtől (igen széles korosztályi palettáról válogatva). Nem csak úgy levegőbe dobálózva ír rólunk, nőkről. Nem bizony! Meginterjúvolt néhány hölgyet, a válaszaik pedig név nélkül be is kerültek a könyvbe, tehát nem csak a témákról olvashatunk, hanem nőtársaink reakcióival is találkozhatunk.

Miről is szól a könyv? Nőkről, női sorsokról, hozzáállásról, a nők szerepéről a társadalomban, az elvárásokról, a szingliségről, a kapcsolatokról, a családról, a romantikáról, a szexről, a feminizmusról, az abortuszról, a gyerekvállalásról, a mai tinikről, az anyaságról, karrierről, és még megannyi másról. Rengeteg téma, nézőpont, elgondolkodni való, kevesebb, mint háromszáz oldalon.  Ahogy az előző kötetben a férfiak viselkedése és élete került górcső alá, most a nőké. Azonban mindkét kötetben jócskán szerepet kapott a másik nem is, tehát duplán érdemes mindkét nem számára a könyv elolvasása. Esetleg mindkettő felfedezhet olyan dolgokat, amire szükség lehet a későbbiekben. Nekem személy szerint egyik kedvenc részem (bár minden téma kivesézése tetszett) az volt, amikor a könyv vége felé bekerült egy interjú, amit az egyik férfi ismerősével készített, aki véleményt alkotott a nőkről. Na, emberek, már azért érdemes elolvasni a könyvet! Komolyan mondom. Nagyon okos dolgokat vetett fel az úr, érdemes rajtuk elgondolkodni. Garantáltan lesznek olyan dolgok, amiket a könyv elolvasása után másképp fogtok látni.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak, ezt a könyvet határozottan érdemes ajánlani mindenkinek nemtől függetlenül.

Pontozás: 10/10

Téma, kivitelezés, humor: mind maximális pont. 

Tímár Gábor: Isteni igazság

„A második világháború javában dúl, a Harmadik Birodalom egyre erősödik.

Paul egy kadétként tisztté avatott, tehetséges német katona, akinek a csatatéren kell nemcsak felnőtté, de háborús hőssé is válnia. Eszter a nácik, aztán a szovjetek elől menekülő, családjától elszakított magyar zsidó lány. Életük egy váratlan, sorsdöntő pillanatra összefonódik, majd attól kezdve a harcok megpróbáltatásai, a nehéz döntések és hitük megrendülése mellett még egy akadállyal kell szembenézniük: a távolsággal.

Vajon győzedelmeskedhet-e két megtört lélek a háború borzalmai felett?”

 

Kiadta az Athenaeum kiadó 2016. szeptember 5-én.

Oldalszám: 368

ISBN: 978-963-293-580-5

Műfaját tekintve történelmi regény, a történet a második világháború idején játszódik.

A könyv keménykötéses, külsejét tekintve szürke, egyszerű, mint a régi idők nagy könyvei, melyek külseje nem sokat árul el a könyv lapjain megbújó történetről, ám védőborítója figyelemfelkeltő és hatásos.

A szerzőről:

Tímár Gábor 1932-ben született Budapesten. Kadétiskolában tanult, a második világháború alatt látta a könyörtelen bombázásokat, a nyilas rémuralmat. Az 1956-os forradalomban fegyvert fogott a diktatúra ellen. A várható megtorlás elől Kanadába menekült. Mérnökként dolgozott, felvették a mérnöki kamarába; több helyen, még a sarkvidéken is vezetett munkálatokat, ám élete legizgalmasabb éveit Afrikában töltötte. Végül Kanadában, egy neves főiskolán tanított, és 1994-ben, tanszékvezetőként ment nyugdíjba.

Háromszor nősült; ahogy az író mondja: harmadik felesége, Ilona nemcsak a világ legszebb nője, hanem a múzsája, és írói pályájának menedzsere is.

Szabadidejében már korábban is írt regényeket, cikkeket és színdarabokat – angolul és magyarul egyaránt. A tudományos munkáin kívül eddig mintegy harminc önálló regénye jelent meg.

2011-ben végleg hazatelepült, azóta Budapesten él.

(forrás: könyv védőborítójának belő oldala)

Már a fülszöveget és az előszót olvasva tudhatja az olvasó, ez a történet felbolygatja majd minden idegszálunkat. A fejünkben pörgő film előtt megjelenik a már jól ismert mondat: „Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas képsorok következnek”.

Az előszó utolsó bekezdése utal a könyv keletkezésének körülményeire.

„Ott, a sáros út mellett, 1945 márciusában, egy teherautó tetején fogalmazódott meg bennem ez a regény. Fogadják, mint fájó lelkem egy kis darabját.Tímár GáborBudapest, 2015. január”

A könyv tizennégy részre van tagolva; egy előszóra és tizenhárom fejezetre.

Főszereplőnk Paul Huber, szőke, göndör hajú, kék szemű fiatalember. Erős, makacs, intelligens. Kadétként a bécsújhelyi hadapródiskolába járt, majd tisztté avatása után hadnagyként került a hatodik bajor gárdaezred első zászlóaljához. Rengeteg helyet, csatát megélt, élete egyáltalán nem volt unalmasnak mondható.

Már az első pillanatban megkedveltem a karakterét. Megnyerő volt, szimpatikus. Elég sok olyan dolgon kellett keresztülmennie, amit mai fejjel azért elég nehéz elképzelni. Volt lelkiismerete, jó szíve, emellett igazságos és barátságos karakter volt.

Eszter, a zsidó lány szintén olyan karakter volt, akiről az ember példát vehetett volna. Céltudatos, okos, kedves, törődő, ugyanakkor makacs és elszánt. Egy véletlennek köszönhetően ismerte meg Pault, és ez a véletlen alaposan megváltoztatta mindkettejük életét.

A történet olvastatta magát, Paul és Eszter helyébe pedig az olvasó könnyen beleképzelheti magát. Így mondhatni harmadik fél szeme által szembesülhetünk a háború pusztításával, a szenvedéssel, fájdalommal, lemondással, csalódással, kétségbeeséssel, elszántsággal, és a reménnyel. A feszültség egyre fokozódik, az emberben egyre jobban növekszik a kétségbeesés, a kudarctól való félelem. Bár tanultunk a második világháborúról, ilyen köntösben még nem találkoztam a történtekkel. Olyan volt, mint ha a szerző elrepített volna minket abba a korba, azokra a helyszínekre a szereplői által, s ezáltal új nézőpontot ismertetett volna meg velünk. Külső szemlélőként ugyan, de részt vettünk a harcokban, a megaláztatásokban. Átéltük a fájdalmat, a megaláztatást, a szeretteink miatti aggódást, s a lelkünk lázadozott a kialakult helyzet ellen.

Tetszett, hogy Paul Huber és Kurt Strauss jó barátságban lett már az első közös napon, s vált vállnak vetve harcoltak. Nem csak bajtársak, de barátok is lettek. Védték egymást mindvégig, s ha el is szakadtak egymástól, mindig megtalálták a másikat és szívből örültek egymásnak. Strauss kérdés nélkül is rengeteget segített Paulnak, szinte bármit képes lett volna megtenni a barátjáért. 

A könyvet olvasva többször találkoztam olyan gondolattal, ami az én fejemben is megfogalmazódott olvasás közben, ahogy korábban a történelemórákon is, amikor a háborúkról tanultunk.

„Uram, miért kell nekünk ártatlan embereket lemészárolni? Csak azért, mert más egyenruhát viselnek, mint mi?”

Ahogy azt gondoltam, a könyv megbolygatta a lelkivilágomat. Ellenben nem teljesen úgy, ahogy azt először gondoltam. Másképp volt rám hatással. A háború történéseibe ilyen módon betekintést nyerni, egészen különleges volt. Olvashattunk értelmetlen gyilkosságokról, erőszakról, családok szétszakadásáról, harcról, árulásról, tengernyi rosszról, ami talán elkerülhető lett volna. Ezt már sosem tudjuk meg. Ugyanakkor a szerző megmutatta, hogy az ilyen körülmények között fogant szerelem nagy küzdelmek árán képes életben maradni. Határozottan érdekes élmény volt ezt a könyvet elolvasni. Mindenképpen szeretnék még Tímár Gábortól olvasni, mert az írásmódja magával ragadó, a történteket pedig olyan formában tárja az olvasók elé, hogy azok emészthetőek és elgondolkodtatóak legyenek.

Szerintem ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia.

Köszönöm az Athenaeum kiadónak a lehetőséget, Tímár úrnak pedig azt, hogy ilyen formán megírta ezt a történetet.

Pontozás: 10/10