Hajnali három órakor, viharban, álmatlanságban szenvedve úgy gondoltam, essünk túl ezen is. A történet egész jól indult, halvány reménysugarat láttam megvillanni, amely pár oldal után azonnal ki is hunyt.
Az írónő elkövette azokat a hibákat, amiket már más hasonló témájú könyvek írói is.
Szinte minden oldalon káromkodik valamelyik szereplő. Ez eléggé ledöbbent és felháborít. Miért van erre szükség? Évszázadokon keresztül képesek voltak az írók igazi remekműveket írni anélkül, hogy egy tele lenne trágár kifejezésekkel. Elhiszem, hogy a mai fiatalság egyes rétegeiben erre van igény, de kérem szépen, miért nem mérik fel, hogy kik vannak többségben? Miért kell ennyire lealacsonyodni bizonyos szint alá? Így mutatnak példát a jövő nemzedékének? Elfogadják és még terjesztik is az ilyen könyveket. Szörnyű.
Adott egy lelki sérült nő, Brynne
Bennett (kezdem azt hinni, hogy lassan már csak
ilyenekről lehet olvasni….) aki menekül a múltja elől, pszichológushoz jár,
modellkedik, tanul. Valamint adott egy volt különleges alakulatos biztonsági
céges pasas, Ethan
Blackstone, aki szintén rejtegeti sérüléseit, ugyanakkor
amikor megbízást kap arra, hogy védje meg a lányt, először habozik, ám egy
fénykép miatt mégis elvállalja. Első találkozás után hiper-szuper vonzalom
azonnal, szerelem a köbön, pasinál birtoklási vágy, nőnél menekülési kényszer,
majd ripsz-ropsz azonnal egy pár. Csak kapkodtam a fejem ide-oda. Most mi van? Aztán jöttek a sablonos szövegek, a hirtelen jött ragaszkodás, a félelem az újtól, rettegés a múlttól, rémálmok, elrohanás, természetesen minden oldalon ezek mellett tele trágár szöveggel.
Lehet, hogy csak én vagyok ennyire háklis erre,
de nekem nagyon bántja a szemem, amikor már ötvenedszer olvasom ugyanazt a nem
éppen szalonképes kifejezést. Mindenesetre részemről ez a történet jól indult, majd hatalmas lejtőn suhant a szakadék felé.
Pontozás: 10/2 (1 a jó indítás miatt, 1 pedig nekem a kitartásért)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése